Sehogy. Ne őt tanítsuk
– olvassuk verseit, tanítsuk diákjainkat verset értelmezni.
Van-e közünk,
olvasóknak, műértelmezőknek, érettségizőknek egyáltalán mindahhoz, amit József
Attila-életrajznak nevezünk? Hány életrajz van, mi közük ezeknek a valósághoz,
mi közünk nekünk a valósághoz, és mi köze az önimázs-teremtésnek az
érettségihez? Ezen töprengek, itt, a szárszói József Attila-emlékház küszöbén
ülve, s eszembe jut az a sok-sok félreértés, amit a nyári érettségin a Nem emel föl kapcsán olvastam, egyébként
láthatóan jó képességű ifjak tollából. Akkor is megdöbbentem, most is, amikor a
kiállítás modern, látványos, de szemléletében meglehetősen múltízű
valóságábrázolását nézem. Úgy lehet, csak nekem újdonság, nagy mulasztás is talán. De
hogy egy emlékház, különösen itt, Szárszón, halálának helyszínén az életrajzról
szól, egyfajta életrajzról, ezt József Attila kapcsán mindig meg kell jegyezni
– bocsánatos bűn. Talán a források idézése, a válogatás arányai mégiscsak
jelzik, hogy a magyarországi irodalomszemléletnek is nehéz levetkőznie a
tévhitekbe való burkolózás különös igényét.
 |
| József Attila-emlékház, Balatonszárszó |
Olvasom, nyilván a Nem emel föl kapcsán, s ez talán annál
is szomorúbb, hogy József Attilának volt egy tyúkja, amit le kellett vinnie
legelni a térre, hogy az édesanyja korán meghalt, hogy az édesapja kivándorolt
Amerikába, hogy a gyermek emiatt sokat éhezett, hogy a kedvese nem értette meg, és nem akarta odaadni magát, meg feleségül menni hozzá (nem tudni, melyik
kedveséről szól a kijelentés), hogy József Jolán nevelte, s megírta életrajzát,
s hogy a költő nem találta meg Istent, és ezért a vonat elé vetette magát. Ezt
olvasom, s azon töprengek, látván, hogy tömeges a jelenség, s hogy ezt sokan
tudják így, egyformán, hogy mégis mi lehet az oka ennek. Valóban akad
pedagógus, aki ezt megtanítja? Csak József Attila életrajzát tanítjuk ilyen
részletesen, vagy mondjuk a Jókaiét is? Tudunk-e különbséget tenni lírai én és
költő között? Elfogadjuk-e az irodalomnak azt az ismérvét, hogy a versben egy
lírai alterego beszél egy vélhetően „alter”-életrajzról? Honnan vesszük az
életrajzzal kapcsolatos információinkat, és hitelesek-e a forrásaink?
Számoljunk fel néhány tévhitet:
Az életrajzzal
kapcsolatos torzításoknak leginkább két forrása van: a Curriculum vitae és József Jolán regénye, A város permén, mely hatalmas példányszámban jelent meg –
érthetetlen, a közelmúltban újra, mintegy kötelező olvasmányként. Mindkét
forrást fenntartásokkal kell kezelnünk. A Curriculum
vitae 1937 februárjában íródott, az első Magyar Papíripari Rt.-nek, azaz
Herz Henrik cégének nyújtotta be, kortársak vallomásai szerint azon
elhatározása után, hogy szakít költői ambícióival, és polgári állást vállal. A
munkavállalásban való sikertelensége, a gyermekkora óta dolgozó, pénzt kereső,
mégis folyton állástalan ember bizonytalansága, kudarcélménye, a társadalom
elvárásainak való megfelelési kényszere egyfajta magyarázkodássá teszik ezt az
önvallomást, mely nem véletlenül rokonítható a pszichoanalitikus kéziratainak (Szabad ötletek jegyzéke két ülésben,
Rapaport-levelek, a Gyömrői Edithez írt levelei, Sárgahajúak szövetsége, Átmentem a Párisiba, stb.) hangvételével,
hiszen ezek egyidős szövegek, mindegyik a hosszúra nyúló pszichoanalitikus
kezelés ideje alatt íródik, igaz, különféle szándékkal, céllal. Az írás kétségtelenül a költő egyik legszebb
prózai műve, ám vajmi kevés köze van a Curriculum
vitae szövegműfajához – a kor követelményeihez viszonyítva is – terjengős,
indokolatlanul szubjektív, kitárulkozó, beszélője az álláskereső álarcát ölti
magára, s mégis olyan tényeket közöl lelki alkatáról, előéletéről, melyek
kedvezőtlenek lehetnek álláskérelme elbírálásában. Az életrajzi tények
hitelesek ugyan, a válogatás, az arányok, a gyakran ironikus megjegyzések, az
önreflekció azonban inkább művészi szövegre utalnak. József Attila írásai kapcsán
gyakran merül fel az irodalom-nem irodalom, magánélet-költői szerep közötti
határ, a műfajiság problematikája. Ennek a szövegnek a kijelentéseit hiba lenne
önéletrajzi tényekként kezelni. Sokkal többet mond arról, milyen önéletrajzot
szeretne mutatni a világ felé József Attila éppen akkor, 1937 februárjában,
éppen abban a lelkiállapotban, amelyben szövegét írta. Érzékenyebb, árnyaltabb
szövegértelmezésre van tehát szükség.
József Jolán
gyermekkoruk óta meglehetősen problematikus viszonyban volt öccsével, ennek
halála csak fokozta a nővér problémáját. Kijelentéseit, „életrajzi” regényét
nehéz tényként kezelnünk, az, hogy regényként (értsd: fikció) jelenteti meg
írását, talán egyetlen elegáns gesztusa. Alapvető célja az, hogy önmaga
szerepét tisztázza, úgy állítsa be magát, mint az öccsét mindenkor segítő,
támaszt nyújtó, megbízható nővért, akinek viszont műve főhőséről gyakran nincs
más forrása, mint a költő konkrét tényként értelmezett metaforái, verseinek
ihletanyaga, melyeknek, Jolán – saját elmondása szerint – tanúja volt. A
valóságban évekre veszíti el szem elől öccsét, viszonyuk zavaros és felszínes.
Igyekezete célja az, hogy saját maga és Etus húga József Attila utolsó
napjaiban vállalt szerepét, halálával kapcsolatos esetleges mulasztását
valahogy elmossa, tisztázza. Ez a fejezet – melynek történetét a maga
vallomásában József Etelka is megírja – a kortársak által gondatlansággal
megvádolt nővér mentegetőzése, önigazolása. Arról is keveset beszélünk, hogy a
regényt József Jolán a párt megrendelésére írta, egyértelműen az a célja, hogy
testvérét proletár-költőként, önmagát hű pártkatonaként állítsa be, és
megteremtsen egy olyan párhuzamos életrajzot, melynek hőse példakép, megfelel a
kor és világnézet ideáljának, így természetesen diszkréten kezeli az
öngyilkosság tényét, különösen azért, mert ebben saját szerepét, mulasztását is
tompítani igyekszik. József Jolánnak tehát egyértelműen érdeke fűződik a
proletár-költő imázsának megteremtéséhez, különösen azért, mert a József
Attila-hagyatéknak ő az egyik kezelője Szántó Judit mellett. A regény József
Attila életrajzával kapcsolatos közléseit ezért meglehetős óvatossággal kell
kezelnünk. Sokkal nagyobb értéke az, hogy kidomborodik belőle József Jolánnak, „az
édes mostohának”[1]
az alakja.
Vetette-e József
Attila vonat elé magát? Nem. Közé, alá, talán mindegy is. Erre vonatkozóan
Garamvölgyi László[2] végezte a legátfogóbb kutatást, ismerünk korabeli tanúvallomásokat,
kortársak feljegyzéseit, sajtóhíreket, és álhíreket. Egyik monográfiaíró,
Balogh László[3]
egészen romantikus körítéssel tálalja a tragédiát, mondván, hogy a költő a
vonat másik oldalán felvillanó fények vonzásába került: „Talán Miskolc
lidércfénye villant meg odaát. Lillafüred. El kell jutnia oda. Gyorsan lehajol,
hogy átbújjon az előtte álló két kocsi között.”
Nyilvánvaló, hogy ezek a
vélekedések az öngyilkosság megszépítésére, a valóság rejtegetésére, az igazság
el nem fogadására irányulnak. Az ötvenes évektől kezdődően József Attila
eszközévé válik a baloldali erkölcsi nevelésnek, nem lírai alkatával, hanem
forradalmári hőstetteivel szabad csak megismerkednie az olvasónak, jelképévé
válik a burzsujok elleni harcnak, az éhező népnek, a bérházak nyomorának. S
természetes, hogy egy öngyilkos forradalmár nem jár jó példával a jövő
generációja előtt. Az, hogy öngyilkos volt-e József Attila, politikai kérdéssé
válik. Halála balról nézve baleset, jobbról nézve tragédia. Mai olvasóinak nagy
része ebben a tanításban nőtt fel. És úgy tűnik, ezen azóta sem tudta túltenni
magát az irodalomtanítás.
József Áron
szappanfőző munkás Budapesten állapodott meg, ott alapított családot, miközben
váltig hangoztatta, hogy vándorolni kíván, szerencsét próbálni indulna,
amerikai terveket emlegetett. Az, hogy hirtelen távozása után felesége azt
mondta a szomszédoknak, hogy Amerikába ment, inkább az elhagyott feleség
igyekezete, hogy a számára kedvezőtlen valóságot elkendőzze. Nem valószínű,
hogy Pőcze Borbála egyetlen percig is azt hitte, hogy férje átkelt a nagy
óceánon, de a valóságnak ez a változata mégiscsak kényelmesebb volt, mondani
kell valami szépet a gyermekeknek az apjukról. Eközben József Áron eljutott
Brailától Désig, új családot alapított, beadta a válási keresetet, sőt
találkozott is gyermekeivel Budapesten, és cukorkát adott nekik. Kalandos
életét elsőként Szabolcsi Miklós kutatta[4].
Alakja József Attila verseiben jelképes, a freudi elméletből ihletődő motívumteremtés
folyamatában jelenik meg az apa-isten figurája.
De mindezekről
érettségi dolgozatokban nem kellene olvasnunk. A Nem emel föl kapcsán végképp nem, nem az irodalmi bulvár szintjén,
nem a költő magánéletében való vájkálás lehetőségétől felbuzdulva. Tegyünk egy
kísérletet, hisz az érettségi tétel I. feladata, egy ismeretlen (!) vers
értelmezése nem várja el a művön kívüli ismeretek felsorakoztatását, az
életrajzokét különösen nem. Hogyan értelmezhetnénk ezt a verset anélkül, hogy
akár csak utalást is tennénk a konkrét életrajzi tényekre? Hogy ezektől
elvonatkoztatva, a vers általánosan emberi, mélyen filozofikus mondanivalóját
fedezzük fel, a transzcendensben való hitbe kapaszkodás igényét, az egyén és a
„formáló alak” viszonyát értelmezzük, egy sajátos isten-kép megjelenítését, ha
megvizsgálnánk a beszélőnek saját léthelyzetéről tett vallomását? Ha ezt
tanítanánk? Hasonlókat fedeztetnénk fel hasonló versekben? Ha valóban a
versértelmezés kompetenciáját fejlesztenénk?
József Attila: Nem emel föl
Nem
emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben. |
Tudod, szivem mily kisgyerek
-
ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a
kín,
hisz gondjaid magamra vettem, az árnyékvilág árkain most már te őrködj énfelettem. |
Intsd meg mind, kiket
szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
[1] Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book.Bp. 1998.
[2] Garamvölgyi
László: Hogyan
halt meg József Attila? Pallas Antikvárium
Kft., Bp. 2001
[3] Balogh László: József Attila.Gondolat, Bp. 1988
[4] Szabolcsi Miklós: "Nemzett József Áron..." József
Attila apjának élete és halála. In: Költészet és korszerűség, 1959.