Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!

Fejtsd ki véleményedet… értelmezd a metaforát… példázd… foglald össze… tömörítsd… határozd meg a témáját… mutasd be… emeld ki a kulcsszavakat… nevezd meg a beszélő szándékát… fogalmazz kérdéseket… nevezd meg az ok-okozati összefüggéseket… fedezd fel a szöveg szerkezeti elvét.

Ezt tanítjuk gyermekeinknek szövegértésből. Olyan diákokat nevelünk, akik a nyelv mögötti nyelvre is érzékenyen reagálnak. Értik az iróniát, értik a kommunikációs funkciót, értik a ráhatást és értik a manipulációs szándékot. Ha a nyelvi kifejezőeszközök finomságát képesek pontosan észlelni, gondolkodásuk, szövegalkotásuk, logikai tevékenységeik nyilván követik a megértés színvonalát. Egyszóval a nyelv professzionális felhasználóit képezzük, s a nyelv által tanítjuk a tudományokat. A világ megismerésének racionális eszközeit adjuk a kezükbe. Nemigen tudunk mást hirdetni, mint a tudás hatalmát, azt, ami ma talán nem érték a hatalmon levő tudatlanok szemében. Kényelmetlen hősöket nevelünk, magabiztos egyéniségeket, manipulálhatatlan, kritikus gondolkodókat. Elméleti líceum vagyunk, értelmiségieket képezünk, olyanokat, akik magas százalékban érettségiznek, nagy átlaggal jutnak be egyetemekre, beszélik a művelt magyar köznyelvet, helyesen írnak, mindannyian elsajátították az urbánus magatartásformák alapjait, képesek részt venni kötetlen kommunikációs helyzetekben, és képesek tudományos kiselőadásokat tartani. Könnyedén szólalnak meg két idegen nyelven, és nem jönnek zavarba akkor, ha megkérdezik őket, beszélnek-e angolul, tudnak-e németül. Lételemük a vizuális kultúra, a másodperc törtrésze alatt kutatnak fel releváns információkat, és használják fel azokat a hétköznapi vagy tudományos problémamegoldáshoz. Naprakész tudással, bejáratott tanulás-technikákkal, kőkemény értékrenddel engedjük el őket, s talán előttük állt néhány gerinces példa, talán volt, aki emberséggel szólt hozzájuk. Túl fognak nőni azokon, akik ma körülveszik őket, s ha ők is akarják, kiemelkedhetnek abból a társadalmi osztályból, amiben a szüleik élnek. Ebben mérhető leginkább egy iskola értéke: hány diák emelkedik ki önerőből saját környezetéből? Sokkal relevánsabb ez, mint a különben igen magas érettségi eredmény, az egyetemválasztás vagy a teljességgel érdektelen utolsó bejutási átlag.

Itt ülnek a jövő informatikusai, orvosai, pedagógusai, pszichológusai, feltalálói és kutatói.  Elengedjük őket, búcsúzunk, s mi minden évben rutinosan egy kicsit belehalunk.

Mi legyen velük? Megteremtettük-e nekik a minden kampányban ígért munkahelyeket? Van-e lehetőségük arra, hogy decens életszínvonalon kamatoztassák ismereteiket, tehetségüket, vagy beérjük néhány hőzöngő szlogennel az itthonmaradás kötelességéről? Vannak-e gazdasági eszközeink arra, hogy az egyetemet végzett fiataljainkat hazahozzuk Nagybányára?  Teremtünk-e nekik élhető várost, ahol feloldódhatnak például a kulturális események sokszínűségében? Vagy komolyan gondoljuk, hogy eljárnak majd operettre, nótaestre, borkóstolóba? Készüljünk fel arra, hogy hangosan felvihognak majd, ha nyilvánvaló ostobaságot, ordító ízléstelenséget, giccset, csiricsárét, hacacárét, korrupciót látnak, vagy mindettől udvariasan távol maradnak.  Különben is, hol vannak a diákok, hol van a tanári kar? – kérdezzük. És miért marad távol józan értelmiségi mindattól, ami a kulturális kínálatban feltűnik, miért vonul vissza egy városnyi értelmiség mély, értelmes, művelt beszélgetésekre házakba és kertekbe, asztalsarkokra és fotelek mélyébe?  Miért van tele a pesti, kolozsvári, szatmári színház fiataljainkkal? Ostorozzuk diákjainkat, mert nem jönnek el rendezvényünkre, pártunkba és színházunkba, nincsenek ott a szüreti bálunkon és a március tizenötödikénken. Ostorozzuk őket, mert folyton a kütyüiken lógnak, és azt hisszük, ez függőség, mindenféle kóbor népnevelőt invitálunk ide, hogy megszabadítson bennünket a kütyüktől, a csapdáktól, a gonosztól, és a finnugoroktól, persze. Ostorozzuk őket, mert nem olvasnak. Miközben az iskolában azt mondjuk nekik, nézd meg gyermek, ott van a vers a kütyüdön, nem nyomtatom ki, mentsünk meg néhány szép, lombos fát, különben is, használj keresőt, amott a többi vers, néhány regény, kezedben a világirodalom minden lényeges alkotása – no meg néhány igazán lényegtelen darab, s nézd, a lényeg és a lényegtelen között pontosan az a különbség, hogy… Használd csak, de használd jól, szedd szét, rakd össze, fedezd fel, hogy működik, mutasd meg nekünk is, találj ki jobbat, fedezz fel mást. S amikor kilép a kapun, azt várják el tőle, másszon fára inkább, legyen sáros, horgoljon vagy süssön kenyeret, őrizzen hagyományt, dúdoljon nótát és járjon legényest. Süssön is, járjon is, őrizzen is.  De legyen szabad a mában élnie, s ne várjuk el folyton tőle, hogy éljen úgy, ahogy régen volt.

„A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” – ezt mondta a kőszívű ember, Baradlay Kazimir, a negatív hős. Mondjuk, hogy nekünk igazán nem példaképünk, de különösmód ugyanazt szajkózzuk, mint ő, valahányszor fiataljainkat ostorozzuk. S ahol folyton kollektív elmarasztalásnak vannak kitéve – oda nyilván nem szívesen járnak. Ez a rossz moralizálás akasztja meg a haladást, ez tartja távol őket mindattól, amit közösségben tehetnének. S míg ez a darab föld nem mozog, hanem áll, s ha mégis mozog, süpped, addig ezeket a fiatalokat sem a munkahely, sem a motiváló közösség, sem a kulturális igényesség nem hozza haza. S akkor tovább hőzönghetjük a megmaradásról és kutyakötelességről szóló szlogenjeinket, mikor az ő gyermekeikből már végképp nem lesz magyar iskola. Tegyünk azért, gondolkodó emberek, hogy ha ezen a kapun most kimennek, legyen, aki ismét belép! Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!

Fesztesedjünk el!

A hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranyfeszt döntője, több, mint 90 gyermek részvételével. A verseny, mely rendhagyó módon ünnepli meg a 200 éve született Arany Jánost, valójában sokkal több, mint verseny. Olyan kísérlet ez, mely egyedülálló a diákok számára kiírt versenyek palettáján, friss, alternatív, távol áll mindenféle hivatalos merevkedéstől, s mint ilyen, sok ponton értelmezhetetlen is. A szervezőknek is meglepetést szerez a szokatlanul nagyszámú benevezés, a hónapokig tartó versenyfolyamat végig töretlen lelkesedéssel zajlik, a feladatok meglepetésszerűen érkeznek olyan személyes hangvételű levelekben, amiket érdemes lenne – csak úgy példának – közreadni. A rendezvény(sorozat) nem megemlékezik Arany Jánosról, hanem újraalkotja a diákok Arany-olvasatát, játékra hív és provokál, teret enged olyan posztmodern gesztusoknak, melyek talán szokatlanok a felső tagozatos diákoknak. Kétségtelen, hogy az irodalommal való kreatív bíbelődés egyfajta irodalmi műveltséget feltételez, kissé talán korán, ha arra gondolunk, hogy VII-VIII. osztályosokat szólít meg, s a feladatok zöme is magasra teszi a lécet. Nagy tanulság mégis, hogy a diákok sikerrel kapaszkodnak, rövid értetlenkedés után hihetetlen kreativitással fognak hozzá olyan feladatok teljesítéséhez, melyekkel mi, tanárok, legföljebb középiskolásokat mertünk volna megszólítani. Menet közben megtapasztalják mi is az, hogy slam poetry vagy karikatúra, levelet írnak kortárs költőkhöz, verset faragnak, antológiát szerkesztenek s bemutatkozó filmet forgatnak. Senki nem gügyög a gyermekeknek, senki nem ereszkedik le hozzájuk. És senkinek nem hiányzik a gügyögés. De mindenki, aki megszólítja őket, a szemükbe néz, és valóban kíváncsi rájuk. Arra kíváncsi, hogy mit gondolnak a világról, a kortárs műfajokról, a költőkről, Arany Jánosról, a szavakról, a vizuális üzenetekről. És ők végre gondolnak valamit, ha már szabad. Bár kissé még mindig zavarban vannak, viselkednek, elvárásokat akarnak teljesíteni. Aztán ez elmúlik. Megtanulják, hogy nem kell karikaturistának lenni ahhoz, hogy karikatúrát rajzoljanak, sőt rajzolni se kell tudni, ha van a fejükben egy gondolat, amit közvetíteni akarnak, és nem kell írónak lenni ahhoz, hogy közük legyen a szavakhoz. Jó adag bátorságra tesznek szert.

Az, hogy nem tilos a sokat szidott kütyüket használni, sőt, a versenynek FB-oldala van, online jönnek a versenyfeladatok, „Arany János”-sal lehet e-mailezni, folyamatosan jelen van a technika a gálán is – s hogy mindez a maga természetességével vesz körül bennünket, végképp vonzóvá teszi a lurkóknak az irodalommal való foglakozást. Végre teljesen értelmetlenné válik a kötelezők kontra Harry Potterek butuska vitája. A vers nem egy megsárgult könyv lapjain árválkodik, nem szent és sérthetetlen szöveg, mit vigyázban állva nagy levegővel s még több pátosszal kell előadni – lehetőleg népviseletben. A vers megszólít, személyes kapcsolatra hív, incselkedik, elgondolkodtat, folyamatosan egy másik, egy rendhagyó megoldást provokál. Mi lenne, ha... talán így másképp... folytatódjon így?

A Tranzit Ház alternativitása, levegője persze sokkal többet ad a közös munkához, mint helyszínt. Olyan kreatív tér ez, mely szavak, szabályok nélkül teremt természetes magatartásformákat. Az író-olvasó találkozón velük egyidős írótársukat látják, a fellépő zenekar középiskolásokból áll, a zsűri tagjai workshopban dolgoznak velük, elérhető, hús-vér emberek, közöttük járnak, velük beszélgetnek. Az alűrök otthon maradtak.

És közben nem nevezett ki senki versenybizottságot, nem hangzott el semmiféle ünnepi beszéd, nincs iktatószáma, pecsétje és aláírása az okleveleknek, nem készült statisztika és grafikon a megyék eredményeiről, nincs elnök és ügyvezető elnök, nincs javító bizottság, akit szállodában kell altatni, nincs exkluzív kirándulás a tételíró és javító bizottság számára, nem ülnek külön asztalnál a díszmeghívottak, senki tűsarkúját meg nem dicsértük, egészen halkan, ízlésesen hangzik el az is, hogy ki a kezdeményező, ki a támogató, nincs páholy és prezídium. Nem, erre a munkájára senki sem kap semmiféle igazolást, és nem ér majd semmiféle pontot, nem lesz belőle érdemfokozat, dicsőségfal, előléptetés és kitüntetés. De nem lehetne mégis, hogy elfesztesedjünk? Hogy egy irodalmi verseny az íróról és az olvasóról szóljon? Hogy őszintén érdekeljen bennünket az, amit a versenyző a verseny okán vagy inkább ürügyén az irodalomról gondol, önmagáról, az olvasásról, a világról? Hogy a közhelyeket a személyesség váltsa fel? Az Aranyfeszt, mint erre való kísérlet mindenképp sokat ígér.

S aztán tudom, hogy szabályzat, táblázat, jóváhagyás, támogatás, elismerés, százalék – de talán elég lenne, ha ezzel csak a versenyszervezők foglalkoznának. A szervező, ha jól szervez, képes a rendszer minden fonákságát megszűrni, hogy abból minél kevesebb jusson el a diákig. Fesztesedjünk el! Előbb csak egy kicsit...

Elballagnak a legkisebb Medáliák

Ünnepi beszéd 2015 májusában, a XII. osztályok ballagásán

Tulajdonképpen vártam őket, követtem azt, ami apró gyermekekként már felcsillant bennük, igen, sokáig terveztem, hogy tanítani akarom őket. Ők pedig akartak együtt dolgozni. Olyanok voltak, mint egy marék szöcske, valamit mindig műveltek, folyton vihogtak és lökdösődtek. De jó volt a közös munka, orrhosszal vezettek minden versenyen saját kortársaik előtt. Amikor versenyre mentünk, idegesen kopogtam, hogy felébresszem őket, s bosszankodtam, hogy este már megint nincsenek a szobájukban. Közelharcot vívtunk, hogy vegyenek részt a programokon. Sosem fognak felnőni – gondoltam, s elnéztem, ahogy a nagyok pátyolgatják, nevelgetik, bosszantják őket, s csodáltam, milyen elnézőek velük. Felnéztek a nagyokra, miközben folyton próbálgatták a határaikat. Nagyos dolgokra vágytak, idejekorán. Sok időt töltöttek közöttük, és mindig igyekeztek minden társaság középpontjába kerülni. Korábban még csak a bohóckodással – aztán egyre  inkább azzal, hogy bekapcsolódtak a beszélgetésbe. „Nicsak, ki beszél!” – néztünk egymásra. Olvastak, tanultak, versenyekre készültek. De egyre kevesebbszer kísértem már őket fellépéseikre, versenyeikre. Kikövetelték maguknak a függetlenséget. És mint minden tehetséges ember, nyughatatlan kamasszá cseperedtek. Amikor egy versenyen hirtelen a nyakamba ugrott valamelyikük, akkor láttam, hogy tulajdonképpen nincs nagy baj. „Rokonod?”- kérdezték. „Nem, tanítványom.”- mondtam, s azon morfondíroztam, hogy micsoda kérdés ez, meg hogy nem rokonok-e mégis... Szerettem a kötetlenséget, a magyarórák nagy felismeréseit, szerettem megszerettetni velük, amit értékesnek tartottam, vártam a beszélgetéseket, provokáltam az önálló véleményt. Már nem a kötelező olvasmányokról beszéltünk, hanem a kedvencekről, friss felfedezéseinkről. Egyre inkább örvendtem annak, hogy bölcs meglátásaik vannak. Látnak, belelátnak, mögélátnak. Gondolkodnak. S közben hol körülöttem, hol kissé távolabb saját közösségük vezéregyéniségei lettek. Jó szervezők, bátor műsorvezetők, előadók, szónokok, interjúalanyok. Néztem, ahogy körvonalazódnak az egyéniségek, s egyre bizonyosabb voltam benne, hogy úgy lehet, mégiscsak rokonok.

Okos tanácsokkal látják el a kicsiket, türelmesen, de mégis kicsit ugratva őket. Gyereknyelven beszélnek hozzájuk, kontrollálják elszólásaikat, és vannak dolgok, amiket nem vallanak be a kicsik előtt. Drukkolnak nekik, hosszú beszélgetések elejtett mondataiban vallják be, hogy aggódnak a most érkező generációkért. Nosztalgiáznak.

Amikor versenyre megyünk, halkan kopognak az ajtómon, hogy felébresszenek, én meg már nem is keresem őket a szobájukban. Autót vezetnek – nézem, hogy milyen  bravúrosan, és hagyom, hogy kivezessenek az idegen városból. A hátsó ülésen három gyerkőc vihog és lökdösődik. Sosem fognak felnőni.

A Medáliák Társaságának négy tagja, Asztalos Örsike, Markó Botond, Orzac Lilla és Schneider Renáta a mai napon a Társaság Seniori körébe lép át. A díjat átadja Balázs Udo, Krizsanovszki Viktor, Korponay Berti, és Staharoczky Áron. 

Útkeresés a tehetséggondozásban. A Medáliák Társaságáról

In: „Ezernyi fűszál zeng tücsökzenét...” Köszöntő kötet P. Dombi Erzsébet tiszteletére. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2012.

A probléma. Romániában intézményesített lehetőségek, kitaposott utak a tehetséggondozás számára valójában nincsenek. Van ugyan egy „kiváló osztályok” nevű oktatási program, ennek szabályzata azonban szinte egyáltalán nem gondol a magyar oktatásra, s ezen belül a szórványoktatás állandó létszámhiányos helyzetére. Van ugyan anyagi támogatás a nemzetközi versenyekre felkészítő táborok[1] szervezésére sok tantárgyból, szintén kisebbségi lehetőségek nélkül. Vannak ugyan Gyermekpaloták rengeteg szakkörrel, de különösen szórványvidéken magyar pedagógusok nélkül. Van ugyan lehetőség választott tantárgyként működtetni a színjátszó kört, nyelvművelő kört, a válság okozta megszorítások, a kislétszámú osztályok alulfinanszírozottsága miatt azonban éppen ezekről mond le elsőként egy iskola vezetősége.

Az adottság. Nemzedékenként 2−3 kiemelkedően tehetséges diák, ügyes mesemondó, néptáncos, szavaló, „színpadi jelenség”, helyesíró, fogalmazó, érzékeny lelkű megszállott olvasó, jó ízlésű számítógépes grafikus, rajztehetség. Túl kevés ahhoz, hogy afféle elit osztályt (zene tagozat, művészeti osztály, drámaosztály) tudjunk létrehozni számukra, túl sokan ahhoz, hogy szemet hunyjunk létezésük fölött és beolvasszuk őket a középszintbe, túl sokfélék ahhoz, hogy hasonló képességüket, tehetségüket csoportosan lehessen fejleszteni.

Az ötlet. Ahogy évről évre készültünk a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedőre, együtt készült több generáció, kinőttek a kicsik (felső tagozatosok) csapatából és a középiskolások között folytatták a versenyzést. Ez a tapasztalat tudatosította bennünk, hogy a tehetséggondozásban remekül működik a vegyes korosztályos felkészülés, a diákot nem a pedagógus készíti egyedül, hanem egymásnak adják át a tapasztalatot, tudást, hiszen közösen alkotnak csapatot, csak együtt tudnak eredményt elérni: közös érdekük, közös céljuk van. Ez megoldást kínált a kis létszám okozta problémára, s egyben azt is világossá tette, hogy az osztályok, évfolyamok adta kereteket túl kell lépni. Az ötlet előzménye minden szabadkőműves páholy, titkos baráti társaság, irodalmi kör és láthatatlan kollégium.

A társaság alapítása. 2005 termékeny éve volt a Németh László Gimnázium diákjainak, több országos versenyről győztesként, díjazottként tértek haza neveltjeink. Ezért a pedagógus gondolt egyet, és a tanévzáró ünnepségen nemcsak díszokleveleket adott át, hanem a versenyek győzteseit közös munkára hívta meg, felkínálta rendszeres segítségét a diákoknak, megalapítva ezáltal a Medáliák Társaságát.

Névválasztás. József Attila-évet ünnepeltünk, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedő tematikája is József Attila-versekkel volt kapcsolatos, a verseny történetében egyetlen győztes csapatunk a Medáliák nevet viselte, József Attila azonos című versére utalva. A szó többértelműsége pedig mindenkor a versenyek győzteseit juttatta eszünkbe.

A társaság szabályzata. Ez már az alapító mag feladata volt, nagyon rövid időn belül megszervezték a társaság munkáját, s létrejött egy alapszabályzat, mely meghatározta a társaságot magát, kinevezett egy elnököt a rangidős diák személyében, kimondta, hogy a társaság 12 tagból áll, miképp József Attila versciklusának darabjai, minden évben felvételi vizsgát szerveznek a belépni szándékozók számára. Megfogalmazták célkitűzéseiket, a közös terveket. Ezek között volt egy irodalmi diáklap kiadása, irodalmi estek szervezése, rendszeres találkozások, közös felkészülések. A társaság szabályzata emlékeztetett a diákregények grundjára, s ezen felnőttként többen mosolyogtunk, hogy lám, igény van még ilyesmire a mai gyermekekben.

A pedagógus szerepe a társaságban. A pedagógus önkéntes munkát végez, sőt, nem csupán saját diákjaival foglakozik, hanem kollégái neveltjeivel is, előbb az iskola diákjaival, majd a város diákjaival, környékbeliekkel. Az iskolán, tanórán kívüli munka, a sok együttlét természetesen magával hoz egy sokkal kötetlenebb tanár−diák viszonyt. A pedagógus közvetlensége a bizalom záloga. A pedagógus nem mindentudó, nem kizárólagos információforrás, csupán egy a társaság tagjai közül, kicsit talán idősebb „nagytestvér”. A pedagógus emberarcú, diáklelkű, tudatos provokatőr. Nem utasít, nem kér, hanem lehetőségeket kínál fel. A diák maga határozza meg, mi az a lehetőség, amivel élni kíván, mi az a verseny, amire készülni szeretne, mi az a tevékenység, ami foglalkoztatja, miben kér segítséget, s mi az, amit meglepetésnek szán, melyik munkáját osztja meg a többiekkel, s mi az, amiről inkább nem tesz említést. A pedagógus sosem dönt egyedül, csupán segít dönteni. A legnagyobb kihívás éppen a sokoldalú tehetségek gondozása volt, a mesélni, rajzolni, verset mondani, fogalmazni egyaránt jól tudó gyermekek alkotó kedvének teret nyerni, lehetőséget teremteni.

Viharos kamaszkor. A tanár−diák közelség s az életkori sajátosságok, az én és a világ konfliktusa, a tehetséges diák nonkonformizmusa, az értelmes lázadás, a miértek megválaszolatlansága, a gondolkodó, környezetére érzékenyen reagáló kamasz sokszor zavaros, csonka családi háttere mindig új és új problémák elé állította a pedagógust. A tehetséggondozásban pedig tabuk nincsenek, nem foglalkozhatunk csak a  napos oldallal, be kell látnunk, hogy ugyanaz az érzékenység, amiből a diák tehetsége fakad, néha elviselhetetlenné teszi számára saját környezetét. Krízishelyzetben a pedagógus ajtaja pedig nyitva kell, hogy legyen.

Az irodalmi estek. Igazi jó hangulatú beszélgetések irodalomról. Vallomások önmagukról, vers és diák találkozásáról mindig olyan témában, amit ők maguk választottak ki. A pedagógus ismét csak provokál, beszélgetést kezdeményez, saját maga is beszél irodalomhoz, szöveghez való viszonyáról. Az irodalmi játékok során újabb alkotások születnek.

Az irodalmi diáklap. Feketén Fehéren címmel 4 lapszámot ért meg, csupa diákverssel, a diákok saját grafikáival, igényes lapszerkesztéssel kínált alternatívát a nagy példányszámban megjelenő diáklapokkal szemben.

A közös utazások, táborozások. A mogyoróskai anyanyelvi tábor, a kassai kirándulás Márai-emlékek nyomában, a Házsongárdban készült film, a soproni fellépések, a győri diákszínjátszó fesztiválon való szereplés, a nagycenki rajztábor, a versenyekre való hosszú utazások mind-mind csapatépítő foglalkozások is voltak, nagy lehetőségek hosszú beszélgetésekre, közös olvasásra, esti sétákra, családias együttlétekre.

Az irodalmi színpad. Köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam címmel Márai-szövegekből készült filmes-színpadi összeállítás, Freud és a májashurka címmel Karinthy, József Attila szövegei alapján készült egy pszichoanalízis-témájú diákelőadás, Erdély hangjai címmel transzilván szövegek szólaltak meg a gyermekek előadásában, Ady-versekből készült összeállításunkkal Győrben léptünk fel. Az előadásoknak szintén nem volt mindentudó rendezője a pedagógus, a legtöbb ötlet, a kreatív munka ismét a diákoké. Egy József Attila-versekből készült, sok jó ötlettel színpadra állított előadás a diákok rendezésében meglepetésként készült. A próbafolyamatok lelkes, felszabadult hangulata a csapattá kovácsolódás élménye jellemezte ezt a munkát, talán legtöbb örömüket ebben találták a gyermekek.

Karitatív akciók, versenyszervezés. Éppen azért, mert a „medáliák” rendezett anyagi körülményekkel a hátuk mögött gondtalanul készülhettek versenyeikre, fellépéseikre, fontosnak éreztem megismertetni őket azokkal a diáktársaikkal, akik más körülmények között nőttek fel. Így öltöztek mikulásjelmezbe a diákok, s járták be a szórványfalvak óvodáit verssel, dallal, gyermekjátékkal, magyar szóval a tarsolyukban, s jóféle, maguk sütötte mézeskaláccsal, mit szintén együtt, alkotó kedvvel készítettek el. Így került sor könyvgyűjtésre, jótékonysági rendezvényeken való fellépésre. A társaik iránti szeretet hozta őket a versenyszervezők közé, így lettek mesemanók a mesemondó versenyen, így alkottak játékos feladatokat várostörténeti vetélkedőkre, és vettek körül valahányszor megyei versenyt szerveztünk.

Kudarcélmények. Természetesen előfordult az is, hogy a társaság tagjai csoportosan, egyénileg, vagy egymással versengve nem érték el azt az eredményt, amit szerettek volna. A gepárd-kölyköknek1 néha aludniuk is kellett. Az elmaradt eredmények, a bravúrszünet nehezen érthető a diák és egész környezete számára. A kudarc okainak reális felismerése a továbblépés záloga, a csorbult én-kép, az elfogult önértékelés, a hárítás, a dacos tagadás olyan lehetséges tanulói reakció, ami a tehetséggondozásban sokkal erősebben van jelen, mint a tanórán. A pedagógus empátiája, szakértelme ilyen esetekben elengedhetetlen. A rosszul kezelt kudarcélmény teljes tagadáshoz, kiábrándultséghoz vezethet.

A külső megítélés. A város közönsége lassacskán beszivárgott a Medáliák Társaságának irodalmi estjeire, előadásaira, meghívást kaptunk kulturális fesztiválokra, megjelentünk nagyobb közéleti eseményeken.

Ellenhangok, fejcsóválás, értetlenség, „elitkézés”. Volt ilyen is.

A szülők szerepe a társaságban. A szülők a társaság nagy családjának tagjai. Egymás jóbarátai, a gyermekeknek és munkájuknak elkötelezett támogatói. A társaság működése idején csak pozitív szülői hozzáállással, támogatással és folyamatos jelenléttel találkoztunk.

A Medáliák Társasága ma már nem létezik. Mi lett a medáliákkal? Van köztük három színésznövendék, egy dramaturg, három magyartanár, egy újságíró, egy műépítész, egy turizmust és nemzetközi kapcsolatokat végzett bécsi diák, egy angliai egyetemen tanuló pilótajelölt, két műszaki egyetemet végzett diák, egy közgazdász-tanuló, több versenyszerető középiskolás, mindannyian aktív irodalomkedvelők, igazi kovászai a közéletnek. Összejárnak.

Évekkel később így emlékeznek vissza a Medáliák Társaságára:

A Medáliák Társaságának viszonylag rövid élete folyamán sokan, sokfélék ültünk a társaság „kerekasztala” mellett. Fiatalok, akiket valahol életük különböző szakaszaiban izgatott egyfajta alkotásvágy, akiket egy kicsit magába szippantott a vers, a könyv, az írás, a beszélgetés világa, a versenyek hangulata, az előadás és a közönség fogalmával való kísérletezés − ezen belül saját maguk próbálkozásai. Szerencsémre voltam „a kicsi” is, illetve azután „a nagy” is a társaságon belül, így eleinte kisbojtárként sok hasznosat ellestem, amit később valamelyest egy-egy véleményben vagy egy egyszerű vállveregetésben átadhattam. A versenyek, az izgulások, körömrágások és egy valamilyen (mindenkiben másképp megfogalmazódó) cél erősen összetartotta ezt a csapatot s a benne létező embereket. (Moldován Blanka)

Medáliákként rendszeresen részt vettünk anyanyelvi, irodalmi, szavalóversenyeken (és rendszeresen díjat hoztunk haza), irodalmi esteket szerveztünk, irodalmi lapot adtunk ki, verses-zenés összeállításokat mutattunk be. Röviden így lehetne összefoglalni a társaság tevékenységét. Távol állnék azonban az igazságtól, ha nem említeném meg, hogy mindezt felhőtlen jókedvvel, a tennivágyás derűjével tettük. (Bertóti Johanna)

A Medáliák Társaságába a Németh László Gimnázium és a Nicolae Iorga Általános Iskola irodalom-, illetve művészetkedvelő diákjai tartoztak. A tagokat a hasonló érdeklődési kör hozta össze. 

Heti rendszerességgel, keddenként voltak a találkozások, melyek mindig meghitt, bensőséges hangulatban zajlottak le, általában tea, sütemény és csokoládé társaságában. Igazi barátságok kötődtek itt, melyek csak erősödtek a távoli helyeken megszervezett versenyekre való utazások alkalmával. Az irodalom-  és művészetkedvelő magyar fiatalok számára a társaság köreiben lehetőségük nyílt irodalomról való beszélgetésekre, tantárgyversenyekre, szavaló-, mesemondó versenyekre, a különböző tematikus versenyekre való felkészülésre. Kiadványt készítettünk (Feketén Fehéren), versenyeket szerveztünk, előadást tartottunk a pszichoanalízis kapcsán Freud és a májashurka címmel. Karitatív tevékenységekben is részt vállaltuk: a társaság tagjai Mikulásnapkor ellátogattak két napközibe, ahová meglepetéseket vittünk a gyermekeknek. A szamosardói Kós Károly Általános Iskola bentlakásának támogatására előadást szerveztünk, ahol mi is felléptünk, és az itt összegyűlt összeget átadtuk az iskola vezetőségének. (Lakatos Bíborka)

A kísérlet (ön)kritikája. A Medáliák Társasága nem az egyedül üdvözítő megoldás a tehetséggondozásra. A kísérletet a kényszer szülte, és csak részben alkalmas arra, hogy pótolja az intézményesített hátteret. Hiányossága, hogy a tehetséges diákokkal egyetlen pedagógus foglalkozott, a pedagógus hiányossága pedig, hogy nem érthet minden tehetségterület fejlesztéséhez. Állandó nehézséget okozott a tanórák és a délutáni foglalkozások közötti színvonalbéli különbség: az osztály átlagos képességéhez igazodó tanóra a délutáni foglalkozás puszta léte miatt színvonalában még nem emelkedett a tehetséges diák elvárásainak szintjére. Az általános műveltséget kínáló elméleti osztályokba járó tehetséges diákok minden tantárgyból szerettek volna jól teljesíteni, a mindenben igényes diák gyakran saját magát terhelte túl. Bár a csoportos foglalkozás alkalmával a diákok egymástól is tanultak, egymást is motiválták, állandó igény mutatkozott az egyéni foglalkozásokra, fejlesztésekre is. A délutáni tehetséggondozás nem tudja helyettesíteni a tehetséggondozó osztályokat, a művészeti iskolákat, a kísérlet mégis több és más eredményt hozott, mint a megszokott opcionális tantárgyak, fakultációk, szakkörök.

A hivatkozott irodalom

Ranschburg Jenő 2005. Gepárd-kölykök. Gyermekismeret. Prolog Kiadó, Nagyvárad.

Brassai László 2004. Személyiségfejlesztés az iskolában. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy.

---

[1] Lotul olimpic.

1 „A kiemelkedően tehetséges gyerekek leginkább a gepárdokhoz hasonlíthatóak. Ez az állat könnyen azonosítható, hiszen, ha látunk egy élőlényt, amely óránként 110 km-es sebességgel fut – az kizárólag csak gepárd lehet. De a gepárd nem mindig fut.”  Ranschburg  2005.