A hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranyfeszt döntője, több, mint 90 gyermek
részvételével. A verseny, mely rendhagyó módon ünnepli meg a 200 éve született
Arany Jánost, valójában sokkal több, mint verseny. Olyan kísérlet ez, mely
egyedülálló a diákok számára kiírt versenyek palettáján, friss, alternatív,
távol áll mindenféle hivatalos merevkedéstől, s mint ilyen, sok ponton értelmezhetetlen
is. A szervezőknek is meglepetést szerez a szokatlanul nagyszámú benevezés, a
hónapokig tartó versenyfolyamat végig töretlen lelkesedéssel zajlik, a
feladatok meglepetésszerűen érkeznek olyan személyes hangvételű levelekben,
amiket érdemes lenne – csak úgy példának – közreadni. A rendezvény(sorozat) nem
megemlékezik Arany Jánosról, hanem újraalkotja a diákok Arany-olvasatát, játékra
hív és provokál, teret enged olyan posztmodern gesztusoknak, melyek talán
szokatlanok a felső tagozatos diákoknak. Kétségtelen, hogy az irodalommal való
kreatív bíbelődés egyfajta irodalmi műveltséget feltételez, kissé talán korán,
ha arra gondolunk, hogy VII-VIII. osztályosokat szólít meg, s a feladatok zöme
is magasra teszi a lécet. Nagy tanulság mégis, hogy a diákok sikerrel
kapaszkodnak, rövid értetlenkedés után hihetetlen kreativitással fognak hozzá
olyan feladatok teljesítéséhez, melyekkel mi, tanárok, legföljebb
középiskolásokat mertünk volna megszólítani. Menet közben megtapasztalják mi is
az, hogy slam poetry vagy karikatúra, levelet írnak kortárs költőkhöz, verset
faragnak, antológiát szerkesztenek s bemutatkozó filmet forgatnak. Senki nem
gügyög a gyermekeknek, senki nem ereszkedik le hozzájuk. És senkinek nem hiányzik
a gügyögés. De mindenki, aki megszólítja őket, a szemükbe néz, és valóban
kíváncsi rájuk. Arra kíváncsi, hogy mit gondolnak a világról, a kortárs
műfajokról, a költőkről, Arany Jánosról, a szavakról, a vizuális üzenetekről.
És ők végre gondolnak valamit, ha már szabad. Bár kissé még mindig zavarban
vannak, viselkednek, elvárásokat akarnak teljesíteni. Aztán ez elmúlik. Megtanulják,
hogy nem kell karikaturistának lenni ahhoz, hogy karikatúrát rajzoljanak, sőt
rajzolni se kell tudni, ha van a fejükben egy gondolat, amit közvetíteni
akarnak, és nem kell írónak lenni ahhoz, hogy közük legyen a szavakhoz. Jó adag
bátorságra tesznek szert.
Az, hogy nem tilos a sokat szidott kütyüket használni, sőt, a versenynek
FB-oldala van, online jönnek a versenyfeladatok, „Arany János”-sal lehet
e-mailezni, folyamatosan jelen van a technika a gálán is – s hogy mindez a maga
természetességével vesz körül bennünket, végképp vonzóvá teszi a lurkóknak az
irodalommal való foglakozást. Végre teljesen értelmetlenné válik a kötelezők
kontra Harry Potterek butuska vitája. A vers nem egy megsárgult könyv lapjain
árválkodik, nem szent és sérthetetlen szöveg, mit vigyázban állva nagy
levegővel s még több pátosszal kell előadni – lehetőleg népviseletben. A vers megszólít,
személyes kapcsolatra hív, incselkedik, elgondolkodtat, folyamatosan egy másik,
egy rendhagyó megoldást provokál. Mi lenne, ha... talán így másképp...
folytatódjon így?
A Tranzit Ház alternativitása, levegője persze sokkal többet ad a közös
munkához, mint helyszínt. Olyan kreatív tér ez, mely szavak, szabályok nélkül
teremt természetes magatartásformákat. Az író-olvasó találkozón velük egyidős
írótársukat látják, a fellépő zenekar középiskolásokból áll, a zsűri tagjai
workshopban dolgoznak velük, elérhető, hús-vér emberek, közöttük járnak, velük
beszélgetnek. Az alűrök otthon maradtak.
És közben nem nevezett ki senki versenybizottságot, nem hangzott el
semmiféle ünnepi beszéd, nincs iktatószáma, pecsétje és aláírása az
okleveleknek, nem készült statisztika és grafikon a megyék eredményeiről, nincs
elnök és ügyvezető elnök, nincs javító bizottság, akit szállodában kell
altatni, nincs exkluzív kirándulás a tételíró és javító bizottság számára, nem
ülnek külön asztalnál a díszmeghívottak, senki tűsarkúját meg nem dicsértük, egészen
halkan, ízlésesen hangzik el az is, hogy ki a kezdeményező, ki a támogató, nincs
páholy és prezídium. Nem, erre a munkájára senki sem kap semmiféle igazolást,
és nem ér majd semmiféle pontot, nem lesz belőle érdemfokozat, dicsőségfal,
előléptetés és kitüntetés. De nem lehetne mégis, hogy elfesztesedjünk? Hogy egy
irodalmi verseny az íróról és az olvasóról szóljon? Hogy őszintén érdekeljen
bennünket az, amit a versenyző a verseny okán vagy inkább ürügyén az
irodalomról gondol, önmagáról, az olvasásról, a világról? Hogy a közhelyeket a
személyesség váltsa fel? Az Aranyfeszt, mint erre való kísérlet mindenképp
sokat ígér.
S aztán tudom, hogy szabályzat, táblázat, jóváhagyás, támogatás, elismerés,
százalék – de talán elég lenne, ha ezzel csak a versenyszervezők
foglalkoznának. A szervező, ha jól szervez, képes a rendszer minden fonákságát
megszűrni, hogy abból minél kevesebb jusson el a diákig. Fesztesedjünk el!
Előbb csak egy kicsit...
