A templomot s az iskolát

Elhangzott a Németh László Elméleti Líceum  templomi, ökumenikus ballagásán

Param-papam, param-papam. A templomot s az iskolát. Azt, pont azt ne hagyjátok. Nem szeretem ezt a verset. Nem tehet erről a vers. Ellenérzésem talán nem is a szövegből fakad, hanem a kontextusból, a kánonból, a korízlésből.

Nem szeretem, mert elcsépeltük, szétnyúztuk, elkoptattuk évnyitókon, szavalóversenyeken, elhittük ismét, mint bármely elnyomás alatt, hogy az irodalom dolga az, hogy eszköze legyen valamiféle ideológiának, közvetítse a próféta-költő gondolatait, egyszerűen, közérthetően. Nem szeretem, mert közérthető, mert szájbarág, kimond olyan nagy szavakat, amik, ha nincs mögöttük érzés, csak üres szavak, hamis szólamok, ha van mögöttük érzés, nyálasak, patetikusak, zavarbaejtőek. Mert azokról az érzéseinkről – szerelemről, hazáról, hitről –, melyek lelkünk legmélyéből gyökereznek, mindig nehezen beszélünk.

Nem szeretem a refrént, a lüktető ritmusát, a param-papam-taram-tatam egyszerűségét. Rossz vers. Nekem rossz, mert erről az érzésről – „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát” – nemigen szoktam beszélni. Mert ami természetes, arról nem beszélünk. Mint ahogy nehéz a tiszta ész racionalitásával, az empirikus tapasztalás élményével megközelíteni a transzcendensben való hitünket, az iskola ügyében való hit is, az anyanyelv oktatása is már-már misztikus indokoltságú vállalás. Mert bár mindig vannak racionális érveink, a templomot s az iskolát nem hagyni igazából hit kérdése. Érvelni emellett éppúgy fonák és zavarbaejtő, mint vallani arról, hogy mi magunk miért választottuk. Olyasmi ez, amit sokkal könnyebb érezni mint érteni. Nem beszélni, nem harsogni, nem szólamokat hangoztatni kell, hanem elplántálni ezt az érzést lelkünk legmélyébe, s valahányszor életünkről, gyermekünk életéről döntenünk kell, meg kell hallanunk a léleknek ezt a természetessé váló ritmusát: param-papam. S aszerint kell cselekedni – a többiről ne beszéljünk, azok csak hangzatos szavak.

Kedves ballagó Diákok!

Elhangzott a Németh László Elméleti Líceum 2018-as ballagásán

Az iskolával kapcsolatos közbeszédnek agyoncsépelt témája az, hogy tanár feladata nemcsak az, hogy oktassa, hanem az, főképp az, hogy nevelje diákjainkat. A társadalom elvárásai a tanárral szemben egyre nagyobbak, a tanár, a mester, az útmutató amióta csak iskola az iskola, a jó példa erejével nevel. A példáról, a példaképről beszélek ma nektek.

Erre reflektáltatok ti is, amikor egymástól függetlenül mindkét osztály búcsúbeszédében a tanárok emberi minőségéről, tartásáról szóltatok. A legnagyobb kihívás ez nekünk. Mert matematikát, közgazdaságtant, testnevelést vagy irodalmat szinte bárki taníthat, de embernek lenni, példával járni emellett, keveseknek sikerül.

Egy tanári karrier megítélése az egyik legnehezebb feladat, és van rá példa bőven, hogy mennyi félresikerült, hamis, nevetséges pontrendszer születik arról koronként, hogy mi mindent kellene tennie a tanárnak, mi minden számít értéknek, és mi értéktelennek a munkájában. És egészen más szemmel néznek bennünket a diákjaink, másként most, ballagóként, s megint másként évtizedek múlva. Mert akkor már eltörpül emlékezetükben a matekpélda megoldása, a mondatelemzés vagy a reakció, akkor már csakis emberi értékeinkre fognak emlékezni. Így emlékezünk mi is tanárainkra. És bevallom, meglehetősen problematikus ez az emlékezés. Minél többet tudunk meg ifjúságunk sötét korának nagy hőseiről, a nagy tanáregyéniségekről, a hatalmassá növesztett legendákról, annál nehezebb megértenünk azt a természetességet, ahogy kinyújtóztak a rendszer oldalán. Akiket nagy lázadóknak hittünk, mert lecsippentettek egy negyedórányit a politikai nevelési órából, vagy szerepükből kiesve kiszóltak a kor retorikájából egyszer, egy félmondat erejéig, vagy kivonultak ballagóikkal maguk után piros és fehér virágokkal a kezükben, vagy nem csináltak hatalmas patáliát abból, amikor elszöktünk a lőgyakorlatról, azok, akiket félve tiszteltünk, azok, akiktől rettegve menekültünk – valójában mit tettek a másik serpenyőbe? Hányszor használták ki hatalmassá növesztett tanár-imázsukat arra, hogy színleg tegyenek csak nagyot közösségükért, valójában önmagukért, ellenünk, közösségük ellen. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, főképp mulasztással. Azt tudjuk róluk, nagy közösségépítők, nagy iskolaalapítók, s nem tudjuk, mennyit ártottak azzal, hogy későn cselekedtek, rosszul, meggondolatlanul, kompromisszumokat kötöttek, nem maguknak – sokkal inkább nekünk.

Ezért hatalmas felelősség tanárnak lenni, úgy élni, olyan példát mutatni, ami évtizedek múlva is tiszteletet ébreszt. Ezért kell az örök emberi értékekhez viszonyítanunk tartásunkat, ezért kell időtálló ideálokhoz mérnünk saját munkánkat. Nem emlékezhetnek diákjaink arra, hogy tanáraik jobban ragaszkodtak pozícióikhoz, mint az igazsághoz, hogy lehajtották fejüket, hogy megalkudtak, megalázkodtak, hogy elárultak titeket saját érdekeikért, hogy egy egész közösség hátán menetelve valósították meg önös céljaikat. Nem, a tanár ezt nem teheti, ha néhány évtized múlva a szemetekbe akar még nézni. Mert nincs más mérce, más értékelő rács a megítélésünkre. Mert a tanár példakép, lehet, hogy nincs sorszáma, de kell, hogy legyen gerince.

Így emlékezzetek majd ránk.

Fotó: Pongrácz Panni

Fotó: Pongrácz Panni

Árnyalatok

A tanári szoba nyilván tiltott terület. Oda élő ember fia be nem teheti a lábát. A tanári szoba előtt Nyilas Mihályok tömött sorai állnak rettegve. Odabenn 5-6 tanár készül a törvényszékre. Oda belépni szigorúan tilos, de ez meg sem fordulna senki fejében, mert már arra a folyósóra sem lehet belépni, ahonnan a tanári szoba nyílik. Sőt, a tanári lépcsőn sem lehet járni, ott csakis őfelsége a tanár lépdelhet méltóságteljesen, naplóval a hóna alatt. Ő, csakis ő léphet be a szentélybe. Ha valakinek mégis be kellene oda nyitnia, azonnal ráförmednek, hogy menjen ki, nem köszönt, s ha mégis, akkor nem jól, de végképp rosszul kérdezett, s egyáltalán. A tanári szobában rejtélyes titkok néznek farkasszemet üveges tekintetű csontvázakkal.

***

És akkor bevittem a krétás dobozokat a tanári szobába. Ott vannak. Nincs kréta máshol, csak ott. Muszáj bemenni érte. Tényleg nincs máshol. Kopog, köszön, kér. Mert valahol meg kell tanulni, hogy egy ajtón be kell lépni. Kopog, köszön, kér. Addig, amíg jól megy. Aztán jöhet a többi ajtó.

***

A tanári szobában volt egy kürtős kalács. Ott állt az asztalon egy ideje. Azt lesték ki, föl-alá sétáltak a nyitott ajtó előtt, s úgy tettek, mint aki véletlenül jár arra. De jó lenne egy kis kürtős, de jó lenne. S ott kuncogtak a folyosón, hullámokban gördültek be nevetgéléseik a megrepesztett ajtón. Hogy történt, hogy nem, ki tudhatja, de az bizonyos, hogy ilyen finom bigyuszos kürtőst sosem ettek. Ők mondták. A mord tanárok meg összevont szemöldökkel fényképeztek.

...és van, aki fegyvertelen

A szó veszélyes fegyver.

Egyetlen botunk, batyunk, fegyverünk az anyanyelv.

A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver.

A legcsodálatosabb gyógyír és a legkegyetlenebb fegyver.

Harcolunk az anyanyelvünk megőrzéséért, védjük, óvjuk az anyanyelvet. Az anyanyelvhez valahogy mindig a küzdelem, a harc, valamiféle katonás kiállás társul. Különösen igaz ez ott, ahol már csak nagyon kevesen beszélik az anyanyelvet. Nagybánya, a multikulturális bányaváros, a bohém festőtelep egyik legnagyobb erénye a kultúráknak az a különös keveredése, ahogy mi, sokféle gyökerű, magyar, szász, sváb, lengyel, zsidó, szlovák, örmény, ukrán és román származású nagybányaiak valamikor ideérkezésünk után néhány évtizeddel elkezdtünk magyarul beszélni, magyarul érezni, magunkat magyarnak vallani – hinni. Az anyanyelv ebben a közegben tulajdonképpen meghatározhatatlan, az állampolgárság, a származás, a nemzetiség, és az anyanyelv gyakran egyetlen ember négyféle identitását jelenti, együtt teszi ki a teljes ént. De ahogy ebben a közös olvasztótégelyben eggyé váltunk, úgy fogyott el bennünk az önazonossághoz való ragaszkodásunk igénye. Ha ma Nagybányán az anyanyelvért harcolunk, legnagyobb ellenségünk nem egy másik anyanyelv, hanem a mindegy és a majdnem-magyarság, amit magunkban növesztettünk. A multikulturális közeg, a kulturális interferenciák trendi világában egy valamit felejtünk el itt, Nagybányán: multikultinak lenni nem úgy kell, hogy az ember kicsit megéli egyik identitását is, meg a másikat is, aprókat csipeget a közhelyessé silányult sztereotípiákból. Gyökereink ágát-bogát igazán úgy éljük meg, ha egészen azonosulunk minden identitásunkkal, ha már több van, egészen ismerjük anyanyelveinket és kultúráinkat – és ez a kettősség, hármasság nem okoz feszültséget a lelkünkben. Az az igénytelenségünk, hogy elfogadtuk, szemet hunytunk felette, hogy az is magyar, aki csak „kicsit beszéli a magyart”, aki nem kell, hogy magyar iskolába járjon, nem kell, hogy magyarul gondolkodjon és érezzen, imádkozzon és számoljon ahhoz, hogy magyarnak vallja magát, vagy mások annak mondják őt – az identitás teljes elcsökevényesedéséhez vezet. Ha anyanyelvünk őrzését arra bízzuk, aki nyilvánosan kérkedik azzal, hogy hadilábon áll a helyesírással - nos az az anyanyelv nem biztos, hogy jó kezekben lesz. Ezért kell, a józan ítélőképességre hivatkozva, megállapítanunk egy minimumot, ami alá mégsem kellene süllyednünk, szórványban sem, vagy talán különösen szórványban nem. Az anyanyelv használatát a maga teljességében megélni a biztonság, a kényelem, az otthonosság érzése, afféle nyújtózkodós érzés. Ha az anyanyelv használata bármiféle félelmet, feszengést, frusztrációt okoz, ha nem éljük meg annak tágasságát, árnyalatainak finomságát, az az anyanyelv nem a mi anyanyelvünk, az csak olyan, mint a kölcsönvett ruha. A szó veszélyes fegyver – és van, aki fegyvertelen.

Harcostársakat keresünk az anyanyelvért való küzdelmünkben, itt, Nagybányán, éppen jókor érkeztetek. Néhány napig ezt a harcot együtt vívjuk. Bennünk így teljesedik ki az anyanyelv, együtt éljük meg veletek, az Erdély minden szegletéből érkezőkkel, s így ünneplünk, a magyar nyelv ünnepén.

Elhangzott A Magyar Nyelv Napjainak megnyitó ünnepségén.

Krix-kraxos

Még be se léptem, már mondják, hogy őrült nagy baj van: egy óriási piros krix-krax van a falon. Nem tudni, ki csinálta, nem fog lejönni, tényleg nagy, tényleg világvége van. Ezzel a piros krétával rajzolták – hozzák a bűnjelet a gyerekek. Kicsit az én lélegzetem is elállt, a szép fehér falon, a szép tulipánok mellett a – szép piros krix-krax, így, vendégfogadás előtt 3 nappal. No, hát nem jön le, nem jön. Akkor hozzá kell szoknunk – már ezután itt lesz. Tulajdonképpen szép… Azon töprengek, hogy nekem magamnak miért is nem jutott ez eszembe korábban, s hogy végtére is hol írja, hogy egy falnak fehérnek kell lenni, s krétával a falra írni mért is nem szabad.

Aztán másnap estefelé, mikor egész nap a "krix-kraxos" teremben dolgoztunk, hirtelen átvillan rajtam a posztmodern ember legprofánabb hiányélménye és vesztesége: Hol van a krix-krax? A tancik mosolyognak. Itt voltak a szülők, eltüntették. Szó nélkül? De mivel?

Hát így. Nem tudom, ki rajzolta, nem tudom, ki dörzsölte le, de hogy annak a gyermeknek Emberek a szülei a legnagyobb kezdőbetűvel, azt tudom. Még, jó, hogy be tudtak jönni... :)