„Én is nagybányai vagyok" - mondta 1960-ban Németh László a szintén nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenőnek - Pesten. Mert ilyesmiről leginkább Pesten lehet beszélgetni.
Tersánszky Józsi Jenő előtt, akiről köztudomású, hogy
témái, alakjai egyrészét Nagybányáról hozta, egyszer megemlítettem, hogy
voltaképp én is nagybányai vagyok, apám ott volt tanár, amikor a világra
jöttem. – Tanár? Hogy hívták? kérdezte ő. József? S minthogy tizenhárom évvel
idősebb nálam, s apám kétéves koromig maradt Bányán, nem volt nehéz az ő
tanárának s az én apámnak az azonosságát megállapítani. A biztosra vett s
annyiszor tapasztalt reakció azonban elmaradt: Jenő elhúzta ugyan a képét, de
hogy mosolya mögött mi van, nem árulta el. Mindig gondoltam, hogy viszonya a
pedagógusnéppel aligha volt egész harmonikus; apám is igen fiatal tanár volt
még akkor; ki tudja, milyen nyomot hagyott benne; nem feszegettem hát; sem
akkor, sem később.
Most aztán megtudtam, mit takart az a mosoly. Tersánszky
a Család és Iskola 1960. júniusi számában Jótanuló – rossztanuló címen megírja,
hogy az a mód, amellyel ő ismert eredetiségét magából kinevelte, nem minden
tanár előtt nyert méltánylást, volt, aki még javítóra is küldte. Akadt azonban
a tanárai közt egy, aki nemcsak mint tornaoktató a nyújtón és korláton becsülte
meg előtornászi ügyességét, de a történelem órán is valami előtornászfélét a
nem éppen kiváló diákból. Az volt a szokása, hogy óra végén a magyarázatot visszakérdje,
s minthogy ebben Tersánszky friss esze az előretanuló kitűnőket is lefölözte, a
legnehezebb leckéket vele mondatta fel. Azaz Tersánszky rossztanulói
emlékezetében apám lett az a bizonyos jó tanár, aki tanítványait egyénileg
kezeli, s a rosszjegyű deákban is meglátja a jót, sőt elő is csalja belőle, s
akinek ebben az esetben persze irtózatos szerencséje is volt, mert a
felfedezett diák nemcsak a történelemóráknak, de a magyar elbeszélőirodalomnak
is egyik előtornásza lett. (…)
Tanárember nem az utókorban – lelke derűjében keresi, ha
keresheti elismerését; annál szebb, ha a véletlen, egy kiváló tanítvány mégis
vet egy fénypászmát feledésnek szánt nevére. (…) Általában, mi teszi a jó
tanárt, milyen lelkület az, amelyre évtizedek múlva is felragyognak, mosolyba
borulnak a katedrájára szegzett szemek. Apámra, akivel dolga volt, úgy
emlékezett, mint szelíd, nyugodt, többnyire mosolygó, jóakaratú emberre. Akit
utcán-jártában megismert, annak messziről előre köszönt; az egyetlen ember, aki
hosszú élete során belekötött, süvegelő jobbágyőseit emlegette. Ő azonban
cselédemberré lett szilasi osztálytársait, Pesten az utcaseprő-házfelügyelőt
éppúgy megelőzte, vagy méginkább, a kalapemelésben. Sokszor láttam otthon, s a
nagy „búrcsárdában” is viharok közepén, amint nem sok reménnyel a békéltetőt
próbálta játszani; a vérmesebb, temperamentumokra büszke sógorok (bár ő volt az
egyetlen köztiszteletben álló ember a családban) néha le is nézték a jó
természetét. (…)
„Felnőtteket nem lehet nevelni”, szokta összegezni a
hosszú jóakarat tapasztalatát, ha egy-egy mérséklő, emberségre emlékeztető
gesztusában csődöt vallott. Ebben hallgatólag az is benne volt, hogy gyereket
lehet. Az iskolában nyilván azért is érezte otthon magát, mert ott, a kis „őrültházban”,
tulajdonságai több sikert, méltánylást remélhettek, mint a nagyban, 146. oldal
az életben. Pedig egy iskola, Brown-mozgásként cikázó udvarával, a pillanatnyi
indulatok parittyaköveként kilőtt emberkéivel külsőleg jobban hasonlít a
tébolydához; a hibák ott mégis nem olyan megrögzöttek, s az önalakítás vágya is
éberebb. Egy ember, akinek a nyugodtságában, állandósult kedélyében az
önnevelés győztes iskolája érzik, jobban fölkelti a kíváncsiságot, az
alárendelés, az utánzás ösztönét, s a tiszteletet.
(Németh László: A jó tanár)
