A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Igazgatónak lenni. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Igazgatónak lenni. Összes bejegyzés megjelenítése

Hogyan (ne) kommunikáljuk magunkat az asztal alá? Elszólások az udvarhelyi tragédia kapcsán

Van az úgy, hogy egy intézményvezető kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen fenntartani egy olyan narratívát, aminek nem sok köze van ugyan a valós tényálláshoz, de sokak megítélését festheti át. Hogyan járjunk el ilyen esetben, hogy ne adjuk el magunkat könnyen, olcsón, egyszerűen? Íme néhány hasznos tipp:

A narratíva egy olyan saját szabályrendszerrel bíró teremtett világ, aminek minden állítását és belső viszonyrendszerét mi magunk fektetjük le, ezért nagyon fontos, hogy olyan információkat helyezzünk el ebben a világban, amelyek hellyel-közzel összeérnek. Ezzel biztosítjuk a narratíva világszerűségét. Ha van rá igényünk, ez a világszerűség akár életszerű is lehet.

Vegyük saját kezünkbe a problémát. Tudjunk róla, hogy minden iskolának kell, hogy legyen egy olyan, általunk kinevezett bizottsága, ami az intézményi kommunikációért felel. Ezt az intézményi transzparenciára és az adatvédelemre vonatkozó törvények alapján úgy nevezzük ki, hogy közben ne sértsük meg vele a munka törvénykönyvét se, azaz olyan tagokat nevezzünk ki, akiknek van hozzáférésük az információkhoz és az adatokhoz, tudnak a kettő között különbséget tenni, és alkalmazotti jogviszonyban vannak az iskolával – azaz feladatokat adhatunk nekik, és azokat számonkérhetjük, ha mondjuk olyasmit kommunikálnak, ami nem közvetlen érdekünk. Ez fontos lehet majd a bíróságon. Legjobb, ha mi magunk kommunikálunk. Ilyen értelemben, ha bármely volt diákunk ügyvédként akar sajtószóvivő lenni, ne felejtsük el, hogy az iskolánk szervezeti ábrájában ilyen állás nincs, alkalmazni nem tudjuk. Szerződést kötni azért nem tudunk, mert az ügyvédnek vélhetőleg nincs se végzettsége, se kiváltott engedélye arra, hogy ilyen szolgáltatást nyújtson, papír nélkül meg nem tanácsos senkivel megegyezni, mert van elég bajunk enélkül is – ezt pont a szóvivőtől tudtuk meg, akinek az lenne a dolga, hogy jobb fényben tüntessen fel bennünket. Ha tehát szóvivői státussal hivatalosan nem tudunk senkit megkínálni, könnyen keverjük magunkat abba a gyanúba, hogy ügyvéd mögé bújunk. Nevezzük tehát az ügyvédet az egyszerűség kedvéért ügyvédnek.

Tanítsuk meg hallgatni a szereplőket. Fontos lenne, hogy – még mielőtt ránkomlik a fal – megbeszéljük minden potenciális szereplővel, hogy az, hogy nincs benne abban a bizottságban, ami az iskoláról kommunikál, azt jelenti, hogy nem kommunikál az iskoláról. Ezzel kivédhetjük azokat a fecsegéseket, locsogásokat és félreszólásokat, amelyek ugyan összeállnak egyfajta valóságverzióvá, de később kénytelenek leszünk őket aljas rágalomnak, álhírnek, és a sajtó gonosz mesterkedésének beállítani – ami jóval nagyobb kihívás. Ilyenformán értessük meg a gyermekkel, hogy nem látott semmilyen repedést, ha mégis, az optikai csalódás volt, kamaszos képzelgés, kósza illúzió, de semmiképpen nem értesített erről semmiféle szolgálatos nevelőt, mert ha mégis, akkor annak azonnal életbe kellett volna léptetnie egy bizonyos vészhelyzeti forgatókönyvet, ami az épület azonnali és szervezett kiürítésére vonatkozik, aminek léteznie kellene dokumentum formájában is, no meg sokat gyakorolt és ilyenkor az ösztönös pánikszerű menekülés reakcióját biztonsággal fölülíró attitűdnek is, ami kiterjed nemcsak saját diákjainkra, hanem minden bentlakóra. Emlékezzünk arra, hogy olyan vészhelyzeti forgatókönyv, aminek az a finalitása, hogy a gyerek bent van, s a pedagógus kint, nem nagyon született még, de ha mégis, igyekezzünk meggyőzni a pedagógust, hogy ha már kijutott, ne nyilatkozzon arról, hogy hogyan kereste kétségbeesetten a gyermeket. Ez az információ nem fog összeérni azzal, hogy a falomlás után órákig nem tudtuk összeszámolni a báránykáinkat: hány van benn, hány van kinn. Hasznos volna, ha a leomlott fal tövében aggodalmaskodó kollégák nem idéznék fel emlékeiket, hogy diákjaik napok óta mondják, repednek a falak, mert az ilyen sopánkodások óhatatlanul bemásznak valami sajtótermékbe. Ha már megtörtént a félrekommunikálás, viszonylag nehéz lesz elhinteni azt, hogy az épület másodpercek alatt, minden előzmény nélkül, uk-muk-fuk leomlott. Próbáljunk azért érvelni. Nem azzal, hogy megkérdeztük a kórházban levő lányokat, láttak-e repedést: ők nyilván azért maradtak a romok alatt, mert nem kezdtek el kimenekülni. Kérdezzük meg azokat, akik kijutottak, hogy ugyanbiza minek hatása alatt indultak el, s hová igyekeztek. Ők ugyan könnyen alááshatják a hipotézisünket, de legalább nem festünk úgy, mint aki rutinosan terjeszt alá nem támasztható állításokat. Ne mondjuk azt, hogy nem tudjuk, ki mondta, hogy a repedéseket látta, mert vélhetőleg csak felismerjük a képen a saját diákjainkat. Nem tüntet fel bennünket kedvező színben a gyermek, ha azt nyilatkozza, hogy románórára ment 3 óra 52 perckor, mert olybá tűnik, arra a románórára nem a nagyhírű elméleti líceum falai között került sor, és erről hétköznapi leplezetlenséggel lehet beszélni. Nem szerencsés, ha eközben az aligazgató asszony körleveleket küld arról, hogy senki ne nyilatkozzon a sajtónak, mert bár jogos a kérése, ez tipikusan az az üzenet, amit nem jó írásba adni, mert mielőtt célba érne, képes kiszivárogni a nyavalyás. És nem jól néz ki. Képzeljük el a helyzetet, amint a leomlott fal tövében éppen e-maileket olvasnak az alkalmazottaink (azok egy része, akiket sikerült beírni a címlistába) és könyveljük el, ezzel elértük, hogy sírva nevetnek rajtunk, milyen látványosan akadozik az intézményi kommunikációnk. Gondolkodjunk el rajta, az ilyen tárgyú e-maileknek nem lenne-e indokolt előbb kihímezni a szélét.

Hallgassunk kifogástalan eleganciával. Arról, hogy az iskola felújítására honnan érkezett pénz, honnan nem, s azokat ki és hogyan költötte el, milyen szálak kihez hogyan vezetnek, jobb, ha semmit se mondunk. Nincs jó válasz. Arra sincs, hogy miért nem került fel a bentlakás a szeizmikus kockázatnak kitett épületek adatbázisába, s ennek folyományaként miért nem igényeltünk pénzt a felújítására, mert erről legalább egy dokumentumnak léteznie kellene az iskolában, amiben kérjük az önkormányzatot, hogy tegyen ezirányban lépéseket. Ezeket a kérdéseket érdemes valahogy elkerülni anélkül, hogy arra hivatkozzunk, a rossz, személyeskedő sajtó a hibás, hogy ilyet mer kérdezni. Erről elég nehéz lesz elterelni a figyelmet. Érdemes továbbá hallgatni minden olyan témáról, ami az egyház szerepére vonatkozik ebben az ügyben: ők adnak (leomló) tetőt a fejünk fölé: közös érdekünk egymás mulasztásait elfedni. Próbáljuk elkerülni azt a témát, hogy az építkezés szereplői – a tulajdonos, a finanszírozók, a tervező, a működtető, a kivitelezők – egyébként szoktak egymással kommunikálni, méghozzá kiváló hatékonysággal. Igyekezzünk áttematizálni a problémát: nincsenek összefonódások, nincsenek érdekközösségek, egymástól függetlenül, mindannyian jóhiszeműen cselekedtünk, senki sem tudott a másikról, mert nem volt dolga tudni róla, senki nem tudott a veszélyekről, senki senkit nem figyelmeztetett semmire, csak siettünk, hogy befejezzünk egy munkálatot. Minden erővel el kell terelni a figyelmet arról, hogy beástunk egy épület alá télvíz idején, éppen a financiális év lezárulása előtt. Hagyjuk, hogy az önkormányzat szóvivője elterelő nyilatkozatokat tegyen különböző gödrökről, addig sem világos, hogy mi folyik.

Nézzünk bele időnként a munkaköri leírásunkba. Látni fogjuk, miért nem tanácsos eszerint azt mondani, hogy munkánk 70-80%-a arról szól, hogy ne omoljanak össze ezek az épületek, s tartjuk a falakat, mint valami székely Atlasz. Mert bár jó színben tüntetjük fel magunkat, aki belülről is látott már iskolát, rögtön tudni fogja, hogy ezek szerint nem teljesen azzal foglalkozunk, amivel kellene. Sőt: kényes helyzetek előtt győződjünk meg arról, hogy menedzseri tevékenységünk mivel dokumentálható.

Fésüljük át az érveinket. Ha kell, vessük őket papírra, és nézzük meg, összeérnek-e. Ne mondjuk például ugyanazzal a szánkkal, hogy régóta esedékes a felújítás, mert egy erősebb esőzés alkalmával becsorog az ablakon a víz, és azt, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy ez fog történni. Ne feledjük el, hogy miközben ezeket mondjuk, van a zsebünkben egy geológus diploma, ami mégiscsak adhatna némi támpontot arra, hogy a föld, ha árkot ásunk bele, s a fal, ha sokat áztatjuk, hogy mozog együtt. Jusson eszünkbe, hogy az iskolában legalább 4 olyan elemző-tervező dokumentum van, ami konkrétan tartalmazza azt az információt, hogy miből van az iskola fala, és hogy mikor épült. Nem szerencsés azt mesélni, hogy hónapok óta ázik a fal, és azt, hogy felkészületlenül ért a leomlása, miután beástak alá. Arról sem érdemes tájékoztatni a közvéleményt, hogy a szennyvíz felbuzog a bentlakásban, de nem jelentettük a hatóságoknak, ennek ellenére közegészségügyi engedélyünk van, és a gyermekek ott étkeznek.

Ne feledkezzünk meg róla, hogy mi működtetjük az intézményt az épületben. Bárkié is az épület, bármilyen állapotban is van, bárhogy is döntenek az épület felújításáról a fejünk fölött, ne felejtsük el, hogy azt, hogy mikor és mire használjuk az épületet, mi döntjük el. Például azt is, hogy ha a legkisebb gyanú is felmerül a biztonsággal kapcsolatban, akkor inkább hazaküldjük a gyermekeket, mint hogy veszélyeztessük az életüket. Gondoljunk arra, hogy Székelyudvarhely és Farkaslaka között 12 km van. Ne meséljük el, hogy egy másik épületet is úgy újítottuk fel, hogy ott közben zajlott a tanítás, mert ez az ötlet is messzire vezet, s rajtunk kívül az ezért felelős önkormányzatot is magunkkal rántjuk. Nem érdemes ilyenkor azt mondani, hogy szakemberekre bíztuk a helyzetet, mert mi vagyunk azok a szakemberek.

Próbáljunk korrekt viszonyt ápolni a sajtóval. Nem kell szeretnünk őket, de nem tanácsos újabb bajt hozni a saját fejünkre, tudjuk ugyanis, hogy van bajunk elég. Ha nem, kérdezzük meg a sajtószóvivőt, meg fogja mondani. Próbáljuk egyenlő mércével kezelni sajtót, és tegyünk úgy, mintha nem zsigerből viszonyulnánk a média egy részéhez. Őrizzük meg legalább a látszatot. Ha jól építettük fel a narratívánkat, nemcsak azok fogják fenntartani, akiknek szintén érdeke, de azok sem találnak fogást rajta, akiknek megfogan egy gondolat a fejükben. Ha nem jól, akkor minden csak azon múlik, szajkózzuk-e eleget a mantrát: nem volt repedés. Legyünk udvariasak, ígérjük meg, hogy rendelkezésükre állunk egy előre megbeszélt időpontban, és addig finoman távolítsuk el őket az épületből. Így elkerülhetjük azt, hogy olyan kameraállásokból fotózzák az iskolánkat, ahol elvileg nem lenne miért tartózkodniuk, miközben további impresszióknak, fecsegéseknek, oda nem illő megjegyzéseknek tesszük ki őket. Ha egy mód is van arra, hogy elkerüljük a személyes üzenetváltások, konfliktusok megjelenítését a nyilvános térben, tegyünk meg érte mindent, s közben gondoljunk arra, mennyire méltatlan ez a helyzet, s mennyire kisszerű a problémánk ahhoz képest, hogy két gyermek meghalt.

Próbáljunk megnyitni egy e-mailt. Nem oly nehéz… Vagy kommunikáljunk egy más, gyorsabb, átláthatóbb csatornán.

Tartsunk sajtótájékoztatót. Sokkal operatívabb, mint a nyilatkozat, a levelezés, a személyes interjú, és hasznosabb, mint a hallgatás. Jelezni tudjuk ezzel, hogy tisztességes tárgyalópartner vagyunk – naponta egyszer, megadott órában.

Tegyünk rendet az irodánkban. Olyan részletkérdés ez, amit soha semmilyen körülmények között nem érdemes elhanyagolni. Számoljunk azzal, hogy a tér, amit munkánk számára alakítunk ki (különösen, ha nem alkalmazotti, hanem egy költségvetés fölött döntő menedzseri státusban használunk egy irodát), nagyon sokat elmond rólunk, főleg azt, amit nem szeretnénk közölni. Hasznos lehet ez egy ellenőrzés, inspekció során is. Egy igazgatói iroda szerény, de igényes (nem magunkra költöttük az iskola pénzét, de pedánsak vagyunk), rendes (a fejünkben is rend van), és jelenidejű (közünk van a jelenben történő eseményekhez). Persze kiemelhetjük az enteriőrben az iskola veretes múltját is – de ehhez egynél több tárgyra nincs szükségünk. Ha a rumlinak mélyebb gyökerei vannak, mint amit egy talpraesett titkárnő tíz perc alatt be tud suvasztani a fiókokba, válasszunk egy olyan teret, ahová be merjük engedni a kívülállókat is. Kérjük meg irodatársunkat, ne állítsa ki a ruhadarabjait. Hamarosan a felvétel be fogja járni a világot, s az a félreértés születhet, hogy a XXI. századi Erdélyben így néz ki egy igazgató irodája.

Update-oljuk magunkat. Különösen, ha nagyon hosszú ideje igazgatunk egy intézményt, meg kell győznünk a külvilágot arról, hogy nem úgy ülünk ott, mint akit ottfelejtettek. Hasznos lehet, ha nem halmozzuk fel magunk körül karrierünk minden papírját, időnként leporoljuk a berendezést, kicseréljük a kollégáink képét az iskola honlapján, letakarítjuk onnan azokat az infókat, amik most pont kényesen érintenek – mert tudjuk, hogy ha nem etetjük hírrel a sajtót, akkor ahhoz nyúl majd, ami elérhető az interneten. Próbáljunk olyan nyilatkozatokat írni, amelyek nem tűnnek a 19. századi pátosz stílusgyakorlatának, hanem közük van egy tegnapi eseményhez. Megrendülésünket kortárs nyelven is ki tudjuk fejezni. Egyáltalán igyekezzünk azt üzenni, hogy képesek vagyunk a diákjainknak hasznos, korszerű, érvényes tudást átadni, és tisztában vagyunk a körülöttünk éppen zajló eseményekkel.

Beszéljünk frontálisan. Ne ültessük a sajtót magunk köré egy kerek (ovális) asztalhoz, mert egészen más kérdéseket kezdenek majd feltenni, mint ha frontálisan ültetjük le őket. Így lehetőségünk van, hogy egyetlen kameraállást biztosítsunk, s azt kontrollálni tudjuk, hogy mi van a hátunk mögött, nem fogják körbefilmezni s fotózni az irodánkat. Hacsak nem ebédre hívtuk a sajtót, tárgyalóasztalra nem kell abroszt tenni. Ha annak olyan felülete van, ami már nem vállalható, újítsuk fel, de ne terítsük le. Főleg ne egy olyan textíliával, ami a késő 80-as évek keletnémet esztétikáját idézi be a térbe.

Vezessük mi a vezetőtanácsot. Üljünk le egy székre. Ha egy csapat nevében beszélünk, akkor középre. Ezzel jelezzük, hogy mi vezetjük a csapatot, nem a vezetőtanács bennünket. Beszéljük meg a felszólalókkal, mit akarunk mondani, osszuk le a témákat még a sajtótájékoztató előtt. Adjuk át a szót a vezetőtanács tagjainak, ne engedjük, hogy ők maguk vegyék át a szót. Részletkérdés, de nagy különbség, ez árulja el a viszonyokat. Próbáljuk meg egy vonalba ülni a nővel, akivel amúgy együtt dolgozunk. Nem kell a hátunk mögül kipislognia, számítanunk kell arra, hogy a téma sokakat fog érdekelni, olyanokat is, akiknek a kultúrájában az asszony is ember. Az se baj, ha hagyjuk megszólalni. Nevezzük egyébként őt aligazgatónak, ha a hazai sajtót fogadjuk egy állami intézmény fizetett alkalmazottjaként, elég, ha akkor utalunk rá igazgatóhelyettesként, ha magyarországi vendégeket fogadunk, vagy akkor sem.

Közöljünk, ne beszélgessünk. Lehetőségünk van precíz, tényszerű információkat átadni. Éljünk vele. Az emberi oldalunkat, a megrendülésünket, a gyászunkat elég egyetlen mondatban kifejezni. Fölösleges elmorzsolni egy könnycseppet a szemünk sarkában: műfajidegen, és azt a félreértést eredményezheti, hogy felismertük, mekkora slamasztikában vagyunk. Egyetlen újságíró sem azért kérdez, mert kíváncsi arra, mi van a lelkünkben. Ne lepődjünk meg, ha tényleg megírja, amit mondunk neki. Ezért jött. Ne hivatkozzunk arra, hogy krízishelyzetben mindenki bolondul kommunikál, ha részt vettünk egy versenyvizsgán, aminek a pszichológiai tesztje többek között azt mérte, hogy vészhelyzetben képesek vagyunk-e higgadtan cselekedni. Azt, amit eddig operatívan tettünk az ügyben, azt mondjuk el, arra nagy szükség van.

A kommunikáció egy szakma. Nem várja senki el tőlünk, hogy mindezeket von Haus aus tudjuk, de jobbacska menedzsment (tovább)képzéseken az ilyesmit tanítják. Ha ehhez tartjuk magunkat, egyben azt is üzenjük, mi a menedzseri funkcióra feljogosító papírunkat nem pénzen vettük, hanem valóban kijártuk az iskolát. Egy igazgató, ha diplomás ember, nem kell, hogy értelmiségi közegből jöjjön, de úgy kell viselkednie, mintha. Sokat emel a hitelességén.

Ne válaszoljunk azokra a kérdésekre, amiket fel sem tettek. Ilyenformán nem szükséges közölni, hogy mi magunk is tagjai voltunk annak a bizottságnak, ami kiválasztotta a kivitelezőt, ha korábban ahhoz a verzióhoz ragaszkodtunk, hogy nem vagyunk szakemberek. Nem tudni ugyanis, hogy akkor milyen kritériumok alapján választottuk ki a céget. Kiderül amúgy is, amikor a rendőrség a bizottság többi tagját vizsgálja.

Döntsük el, hogy melyik információ kire tartozik. Nagyon hasznos, ha megszerveztük az oktatás új helyszíneit, de azt, hogy a kedd délelőtti táncórákat hová helyeztük át, elég azokkal közölni, akik kedd délelőtt táncolni szoktak, nem a teljes nyilvánossággal, mert az azon fog tűnődni, hogy vajon egy elméleti líceumban a logaritmus vagy a kovalens kötés okán kell-e kedd délelőtt táncolni.

Mondjunk le. Vagy ne. De ne kínálgassunk meg a lemondásunkkal mindenkit, aki arra jár. Nem elegáns. Nem vagyunk mi színházban… Mondjuk helyette azt: tévedtünk, vállaljuk a következményeket. Mondjuk azt, hogy mulasztottunk. Mondjuk, hogy nem rajtunk múlt, hogy csak két gyermek halálát okoztuk, lehettek volna sokkal többen is. Mondjunk valamit az erkölcsről. A tisztességről. Végső esetben lépjünk ki a narratívából, ami másra amúgy sem jó, mint hogy tálcán kínáljuk a saját fejünket is a bíróságnak.

Ha másképp nem megy, mondjuk azt, hogy No comment. Mennyivel jobb!

Vélemény. Nem teljesen komolytalan.

 

Forrás: statikum.hu


 

Ki legyen iskolaigazgató? - 2

            Tények és törvény adta lehetőségek, brassói eseményekre hangolva.

Igen, egy kisebbségi iskolaigazgató kinevezésének (legyen az ideiglenes kinevezés vagy versenyvizsga) egyik feltétele az adott kisebbséget a Parlamentben képviselő szervezet indokolt jóváhagyása. Az intézkedés a kisebbségek jogait hivatott védeni.

Nem, a jóváhagyás megítélésének kidolgozott procedúrája, szempontrendszere, kalendáriuma nincs. Megóvni nem lehet.

Nem, adott szervezet nem dönt az igazgató személyéről, hanem jóváhagy. A tanfelügyelőség dönt. A tanfelügyelőség azonban jóváhagyás nélkül nem dönthet.

Igen, az oktatásmenedzsment egy szakma. Az oktatásmenedzserek értékelését olyanok végzik, akik maguk is oktatásmenedzserek. Mindenki másnak lehet természetesen véleménye.

Nem, a kisebbségeket a Parlamentben képviselő szervezetek nem kötelesek oktatásmenedzserek értékelésére jogosult szakembereket alkalmazni.

Nem, adott szervezet nem végezhet felmérést, véleménykutatást az iskolán belül. Erre jogosult viszont az iskola(igazgató) maga, az iskolán belül működő Minőségbiztosítási Bizottság (CEAC). Külső vizsgálószerv lehet a tanfelügyelőség, Romániai Közoktatás Minőségbiztosítási Ügynöksége (ARACIP). A szervezet természetesen végezhet közvéleménykutatást iskolán kívül. Ennek módszerei vannak, eredménye nem olyan érv, ami befolyásolhatná az igazgató személyével kapcsolatos jóváhagyást. A kinevezést igen.

Olybá tűnik, a tanárok, szülők szervezetei, testülete, csoportosulása beavatkozik az igazgató személyével kapcsolatos jóváhagyásba, amihez „semmi köze nincs”. És tényleg. Az igazgatók ideiglenes kinevezését vagy versenyvizsgáját szabályozó módszertan nem tartalmaz egyetlen utalást se arra, hogy szülőket, tanárokat vagy diákokat meg kellene kérdezni arról, ki legyen szerintük az igazgató. Viszont a reprezentatív szakszervezetek, szülői bizottságok és diáktanácsok jelölhetnek egy-egy tagot, aki részt vehet az igazgató versenyvizsgáján. Megfigyelőként.

Igen, az adott szervezet hivatkozhat arra, hogy a közösség megkérdezésével döntött a jóváhagyásról. Felmerülő kérdések: ki minősül közösségnek? hogy kérdezte meg? van-e a szülők, tanárok, diákok között a szervezetnek tagja?

Igen, a közösség kifejezheti azon véleményét, hogy akar vagy nem akar egy igazgatót. Továbbra is kérdés, hogy ki a közösség, és hogyan fejezi ki véleményét. De a tanfelügyelőség döntésének nem feltétele ennek figyelembevétele. Nem is hivatkozási alap.

Az igazgatói pályázat egyéni. Csapat nem pályázhat. De jó esetben az igazgató és az aligazgató kinevezése után csapatban dolgozik.

További felmerülő kérdések: minden tantárgyat az igazgató tanított-e az érettségizőknek? tanult-e rendesen helyettük? az iskola leltári tárgya-e a várfal? jóváhagyta-e a tanfelügyelőség a kapus-állást?

Nem érdemes túlbonyolítani az érvelést, tessenek azt mondani, azért, mert csak, erre van törvényi lehetőség, és sokkal professzionálisabb érv.





Ki legyen iskolaigazgató? - 1.

 Az Országos Oktatásmenedzseri Szaktestületről

Most, amikor annyi minden máshoz hasonlóan a nyilvános térben cizellálódik az igazgatók versenyvizsgájának módszertana, aktuálissá válik a kérdés: ki lehet iskolaigazgató, milyen emberideálnak kell megfelelnie annak a vezetőnek, akire intézményeinket bízzuk széles e hazában.

Mert iskolaigazgató valójában bárki lehet, bárki, akit ebbe a „funkcióba” valaki valamennyi időre kinevez. Egy vizsga módszertanának – ez az, ami a szemünk láttára formálódik[1] – pedig az a feladata, hogy definiálja, ki a valaki, ki a bárki, mennyi a valamennyi idő, és milyen alapon történik ez a kinevezés: a valakié és a bárkié.  

Persze jó igazgató nem lesz bárki. Az oktatásmenedzseri feladatok közül ez ugyanis a legösszetettebb: egy igazgatónak egyszerre kell jó gazdának lenni, aki érti, hol fut a gázcső és honnan szerezhető be a a szabványnak megfelelő bútor, hogyan tesz eleget a tűzoltósági, közegészségügyi, munkavédelmi előírásoknak, aki szilárd elvek mentén tud arculatot tervezni, aki el tudja érni a (nem mindig baráti) tanfelügyelőségen, hogy tiszteletben tartsák intézménye érdekeit, aki gazdálkodni tud az iskola költségvetésével, és felel a teljes könyvelésért, aki munkaadóként kollégái megélhetését tudja garantálni, aki ismeri a jogi útvesztők minden kiskapuját, és késhegyen táncolva, de angyali nyugalommal néz a jövőbe, miközben nem feledi a múltat, aki prezentábilis személy, ha képviselni kell az intézményt, össze tud fűzni két értelmes mondatot, s nem felejti el, hogy az iskolába gyermekek járnak, akik iránt talán érez némi affinitást, titkon legalább, vessző, szóköz, satöbbi.

Az igazgatók nem járnak igazgató-iskolába, az oktatásmenedzseri képzések, még ha vannak is, nagyon messze állnak a napi gyakorlattól. Ezt a világot csakis tapasztalati úton lehet megismerni, nincs más út. Minél többet látok belőle, annál inkább értem a dinasztikus utódlás gyakorlatát. Nem föltétlen a genetika miatt, hanem sokkal inkább azért, mert egy trónörököst jó esetben egy életen át neveltek arra, hogy mit kell majd tennie akkor, amikor átveszi a trónt. A modellt követve csak abban tudok hinni, hogy egy igazgató maga neveli ki azt, akinek átadja majd az irányítást, sok-sok év múlva, mert a sok-sok év gyakorlata lenne ebben a műfajban a nagy titok. Talán így nőhetnének igazgatókká egy mester mellett inaskodó aligazgatók, persze valahol egy másik világban, ahol az aligazgatók kinevezésének is más lenne a módszertana. Talán kidolgozhatnánk erre a feladatra egy működő mentori rendszert, ahol tapasztalt volt igazgatók karolhatnának fel egy-egy, vagy akár több intézményt. S akkor, igen, még mindig ott van a funkicónyavalya, egy különös lélektani betegség, ami kifordítja önmagából az egyént abban a pillanatban, amikor a feneke az igazgatói széket éri, s olyan dolgokra lesz hirtelen képes és képtelen, amelyeknek semmi közük nincs addigi hitvallásához – már, ha volt ilyen. Itt bukik meg az én slow education-elméletem. Igen gyakran, igen nagyot bukik, mert az ember már csak ilyen. S közben szemünk előtt pörög a fast-modell, a kinevezem, oszt hónaptól ő csinálja, mindegyhogy gyakorlata: látjuk, hogy a sok, politikai érvek mentén avanzsált, évente-félévente cserélgetett igazgató hogyan kormányzott intézményeket az arctalanság, a mindegy, a nemlét szélére.

Mit tehet ebben a helyzetben egy vizsgamódszertan? Igazgatói kompetenciákat mér. S ne feledjük, mindig, amikor egy tanulási folyamat (?) végén kompetenciákat mérünk, akkor a mérés módja (maga a mérőeszköz) és eredménye nemcsak igazodik egy ideális állapothoz (jeles/megfelelő), hanem vissza is hat arra, azaz formálja az ideált magát. Az tehát, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy iskolaigazgatónak, azt is meghatározza, hogy mit nevezünk egyáltalán igazgatásnak. Ha ma[2] egy iskolaigazgatónak bizonyítania kell kognitív kompetenciáit, akkor ez azt sejteti, hogy nem minden pedagógusnak van kognitív kompetenciája. Gondoljunk bele: ők tanítják a gyermekeinket. És itt most elhallgatnék egy pillanatra.[3]

Kell vagy nem kell tagjának lenni az Országos Oktatásmenedzseri Szaktestületnek ahhoz, hogy valaki iskolaigazgató lehessen? Erről szólnak az utóbbi napok hírei[4]. Végül kell. A testületet 2012-ben alapították, és azóta 17 felvételi alkalom volt ebbe a grémiumba, ahová csak az nem nyert felvételt, aki nem akart. A felvételnek ugyanis az a feltétele, hogy a jelölt bizonyítsa, hogy (nem feltétlenül oktatás)menedzseri képzésen vett részt, amit elvégezhetett egyetemi képzés keretén belül, valamely magánegyetem vidékre kihelyezett tagozatának tömbösített, hétvégi, távoktatásos mesteri képzésén például, vagy, ami még szebb: egy 60 kredites továbbképzésen, amit szintén bárki szervezhetett, aki jóban volt azokkal, akik ilyen képzéseket szoktak akkreditálni, s akinek sok mondanivalója nem volt a klienseknek, de nagyon figyelt arra, hogy a tanfolyam részvételi díját időben befizettesse. Élni és élni hagyni. A többi kritérium teljesítése már gyerekjáték: a mindenféle bizottságokban való kibicelés[5] bármit bizonyít, csak igazgatói tapasztalatot nem. Az első és tizenhetedik felvételi alkalom közötti színvonalbéli különbség szembetűnő: a testületi tagság utóbb csak afféle must have lett tanári körökben, mint egy rendes piros tűsarkú.[6] A testületnek 33 300 tagja van, ennyi potenciális iskolaigazgató jár-kel közöttünk. Hihetetlen, hogy még mindig van olyan, aki ezt elbámészkodta, s vélhetőleg rájuk való tekintettel játsszuk most ezt az oda-vissza rendeletesdit. Nagy kérdés, ha ezeknek az embereknek mindenáron igazgatónak kell lenniük, annak ellenére, hogy ezt a nagyon triviális feltételt az elmúlt 17 alkalommal sem sikerült teljesíteni, akkor mit lehet rájuk bízni?  

Minden rést, amit a törvényi kereten hagy, kitölt a korrupció[7]. Bármilyen szép gondolat is volt a testület létrehívása, az ördög a részletekben rejlik, s a korrupció ezen formájának felszámolása az egyetlen indok arra, hogy magát a testületet is felszámolják.

Mi van, ha testületi tagság nélkül is lehet igazgató egy tanár? Hát akkor tényleg bárki lehet az. Az is, aki semmilyen menedzseri képzésen nem vett részt, semmilyen tapasztalata sincs, még ilyen pénzen szerzett nemessége se. Az is, aki besétál az utcáról. A testület megszüntetése körül kialakult nyilvános diskurzus így teljesen steril: ez az „elit”-tagság is, ha komolyan nem vesszük a felvétel kritériumait – márpedig eddig sem vettük –, s dokumentumaink nem a reális tudást, tapasztalatot fedik, akkor olyan, mint a nullával szorzás.








[1] Igen, egy szakértői világban elvárható volna, hogy az ilyen normatív dokumentumok végleges formájukban kerüljenek nyilvánosságra.

[2] Nemcsak ma, a legutóbbi, 2016-os igazgatói versenyvizsga alkalmával is IQ-teszten bizonyították rátermettségüket az igazgatók.

[3] Persze érdemes lenne itt egy fejezetet nyitni a pedagógusképzésről, továbbképzésből, ami hozzátehetne néhány gondolatot a diagnózishoz.

[4] Talán csak nekem tűnik különösnek ez a szereposztás, mely szerint egy szakértő miniszter egy szakértő testület felszámolását tervezi, és ezt egy (nem szakértő/más szakot értő) kormány nem hagyja jóvá.

[5] A dossziéba kerülő dokumentumok elég, ha bizottsági kinevezések. Tudjuk, ugye, hogy ilyeneket kilószám gyártanak, s maga a tény, hogy valakit valahová kineveztek, még semmilyen információt nem nyújt arról, hogy ott végzett-e egyáltalán valamilyen munkát, s ha igen, milyen minőségűt.

[6] Nem vonom kétségbe persze, hogy ezeken a gyorstalpalókon átesett sok olyan igazgató is, aki többszörösen bizonyította már rátermettségét, szakmai tudását, tapasztalatát, emberi értékeit. S azt is tudom, hogy jónéhányan vagyunk, akik valóban komolyan vettük képzéseinket, s több évig készültünk a feladat felvállalására, akiknek dossziéiban minden papírfecni évek munkáját igazolja – s most kényelmetlenül feszengünk ebben a társaságban.

[7] Az, hogy jóval a vizsga megszervezése előtt egy miniszternek a vizsgatételek biztonságáról kell nyilatkoznia, világosan utal arra, hogy van-e a témában korrupció, és ha igen, akkor miért nincs.










Intelmek

Köszönni kell nekik. Így: szervusz, Marcika, szia, Orsi, jó reggelt, Péter. Mind a 365-nek. Lehet ugyan tücsöknek, bogaracskának, leányocskának, lelkecskének és kölkecskének szólítani őket, de csak a szülinapjukon. Persze, hogy köszönteni kell őket. A lépcsőfordulóban lesből támadó plüsskutya neve Tekergő. A bácsi, aki minden reggel megemeli a kalapját, Mária nagytatája.

A járdaszegélyen ücsörgő gyermek mellé le kell ülni. Meg kell kérdezni: szereted-e a narancsot. Vagy azt, hogy mit szólsz, legyen holnap borsóleves. El fogja mondani, hogy apuka egy szőke nénivel él, anyuka sír, kistestvére lesz és meghalt a nagymama. Félre kell tenni az éves beszámolót, ha betoppan az irodába a gyermek, hogy verekedett, elrepedt a bordája, és elhagyta a kislány. És akkor is, ha beszalad egy radírért. Az igazgatói irodában gitározni kell, versenyre készülni és énekelni. Beszélgetni, kisírni a bajunkat.

Gyorsan el kell felejteni a múltat: a szolgálatos diákot, a tanári lépcsőt, az egyenruhát. Meg kell tervezni a kommunikáció stílusát, az arculatot: színeket, formákat, karaktereket.

A nemzetközi tantárgyversenyen elért díjért járó összeget nem utaltatni kell, hanem leutazni érte. Oda és vissza. Szánni időt egymásra.

Ha a kapun belépve az embert lerohanja a negyedik osztály, élvezni kell a nagy ölelést. Hamar kinövik. Érzik még, de már nem csinálják.

Ha a karbantartó azzal fogad, kiégett a firida, akkor tudni kell, hogy ez nem a toronyépület, nem egy városnegyed, nem a régi osztálytárs, hanem egy hosszan virágzó, ritkán gyümölcsöző, de sűrűn levelező kapcsolat kezdőmondata – az önkormányzattal, a költségvetés kiegészítéséről.

Tudni kell, hogy a murokfőzeléknek mennyi a kalóriatartalma, és mennyi fehérjét tartalmaz. Hol jön be a szakácsnő, hol megy ki a mocskos tányér. Melyik hűtőben állhat nyers hús, és miért nem lehet abban szalámi. Orsika nem szereti a májat, Lili szerint gusztustalan. Gluténmentes, laktózmentes menük száma, s a szerződés a beszállítóval. A folyosón úgy érdemes menni, ha az ember fogja az egyik gyerkőc kezét, és kettő csüng a nyakában.

A falon van egy plexiajtó. Amögött van a füstjelző, ahhoz tartozik egy szerződés, egy jegyzőkönyv, egy beszámoló és mindegyiken jó a dátum.

Abban a zöld dossziéban, amit a hosszú asztal végén meglobogtattak, vannak azok a falak, amelyek az épületben nincsenek. Az alaprajz a narancssárga dossziéban áll, három különböző verzióban, időrendben. A játszótér nyolc változatban aláírt tervei ugyanott. Egy terem alapterülete 62,86 m2.

Azon a fura négylábú bútorkán húst kell darabolni. A vágódeszkák színe jelentéssel bír.

Tudni kell, hogy a tanfelügyelőség sosem hagy jóvá állást anélkül, hogy azt azonnal be ne töltené. És tudni kell, hogy az „unul oarecare” és az „unul anume” között az a különbség, hogy emennek hosszú éveken keresztül élvezni fogjuk a szép nagy árnyékát.

Viszont érdemes gyakorolni a következőt: Tizenkettő. Tagoltan, higgadtan, nagy meggyőző erővel kell elmondani, kezdetben kell még jelmezes főpróbát tartani, és hittel kell előadni a tanfelügyelőségen. Igen, tizenkettő lesz. Gondolni kell ezalatt arra, hogy a kollégáknak is családjuk van. És ősszel a padban meg kell számolni mind a tizennégy fejecskét.

Mindenféle IQ-teszten, igazgatói versenyvizsgán, megmérettetésen a legnagyobb pontszámot kell elérni. Tagja kell lenni testületnek, bizottságnak, munkacsoportnak. Ezeknek úgysem lesz semmilyen jelentőségük.

A rózsaszín dzseki a fogason a Melindáé. Balázs hátát kell simogatni, Noémi talpát. Elalszanak.

Tudni kell berendezni egy Waldorf-csoportot csütörtöktől hétfőig, a semmiből. És örvendeni, hogy megteheted. Ennek mintájára kell majd a negyedik óvodacsoportot is berendezni, szintén csütörtöktől hétfőig, de akkor már semmin sem fogsz csodálkozni. Ünnepelni kell.

A gőzelszívóval összesen két hibát lehet elkövetni: ha megrendeled és ha nem.

Ha az ember szakmai irányítója azt közli, hogy Szinérvárallyán 8 gyerek van, majd azt, hogy Szinérvárajján 8 gyerek van, akkor ebből egyetlen érvényes következtetést kell levonni: kevés a gyermek.

Nagyon határozottan el kell dönteni, hogy a falra festendő 1124 tulipán alatti pötty színe a barnásvörös mely árnyalatában pompázzon, de nem kell azon sokat gondolkodni, hogy ki legyen az új óvónő, mert az úgyis magától megoldódik.

Vidáman kell föltenni a kérdést: lányok, holnap ki jön? De csak úgy ér, ha az ember keze közben festékes.

Tudni kell, melyik ellenőr fogyaszt kávét, és melyik teát. Piros szalvétát sárga időkben nem ajánlatos használni. Ugyanúgy a dosszié színe jobb, ha fekete. Szalvétával ugyanez nem működik.

Tudni kell, hogy a menedzseri terv, a munkaszerződés, a munkaköri leírás, annak a függeléke és az értékelési rács mely pontjainak kell föltétlen egyezniük, hol van utalás a belső szabályzatban a munkaidőre, a beléptetésre, a biztonságra, és ezek mögött hány procedúrának kell lennie, iktatva, aláírva, mindig a helyes dátummal.

Tudni kell, milyen körülmények között választhat egy gyermek más szakot, mely tantárgyakból kell különbözeti vizsgát tartania, és mikor. Hogyan iratkozhat be, át, vissza.

Közben örvendeni kell, ha elvisz a mentő. Van, akit már nem.

Fontos tudni, hogy 2018-ban tornaterem neve „mozgás és táncterem”, abban az épületben egyáltalán nincs tornaterem. Különben 2 öltöző, 2 wc, 2 zuhanyzó is kellene, hogy legyen valahol. Ugyanennek a teremnek a neve 2019-ben rekreációs terem, 2020-ban kézműves terem, ahol semmi, de semmiféle mozgásos tevékenység nem zajlik.

A gyepet nyírni, locsolni kell.

Tanévzárás után ki kell menni a temetőbe. Vinni kell egy csokor virágot, s be kell vallani: még mindig nem tudjuk, hol keressük a régi munkaszerződéseket. A hiány igazságtalan.

Úgy kell elmondani az irodában dolgozó kollégáknak, hogy az égadta világon semmi baj sincs, hogy azt már magad is majdnem elhidd. Megérdemlik.

Tudni kell, hogy a mozgássérült vizesblokknak egy olyan négyzet vagy téglalap alakú helyiségnek kell lennie, amelyben simán-lazán elfér egy másfél méteres kör.

Ragaszkodni kell a díszteremhez, és érdemes használni is.

Tudni kell, hogy melyik alkalmazottnak mennyi szabadsága van, mennyit tervezett ebből kivenni, és mennyi maradt még. Hol van  máshol munkaszerződése, hány órája van, és mikor. Miből fog kijönni a katedrája két év múlva. A szemébe kell nézni.

Fogni kell a gyermek fejét, ha hányni akar a gólyabálon, és másnapra el kell felejteni. De rohanni kell a mentőautó és a szülő után.

Be kell állni a sorba, és ki kell állni a sorból. Sora válogatja.

Vitatkozni akkor kell, ha vannak érvek. És ha van kivel. De akkor kell vitatkozni.

Fel kell kapni a telefont, be kell mutatkozni, és elmondani: ezt akarom. Ilyenkor nem mindegy, hogy az ember milyen nevet mond.

Nyilvántartást kell vezetni az ablakfelületekről. Tudni, hogy milyen anyagból épült a fal. Meddig nőhet a nyírfa az épület sarkán. Nyár. Platán. Mikor s kit kell hívni a nyírás végett. Hány négyzetméter csempére van szükség az emeleti fürdőkbe, és hány négyzetméter padló cseréjét kértük a fenntartótól két éve.

Figyelni kell arra, hogy eközben alattomosan lejár a munkabiztonsági és egészségvédelmi terv, és három kolléga kreditszáma a múlt hónapban felére csökkent.

Szerződés a vízszolgáltatóval, az ivóvízszűrő gépek végett, a tornaterem bérlőivel, a poroltókéval, a biztosításról, a takarításról, a fertőtlenítésről, a húsról-zöldségről, a továbbképzést tartó céggel, a nyomtatót karbantartó céggel, a munkaügyi orvossal, a telefonszolgáltatóval, a kerítésépítővel, a villámhárító-ellenőrzővel, s további 84 szerződés 84 mappában.

A kislányok népviselet-szoknyája térd alá érjen, nyilván sajátkezűleg kell megvarrni, anyák napjára, egyedi darabokat, csipkés blúzzal, köténnyel. A mikulásváró mézeskalácsok száma évenként megegyezik a diákok létszámával plusz 124-gyel. Erről nehéz megfeledkezni, a gyermekek előre szólnak. Lesz? Naná. A Thorma-teremben elhasadt a függöny. Varrni kell. További 14-et. És akkor már az abroszokat is el kell szegni.

Arra a tanfelügyelőségi kérdésre, hogy hány gyermek szüleje dolgozik külföldön, mindig azt kell válaszolni, hogy 56. Nem számolni. Egyszerűen csak tudni.

A világos rózsaszín rovatkák száma a katedraleosztást tartalmazó táblázatban a következő 4 évben évente 2-vel fog csökkenni. Ez közvetlen összefüggésben áll a tanári kar létszámának várható csökkenésével. Ezt kivédendő érdemes ismét gyakorolni: tizenkettő. Újabban 10-zel is működik. Prozódiailag ugyan nem annyira hatásos, de statisztikailag mindenképp.

Lehet iróniával lődözni, ha a célpont kellő magasságban van. Azon a szinten alul nem igazán érdemes, de mást se. Viszont nagy a szóbőség. Egyéb fegyver nincs.

Tudni kellene, hogy a ballagáson ki szeretne az első sorban ülni, kinek kell látszania a fotón, kinek kell föltétlen szóhoz jutnia, és ki az, akit idén is meg kellene tanítani szoknyában széken ülni.

Igen, ki kell lógatni a fehér zászlót az ablakon, s el kell mondani a tanfelügyelőségen a mondatot: nu te pune cu mine, că dai de dracu! Működik. Nem jön romántarnár a tanítók helyett. Ebben a kommunikációban szintén nem mindegy, hogy kik vesznek részt. Milyen rég ismerik egymást, és hányszor alkottak egy csapatot.

A zászlórudat zöldre kell festeni, matt akril festékkel. Évente. Kopik.

Gondolkodni kell tanítani őket. Érvelni, mögé látni, összefüggéseket felismerni, kételkedni és keresni. Bólogatni nem. És ezt illusztrálni is kell.

Azoknak, akik országos versenyt nyernek, tortát kell sütni. Csalni nem ér. Ők dönthetik el, hogy csokis vagy gyümölcsös. A lime-os vezet.

A takarítónő alkalmazásakor a gyakorlati próbán pontosan meg kell figyelni, hogy S alakban mossa-e fel a földet. Ez döntő érv lehet. Rongyok színe úgyszintén jelentéssel bír.

Tudni kell, hogy az a cső, ami azon a falon vállmagasságban hirtelen és váratlanul véget ér, nem fog melegvizet szolgáltatni az épület másik sarkában levő konyhában. Be kell látni továbbá, hogy melegvízre konyhában semmi szükség – vagy találni kell rá valamilyen egyéni megoldást. És találni kell valakit, aki ezt kivitelezi.

A menüt úgy kell tervezni, hogy a sütőnek, a főzőlapnak és a gőzelszívónak nem szabad egyszerre működnie.

Az óvodás és iskolás gyermeknek nem szabad az épületen belül találkozni. Az udvaron igen. Az udvar mérete sokban befolyásolja az épület működési engedélyét. De az udvar mérete növelhető, akár megduplázható az időtengelyen, az idősávok hatékony kihasználásával. Ezt a mondat fizika órán nem érvényes. Mint ahogy az sem, hogy a tárgyaknak sötétben nincs alakjuk, s ha becsukódik az ajtó, huzat lesz, de ezeket hallva nem szabad hangosan felnyeríteni, mert köztiszteletben álló emberek mondják őket. Tehát igazak, egy másik dimenzióban.

Állni kell a lépcső felső fokán, és bőgésgyanúsan kell pislogni akkor, amikor egyetlen felhívás után felsorakozik az udvaron 27 autó, furgon, teherszállító, s egy nap alatt elköltözteti az iskolát. Érezni kell a közösség támogatását. S be kell állni a kollégák közé zsíros kenyeret kenni a sok munkás kézbe.

Oda kell figyelni arra, hogy a padló, a pad, a nyílászárók színe harmonizáljon. Igen, meg kell tervezni minden zugot. Ki kell dobni a törött székeket, fel kell újítani a teljes berendezést. Mindig abból a kicsi pénzből, ami kerül. Kerülni fog.

Kopogtatás nélkül saját irodába belépni tilos. Az ember sok kellemetlen jelenettől kímélheti meg magát. Fontos megjegyezni, hogy a lakáskulcs nem nyitja az iskolát. Továbbá azt is, hogy hol van az ember kulcsa, térben és időben.

Figyelni kell arra, az elmúlt évben hány szelfi készült politikusokkal. Hány gyermekekkel.

Tudni kell, kit kivel lehet elküldeni továbbképzésre, kirándulásra. És nem kell meglepődni, ha évszázados ellenségeskedések hirtelen elsimulnak. Elmúlik.

Oda kell figyelni arra, hogy a munkaügyi perben mi a fellebbezési határidő. Hagyni kell a kollégát, nyerje meg, hisz mindketten az ő javát akarjátok, csak te nem teheted meg.

Vezetni kell, autót, amibe sok gyermek fér. Ki kell használni az utazás minden percét a beszélgetésre. Erre fognak emlékezni. Bele kell férnie a csomagtartóba a nagybőgőnek, a szintetizátornak, a hosszabbítónak és a szövegkönyvnek. És nem kell az iskolában felejteni a zászlót.

Este nyolc után észre kell venni, hogy lejárt a munkaidő, és haza kell menni reggelizni.

Egyszerű. Bárki meg tudja csinálni.

 


 

 



[1] GY.K.: A műfajról általában: https://hu.wikipedia.org/wiki/Intelmek

 

Új óvodacsoport Nagybányán. Lábjegyzet

Szórványiskolákban panaszkodni szokás, keseregni az egyre fogyatkozó osztályok fölött, siratni a múltat, foggal-körömmel ragaszkodni a régóta létszám alatt működő, papíron, mesterségesen még fenntartott osztályokhoz, csoportokhoz. Kopogtatni ajtóról ajtóra, óriási civil összefogással győzködni a szülőt arról, amiről saját maga sosem lesz meggyőződve. Kitartani, harcolni, trükközni és az asztalra csapni. Vicsorogva harsogni a megmaradást. Ígérni mindent mindenkinek, ha lehet, ingyen.

Teljesen atipikus, mondhatnánk váratlan és szokatlan az, hogy egy szórványiskolában folyamatosan nőnek a létszámok. Idén 22-vel többen vagyunk, minden szinten magasabbak a létszámok, mint tavaly voltak. Kétségtelen, hogy a város legnépszerűbb óvodája lett a Híd utcai ovi. Második éve, hogy póthelyeket kell igényelnünk a tanfelügyelőségtől a Waldorf csoportnak, tavaly a hagyományos óvodacsoportjaink is nagy létszámmal működtek. Köszönhető a szülők bizalmának, a kiváló pedagógusoknak, a jó körülményeknek, s annak a pedagógiának, amit mi szeretünk így nevezni: „iskola szeretettel”. A gyermekek helyben főzött, egészséges ételt esznek jó étvággyal, zárt udvaron játszhatnak, biztonságban vannak, anyanyelvükön szólunk hozzájuk, magyarul tanulnak mondókákat, magyarul hallgatnak meséket. A minőség, a következetesség és a szeretet mindennapos gesztusaiból építkezünk. Sokat dolgoztunk érte, s minden újabb beiratkozó bennünket igazol: 2014-ben helyesen ismertük fel, hogy egy iskolának csak akkor lesz jövője, ha alapjai vannak. A gondolat mostanra érett be igazán, 60 ovis helyünk volt, 74 kisgyermeket írattak be a szüleik. Meghirdettük a személyes újrairatkozás lehetőségét, s arra ébredtünk, beteltek a helyeink, többen vagyunk, mint amennyi gyermeket fogadni tudunk. Nem hívunk senkit, nem győzködjük a szülőket semmiről, nincs beiskolázási kampányunk. Elértük azt, hogy bennünket keressenek. Sikertörténet.[1] [2] [3]  [4] [5]

Egy szórványiskola, ahol minden szinten nőnek a létszámok.



 



[1] Nagybányán idéntől végleg megszűnt a 20-as óvodában működő csoport, amelyért oly sokat küzdött civil szervezet és politikum egyaránt. Az oda járó gyermekek közül egy sem került hozzánk.

[2] A beiratkozás során csupán két áthelyezést kértek a szülők más óvodából hozzánk. A növekvő létszámaink nem függenek össze más óvodák létszámcsökkenésével.

[3] Az iskola az új csoport létrehozását az érvényben levő törvényeknek, procedúráknak megfelelően, július 8-án kérvényezte, a dokumentációt 3-szor küldtük újra, mert az mindig elveszett a tanfelügyelőségen. Választ csupán szeptember 10-én délután kaptunk, miután a 30 napos válaszadási határidő kétszer is lejárt. A csoport engedélyezése azért is szükséges volt, mert a járványügyi előírásoknak megfelelően nem működhetnek létszámon felüli csoportok/osztályok, az időközben megjelent 185-ös törvény pedig limitálja a csoportok/osztályok maximális létszámát. Kollégáimmal együtt 3 nap állt rendelkezésünkre, hogy berendezzünk egy óvodacsoportot a nulláról. Vasárnap este még dolgoztunk. A berendezést a Schola Parentis Egyesületnek, a bennünket támogató hazai és magyarországi civil szervezeteknek köszönjük. A megkésett válasz miatt pedagógusaink olyan munkavállalói jogoktól estek el, amelyek jelentősen befolyásolják szakmai karrierjüket.

[4] Szeptember 10-én a tanfelügyelőség tucatjával oldotta meg a létszámon felüli csoportok helyzetét, új osztályokat, csoportokat, állásokat létesített. Ezek közül egy a miénk.

[5] A csoportok jóváhagyásának csupán az időpontja esik egybe a választási kampánnyal.

Tető alá hozzuk



Van egy hírem. A Nagybányai Helyi Tanács által jóváhagyott iskolahálózat ránk vonatkozó rovata. Új címmel, utalva arra, hogy az iskola a 2020-2021-es tanévtől a cintermi épületben működik. Életem legszebb táblázatrovata.
Ennyi volt a hír.
Az épület tetőzetét éppen cserélik, a munkálatok forráshiány miatt leálltak. Az épület belső tereinek felújítására nincs elkülönített összeg.
De örvendünk.




Költözünk a belvárosba

A városi önkormányzat mai döntése értelmében a Németh László Elméleti Líceum  és a Petre Dulfu Általános Iskola épületet cserél. A Luminișului utcán maradt osztályaink tehát ősztől a cintermi iskolában kezdhetik a tanévet. 
A döntést az iskola alapítása óta szükségesnek érezzük. Nehéz ma megítélni az akkori körülményeket, nehéz ma felmérni, mi lett volna, ha másként döntenek az iskolaalapítók, s volt-e reális lehetőségük másként dönteni. Tény, hogy nehéz örökséget hagytak ránk. Pontosan tudjuk, mit ad hozzá az oktatás minőségéhez, a pedagógiai koncepcióhoz és a diákévek hangulatához a belvárosi létforma szemben a kívül rekedtség érzésével, a szocreál hangulatával, a betontengerben fel-felbuggyanó vastag beszédek, és dallamfoszlányok élményével. A piac, a gyártelep és a temető hármas ölelésében feszengő elméleti líceum közelében megszaporodott szociális lakások, végül az ősz óta a szomszéd iskola épületébe költöztetett Petre Dulfu Általános Iskola közelsége napi szinten jelentett kihívásokat. Egyértelművé vált, hogy ebben a helyzetben nem tarthatjuk tovább gyermekeinket, hogy a magyar tannyelvű iskola ilyen körülmények között nem fejlődhet tovább. 
Ünnepelünk tehát: sokéves kéréseinkre érkezett válasz ez a döntés. Nagyon hosszú, fegyelmezett tárgyalási folyamatnak az eredménye ez. Próbáljuk reálisan látni helyzetünket. Tudjuk, hogy búcsúznunk kell a tágasság érzésétől, tudjuk, hogy lemondunk a tornatermünkről, s arról a rengeteg befektetésről, amibe annyi pénzt, energiát, igényességet fektettünk. Tudjuk, hogy ebben a pillanatban a cintermi iskola még nem áll készen arra, hogy befogadjon bennünket, és szeptemberig még rengeteget kell rajta dolgozni. De így, kifosztottságában, megtörtségében is látjuk az épület lelkét, értjük a szót, mellyel megszólítanak a falak, előhívjuk emlékeinket, ezer szálat, ami bennünket ide köt, a város szívébe, s tudjuk, hogy nemcsak nekünk van nagy szükségünk erre az épületre, de az épületnek is ránk. Óriási hittel és komoly gyakorlattal lehelünk ismét lelket egy megkopott iskolaépületbe. 
És megpróbálunk felejteni. Van olyan ügy, ami mellett az ide vezető kálvária eltörpül. Simítsa le homlokunk a derű.