Ez itt az „ügy”: https://maszol.ro/belfold/Feszultseg-a-Baczkamadarasi-Kis-Gergely-Reformatus-Gimnaziumban-vitas-helyzet-az-osztalyozas-es-a-tanitasi-modszerek-miatt
Hozzáteszem, Hajdu Krisztina tanárnő óráit nem
látogattam, oktatásjogi, eljárási vonatkozásban azonban messziről látszik, hogy
több csúsztatás történik, amiket nem árt helyretenni. Az „ügy”, ha ez az ugyan,
abból a szemszögből lehet érdekes, hogy ki hogyan él a hatáskörével egy
oktatási konfliktus kezelésében. Annál is inkább, mert az eset annyira jellemző
a mai oktatási viszonyokra. Vélemény.
Lássuk:
„A szerkesztőségünkbe eljuttatott
információk szerint […] magyarázta az esetleges retorzióktól tartva a neve
elhallgatását kérő panaszos.”
Ehhez
a szülőnek mindig joga van, de soha nem vezet megoldásra, nem elegáns, nem is
hatékony módja a konfliktus kezelésének. Arra enged gondolni, hogy a
nézeteltérés kialakulásába már több ponton is be lehetett volna avatkozni több
irányból, annál sokkal barátságosabb módszerekkel, mint a sajtó nyilvánossága.
Aki pedig sajtóbotrányt szít, mutatkozzon be.
„Feszültség… vitás helyzet…Megosztó eset
borzolta a kedélyeket…”
Másfelől
látnunk kell a sajtó igyekezetét, hogy hír legyen az uborkaszezonban. Ezek itt
a szenzációteremtés bevált nyelvi eszközei. Jó, ha azonosítjuk őket, és akként
olvassuk. Szabad ilyet, el kell adni a sajtóterméket.
„egyes szülők nem értenek egyet az ott
tanító Hajdu Krisztina angoltanárnő szigorú értékelési gyakorlatával.”
A
szülőnek procedurálisan nem is kell „egyetérteni” egy tanár értékelési,
tanítási módszereivel. Az egyetértés azt jelentené, hogy az osztályzatot csak a
szülő beleegyezésével lehet beírni a naplóba. (Nem akarok ötleteket adni.) Azt
kell megértenünk, hogy a gyermekek iskolában való tanítása egy szakma. Azt
végezni is, értékelni is szakembereknek kell. Az, aki el tudja dönteni, hogy egy
tanár a kitűzött pedagógiai célnak megfelelő módszereket alkalmaz-e, az ideális
esetben magasabban képzett, azonos szakos pedagógus kell, hogy legyen.
Szakember, tehát. Értem ezt úgy, nemcsak papíron, s nemcsak azért, mert valaki
oda kinevezte. A szülő véleménye a tanári tevékenységről viszont rendkívül
fontos, és ennek alapja a sok-sok kommunikáció, elsősorban a pedagógussal, az
osztályfőnökkel, az igazgatóval. Jó, ha a kezdet kezdetén tisztázza a pedagógus
a szülővel, mik az elvárások, mik a célok, mik az esetlegesen már azonosított
problémák, és közösen építenek fel egy fejlesztési stratégiát, aminek a
kedvezményezettje a gyermek, de a közreműködők (facilitátorok) között nagyon
fontos szerepe van a szülőnek is. (Nem abban, hogy magánórákat fizessen, persze.)
Az, hogy a pedagógus jelzi,
„Nem keresett meg senki, egyetlen szülő sem
jött el a fogadóórámra.”
arra
enged következtetni, hogy ez a kommunikáció valamely fél hibájából nem volt
ideális, bár a tanárnő elmondása szerint
„a tanév folyamán, valahol a 3. modul körül
értesítőt küldött az érintett szülőknek, hogy gond van a jegyekkel és kérte az
együttműködésüket, hogy segítsenek a diákoknak.”
Ezzel
a kolléga papíron bőven túlteljesítette a kötelezettségeit – jog szerint fedve
van, a kommunikáció mégsem működik. Általában igaz, hogy ott, ahol jól működnek
a dolgok, nincs szükség azok szabályozására, a legtöbb eredményes iskolában
feltűnően felületes a papírmunka. Ott pedig, ahol folyamatos a konfliktus,
minden fél dokumentumokkal bástyázza körül magát. Talán eredményesebb lenne
ebben a helyzetben egy jó beszélgetés, egy igazi szülői értekezlet mondjuk egy
mediátor szerepet vállaló oszival.
„Hajdu Krisztina erre reagálva elmondta…”
Lehet, hogy ennek nem a sajtóban lett volna
a helye?
„Úgy véli, minden diáknak szükséges elérnie
az elvárt szintet.”
Így
van. És mondjuk ki, nem kizárt, hogy a diákok egy része a minimális szint alatt
teljesít, vagy jóval alatta. Itt kell tisztázni azt, mit jelent a bukás. A
bukás nem a tanár hatékonyságának a hiánya, tudnunk kell, hogy fejlődésük során
gyermekeinknek nem ugyanannyi időre van szükségük, hogy elérjenek egy adott
szintet, a fejlődés soha nem folyamatos és állandóan felfele ívelő, hanem
gyakran megtorpan, stagnál, hullámzik, vagy hirtelen, ugrásszerűen valósul meg.
Mindannyian ilyenek vagyunk. És van, akinek több időre van szüksége. A bukás
tehát nem kudarc, hanem egy újabb lehetőség – akkor is, ha ez úgy hangzik, mint
egy giccses mém. Erről mindenképpen érdemes a pedagógusnak beszélnie a
szülővel. Van olyan gyermek, akit motiválni lehet a tanulásra, ha
veszélyzónában van, és van, akire ez éppen ellenkező előjellel hat. Tanulni
persze leginkább akkor tudunk, ha kirángatnak bennünket a konfortzónánkból,
erre több mód is van, nem biztos, hogy a stresszhelyzet generálása a legjobb.
„több szülő is úgy véli, nem a buktatás
lenne a helyes megoldás, hanem a diákok motiválása a tanulásra.”
Én
is. Je suis Többszülő. Ettől még létezik a buktatás intézménye, és végső
esetben jogos. Ez végső eset?
„A Maszol megkeresésére Hajdu Krisztina, a
túl szigorú osztályozással megvádolt angol-német szakos tanárnő elmondta, már
14 éve dolgozik a tanügyben, azóta minden évben buktak meg nála diákok. Idén
összesen kilencen maradtak pótvizsgára, három diák németből, a többiek pedig
angolból.”
Értjük,
ugye, hogy itt arról van szó: Egy iskolában angolból 6 gyermek pótvizsgára
bukott. Közülük többen átmentek a pótvizsgán. Én ezt adnám címnek.
„kárt okoz a lelkében”
„Elmondása szerint a „gyerekek félve
mennek” a tanárnő órájára.”
„Ez egy teljesen természetes reakció.
Emlékszem, hogy annak idején mi is ugyanígy éreztük magunkat, amikor
matekból nem tanultuk meg a képleteket, és tudtuk, hogy ezért rossz jegyet
kaphatunk.”
Nem,
egyre kevésbé hiszem, hogy jó tanár az, akitől félnek, s a félelem lenne a
legjobb motiváció. Átéltem én is, sokszor, „nagyonnagy” tanárok keze alatt, s
határozottan hiszem, hogy azok rossz, poroszos kényszerek voltak, múltízű
tekintélyfitogtatások, amiktől a ma iskolájának meg kell válnia. A jó tanár
partner, mentor, provokatőr, aki helyzetbe hozza a diákját, s gondolkodni
tanítja és hagyja.
De
muszáj itt megjegyezni, hogy a félelem és stresszfaktor egy nagyon szubjektíven
mérhető kategória, s igen nagy divatja van annak, hogy azon aggódjunk, az
iskola és különösen a mindenféle értékelés stresszeli, sőt traumatizálja
gyermekeinket, s ebben az aggodalomban mi, szülők hajlamosak vagyunk
túlteljesíteni.
„túl szigorúan kéri meg a leadott anyagot”
Hogy
a tanár „lead” s a diák „felvesz” sajnos egy ennél sokkal komplexebb folyamat,
ez ilyen egyszerűen a termikus kölcsönhatásban működik csak (abban is csak
hővel, nem tudással), s voltak rá törekvések, hogy megvalósuljon a poroszos
oktatásban, ahol az ismeret átadása és annak „beszedése” volt a legfőbb
pedagógiai cél, de reméljük, ezen már túlléptünk: a tanár ma főképp
kompetenciát fejleszt. Hatalmas különbség. Hogy hogy lehet kérni meg,
főképp az oktatási folyamatban, ahhoz sajnos nem értek, de aki ezt megfogalmazta,
övé a pont.
„Ugyanakkor szerinte a minimális esélyt meg
kéne adni a kiskorúaknak, és felháborítónak tartja, hogy a jó angoltudás nélkül
lassan nem lehet eljutni a nyolcadikos képességvizsgáig, hiszen a gyermek
általános iskolában nem filológia szakon tanul.”
Ezt a
megjegyzést nehezen értelmezem. Tudjuk, hogy általános iskolában nincs
filológia szak, de már második osztálytól meg lehet – elvben – bukni. Tehát
igen, ilyen értelemben angol tudás nélkül nem lehet eljutni a nyolcadikos
képességvizsgáig, de már a harmadik osztályig se. Azt azonban érdemes lenne
megnézni, hogy azok a gyermekek, akik középiskolában bukásra álltak, milyen
lemaradást gyűjtöttek fel általánosban, és vajon nem ott van-e a probléma
gyökere, hogy a gyermek, aki aktívan nem vesz részt a középiskolai tanórán, már
rég lemondott arról, hogy megtanuljon angolul, és úgy gondolja, arra neki semmi
szüksége nem lesz „az életben” – pedig de. Mert ez egy tantárgy.
„A »hallgattassék meg a másik fél is« elve
alapján biztosítottunk lehetőséget az iskola vezetőjének, hogy kifejtse
álláspontját, kiváltképp arra az őt ért panaszra is, miszerint »az iskolában
nem veszik figyelembe a szülőktől érkező panaszokat«.”
Ezeknek
hivatalosan iktatott dokumentumoknak kell lenniük az iskola titkárságán, a
szülő beadványa, az annak alapján elindított fegyelmi/szakmai procedúra,
jegyzőkönyvek, óralátogatások, végül a vezetőségi tanács válasza. Van köztük
belső dokumentum, amit egy esetleges vizsgálat során a tanfelügyelőség kérhet,
de nem nyilvános dokumentum, tehát nem sajtóműfaj, és van a szülőknek címzett
válasz, ami úgyszintén nem az. A válaszadó itt nem „ő” (értsd az igazgató),
hanem a vezetőségi tanács, aminek ugyan ő az elnöke, de nem egyedül válaszol a
szülőknek, és ezt egy szigorúan betartott procedúra alapján teheti csak. Ha az
elvárás az igazgatóval szemben az, hogy a szülők kérésére eltávolítsa a
pedagógust az iskolából – akkor jó tudni, hogy amennyiben a kolléga címzetes tanár,
az igazgatónak meglehetősen kevés eszköze van arra, hogy ezt megtegye. (Tegyük
hozzá, ez egy fontos tanári jog, és egyben a minőségi oktatás rákfenéje). Ha
pedig az az elvárás, hogy „jobb belátásra bírja” a kollégát (értsd utasítsa,
hogy ne buktasson), akkor abban direkt hatásköre szintén nincs, – de jó
diplomataként kezdeményezhet párbeszédet a felek között, ellenőrizheti, hogy
működik a szakmai élet az idegen nyelv katedrában, mit csinál a katedrafőnök,
kérheti a tanfelügyelőség szakmai tanácsát, tanfelügyelői/módszertanosi
támogatást. Azok úgyszintén kezdeményezhetnek egy párbeszédet a felek között.
„A szülők manapság ok nélkül a gyerek
pártján állnak, ami nem biztos, hogy a legjobb. Inkább a tanároknak kéne
összefogniuk és akkor a gyermekek is sokkal többre vinnék az életben”. – ez úgy hangzik, mintha két „párt” lenne, s egymás ellen
harcolna a tanár és a szülő, s ezek összefognának, de nem egymással. Ugye nem
így van?
„Az iskolaigazgató szerint a szabályokat
betartják, »nincs mit tárgyalni«”.
Sokat
segít, ha az ember nem fejezi ki direkt módon a gondolatait. Ez ugyanis az
utolsó, amit egy kétségbeesett szülő hallani akar. Attól még lehet ez igaz,
csak nagyon fontos árnyalni. Tárgyalni mindig van mit, azt hiszem, ennek az
ügynek pont ez a kulcsa. (És igen, tudjuk, hogy a szülő, az „ügy”, a riporter
az ember agyára tud menni – de ez egy ilyen őszintétlen szakma, mert ez is az,
pont arról szól, hogy stresszhelyzetben is tudunk gondolkodni.)
„A tanfelügyelőség néhány éve kiszállt
órahallgatásra, akkor úgy fogalmaztak, hogy a tanárnővel és a tanítási
módszereivel minden rendben van.”
Reméljük,
nem így fogalmaztak, de igen, az ő tisztjük ebben döntést hozni.
„A tanfelügyelőséghez is eljutott egy
beiktatott kérés, ők azt válaszolták, mivel későn adtuk le a panaszt, az
iskolakezdés ideje körül lehet az ügyet felülvizsgálni.”
Lehet
nyáron is, be lehet hívni szabadságról is az érintetteket. Látnunk kell
azonban, hogy a tanfelügyelőség szerint sem akkora horderejű az ügy, hogy ezt
megtegyék.
„»Mi minden ilyen esetben az iskolát kérjük
meg, hogy vizsgálja ki az ügyet. Első lépésként az iskolához kell letenni a
hivatalos kérést, az iskolának ki kell vizsgálnia az ügyet, ha pedig nem
elégedettek a válasszal, akkor jöhet szóba a tanfelügyelőség« – magyarázta az
ügy menetét a főtanfelügyelő.”
Ez
korrekt. Pont így.
„A polgármesteri hivatalba is
eljuttattuk a kérést, az alpolgármester pedig megkérte az iskolát, hogy
biztosítsanak felügyelő tanárt a vizsgákra.”
Ez
egy vicc. Az, hogy a szülő kétségbeesésében nem tudja, gyermeke ügyében ki az
illetékes, érthető, de az, hogy az alpolgármester sem tudja, mit NEM ír a
munkaköri leírása, az már sokat elárul a viszonyokról. A polgármesteri hivatal
az iskola fenntartója, s annak épületét, berendezését, személyzeti kiadásait
stb. finanszírozza. Semmiféle beleszólása nincs az iskola szakmai munkájába,
ezt megengedni sem szabad, bár jól tudjuk, hogy ilyen irányú, főképp politikai
nyomásokra nagy igény mutatkozik. A helyi tanács jelöl képviselőket a
vezetőségi tanácsba, aki nem lehet azonos sem a polgármesterrel, sem az
alpolgármesterrel, neki van rálátása az iskola belső döntéseire, s ha jó ízlése
van, afféle csendestárs, aki mondjuk infrastrukturális fejlesztések ügyében
mediál, a pedagógiai munkához nincs ugyanis szakértelme. Ahhoz pedig egy iskola
vezetőségének mindenképp ragaszkodni kell, hogy az oktatás egy szakma. Hogy
milyen felügyelő tanárra gondolt az alpolgármester úr, mit tud az olyan, s mit
csinál, mit felügyel, milyen címen, s mennyiért, nem tudni, de az tény, hogy a
javaslat oktatásjogi értelemben véve egyedülálló, amihez, mint innovatív
gondolathoz szeretettel gratulálunk jelezve, hogy ilyen szereplő nincs az
erdélyi bestiáriumban. (Halkan jegyzem meg: a pótvizsga egy bizottság előtt
zajlik, ami minimum két, szakképzett tanárból áll, ha erre tetszett gondolni.
Hivatalból jár tehát, fel van találva.) Az ő dolga az lett volna, hogy
átirányítsa a kérést az iskolához, s tájékoztassa a szülőket arról, hogy az
ügyben az iskola az illetékes. Hogy ehhez képest nyilatkozza, hogy
„Tudomásom szerint rendben lezajlott a
pótvizsga.”
mindenképp
ügyes, afféle populista fogás. Nem tilos, csak akként kell kezelni. A felügyelő
tanár ügyében az igazgató hatásköre az volt, hogy elnézően mosolyogjon.
Reméljük, ezt tette.
„Hozzátette: a szülők egy kérdőívet is
átküldtek, amelyet névtelenül töltöttek ki, a többségük negatív véleménnyel
volt a tanárnőről. »Ezt hozzánk tájékoztató jelleggel juttatták el, mert csak
az iskolának van hatásköre tenni valamit az ügyben« – fűzte hozzá az
alpolgármester.”
Nem
tudni, mi ez a kérdőív, mit tartalmaz, ki állította össze, de úgy sejtem, a
procedúra szempontjából semmilyen relevanciája nincs. Van ugyan az iskolában
egy minőségellenőrző belső bizottság, aminek feladata ilyen típusú
visszacsatolásokat kezdeményezni, azokat elemezni, és az eredményről az iskola
vezetőségét tájékoztatni, de azt nem 29 emberrel töltetik ki, nem kerül a
szülők birtokába, és nem böngészi őket az alpolgármester (aki itt már helyesen
nyilatkozik a hatáskörökről, lám). De azt megkérdezhetnénk, hogy na és a belső
minőségellenőrzés mit tett ezalatt, mondjuk kérdőívileg – illetve ezt a
tanfelügyelőség kérdezhetné meg, ősszel, amikor aktuálisnak ítéli visszatérni
az ügyre. Ha ez egy szülői kezdeményezés, akkor annak azon túl, hogy jólesik
kimondani, közösen vagyunk elégedetlenek, más szerepe nincs, ugyanazt tudja,
mint az a beadvány, amit az iskola felé írtak.
***
Muszáj elmesélnem: kezdő tanár voltam egy jó
iskolában, amikor sok-sok parányi jeggyel megbuktattam a város egyik nagy
vállalkozójának gyermekét. A tanévzáró tantestületi gyűlésre vonult be az
alpolgármester, a gyűlés abbamaradt, az igazgató hivatott, akinek jelenlétében
az alpolgármester megkért, hogy ennek a nagyon fontos embernek a gyermekét
engedjem át, hisz át lehet húzni azt a jegyet, s fölé lehet írni egy ötöskét.
– Alpolgármester
úr – mondtam –, ha én egy éven át sok értékelés alkalmával úgy ítéltem meg a
magam szakmai tudása alapján, hogy ez a gyermek nem közelíti meg az átmenő
jegyet, lezártam pirossal az átlagát, s most átírom, mert ön arra kért, akkor
ez egy korrupciós gesztus. Mennyiért tegyem?
– Vicceltem –
mondta.
Sosem lettünk jóban, de tiszteltük egymás
humorát.
 |
| Forrás: www.pecsma.hu |