Nincs igazán jó stratégiánk a szórványoktatásra. Kívülről
vizslatjuk, nem tudjuk, mi az, egyetlen ötletünk van: a szórványt könnyes
szemmel kell nézni. Ez rendszerint mindkét félnek jó, s ha nem, legalább hoz a
konyhára. Állatmenhely, anyátlan gyermek, szórványsimogatás – ezekre jó
áldozni, ilyentájt különösen. Segíteni kell a szórványt, gondoljuk, miközben
fogalmunk sincs, mitől vannak azok ott szórványban, s mi kéne nekik, hogy
valahogy megszünjön a nyomorúságuk. Pénz. Kidobott könyv. Használt ruha.
Bicikli.
Megvan az az érzés, amikor udvariasan visszautasítottuk
az anyaországi használt ruhás zsákokat, hogy arra talán itt már nem lesz
szükség, de biztosan jó hasznát veszik majd valahol? Ma pont így viszonyulunk a
szórványhoz: olyasmivel akarjuk segíteni, amire semmi szüksége.
Ha körbeültetjük az ország oktatási szakembereit,
mindenki el fogja mondani, szépen, sorban: mi is fogyunk, bizony, idén már csak
ezren érettségiztek, mi is szórványosodunk. Mi is, nálunk már csak hatan vannak
a hatodikban, nálunk meglett egy harmadik osztály. Nem tudjuk, mi lesz így
velünk. Utóbbi mondatot szoktuk mindig hozzátenni a haígymegytovábbhoz.
A szórványiskolák beszámolóinak harmadik percében rendszerint elhangzik a
mondat: és háromszázhúsz diákunk közül háromszáznyolc néptáncol, a többi
énekel. Valahogy az az elképzelésünk, hogy identitást őrizni néptáncolva
kell, akkor is, ha egy nagyvárosi közösséget, egy bányászvároskát
néptáncoltatunk, ahol paraszti, népi kultúra sose volt, de úgy néptáncolnak,
mint a kisangyal, no meg erre lehet pályázni. Az urbánus identitás valamiért
nem kívánatos.
Továbbá kézműves foglalkozással lehet igazán jól őrizni a
hagyományt, mondjuk, ha egy wc papír gurigára fület ragasztunk, zsinórból
tulipánt, sokat, s még efölött be-, össze- és megnemezeljük, megpatkoljuk, és
csujogatás közben karikás ostorral csattogtatunk, az úgy megtartja a
szórványban a magyar nyelvet, mintha odaragasztották volna.
A böllér szót rendszerint nem ismerik a
szórványban, de ezután másképp lesz, mi majd rendezünk nekik böllérversenyt,
őrizzék csak szépen a hagyományt. Erről fog majd szólni a kulturális
rendezvényeink beszámolója. Ehhez jön a huszárbevonulás, a matyóminta, az
operett-est. Gulyás-identitás – már nem beszél, de még főz, ez tart ki a
legtovább. Ebben nő fel ügyesen a szórványgyermek.
Szórványban rendszerint egy iskola van, ha mégis kettő,
az olcsó torzsalkodásnál többet még nem hozott a konyhára. Abban az egyben
többnyire elméleti oktatás folyik, jó darabig elmondható volt, hogy meglepően
színvonalasan. Ennek nem az a titka, hogy jobb energiák mozognának ezekben az
iskolákban, több lenne a tudás, ügyesebb a pedagógus, hanem az, hogy aki a
magyar iskolát választja, az akar valamit ezzel, komolyan gondolja. Jóval
nagyobb a lemorzsolódás a román tagozat felé – az ott gyengén teljesítő magyar gyermekek
eredményei azonban ritkán kerülnek bele a statisztikákba. Arra, hogy
szórványhelyzetben anyanyelvű szakiskolai oktatást lehessen biztosítani a
szakok megfelelő diverzitásával, sosem volt mód, kevés gyermekből rendszerint
még kevesebb pék, cipész vagy kőműves akar lenni. Azok a gyermekek, akik más
közegben szakoktatásba járnának, itt vagy románul tanulnak tovább, vagy abba az
egy elméleti osztályba járnak, aminek elvégzése után rendszerint be se
iratkoznak érettségire. A kihívást az jelenti, hogy a briliáns gyermek és az,
aki 2,40-nel jutott be a középiskolába, egy osztályba jár. Az ügyesebbje
érettségizik, aki érettségizik, egyetemre megy, aki pedig egyetemre megy, hamar
megtapasztalja, hogy van élet a szórványon kívül, s a hazatérés útját már nem
világítja meg az arany öntudat. Így van az, hogy egy szórványközösség minden
generációval lefölöződik: ott csak az marad, vissza többnyire az megy, akinek
igényei nem magasabbak a közösségénél, akinek érdekeit még ki tudja szolgálni a
közösség. A következő generációt már az ő gyermekeik teszik ki.
Hogy csökkenteni kellene a színvonalat, hogy a szórvány
is labdába tudjon rúgni – ez az egy ötlet fogalmazódott eddig mindig meg,
valahányszor tantervi tartalmakról kellett döntéseket hozni. Pedig a
szórványgyermek nem attól szórványgyermek, hogy butább az átlagnál, hanem
attól, hogy nem áll módjában a maga természetes közegében használni az anyanyelvét,
váratlanul egészen egyszerű szavakat nem ért meg, kifejezéseket,
szófordulatokat, mulatságosnak tartja a kortárs szövegeket, a szlenget, mert a
maga környezetében soha nem találkozott élő emberrel, aki így beszélne. A
szórványgyermek nem fogyatékos. De lehet, hogy több időre van szüksége ahhoz,
hogy megértsen egy szöveget. Vagy lehet, hogy kiválóan megértené a szöveg
összefüggéseit, mert egyébként nagyon fejlett kognitív képességei vannak – egy
másik nyelven.
Mert van a nagyvárosi szórvány és a kisvárosi, a tanyasi,
a hegyvidéki, a szociálisan hátrányos közegből jövő szórványgyermek, s van az,
akinek egyszerűen kevesebb osztálytársa van. Van az a szórvány, ahol kopik a
nyelv, s van az, ahol még nem. Van, ahol nagyon erős nyelvijárási elemeket
őriznek, s van, ahol a környezeti nyelv hatása szembetűnőbb. Van, ahol apró
nyelvi bizonytalanságokat kell csupán csiszolgatni, van, ahol újratanulják
nagyanyáik anyanyelvét a gyermekek. Van az az anyanyelv, amin álmodni szoktak,
s van az, ami a legnagyobb kihívást jelenti a három-négy nyelv közül, amit a
gyermek beszél. Mindezeket ugyanúgy anyanyelvnek hívják a szórványban, erre
kellene tantervet írni.
Hogy létre kellene hozni egy szórvány-kategóriát.
Szórványolimpia, szórványvizsga, ott aztán birkózhatnának egymással a
szórványgyermekek. Csak aztán tessenek megmondani azt is, hol húzzuk meg,
melyik falu határában a szórványhatárt, hogy senki meg ne sértődjön, hogy azon
kívül ki eshet, hogy azon belülre már ne kívánkozzon senki. S hogy aki a
szórványrégióban mégis jobban teljesít, akkor annak ki kell-e költöznie onnan,
az igazságosság jegyében, vagy maradhat helyben? S hogy a szórványrégión belül
akkor hová kellene húzni a további határokat, van-e szórványabb a szórványnál? S
ha térben már megvagyunk, hogy néz ki ez időben?
Húsz évente egyszer kinő a szórványból egy kiválóan
tehetséges gyermek, aki minden statisztikát és minden eddigi állítást fölülír,
akit már nem lehet megsérteni a szórványnak hozott különdíjakkal, mert
nagyságrendekkel fölülmúlja a mezőnyt. Róla rendszerint kiderül, hogy nem csak
az iskolában találkozik a magyar nyelvvel, nem a kiváló pedagógus
felülmúlhatatlan bravúrja az ő teljesítménye, hanem áll mögötte egy család,
akinek nagyon fontos az ő nevelése, ezért áldoz rá, legfőképp időt, de
lehetőségeket is teremteni tud.
A szórványgyermeket aztán segíteni kell: ha vizsgázik,
azzal, hogy bőkezűen osztogatjuk a pontokat, ha versenyzik, azzal, hogy mindenféle
különdíjjal jutalmazzuk. Ez valami visszamaradt, transzilván elköteleződés, életfilozófia,
ami görcsösen ragaszkodik a múltból hozott axiómához: lehet, hogy mi
kevesebben vagyunk, de sokkal okosabbak. S ha a vizsgajegyek jók, jó az
oktatás is, ezért nekünk az a dolgunk, hogy a vizsgajegyeket, bármi áron is,
emeljük, emeljük utolsó csepp vérünkig, hogy ne látszódjon ki mögülük semmi
hiányosság. Fordítva nem tudjuk elképzelni. Nem merül fel bennünk a morális
dilemma, hogy ez tényleg kegyes hazugság-e, vagy a legnagyobb kegyetlenség,
amit a diákjainkkal tenni tudunk. Eszünk ágában sem áll objektíven értékelni a
gyermeket, kimondani, hogy hol tart a tudásában egy nem-szórvány gyermekhez
vagy akár egy többségihez viszonyítva, elismerni, hogy nincs más baj vele, csak
hogy nehezített pályán mozog, felismerni, hogy mitől nagyobb kihívás ez neki
nyelvileg, s teremteni egy olyan iskolai rendszert, ahol a nyelvvesztés
különböző állapotaiba még szakszerű módszerekkel közbe tudunk avatkozni –
vannak ugyanis a területnek szakértői –, s tényleg abban tudunk segíteni a
gyermekeknek, hogy elmondjuk: ezt kell tenned ahhoz, hogy fejlődj. Ötletünk se
akar lenni, hogyan fejlesszük a szókincsének a hiányos területeit, hogyan
értessünk meg vele egy a magyarban sajátos nyelvi szerkezetet, amit hiába
fordít szegény románból, azt rajta kívül senki se fogja megérteni. Hát
mennyivel jobb neki ehelyett, ha hazudunk a teljesítményéről, megértően
megsimogatjuk a feje búbját, s hosszan nézzük, könnyes szemmel, esetleg
bepótolunk a biciklijébe. Otthon aztán kerül majd pedagógus, aki elmondja,
diákja milyen rangos díjat kapott a híres versenyen, ahol nagy megtiszteltetés
volt jelen lenni, miközben az iskolánk képviselője átvette az otthonról már
bekészített díjat. Oklevéllobogtató fotó mindenképp készüljön, hasznos, ha a
gyermek rajta tartja az ujját a feliraton. Jó az messziről.
Mindenképp jobb, mint kimondani: emberek, a szórványban
nincs szó arról, hogy ezt a tantervet, ezt a tankönyvet követni tudnánk.
Álmainkban sem írnak olyan értekezést a gyermekeink, mint amilyet a vizsgán
kell. Mert ki kellene mondani, be kellene ismerni, hogy vannak leszakadások,
lemorzsolódások, szétfoszlások. Nagy és súlyos szembenézés lenne ez
önmagunkkal, beismerése annak, a szociálisan hátrányos helyzetet nem lehet
összemosni a szórványhelyzettel, hogy a
sok ingyen étkeztetés, iskolabusz, kollégium és afterschool mégsem váltotta meg
a világot, okozott viszont függőségeket: ma már egy szórványban élő szülő
pontosan tudja, mi jár neki, egy szórványban élő pedagógus pedig rendesen
retteg attól, hogy ha a szülő nem kapja meg a teljeskörű szolgáltatást ingyen
és rögtön, és vele a gyermeke tudásáról szóló megindító áradozást, akkor hóna
alá csapja a gyermeket, s jól átviszi a szomszéd iskolába, s jól megszünteti az
amúgy is kis létszámú osztályt s vele a katedráját. No meg más függőségeket is
okozott – ezekről máskor.
Mindenképp jobb, mint kimondani: a szórványban nem azért
vannak kevesen, mert ott olyan jó lenne élni, és megmaradni, őrizni a nyelvet, a
hagyományt már nem lehet úgy, hogy mondunk néhány hangzatos szlogent a
fiataljainknak. Hogy nem az a baj, hogy nem tellik meleg ételre, buszjegyre
vagy táborra, hanem hogy nincs ott vonzó munkahely, nincs értelmes társaság,
nincs értelmiségieknek szóló kulturális élet, hogy semmi se szólít meg egy
gondolkodó embert. S ha egy szép napon ezek nem látják értelmét újfent hősöst
játszani, a szórványközösség bizony ottmarad nélkülük. Hogy kis fazékban főnek,
mindenki mindenkit ismer, és mindenki mindenkit megmar, ahogy fészkelődni
próbál a nagyon szűkre szabott térben. Hogy az egymás tanítványainak
elkapkodásáról hiába írunk alá megnemtámadási szerződéseket. Hogy a szórványban
nem születik több szórványgyermek attól, ha folyton megdicsérjük őket, hogy
lám, lám, milyen szépen őrzitek az identitásotokat ti ott a végeken, a
bukolikus tájban, a maroknyi magyar, mint sudár fenyők a kietlen tájban, s hogy
micsoda torokszorító érzés ezt nézni.
