In: „Ezernyi fűszál zeng
tücsökzenét...” Köszöntő kötet P. Dombi Erzsébet tiszteletére. Egyetemi Műhely
Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2012.
A probléma. Romániában
intézményesített lehetőségek, kitaposott utak a tehetséggondozás számára
valójában nincsenek. Van ugyan egy „kiváló osztályok” nevű oktatási program,
ennek szabályzata azonban szinte egyáltalán nem gondol a magyar oktatásra, s
ezen belül a szórványoktatás állandó létszámhiányos helyzetére. Van ugyan
anyagi támogatás a nemzetközi versenyekre felkészítő táborok[1] szervezésére
sok tantárgyból, szintén kisebbségi lehetőségek nélkül. Vannak ugyan Gyermekpaloták
rengeteg szakkörrel, de különösen szórványvidéken magyar pedagógusok nélkül.
Van ugyan lehetőség választott tantárgyként működtetni a színjátszó kört,
nyelvművelő kört, a válság okozta megszorítások, a kislétszámú osztályok
alulfinanszírozottsága miatt azonban éppen ezekről mond le elsőként egy iskola
vezetősége.
Az adottság. Nemzedékenként
2−3 kiemelkedően tehetséges diák, ügyes mesemondó, néptáncos, szavaló,
„színpadi jelenség”, helyesíró, fogalmazó, érzékeny lelkű megszállott olvasó,
jó ízlésű számítógépes grafikus, rajztehetség. Túl kevés ahhoz, hogy afféle
elit osztályt (zene tagozat, művészeti osztály, drámaosztály) tudjunk
létrehozni számukra, túl sokan ahhoz, hogy szemet hunyjunk létezésük fölött és
beolvasszuk őket a középszintbe, túl sokfélék ahhoz, hogy hasonló képességüket,
tehetségüket csoportosan lehessen fejleszteni.
Az ötlet. Ahogy
évről évre készültünk a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedőre, együtt
készült több generáció, kinőttek a kicsik (felső tagozatosok) csapatából és a
középiskolások között folytatták a versenyzést. Ez a tapasztalat tudatosította
bennünk, hogy a tehetséggondozásban remekül működik a vegyes korosztályos
felkészülés, a diákot nem a pedagógus készíti egyedül, hanem egymásnak adják át
a tapasztalatot, tudást, hiszen közösen alkotnak csapatot, csak együtt tudnak
eredményt elérni: közös érdekük, közös céljuk van. Ez megoldást kínált a kis
létszám okozta problémára, s egyben azt is világossá tette, hogy az osztályok,
évfolyamok adta kereteket túl kell lépni. Az ötlet előzménye minden
szabadkőműves páholy, titkos baráti társaság, irodalmi kör és láthatatlan
kollégium.
A társaság alapítása. 2005
termékeny éve volt a Németh László Gimnázium diákjainak, több országos
versenyről győztesként, díjazottként tértek haza neveltjeink. Ezért a pedagógus
gondolt egyet, és a tanévzáró ünnepségen nemcsak díszokleveleket adott át,
hanem a versenyek győzteseit közös munkára hívta meg, felkínálta rendszeres
segítségét a diákoknak, megalapítva ezáltal a Medáliák Társaságát.
Névválasztás. József
Attila-évet ünnepeltünk, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedő tematikája
is József Attila-versekkel volt kapcsolatos, a verseny történetében egyetlen
győztes csapatunk a Medáliák nevet viselte, József Attila azonos című versére
utalva. A szó többértelműsége pedig mindenkor a versenyek győzteseit juttatta
eszünkbe.
A társaság szabályzata. Ez
már az alapító mag feladata volt, nagyon rövid időn belül megszervezték a
társaság munkáját, s létrejött egy alapszabályzat, mely meghatározta a
társaságot magát, kinevezett egy elnököt a rangidős diák személyében, kimondta,
hogy a társaság 12 tagból áll, miképp József Attila versciklusának darabjai,
minden évben felvételi vizsgát szerveznek a belépni szándékozók számára.
Megfogalmazták célkitűzéseiket, a közös terveket. Ezek között volt egy irodalmi
diáklap kiadása, irodalmi estek szervezése, rendszeres találkozások, közös
felkészülések. A társaság szabályzata emlékeztetett a diákregények grundjára, s
ezen felnőttként többen mosolyogtunk, hogy lám, igény van még ilyesmire a mai
gyermekekben.
A pedagógus szerepe a
társaságban. A pedagógus önkéntes munkát végez,
sőt, nem csupán saját diákjaival foglakozik, hanem kollégái neveltjeivel is,
előbb az iskola diákjaival, majd a város diákjaival, környékbeliekkel. Az
iskolán, tanórán kívüli munka, a sok együttlét természetesen magával hoz egy
sokkal kötetlenebb tanár−diák viszonyt. A pedagógus közvetlensége a bizalom
záloga. A pedagógus nem mindentudó, nem kizárólagos információforrás, csupán
egy a társaság tagjai közül, kicsit talán idősebb „nagytestvér”. A pedagógus
emberarcú, diáklelkű, tudatos provokatőr. Nem utasít, nem kér, hanem
lehetőségeket kínál fel. A diák maga határozza meg, mi az a lehetőség, amivel
élni kíván, mi az a verseny, amire készülni szeretne, mi az a tevékenység, ami
foglalkoztatja, miben kér segítséget, s mi az, amit meglepetésnek szán, melyik
munkáját osztja meg a többiekkel, s mi az, amiről inkább nem tesz említést. A
pedagógus sosem dönt egyedül, csupán segít dönteni. A legnagyobb kihívás éppen
a sokoldalú tehetségek gondozása volt, a mesélni, rajzolni, verset mondani,
fogalmazni egyaránt jól tudó gyermekek alkotó kedvének teret nyerni,
lehetőséget teremteni.
Viharos kamaszkor. A
tanár−diák közelség s az életkori sajátosságok, az én és a világ konfliktusa, a
tehetséges diák nonkonformizmusa, az értelmes lázadás, a miértek
megválaszolatlansága, a gondolkodó, környezetére érzékenyen reagáló kamasz
sokszor zavaros, csonka családi háttere mindig új és új problémák elé állította
a pedagógust. A tehetséggondozásban pedig tabuk nincsenek, nem foglalkozhatunk
csak a napos oldallal, be kell látnunk, hogy ugyanaz az érzékenység,
amiből a diák tehetsége fakad, néha elviselhetetlenné teszi számára saját
környezetét. Krízishelyzetben a pedagógus ajtaja pedig nyitva kell, hogy
legyen.
Az irodalmi estek. Igazi
jó hangulatú beszélgetések irodalomról. Vallomások önmagukról, vers és diák
találkozásáról mindig olyan témában, amit ők maguk választottak ki. A pedagógus
ismét csak provokál, beszélgetést kezdeményez, saját maga is beszél
irodalomhoz, szöveghez való viszonyáról. Az irodalmi játékok során újabb
alkotások születnek.
Az irodalmi diáklap. Feketén
Fehéren címmel 4 lapszámot ért meg, csupa diákverssel, a diákok saját
grafikáival, igényes lapszerkesztéssel kínált alternatívát a nagy
példányszámban megjelenő diáklapokkal szemben.
A közös utazások,
táborozások. A mogyoróskai anyanyelvi tábor, a
kassai kirándulás Márai-emlékek nyomában, a Házsongárdban készült film, a
soproni fellépések, a győri diákszínjátszó fesztiválon való szereplés, a
nagycenki rajztábor, a versenyekre való hosszú utazások mind-mind csapatépítő
foglalkozások is voltak, nagy lehetőségek hosszú beszélgetésekre, közös
olvasásra, esti sétákra, családias együttlétekre.
Az irodalmi színpad. Köszönöm
a sorsnak, hogy ember voltam címmel Márai-szövegekből készült
filmes-színpadi összeállítás, Freud és a májashurka címmel Karinthy, József
Attila szövegei alapján készült egy pszichoanalízis-témájú diákelőadás, Erdély
hangjai címmel transzilván szövegek szólaltak meg a gyermekek előadásában,
Ady-versekből készült összeállításunkkal Győrben léptünk fel. Az előadásoknak
szintén nem volt mindentudó rendezője a pedagógus, a legtöbb ötlet, a kreatív
munka ismét a diákoké. Egy József Attila-versekből készült, sok jó ötlettel
színpadra állított előadás a diákok rendezésében meglepetésként készült. A
próbafolyamatok lelkes, felszabadult hangulata a csapattá kovácsolódás élménye
jellemezte ezt a munkát, talán legtöbb örömüket ebben találták a gyermekek.
Karitatív akciók,
versenyszervezés. Éppen azért, mert a
„medáliák” rendezett anyagi körülményekkel a hátuk
mögött gondtalanul készülhettek versenyeikre, fellépéseikre, fontosnak éreztem
megismertetni őket azokkal a diáktársaikkal, akik más körülmények között nőttek
fel. Így öltöztek mikulásjelmezbe a diákok, s járták be a szórványfalvak
óvodáit verssel, dallal, gyermekjátékkal, magyar szóval a tarsolyukban, s
jóféle, maguk sütötte mézeskaláccsal, mit szintén együtt, alkotó kedvvel
készítettek el. Így került sor könyvgyűjtésre, jótékonysági rendezvényeken való
fellépésre. A társaik iránti szeretet hozta őket a versenyszervezők közé, így
lettek mesemanók a mesemondó versenyen, így alkottak játékos feladatokat
várostörténeti vetélkedőkre, és vettek körül valahányszor megyei versenyt
szerveztünk.
Kudarcélmények. Természetesen
előfordult az is, hogy a társaság tagjai csoportosan, egyénileg, vagy egymással
versengve nem érték el azt az eredményt, amit szerettek volna. A
gepárd-kölyköknek1 néha aludniuk is kellett. Az
elmaradt eredmények, a bravúrszünet nehezen érthető a diák és egész környezete
számára. A kudarc okainak reális felismerése a továbblépés záloga, a csorbult
én-kép, az elfogult önértékelés, a hárítás, a dacos tagadás olyan lehetséges
tanulói reakció, ami a tehetséggondozásban sokkal erősebben van jelen, mint a
tanórán. A pedagógus empátiája, szakértelme ilyen esetekben elengedhetetlen. A
rosszul kezelt kudarcélmény teljes tagadáshoz, kiábrándultséghoz vezethet.
A külső megítélés. A
város közönsége lassacskán beszivárgott a Medáliák Társaságának irodalmi
estjeire, előadásaira, meghívást kaptunk kulturális fesztiválokra, megjelentünk
nagyobb közéleti eseményeken.
Ellenhangok, fejcsóválás,
értetlenség, „elitkézés”. Volt ilyen is.
A szülők szerepe a
társaságban. A szülők a társaság nagy családjának
tagjai. Egymás jóbarátai, a gyermekeknek és munkájuknak elkötelezett támogatói.
A társaság működése idején csak pozitív szülői hozzáállással, támogatással és
folyamatos jelenléttel találkoztunk.
A Medáliák Társasága ma
már nem létezik. Mi lett a medáliákkal? Van köztük három színésznövendék, egy
dramaturg, három magyartanár, egy újságíró, egy műépítész, egy turizmust és
nemzetközi kapcsolatokat végzett bécsi diák, egy angliai egyetemen tanuló
pilótajelölt, két műszaki egyetemet végzett diák, egy közgazdász-tanuló, több
versenyszerető középiskolás, mindannyian aktív irodalomkedvelők, igazi kovászai
a közéletnek. Összejárnak.
Évekkel később így
emlékeznek vissza a Medáliák Társaságára:
A Medáliák Társaságának
viszonylag rövid élete folyamán sokan, sokfélék ültünk a társaság
„kerekasztala” mellett. Fiatalok, akiket valahol életük különböző szakaszaiban
izgatott egyfajta alkotásvágy, akiket egy kicsit magába szippantott a vers, a könyv,
az írás, a beszélgetés világa, a versenyek hangulata, az előadás és a közönség
fogalmával való kísérletezés − ezen belül saját maguk próbálkozásai.
Szerencsémre voltam „a kicsi” is, illetve azután „a nagy” is a társaságon
belül, így eleinte kisbojtárként sok hasznosat ellestem, amit később
valamelyest egy-egy véleményben vagy egy egyszerű vállveregetésben átadhattam.
A versenyek, az izgulások, körömrágások és egy valamilyen (mindenkiben másképp
megfogalmazódó) cél erősen összetartotta ezt a csapatot s a benne létező
embereket. (Moldován Blanka)
Medáliákként rendszeresen
részt vettünk anyanyelvi, irodalmi, szavalóversenyeken (és rendszeresen díjat
hoztunk haza), irodalmi esteket szerveztünk, irodalmi lapot adtunk ki,
verses-zenés összeállításokat mutattunk be. Röviden így lehetne összefoglalni a
társaság tevékenységét. Távol állnék azonban az igazságtól, ha nem említeném
meg, hogy mindezt felhőtlen jókedvvel, a tennivágyás derűjével tettük. (Bertóti
Johanna)
A Medáliák Társaságába a
Németh László Gimnázium és a Nicolae Iorga Általános Iskola irodalom-, illetve
művészetkedvelő diákjai tartoztak. A tagokat a hasonló érdeklődési kör hozta
össze.
Heti rendszerességgel, keddenként voltak a találkozások, melyek
mindig meghitt, bensőséges hangulatban zajlottak le, általában tea, sütemény és
csokoládé társaságában. Igazi barátságok kötődtek itt, melyek csak erősödtek a
távoli helyeken megszervezett versenyekre való utazások alkalmával. Az
irodalom- és művészetkedvelő
magyar fiatalok számára a társaság köreiben lehetőségük nyílt irodalomról való
beszélgetésekre, tantárgyversenyekre, szavaló-, mesemondó versenyekre, a
különböző tematikus versenyekre való felkészülésre. Kiadványt készítettünk
(Feketén Fehéren), versenyeket szerveztünk, előadást tartottunk a pszichoanalízis
kapcsán Freud és a májashurka címmel. Karitatív tevékenységekben is részt
vállaltuk: a társaság tagjai Mikulásnapkor ellátogattak két napközibe, ahová
meglepetéseket vittünk a gyermekeknek. A szamosardói Kós Károly Általános
Iskola bentlakásának támogatására előadást szerveztünk, ahol mi is felléptünk,
és az itt összegyűlt összeget átadtuk az iskola vezetőségének. (Lakatos
Bíborka)
A kísérlet (ön)kritikája. A
Medáliák Társasága nem az egyedül üdvözítő megoldás a tehetséggondozásra. A
kísérletet a kényszer szülte, és csak részben alkalmas arra, hogy pótolja az
intézményesített hátteret. Hiányossága, hogy a tehetséges diákokkal egyetlen
pedagógus foglalkozott, a pedagógus hiányossága pedig, hogy nem érthet minden
tehetségterület fejlesztéséhez. Állandó nehézséget okozott a tanórák és a
délutáni foglalkozások közötti színvonalbéli különbség: az osztály átlagos
képességéhez igazodó tanóra a délutáni foglalkozás puszta léte miatt
színvonalában még nem emelkedett a tehetséges diák elvárásainak szintjére. Az
általános műveltséget kínáló elméleti osztályokba járó tehetséges diákok minden
tantárgyból szerettek volna jól teljesíteni, a mindenben igényes diák gyakran
saját magát terhelte túl. Bár a csoportos foglalkozás alkalmával a diákok
egymástól is tanultak, egymást is motiválták, állandó igény mutatkozott az
egyéni foglalkozásokra, fejlesztésekre is. A délutáni tehetséggondozás nem
tudja helyettesíteni a tehetséggondozó osztályokat, a művészeti iskolákat, a
kísérlet mégis több és más eredményt hozott, mint a megszokott opcionális
tantárgyak, fakultációk, szakkörök.
A hivatkozott irodalom
Ranschburg Jenő 2005. Gepárd-kölykök.
Gyermekismeret. Prolog Kiadó, Nagyvárad.
Brassai László 2004. Személyiségfejlesztés
az iskolában. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy.
1 „A
kiemelkedően tehetséges gyerekek leginkább a gepárdokhoz hasonlíthatóak. Ez az
állat könnyen azonosítható, hiszen, ha látunk egy élőlényt, amely óránként 110 km-es
sebességgel fut – az kizárólag csak gepárd lehet. De a gepárd nem mindig
fut.” Ranschburg 2005.
