Az iskola „depolitizálása” nem oly régen minden menedzseri terv kötelező princípiuma volt, ott díszelgett minden dokumentum elején, s pont olyan üres szólam volt, mint a többi. De legalább volt, deklaratív szinten, mint vágyott ideál, tűnő délibáb.
Van-e
ma politikamentes[1]
iskola?
Az
oktatás prioritás – emlékszünk a szlogenre? S nagyon helyes, hogy az, az elv
megmaradt a politikai generációváltás után is, csupán az értelmezése alakult át.
Mert míg korábban a politikus az oktatásmenedzser hívó szavára minden erejével
védte az iskolát[2], s nem ment úgy a
választókerületbe, hogy meg ne kérdezte volna az iskolaigazgatókat, hogy miben
lehet segítségükre[3], mára a viszonyok
jelentősen átalakultak: a politikus irányít, előír, döntéseket hoz, valahonnan
tudja, mit kell az iskolában csinálni, és azt közli az oktatásmenedzserrel, az pedig
kérdez, vagy végrehajt.
Az
iskolának nagy szüksége van a politikai érdekképviselet támogatására, közbenjárására,
védőhálójára. Nincs olyan oktatási intézményünk, ami ne úgy jött volna létre,
hogy azt valamely politikus-csoport támogatta volna, kezdeményezte volna, vagy
karolta volna fel. A kérdés csupán az, hogy az ünnepélyes iskolaavató után
meddig maradnak a vendégek az iskolában: meddig gondolják úgy, hogy
meghatározhatják az iskola hitvallását, gondolkodását, a menedzsment stílusát,
irányát, a szereplőket magukat.
Meddig
szivárog be és le a politika az oktatási intézményekbe?
Megszoktuk,
hogy vannak politikai döntések, kinevezések, állások egy bizonyos szintig.
Vannak főtanfelügyelők, főtanfelügyelő helyettesek, akiket pártok jelölnek. A
vezető funkciók elosztása helyi szinten, politikai egyezségek során zajlik. A
pártok jelöltjei szakemberek, szakpolitikusok, akik többé-kevésbé részt vesznek
a politikai[4] életben is. Sokan közülük
egyébként versenyvizsgáztak is, valahol bizonyították szakmai tudásukat.
Ugyanígy a tanfelügyelők is.
Mit
felügyel a tanfelügyelő? Az utóbbi
években nemcsak a tanfelügyelőségek szervezeti rajza alakult át, hanem a
munkaköri leírások is. De a szerepmódosulásokat leginkább a napi gyakorlatban
lehet észrevenni. Míg korábban teljesen természetes volt, hogy egy tantárgy
Országos Szakmai Bizottsága az ország tanfelügyelőiből állt, s azok képesek
voltak szakmai döntéseket hozni, és egy tantárgyverseny országos szakaszán a
tanfelügyelők javítottak dolgozatot, s meg lehetett bízni az ízlésükben, ezt ma
már aligha lehetne megvalósítani.[5]
Az adminisztratív feladatok megszaporodása betölti a napjukat, s nem ritkán
szabadidejükben foglalkoznak szakmai feladatokkal. A járvány idején maszkokat
számoltak és teszteket osztottak, feladatlapokat fénymásoltak, s vittek ki az
elzárt településekre, vizsgaidőszakban dolgozatokat szállítottak akkor, amikor
a legnagyobb szükség lett volna a szakmai tudásukra. Jellemzően több a
tematikus ellenőrzés a szakellenőrzések rovására.[6]
Jellemzően több a politikai[7]
közlemény a módszertan körökön, mint a módszertani útmutatás. És mindez
hatványozottan igaz a szórványban. Miközben sokan közülük kiváló szakemberek,
jó menedzserek, tiszteletre méltó személyiségei közösségüknek, akiknek olyan
értékeik vannak, amelyekre nem tart igényt a mai oktatási rendszer.
Nyíltan
eddig nem mondtuk ki, hogy az igazgatói állások is politikaiak lennének, bár
tudott volt, hogy a hatalmon levő pártoknak voltak preferenciáik. A korábbi
szégyenlősködő szálhuzogatással szemben ma mintha baltával akarnánk hímezni.
Azt
hinnénk, itt a küszöb, s mindez nem ömlik be az iskolába. Sőt, voltak korszakok,
amikor kifejezetten hangsúlyozták, hogy az iskolában nem lehet politikai[8]
tevékenységet folytatni. De ki ne látott volna politikust a tanévnyitókon,
ballagásokon, díszasztaloknál és mikrofonokkal a kezükben. Ki ne látott volna
Mikuláskísérő polgármester-krampuszt valamikor két nappal a vakáció előtt,
amikor a magyar gyermek rég elfelejtette a Mikulást, és nincs elég zűrzavar a
fejében Moșu, a Santa, az Angyal és a Jézuska kapcsán, akik ilyenkor télen
szoktak jönni, van, hogy többször is, hosszú tömött sorokban, ajándékkal, sok,
vattaszakállas közösségépítő, identitásmegőrző bácsi. Ki ne kapott volna
pedagógusként üdvözletet (korábban képeslapot) március 8-ra politikustól, ki
nem kapott díszoklevelet karácsony előtt két centivel egy többórás
tömegnyomorban, mintegy futószalagon, mikor semmi másra nem vágyott volna, csak
arra, hogy hagyják végre letenni a szabadságkérvényét? Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a politikus
most ad vagy kap, saját imázsát építi, vagy komolyan érdekli a közadakozás, a
tehetséggondozás meg az óvodás és az elballagó diák maga. Mindeközben el tudom
képzelni, hogy van olyan politikus[9]
is, akinek jelenléte pusztán udvarias gesztus, szimbolikus jelzés a közbenjárásról,
a támogató szándékról, mely tettekben valósul meg, s az iskolával való
szimbiózisból mindkét fél gyarapodik.
Ideológia,
közízlés, kánon
Hogy
érzik-e gyermekeink mindezt? Azt, hogy az ideológia mennyire jelen volt az
iskolai hétköznapokban, csak az nem érzi, aki nem botlott meg kiscsoportos
korában a Haza Sólymainak egyenruhájában egy ménkű nagy zászlóval a kezében az
óvodai csoport barna rózsás szőnyegében, nem kapta elő a zsebéből hirtelen a
galacsinba gyúrt piros nyakkendőt, mikor belépett az alma mater kapuján, nem
szakították le soha a karszámát, s nem lógott el kirándulni a lőgyakorlatról.
Nem, a világ nem sokat változott azóta sem, csak más szelek fújnak. Arról, hogy
hogyan szivárog be a külvilág az iskolai rendtartásba, olyan irodalmi példák
kapcsán beszélgethetünk ma a diákjainkkal, mint az Abigél, az Aranysárkány,
A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig vagy az Iskola a
határon – s tehetjük ezt nyíltan, szabadon. Vannak iskolák, amelyeknek
beszélnek a falai: régmúlt nemzedékek tablói tanúskodnak közízlésről, emberi
viszonyokról, világlátásról és hitvallásról. Nemigen tudunk oly kort említeni,
mely ne lett volna hatással a diákság ideológiai nevelésére. És úgy van az jól,
hogy a közösségnek neveljünk gyermekeket, a külvilágot nem lehet kizárni az
iskolából, nincs értelme egy steril közeg létrehozásának, bár bőven volt erre
kísérlet. A humán tárgyak természetüknél fogva erőteljesebben vannak kitéve a korszellem
változásainak, gondoljunk csak a történelmi nézőpontokra, az irodalmi kánonra
vagy a filozófia irányzataira.
De
ideológia határozza meg azt is – és ma egyre hangsúlyosabban –, hogy gyermekünk
milyen mesekönyvet forgat az iskolában, hogy a pedagógus milyen továbbképzésen
vesz részt, hogy milyen pályázatok íródnak meg az iskolában, mire van pénz, mit
fejleszt az iskola, mindenáron néptáncolnia[10]
kell-e a gyermeknek, vagy hozzájut egy korszerű számítógépes laborhoz, hogy
lesz-e a nagyvárosi iskola minden diákjának frissen varrt „magyar ruhája”, vagy
valami urbánus viselkedésformát is elsajátíthat ugyanannyiért, szintén a saját
identitásának megőrzése céljából, el lehet-e
költeni azt a pénzt mondjuk nyelvtanulásra, hogy miről szól a karácsonyi
előadás, hogy talpig zsinórban ünneplik-e a szabadságot március 15-én, ünneplik-e,
ünnepelhetik-e, s a szabadság egyáltalán szóba kerül-e. Megtanul-e a gyermek az
iskolában kulturáltan nemet mondani, vagy belesulykolják a mindenkorra érvényes
bólogatást. No meg, hogy mi legyen Wass Alberttel újfent, s hallhat-e kortársakról,
milyen ízlés szerint válogatták össze az adományként küldött díszkötetes
irodalmat, megvalósul-e az összmagyar tanterv nemes gondolata egy szép napon,
amikor félrenézünk, s mi kerül a kicsengetési kártyára. Megannyi apróság.
[1] Ebben a jelentésben használom itt a szót: érdekek harca a közéletben, leginkább a közhatalomból való részesedésre vagy a közhatalom döntéseinek befolyásolására való igyekezet. A pártpolitika, aktív közéleti részvétel és az iskolák koronkénti viszonyának nagy szakirodalmát itt beidézni nem célom, jelen írás nem több, mint hangulatjelentés korunk egyik továbbra is aktuális társadalmi-közéleti jelenségéről.
[2] Azok az iskolák, amelyeknek létszámon alul működő
osztályaik voltak, jól tudják, hogy sokszor a létük függött egy-egy
közbenjárástól.
[3] A gesztus lényege: az oktatásmenedzser tudja, mire van
szüksége ahhoz, hogy jól működtesse a rendszert, amit rá bíztak, legyen az
iskola, tantárgy, megyei szakfelügyelet, bármi.
[4] Ebben a jelentésben használom itt a szót:
a közélet aktív résztvevője. Pedagógusnak nehéz úgy forgolódni a világban, hogy
ne vegyen részt a közéletben. Bár ez a tendencia csökkenőben van, a múlt
rendszer „kultúrmunkásai” kiveszőben vannak, ma már egyre kevesebb kolléga
gondolja úgy, hogy a munkaidő lejárta után volna még valami feladata a
közösségben. És ez aligha kérhető számon rajtuk. Hogy ugyanezeket
az embereket kell felszólítani, hogy ugyanbiza legyenek már korunk népszámosai
is, az azt bizonyítja, hogy nem sokat változott a tanárokról való
közgondolkodás.
[5] Ma Romániában 17 megyében van magyar
tannyelvű oktatás. 7 megyében összesen 6 állást töltenek be magyar nyelv és
irodalom szakos tanárok. A tendencia javulóban van. Tisztelet illeti azokat,
akik becsülettel végzik ezt a munkát úgy, hogy nagyon kevés rálátásuk van a
szakmai oldalra, s azokat a módszertanosokat, akik a munkájukat segítik. Ez
ismét az emberi minőségen múlik, ha van olyan.
[6] Egyik ominózus megbizatásom tanfelügyelőként
az volt, hogy összeszámoljam a körzetemben levő wc-ket. Űrlap, wc-tipológia:
kint, bent, lent, fent, pottyant, öblít. Sajnos, elszámoltam őket, mea culpa.
[7] Ebben a jelentésben használom itt a szót:
közéleti tájékoztatás, ideológiák terjesztése.
[8] Nem tudom, milyen jelentésben használták
ezt a szót.
[9] Ebben a jelentésben használom itt a szót:
érdekképviselet, a közösség fontos ügyeinek képviselete.
[10] Nincs a néptánc támogatásával semmi baj,
csupán az arányai indokolatlanok. Nehéz elfogadni, hogy egy nagyvárosi iskola
minőség-indikátora az lenne, hogy 400 diákjából 380 néptáncol, s a többi
énekel, s nehéz elhinni, hogy ez az egyetlen üdvözítő útja az identitás
megőrzésének, s a túlpartról nézve: érdemes lenne kutatni, milyen hatással van
ez a túlfinanszírozott tevékenység a népi kultúrára magára, vagy annak
recepciójára, s annak, ami hagyományőrzés címén az iskolákban, gyermekekkel
foglalkozó civil szervezetekben zajlik, van-e valami köze egy egykor volt
hagyományhoz? Lásd: ahogy én táncolok, olyan nép nincs.