avagy
Miért tanítsunk szövegértést, miért írjunk helyesen?
A nemzet
napszámosai napszámolnak: egy tesztlapocskát egy dugóval egy tubussal egy
csepegtetővel egy zacskóba, újabb tesztlapocskát egy másik dugóval, tubussal,
csepegtetővel egy másik zacskóba, kis cédula, aláírás, táblázat, nyilvántartás stb.
Kesztyűben, maszkban, lélegzetvisszafojtva, ellenszélben – gondolom, valami
helyett. Pedig mennyi értelme lenne inkább életre-halálra tanítani
szövegértést, biológiát, logikát, fejleszteni digitális képességeket! Érdemes
volna megtanítani, miről ismerszik fel egy tudományos tény, miért sántíthat egy
vélemény, miből milyen következtetést lehet levonni, mi minősül objektív
kijelentésnek, mi igaz a híradóból, melyek a nyelvi, képi stb. manipuláció eszközei,
mit árul el a kimondatlan háttérmondat, mit jelent a 6 ezrelék.
***
Az iskola az a hely, ahol a
diákok amúgy is összegyűlnek. S ha már össze vannak gyűjtve, ott a legkönnyebb
szórakoztatni őket. Úgyis unatkoznak. S akkor jön a bábos bácsi, a könyvtáros
néni, a tárogatóművész, a szavaló néni, a vásári komédiás és mindenféle vándorszínész,
aki fejenként x összegért számla nélkül (majd a pedagógus gyűjtse össze) előadja
saját művészetét, ami nélkül a világ nem lenne kerek, az iskola miatt a diákok
különben is lemaradnának a tudásszerzés eme nagyszerű módjáról, s ott
unatkoznának a biológia órán, a vírusok felett.
***
Kóbor észosztókkal tele van a világ. Ők majd jobban
tudják, elmondják a frankót, amit a tudományos akadémiák titkolnak, a politikusok
tagadnak, a sajtó elferdít: ők tudják az igazat. Meghívnak egy több órás
előadásra, ahol velünk is megosztják. Széles gesztusokkal, nagy pátosszal
magyaráznak egy rézmetszetet, boncolgatnak egy mítoszt vagy egy metaforát, mely
egyedüli bizonyítéka annak, hogy honnan származunk, kik vagyunk, kikkel lehetünk
rokonok, kik esküdtek össze ellenünk, hogy jött létre a világ, és meddig tart
még. (Rövid reflexió tárgya: mi minősül objektív ténynek?) Mert eddig csak az
agyunkat mosták, csak eltitkoltak, csak butítottak, de ők, akiket eddig nem
engedtek szóhoz jutni, elnyomtak, meghurcoltak, és üldöztek, ők, akik eddig
annyit szenvedtek, most elmondják nekünk azt az egyet, hogy. Ilyenkor az ember
körül könnyes szemekkel ül a közönség – vajh ki tanított nekik szövegértést? S
miközben meghatódva tapsolnak, nem szabad két grimasz között fogadkozni, hogy soha
a büdös életben nem teszek eleget udvariasságból ilyen meghívásoknak, mert
az előadó rögtön kiszúr, leolvassa arcodról ki nem mondott gondolatodat, idegesen
lobogó ősz hajába túr, majd megszakítja eszmefuttatását, és a szemed közé néz: Nem
tetszik? Te is Galíciából jöttél? Látom a nagy orrodon! (Újabb reflexió
tárgya: hogyan aránylik az ember orrának mérete a szövegértéséhez –
orrplasztika előtt, illetve után. Továbbá: Lehet-e idegen orrokkal ékeskedni?)
A szünetben aztán meglesed az orrod a tükörben, drága jó örmény nagyanyám!
- mosolyodsz el, megszámolod véredben
azt a két vörös vértestet, amit Árpád apánktól örököltél, a többi úgyis kék, és
rögtön asszociálsz: heraus mit uns, mondod, miközben lelépsz a hátsó ajtón.
Hazafelé menet azon morfondírozhatsz, hogy ha nem tanultál volna történelmet,
most nem lennél megsértve. Bezzeg!
Nézz hátra: egyedül te jöttél el. Ők tapsolnak.
***
Hogy én? Én nem oltatom be
magam! Ezek smekkeriák! Hogy én írjam alá a saját felelősségemre? Ezek csak az
aláírásomat akarják! Én nem teszem rá az aláírásomat mindenféle papírra! – állok a sorban, mint
bárki más, körülöttem a nép. („Szervusz, nép!” R.J.) Hallgatom bambán, már egy
ideje mondja, mikorra az aláírásához jut. Látni rajta, hogy ötvenéves korára
már legalább háromszor kerülhetett olyan helyzetbe, hogy aláírnia kellett. S
azon tűnődöm, ugyanbiza ki tanított ennek a szegény párának szövegértést,
logikát, biológát… S hogy két hegy közt egy völgyben hányan élhetnek így, akik
nagynéha alászállnak a városba ügyeket intézni, mi az az érv, mi az a
varázsige, amivel belátásra lehetne bírni ekkora tudatlan tömegeket? S milyen
hihetetlen nagy ereje lehetne az oktatásnak abban, hogy egész tömegek ki
tudjanak lépni saját társadalmi osztályukból, fel tudjanak emelkedni a társadalmi
ranglétrán saját tudásukba kapaszkodva! S mekkora lemaradást jelent most a
társadalom legalján tengődőknek az, hogy a legalapvetőbb ügyeiket is csak a
mobiltelefonok, a táblagépek, az online tér, a meet-ek világában tudják intézni.
Nevezzük digitális szegregációnak.
***
Nekem csak vezetékes
telefonom van – mondja halkan. Zavartan téblábol, szelíden közli, hogy be van oltva, de láthatólag
fogalma sincs, mi az a QR-kód, amit kérnek tőle. Ma sem tud adót fizetni.
Mondják neki, hogy lehet online is, nem kell személyesen jönnie. Megértően
mosolyog, udvariasan köszön, megigazítja papi gallérját, és elegánsan továbbáll
a hivatal kapujából.
***
A gyerek csak elromlik az iskolában. Mi, a civil
szervezet majd megmondjuk, hogy az iskolában mit kell csinálni. A pedagógusok
nem értenek a gyermekekhez.
Jut eszembe: ezeknek a civil szervezet-néniknek azóta már
sikerült leérettségizniük?
***
Belegondolok, milyen világ
volna az, ahol a szavazópolgárnak volna annyi szövegértési képessége, hogy
felismerje a manipulatív szándékot. Pedig ez egy nyolcadik osztályos
kompetencia.
***
Azé hogy valaki nem tud hejessen
irni, nem kel minjárt lehuroggni! Gratulálókk! Ezért járttatok egyetemre? Ez nem egy nyelvtan vagy helyesírás csoport! Írjanak
helyesen az elitkék! Hát nincs egy magyartanár, aki itt a fészbúkon kijavítsa a
helyesírási hibákat?
A helyesírás képessége nem a
magyartanárok privilégiuma. Alanyi jogon jár. Nemcsak magyarórán.
***
Az utóbbi idők beiskolázási
kampányainak, iskolai hirdetéseinek szövegeiben fenemód megszaporodtak a
helyesírási hibák. Mi tagadás, egy iskolát népszerűsítő felhívásban – melynek
mégiscsak az lenne az üzenete, hogy „Kedves Szülő! Mi itt azt vállaljuk, hogy
megtanítjuk gyermekét írni, olvasni, számolni.” – különös hatást keltenek.
Önként adódik a kérdés, hogy az, aki ezeket fogalmazza, hogy került oda, ahol ezeket
fogalmazza.
***
A helyesírás az értelmiségi
lét minimuma. Ez a kedvencem. Az értelmiségi lét nem összetévesztendő persze a diploma
birtoklásával. S bár tanárként soha nem fogom azt gondolni, nem ér semmit egy oklevél,
elnézem, ahogy nagy diplomalobogtatással alakul az új rend, s mondják magukról,
hogy egyetem szakon végeztek, s mesteri szakon végeztek. Nem
tudom, melyik az az egyetem, ami egyetem szakot hirdetett, de elgondolkodtató,
hogy mennyit ér egy olyan diploma, aminek tulajdonosa nem tudja megfogalmazni
egy kétsoros bemutatkozásban, mi a (felsőfokú) végzettsége. S látva a sok
magyartalan hőzöngést, nyakatekert mondatförmedvényt, helyesírási hibákkal
meghintett bravúrkodást, sejteni lehet, hogy igencsak vékony papírra nyomtatták
azokat a diplomákat valamely magánegyetem vidékre kihelyezett tagozatán.
Mennyivel többet ér becsülettel megfogni az eke szarvát! (Ez utóbbi megjegyzés persze
szintén csak egy patetikus hőzöngés, nem lévén már eke se, nemhogy annak szarva.)
***
Iskolai megnyitó ünnepség.
Megható, ájtatos beszédet várunk, fohászt, főhajtást. Viccet mond helyette. A
szőke, barna, fekete nőről, aki öngyilkos akar lenni, leugrik a tizedik
emeletről, de meggondolja magát, s akkor megjelenik nekik egy jótündér:
Mondjátok, milyen madárrá változtassalak benneteket? Sassá, sirállyá. Átváltoznak,
leszállnak. Pingvin, mert az olyan cuki! – mondja a szőke. Gyerekek!
Járjatok iskolába, mert itt megtanulhatjátok, mi repül, és mi nem. Igen, azt
hiszem, a leghatásosabb tanévkezdő beszéd volt, amit valaha hallottam. Mert az
iskolának valóban az volna a dolga, hogy megtanítsa, mi repül, és mi nem. Aki
ezt a beszédet mondta, így, lazán, mosolyogva, sosem lobogtatta a diplomáját.
Pedig úgy fest, volna mit.
***
Tanítsunk. Tanítsunk szövegértést, helyesírást,
biológiát, logikát, fejlesszünk digitális képességeket! Tanítsuk meg, miről
ismerszik fel egy tudományos tény, miért sántíthat egy vélemény, miből milyen
következtetést lehet levonni, mi minősül objektív kijelentésnek, mi igaz a
híradóból, melyek a nyelvi, képi stb. manipuláció eszközei, mit árul el a
kimondatlan háttérmondat, mit jelent a 6 ezrelék, mi repül, és mi nem. Hinnünk
kell a tudásban.
Vélemény. Nagyon privát.
