Legyen ez iskolapélda!

A Németh László Elméleti Líceum osztályainak csökkentéséről nemrég beszéltem egy blogbejegyzésben. Az eset csepp a tengerben, hasonló helyzetek százai, ezrei lehetnek mostanság az országban, a karcsúsítások félelmetesen fantáziadús módszereiről hallok kollégáktól. És van igazgató, aki fejet hajt, nem látja át a manipulációs csapdát, aki megfelelési kényszerétől vezérelve engedelmeskedik a leépítési parancsnak, saját kezével vágja le az osztályait.

Az egész erdélyi köztudat és sajtó hangos a magyar iskolákat ért atrocitásoktól, a joghézagok, manipulációk, amatőr kezdeményezések, tévedések és csúsztatások, jószándékú mulasztások egész hada vonul fel ezekben az ügyekben.

A nagybányai iskola mögött egy olyan csapat áll, akik többedszer bizonyítják, hogy így kell iskolát alapítani (l. Híd utcai iskolaépület felújítása) és fenntartani. Ebben a támadásoktól és tévedésektől terhes időszakban, mi akarunk a jó példa lenni: így kell csinálni, hogy meglegyen.

Ami most, a középiskolai osztály megtartása ügyében történt, egy olyan jó gyakorlat, amit érdemes megosztani, nem a dicsekvés, nem is a puszta tájékoztatás, hanem sokkal inkább a recept végett.

Mi történt?

A karcsúsítási elképzelések jegyében, a novemberben megjelent miniszteri rendeletre hivatkozva (melyről sokszor, sokan mondjuk, hogy a tanügyi törvénynek több ponton is ellentmond) a minisztérium visszautasította a tanfelügyelőség által javasolt beiskolázási tervet, és előírta az osztályok csökkentésének mértékét. Ezügyben több találkozó is volt a minisztérium és a főtanfelügyelők, majd a főtanfelügyelők és az igazgatók között, kis szusszanásnyi szünettel, amit a miniszterváltás tett lehetővé. De a karcsúsítást kezdeményező miniszter (Pop Liviu) távozása nem jelentette a karcsúsítási terv visszavonását, sőt. A hurok egyre szorult az iskolák nyaka körül, egyre több és több osztály megszűntetésére került sor. Az ötödik találkozó a főtanfelügyelővel már nem gyűlés, hanem személyes találkozó volt, afféle szőnyegre hívás. A hangnem természetesen a témához illő, hűvös, fenyegetőző, sőt zsaroló, afféle melyikünk törik meg hamarabb típusú beszélgetés.

Miben áll az iskola elleni támadás? Mivel a minisztérium 19-cel kevesebb kilencedik osztályt hagy jóvá, a tanfelügyelőség 18 másik intézmény mellett a magyar líceumban is eggyel kevesebb osztályt hagyott jóvá. Hangsúlyozzuk, a tanfelügyelőség maga dönthetett arról, hogy milyen kritériumok alapján választja ki azt a 19 (utóbb már csak 13) osztályt, amit megszűntet. Elmondásuk szerint ennek a kritériumrendszernek a legfőbb szempontja a létező osztályokban levő létszám volt. Az érvelés itt sántít, semmilyen jövőbeli létszámra nem utalnak ugyanis a meglévő osztályok, a diákok száma, az eredményeik, iskolaválasztásuk generációról generációra változhat. Másrészt pedig a magyar líceumminden osztálya létszámminimum fölött, azaz törvényesen működik. Ezen a ponton történt az első törvénysértés.

Mivel a minisztérium nem írta elő kifejezetten a magyar osztályok megszűntetését, a tanfelügyelőség saját döntése volt az, hogy figyelmen kívül hagyja a kisebbség anyanyelvű oktatásához való jogát, itt pedig alkotmányt sért. Sőt, mivel létszámtól függetlenül, még az új (a törvénynek több ponton is ellentmondó) miniszteri rendelet alapján is működhetnek létszámon aluli osztályok, létszámra hivatkozva megszűntetni osztályokat nemcsak a törvényt, de a rendeletet is sérti. Hasonló ügyre precedens is van, az Országos Diszkriminációellenes Tanács másodszor büntette meg hasonló vétség ellen a Maros megyei Tanfelügyelőséget.

Mit jelent ez konkrétan?

Egy osztály megszűntetése ebben a konkrét esetben a líceum felének felszámolását jelentette volna. Ez együtt jár azzal, hogy az iskola vonzáskörzetében végzett 79 diák közül mindössze 28-nak tudjuk biztosítani az anyanyelvi továbbtanulás alkotmányos jogát. És együtt jár, természetesen a tanári kar felének leépítésével. Együtt jár a szakok – amúgy is minimális – diverzitásának felszámolásával. De sokkal nagyobb az az egész közösséget érintő sértés, hogy visszarendeződik a múlt rendszerben is gyűlölt helyzet, amikor egy osztály, majd fél osztály működött (matematika-fizika szakon).

Hogyan reagáltunk?

A tanfelügyelőség eszköze a megfélemlítés. A témamegjelölés nélkül magánbeszélgetésre behívott igazgató rémületében általában „igenis kérem”-mel reagál. Igen, ilyenkor villámgyorsan kell átlátni a veszélyhelyzetet – fejből ismerni a törvényt, a kiskaput, a csúsztatást és a trükköt – és végtelen nyugalommal kell azt mondani a főtanfelügyelőnek, hogy NEM. És meg kell tanulnunk azt mondani, hogy nem. Ha és csakis akkor, ha az igazgató főnöke nem a főtanfelügyelő, hanem az ügy (az Ügy), amit képvisel: saját iskolája, néhány száz szempár, szembenézésre alkalmas.

Mindenki más csak akkor tud közbelépni az ügyben, ha az igazgató nem hajtott fejet – és ezt a történetet színesíti sajnos sok kolléga esete, akik fejet hajtottak. Igen, így számoljuk fel legkönnyebben iskoláinkat, mi magunk.

Tegyük hozzá, a tanfelügyelőség eszköze a manipuláció, anélkül, hogy írásos nyoma maradna a próbálkozásnak. Azt tehát gyorsan kérni kell, sőt minél előbb írásos érvelést kell iktatni a tanfelügyelőségen, melyben saját álláspontunkat védjük. Hivatkozva konkrétan arra, hogy jogsértés, törvénysértés történt. Hivatkozva létszámokra – a létszám nagy úr.

Igenis fel kell vállalni a nyilvánosságot. Mosolyogva kell mondani már az első a tárgyalás során, hogy az ügy nem ér meg egy sajtóbotrányt, egyikünk sem kívánja, hogy az újság lapjain találkozzunk. És itt köszönöm meg a sajtónak az egyértelműen támogató érdeklődését, amivel azonnal reagáltak a helyzetre, segítségüket ajánlva. Ebből látszik, hogy a közösség hiperérzékeny erre a témára, s ezt könyörtelenül fegyvernek kell használni.

Itt léphet közbe leghatékonyabban az érdekképviselet, minden szinten. Nem várni, hanem kérni kell az érdekképviselet segítségét, nyilvánosan és személyesen. Rendkívül jó módszernek bizonyult, hogy a szakmai érveléseket (reális helyzetkép, törvények, lehetőségek, törvénysértési veszélyek) egy áttekinthető csomagban a politikusok keze alá adtuk, hogy gyorsan és célirányosan tudjanak érvelni.  És itt indult be kiváló együttműködésben egy hihetetlenül hatékony összefogás. Köszönjük dr. Kovács Irén Erzsébet államtitkár asszonynak, hogy azonnal közbelépett, eredményesen intézkedett ügyünkben. Apjok Norbert képviselő, egykori tanítványunk (ezt sokszor és szívesen mondom) azonnal átlátta a helyzetet és helyes lépéseket tett. Tudott hivatkozni precedens értékű ügyekre, a legmagasabb szinten történő elvi egyeztetésekre. Sokat jelentett a város polgármesterének a határozott közbenjárása, aki mind a 13 iskolát, köztük bennünket is védett fellépésével. Vele és a tanfelügyelővel közreműködve folytatott tárgyalásokat a helyi RMDSz elnök, Vida Noémi. Jelen volt a tanfelügyelőség gyűlésén, képviselt és a döntés eredményéről a leghamarabb tájékoztatott a szakszervezet megyei elnöke. Ezek az intézkedések akkor a leghatékonyabbak, ha összehangoltan, szakszerűen, alapos érvekre támaszkodva és gyorsan történnek. A probléma és a megoldás között 24 óra sem telt el, s hiszem azt, hogy ami ennyi idő alatt nem oldódik meg, az már nem is fog.

Tudnunk kell, hogy áll mögöttünk egy közösség. Egy olyan támogató tömeg, akik kőkeményen kiállnak egy ügy mögött, akik érdeklődnek és erejük szerint támogatnak abban, amit teszünk. Külön kiemelendő a tanári kar egységes állásfoglalása, a diákság ugrásra kész fellépése, a szülők üzenetei. De ilyenkor a bíztatások, a tekintetek, a félszavak, s a gesztusok adják azt az erőt, ami nélkül egyetlen intézményvezető sem tudna közös ügyünk mellé állítani egy ekkora tömeget, s annak minden képviselőjét. Én ezúton köszönöm meg mindenkinek, aki válaszolt segélykérésünkre.

Enélkül jövőtől egyetlen líceumi osztályunk működne.

Utóhangok morfondírral: 1. ha a rendszer szabályosan működne, ebben a végtelenül egyszerű ügyben senkinek semmi tennivalója nem lett volna.  2. A mai győzelem nem zárja ki a holnapi támadást.

Mesterséges világok. Mobiltelefon az iskolában

Az elmúlt évek iskolai szabályzataiban, az iskoláról való közgondolkodásban egyre hangsúlyosabban vannak jelen olyan kezdeményezések, amelyek egy mesterséges, leginkább a tanítás/nevelés helyett tiltásra épülő világot teremtenek meg. Jöjjön erről egy sorozat, elsőként a mobiltelefon használatáról az iskolában.

A téma joggal kavart nagy port a sajtóban is, különösen a január 8-i miniszteri rendelettel jóváhagyott módosított iskolai szabályzat[1] okán, ürügyén.

Hogyan kellene eljárni? A szabályzatmódosítás értelmében léteznie kell egy speciálisan kialakított helynek, ahol a mobiltelefonok tárolhatóak. Hol? Hogyan? Milyen finanszírozással? Elég így:

Vagy példás rendben?

Esetleg ennél speciálisabban:

Ezt senki nem gondolhatja komolyan…

Jogi szempontból is gyenge a megoldás. Diákszervezetek nagyon helyesen ismerik fel, hogy a szabályzat módosítása ellentmond az alkotmány 44-es cikkelyének, mely a tulajdonhoz való jogot garantálja. Bár igaz, hogy van ebben némi túlzás, hiszen a diáktól nem kobozzák el a tulajdonát, csak ideiglenesen, sőt, akkor is láthatja telefonját, de nem használhatja, pont úgy, mint a klasszikus viccben: nézheti a tévét, de nem kapcsolhatja be. Sőt azt is helyesen állapítják meg a miniszteri elképzelés ellen tiltakozó diákszervezetek, hogy a szabályzatmódosítás ellentmond a Diákstatutumnak[2], mely amúgy is szabályozza a mobiltelefon használatát, de nem írja elő elkobzását.

Ördögtől való-e a mobiltelefon? Tartunk mindentől, ami új, ami ismeretlen, középkori babonák kísértenek.  Miközben jobb helyeken azt kutatják, hogyan használhatóak a telefonok és applikációik a tanórákon. Lehetnek számológépek, zsebszótárak, apró lexikonok, kiváló szöveggyűjtemények. Én magam rengetegszer engedem, sőt kérem a telefon használatát háttérinformációk felkutatására, motívumkeresésre, egy-egy apropóként spontán módon előkerülő (fénymásolatban elő nem készített) szöveg beidézésére. Legutóbb telefonon készítették el diákjaim PPS-bemutatójukat, csodáltam is érte őket, nekem nem lett volna türelmem. És egyáltalán nem haragudtam akkor, amikor magyarázatomat ellenőrizendő, kiegészítendő egyik diákom rákeresett az interneten egy általam elejtett megjegyzésre – mert végre felkeltettem az érdeklődését. És arra se haragudtam, amikor ennek kapcsán rákérdezett, hogy akkor most hogy van? Mert ilyen fajta kommunikációnak igenis helye van az órán, ha az a diák fejlődését szolgálja. Ez persze felkészült tanárt igényel – de hát ez a tanár dolga. Azt is el kell fogadnunk, hogy a telefon ilyen célra való használata egyáltalán nem köti le a diák teljes figyelmét[3], ő attól még a magyarázatot is hallja, figyelmének ilyen megosztását legföljebb felügyelni kell, mi célból, mennyi ideig tart. És igen, olyan helyen tanítok, ahol legalább minden padra jut egy okostelefon, senkit sem sért a stástusszimbólum, szünetben is látják egymás telefonját.[4] Szerencse, hogy kivételesen ezt megengedi nekem a szabályzat. Én meg a diákoknak.

Úgy gondolom, jogos a feltételezés, hogy ha egy iskolai szabályzatot[5] módosítani, szigorítani kell valamilyen ügyben, akkor ezzel egy reális problémát kell kezelni.[6] Mi a probléma? Az, hogy a diákok figyelmét elvonja a mobiltelefon használata a tanítási óráról, vagy az, hogy a telefon alkalmas fotók, hangfelvételek s videók készítésére? Mi az, amitől félünk? S a problémára valóban nincs-e más megoldás, mint jogi úton szabályozni? A szigorítás azt feltételezni, hogy a tanítási órán nem működnek a mobiltelefon használatának illemszabályai, csorbul az egymásra való odafigyelés gyakorlata, híján vagyunk a jóérzésnek, s csupa olyan íratlan szabálynak, amik nem véletlenül íratlanok. Arra utal, hogy a tanár jelenléte nem írja felül a telefonfüggő diákok kütyükényszerét, hogy a tanár maga nem képes, vagy egyenesen alkalmatlan arra, hogy ezt a pedagógiai szituációt saját maga oldja meg, valamiféle emberi, pedagógiai módszerrel. Mondjuk azzal, hogy belép az osztályba, vagy azzal, hogy képes lekötni a diák figyelmét, vagy ha már végképp nem megy másképp, figyelmezteti a telefonfüggő diákot. Nem, jönnie kell egy szabályzatnak, mely a tanárt megerősíti a hatalmában. S rejtett szándékkal megváltoztatja a tanári szerepet, afféle rendőr-tanárt teremt, aki a szabályzatot lobogtatva tilt, elkoboz, korlátoz, ahelyett, hogy nevelne. Tehát nem arra tanítjuk meg a diákot, hogy idebenn az iskolában ugyanazok a szabályok vonatkoznak a mobiltelefon használatára, mint odakinn a világban, s talán ez alkalommal a diák is elsajátíthatna egy használható illemszabályt – akár lemásolhatna egy tanári modellt, hisz a tanár is mobiltelefon-felhasználó –, hanem tiltásunkkal létrehozunk egy mesterséges világot, amit bármilyen alázatosan fogad is el, szabályrendszerének megtanulásából semmi haszna sincs. De indirekt módon elértünk egy olyan lélektani viszonyrendszert, ahol a diák kiszolgáltatott, alárendelt, ahol a tanár tiltással, elkobzással érvényesíti akaratát. Ennél sokkal erősebbnek kellene lennie a tanár személyes varázsának, a tehetségének, hogy egy ilyen végtelen egyszerű helyzetet egymaga is kezelni tudjon. Úgy gondolom, a szabályzatmódosítás nem csak a diákokat sérti – sérti a tanárokat is. Engem mindenképp.

El nem tudom képzelni azt a helyzetet, hogy a diák – akit mondjuk otthon nem tanítottak meg a telefonhasználatra[7], azt nem leste el kortársaitól, akik nálam nyilván sokkal erősebb modellt jelentenek számára – ne reagáljon pozitívan arra, hogy én bizony meg akarom tanítani arra, hogy mit mikor tegyen.

Nem is akarok belegondolni abba, mi kell, hogy történjen egy tanórán, ami arra sarkalljon egy diákot, hogy bizonyító (?) felvételeket készítsen, ezeket esetleg megossza közösségi oldalakon. S ha egy ilyen helyzet mégis előfordul, annak a tiltás a megoldása? Nem kellene vajon a problémák mélyére nézni? Megvizsgálni a konfliktus természetét?

S ne felejtsük el, hogy tiltással nem fogjuk elérni a pedagógiai célunkat: a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Minél több értelmetlen korlátot teremtünk a gyermek számára, annál erősebb benne a kitörési kényszer.

(A sorozat következő része: Egyengyermekek)

---

[1] “În timpul orelor de curs, al examenelor și al concursurilor este interzisă utilizarea telefoanelor mobile; prin excepție, este permisă utilizarea în timpul orelor de curs, numai cu acordul cadrului didactic, în situația folosirii în procesul educativ sau în situații de urgență. Pe durata orelor de curs, telefoanele mobile se păstrează în locuri special amenajate în sala de clasă, setate astfel încât să nu deranjeze procesul educativ.”

[2] OM 4742/10.08.2016, 15. cikkely, g) alpont

[3] l. multitasking-mérések

[4] Bár ez a kifogás arra emlékeztet, amikor nem volt szabad narancsot vinnünk gyermekkorunkban az iskolába, hogy nehogy az osztálytársak megkívánják – így aztán az Amerikából kapott, egyenruha alatt viselt farmernadrágjainkat kívánták meg.

[5] az ország minden oktatási intézményének közös működési szabályzatáról van szó: OM 3027/08.01.2018, mely az OM 5079/2016-os rendeletet módosítja

[6] Ahhoz, hogy minden januárban, a tanév közepén tehát jön egy új miniszter, aki tehetsége szerint belefogalmazza személyes ambícióit az iskolák szabályzatába, hogy szeptemberi dátummal tesznek közzé szabályzatokat októberben, hogy minden iskola minden dokumentuma erre a szabályzatra épül, s mire azok elkészülnek, változik a szabályzat, tehát minden iskola minden dokumentuma érvényét veszti, hogy a sok hamarjában hozott módosítás miatt egyes cikkelyek ellentmondanak egymásnak, és végképp ellentmondanak más metodológiáknak – nos, ehhez hozzászoktunk, ezt a szabályzatot csak ennek tudatában lehet komolyan venni.

[7] ilyennel én, lehet, szerencsés vagyok, nem találkoztam