Megszaporodtak az online térben az oklevéllobogtató
képek, végre, hosszú kihagyás után újra tanulmányi versenyektől hangos az
iskolaélet. Soha ennyire nem tobzódtunk. Ki vagyunk ennyire éhezve, vagy a
szűkre szabott időkeret miatt olyan feltűnő a jelenség? Kell ez? Jó ez nekünk?
Akar-e ennyi gyermek ennyi versenyen ennyit versenyezni?
Panaszkodunk, persze. Két bajunk is van: hogy
járványidőben sajnos szegény gyermekek nem találkozhattak egymással, meg hogy
jaj, mennyi verseny van már megint. S mindkettő jogosan, talán. Mert rossz, ha
nincs, s még rosszabb, ha sok van. Megint egymásra tevődnek a versenyek, hát
nem képesek „azok fent” figyelembe venni, hogy az angol olimpia helyi szakasza
már megint ugyanazon a napon van a matek verseny megyei szakaszával. Dolgozunk
ugyan a guminaptár felfedezésén, amibe mindez, a falunap, a nemzeti ünnep, a
továbbképzés, az esküvő és a szavalóverseny is beleférjen, de a kutatás még
kísérleti stádiumban van. Helyette a kérdés: biztos, hogy erre mind szükség
van?
Biztos, hogy mindenkinek minden versenyen részt kell
vennie? Egyfelől ott van a minisztérium által elismert versenyek kritériuma,
miszerint országos verseny az, amelyre x számú megyéből származó megyénként y
számú résztvevő jelentkezik – s ebben a képletben igen értékesek az akár egy
gyermekkel megjelenő szórványmegyék. Másfelől ott a szórványszempont[1]:
ugyanazt a gyermeket rángatjuk ezerfelé, lévén szűköske a merítés. Vagy a félig
tele pohár perspektívájából: nadehát mecsodás nagy esélye van egy
szórványgyermeknek továbbjutni egyenest az országos versenyre, ugye.
Van egy nagyon különös emberfajta, aki mindig mindenben
versenyezni akar, abban is, hogy ki ér hamarabb futva a sarokig, ki számol több
szembejövő kék autót, kinek van a legöregebb nagymamája, és ki hány percig
bírja a víz alatt egy levegővel. Az ilyen ember edukációja azzal kezdődött,
hogy ő volt az angyal a vasárnapi húsleves elfogyasztásában. Na ő az, akinek a versenykalendáriumnak
a hiánytalan abszolválása valamiféle különleges élvezetet szerez. Minden más
embernek ez csupán egy road movie, ami minden hétvégén más és más helyszínen
produkálja – majdnem ugyanazt. Gyermekek, akik minden hétvégén produkálnak –
egyre kevesebbet. Nem árt tehát, ha a pedagógus nem forszírozza a kötelező
jelenést minden egyes „fontos” megmérettetésen. Vagy ha szelektálni tud, határt
szabni. És ha a szülő nem akarja elrángatni csemetéjét az összes helyre, ahol
ráadhatja a fehér térdzoknit. Mi lenne velünk túlzások nélkül?
Hogy húsz évben egyszer minden pedagógus nevel egy táltos
tücsköt, aki zsinórban nyeri az összes országos versenyt, az a szakma murphyje,
aminek velejárója az, hogy a táltos tücsök eközben lerágja a húst a
pedagógusról az utolsó cafatig, de neki ehhez joga van, és közben még szeretjük
is őt ezért. Mert a felkészítő tanár már csak ilyen.
Vagy másmilyen. Az, amelyik a kisujját sem mozdítja, s
mégis csupa tehetséges gyermek nő fel az árnyékában.
A felkészítő tanárság egyébként a legkényelmetlenebb
szerep egy versenyen. A zsűri sosem volt olyan nehéz helyzetben, mint a
felkészítő tanár. Mert az, hogy jó tanár az, akinek sok eredményes diákja van,
egyszerűen nem igaz. Hogy a diák eredménye egyenesen arányos lenne a felkészítő
tanár befektetett munkájával, az csak egy steril matematikai képletben állhatná
meg a helyét, a versenyző pszichológiája nem így működik, érzékeny
patikamérlegen mérendő a motiváció, a vigasztalás, a közös tanulás, az elejtett
megjegyzés, a provokáció, az élményszerzés, a jutifalat, és a vállveregetés
aránya, ideje, oka, célja, s még mi minden! No, talán ezért hívják ezt
szakmának. S az ilyesmiben az objektív mérőeszközöknek nem sok babér terem.
Mert hogyan is mérhetnénk a tanári teljesítményt? Hogyan állíthatnánk fel
rangsort mindezek alapján? Hány igazolás? Milyen színű papír? „Pecsétes” papír?[2]
Írja-e rajta románul? Hány kiló ilyen papírból rügyezik ki egy érdemfokozat?
Egy előkelőbb állás?
Ezek a tanári megmérettetések kiválóan alkalmasak arra,
hogy kihozzák belőlünk az emberi természet legalját. Hiszen járványos időkben szűken
mérték a pontszerzési lehetőségeket is. Nem mintha ne lettünk volna kreatívak
ezügyben is. Mert ha nincsenek versenyek, majd mi online versenyzünk. Online
szavalunk, online helyesírunk, online rajzolunk. Mert minden verseny, minden
bizottság, minden igazolás és minden fotó egy-egy lépcsőfok, közelebb a falusi
iskolából, beljebb és feljebb, egyre magasabbra, pár percnyi hírnév, megkapaszkodás
egy lábunk alatt porladó iskola megmaradt órácskáiban, érdemfokozat egy
érdemtelen hajszában. Csupa olyan motivációs tréning, aminek semmi de semmi
köze nincs a tehetséggondozáshoz, vagy a jó tanársághoz.
Versenyt futnak az iskolák is, minden egyes oklevél
reklám, a beiskolázási kampány része, annak bizonygatása, újra és újra, hogy
jók vagyunk, mi vagyunk a legjobbak, sokkal jobbak vagyunk, mint a szomszéd
iskola. Minden oklevél fenntartja az érdeklődők figyelmét pár másodpercre,
létünk függhet tőle. Gratulálunk tehát az ügyes és tehetséges diákjainknak és
köszönjük a felkészítő tanárok munkáját. Sőt, alulírott köszönöm a saját
munkámat is. Én meg ülök az eredménylistákkal, pontszámokkal a kezemben, s próbálom
megfejteni a gratulációk okát.
Van persze az a helyzet is, amikor tényleg örvendeni
lehet a gyermek sikerének, mert az tényleg sikeres, és tényleg örvend, s
jókedvünkben írunk, fotózunk, összekacsintunk: a közös munka eredményét ünnepeljük,
a mester és tanítvány soha véget nem érő szövetségét. Vajon a sok merev
arckifejezés, vállonragadott gyerkőc és oklevélmutogató csoportkép mögött
megannyi visszafojtott öröm lenne?
A felkészítő tanárénál egyetlen kellemetlen szerep van: a
magántanáré. Azé, aki hónapokig készíti fel egy-egy versenyre, vizsgára, s
tanítási órák túlélésére a gyermeket, aki névtelenül tördeli a kezét, míg az versenyzik,
s reméli, hogy a pénzes, de az illemszabályok között bizonytalanul botorkáló
szülő nem köszöni meg neki nyilvánosan a sokéves munkáját, mert ezt az
ízléstelenséget nehezen tudná felvállalni a kollégái előtt, eddig ugyanis sikeresen
leplezte diákjával folyatott titkos kapcsolatát.
S akkor a fránya kölök képes nem megnyerni a versenyt. Na
akkor van baj. Mert hiába volt a kísérőtanári igyekezet, a drága bizottsági
hely, semmit se ér az egész. Hogy lesz ebből fotó?
Eközben megkérdeztük a gyermeket: neked ez jó? te jól
érzed magad? neked nem sok? vagy éppen elég? büszke vagy azokra, akik büszkék
rád?
Vélemény. Nem teljesen komolytalan.
[1] A szórványszempont mindig mindenütt ott van,
természeténél fogva – van ugyanis neki egy igen kellemetlen természete: 1. a
szórványban fogyni szokás, 2. nem elég gyorsan, nem elég egyenletesen, nem
mindenütt egyformán, nem ugyanolyan okból stb.
[2] A pecsétes papír egyik nagy kedvencem,
leginkább a pörköltszaftost szoktam preferálni, ha már választani lehet. Enyhén
csípősen, névreszólóan, igen, két l, vagy inkább egy, de az hosszú.