A cinkosság oktatásjogi lehetőségei. Széljegyzetek az abúzus kapcsán

          

        Érzelmi és szexuális visszaélések sorozatát tárja fel az Átlátszó Erdély portál. A Márton Áron Főgimnázium tanára, Orbán Zsolt az ügy kapcsán lemondott tanári állásáról, utóbb városi tanácsosi tisztségéről és RMDSz-tagságáról is.

 

Hozzáteszem, a kollégával többször dolgoztunk már együtt, szakmai tudásáról csakis pozitívan tudok nyilatkozni, a fenti forrást kellő szövegértési (és pedagógusi, igazgatói, tanfelügyelői, no meg tanári, anyai és női) tapasztalattal olvasom. Elfogadom, hogy az ügyben nyilatkozóknak joguk van ferdíteni, mert tudom, jó okuk van saját felelősségük letagadásában. Az oktatásjogi, eljárási csúsztatásokat teszem helyre ebben az írásban, azt vizsgálom, kinek a felelőssége lehet, hogy több, mint másfél évtizeden át fennállt egy olyan tanár-diák viszony, ami messze túlmutat a normalitáson, több szempontból is. Hol, hogyan lehetett volna mégis közbelépni egy olyan rendszerbe, ami alapvetően nem támogatja az ilyen jellegű közbelépéseket?  Vélemény.

 

A csíkszeredai eset klasszikus példája annak, hogy hová fajulhat a tanár-diák viszony, ha a konfliktus minden szereplője a homokba dugja a fejét, sőt, a hozzászólásokból látjuk, hogy sokan egyenesen magát a tényfeltáró riportot, a nyilatkozó, azóta már felnőtt lányokat hibáztatják. Az esetet, azzal együtt, hogy számolunk azzal, a téma természetes velejárója a túlzás, és a legtöbb érintett érdeke az elkendőzés, nem csupán egy szaftos lejáratásnak tartjuk jól kiszínezett történetekkel, ahogyan azt Orbán Zsolt nyilatkozza. Nagyon helyesen látja Markó Ilona, az iskola jelenlegi igazgatója, „ha csak a fele igaz annak, ami a riportban szerepel, az is rendkívül súlyos.” 

A grooming sajátos velejárója, hogy nagyon nehéz felismerni, nehéz rá felhasználható, konkrét bizonyítékot találni, megvádolni egy pedagógust éppoly kényes ügy, és nehezen vállalható, mint a sértetteknek bevallani azt, ami történt. Az igazgató, a tanártársak, az iskolapszichológus és a szülők hozzáállása ezért mindig az egyrészt-másrészt tengelyen mozog, mert a mérleg másik serpenyőjében ilyenkor mindig benne van a pedagógus egyébként kiváló szakmai teljesítménye, amire, mondjuk ki, óriási szükség van. Az eseteket pontosan ezért is tudják ilyen sokáig szőnyeg alá söpörni, mert tekintélyes személybe senki nem mer belekötni. A zsenáns kis titok és a karrier ilyenkor fordítottan arányos görbéken fejlődik: kezdetben a szakmai értékesség a nagyobb, később a karakterhiba, deviancia egyre inkább elhatalmasodik a személyiségen. Ezért nagyon lényeges, hogy folyamatában lássuk az esetet, és tudjuk, hogy a környezet felelőssége az, hogy a megfelelő ponton kellő súllyal avatkozzon be a történésekbe, akkor, amikor (vagy ha) egy egyébként értékes kollégát még vissza lehet billenteni a normalitásba.

Ehelyett a történet résztvevői folyamatosan ellentmondásos kijelentéseket tesznek, melyeknek közös nevezője, hogy sejtették, de nem tudták, mi történik. Pedig az ilyesmiről meg lehet bizonyosodni – de ehhez nem fűződnek érdekek. Általános hozzáállás az, hogy ha az eseteket meg nem történtté nyilvánítjuk, akkor nincs dolgunk, mert az, hogy ilyen esetben mi a dolgunk, az nem világos. Így sokkal könnyebb az ügyet néhány szédült leányka vernyákolásaként látni, mint oktatásjogi eljárásokat lefolytatni, korrekt módon.

Az eset a sokadik olyan székelyföldi oktatási konfliktus, aminek nem is kellett volna létrejönnie, ha a szereplők ismerik és alkalmazzák a törvényeket, jogszerűen járnak el saját hatáskörükben, és nem gondolják azt, hogy az ilyesmi csak papírmunka, amit egy olyan államhatalom kényszerít ránk, amivel sajátságos a viszonyunk, tehát igyekszünk ignorálni azokat a törvényi lehetőségeket is, amelyek egyébként rendelkezésünkre állnak. Jellemző, hogy semmit nem tesznek papírra, s a legnagyobb cinizmus, hogy csak azzal hajlandóak foglalkozni, ami le van írva. A szülő nem tudja magától, hogy írásban kell feljelentést tennie, az iskolától várja, hogy szóljon, hogy írásban kell panaszt tennie, de nem hivatalos találkozókra jár az iskola képviselőivel, ahol nem készül jegyzőkönyv, határozott kérésük, hogy az ügy ne kerüljön az iskola falain kívülre, de felkeresnek egy ügyvédet, aki, ad absurdum azt tanácsolja, veressék inkább meg a tanárt, mert a jogi felelősségrevonás nem garantált. Ilyet komoly szakember egyszerűen nem mondhat, és komoly szülő nem fogadhat el. A hivatalos megoldásokkal szembeni bizalmatlanság a legnagyobb hiba, amit elkövetnek: nem viszonyulnak a problémához állampolgárként. Az igazgató igazgatóként csakis hivatalos személy, arra nem hivatkozhat, hogy csak a szóbeszédet ismeri, kötelessége lett volna a legapróbb jelnél is kivizsgálást végezni/kérni, és ehhez megvoltak az eszközei:

Minden iskolának fontos dokumentuma az az etikai kódex, amit minden alkalmazott tudomásul vesz, aláír, betart. Ennek be nem tartását, bármilyen jelzésre az igazgató jegyzőkönyvben rögzíti, csatolja hozzá az értintett tanár nyilatkozatát, az ügyet bemutatja a vezetőségi tanácsnak, ami kivizsgálásra a fegyelmi bizottság elé terjeszti. Ez, ha indokoltnak tartja, a kivizsgálásba bevonja a hatóságokat (rendőrség, gyámügy), és amennyiben nem büntetőjogi jellegű a kihágás, hanem csupán az etikai kódex és az iskola belső működési szabályzata elleni vétség, akkor az ügyben kiszabja a megfelelő büntetést a munka törvénykönyve alapján, ami az írásbeli figyelmeztetéstől a munkaszerződés felbontásáig terjedhet. Már akkor is mulasztás történt, amikor a pedagógus az iskolában tanító kollégák munkáját bírálta a diákok előtt. Másészt tudjuk, hogy az iskolákban működő bizottságok tagjait senki nem készti fel a bizottságokban elvégzendő munkájukra, a saját felelősségükre olvassák el a kinevezésükben feltüntetett törvények szövegét – vagy nem olvassák el. A rendszer úgy tekinti, hogy kinevezésük pillanatától szakemberek lesznek. A helyzet ugyanaz az ideiglenesen kinevezett igazgatók, tanfelügyelők, sőt magasabb rangú tisztségviselők esetében is.

Az ügyet nehezíti a pedagógus címzetes státusa – sokszor mondom, hogy ez a minőségi oktatás rákfenéje: az egyszer címzetes státusba kerülő tanárral szemben egy igazgatónak nagyon kevés eszköze van, és ezt a pedagógus jól tudja: történik is rá utalás. Nem lehet ebben az országban megszabadulni ettől, valahányszor kísérlet történt rá, hogy ezt átalakítsák valamilyen rövidebb ideig érvényes szerződésre, ami után a pedagógust valaki érdemben minősítsen, vagy újra kelljen vizsgáznia egy állásra, esetleg valamilyen teljesítményszintet elérnie, a szakszervezetek mindannyiszor felléptek a tanárok védelmében. Látjuk, hogy a tanárok védelme felette áll a diákok védelmének, s általában a minőségi oktatásnak, az, hogy sokakat jogosan véd, egyben azt is jelenti, hogy lényegesen kevesebbeknek visszaélésre ad lehetőséget. Az állások elfoglalásának módszertana szerint a tanárnak egy állás végleges elfoglalásához tartania kell egy bemutató órát (ez nem volt még érvényben a 2000-es évek elején), és tennie kell egy vizsgát, amin elméleti tudását bizonyítja. Arra, hogy az esetleges személyiségtorzulásokat kiszűrjék, mielőtt bebetonoznak egy pedagógust az iskolába, nincs mód. Erre lenne hivatott az éves munkaügyi orvosi vizsgálat, melynek része egy pszichológiai felmérés. Ez áll egy kérdőívből, melyet, legyünk komolyak, egy értelmes ember, akinek esetleg még tudomása is van saját devianciájáról, könnyűszerrel abszolvál. Ha mégis fennakad a rostán, az iskolapszichológus átirányítja egy komolyabb kivizsgálásra, amire elmegy – vagy nem. Ezesetben olyan bonyolult és esetleges a procedúra végigjárása, hogy az pszichológusok jelentős része inkább nem vállalja fel, hogy valamilyen személyiségtorzulást azonosított. Ez a címzetes státus felbontásának a legnehezebb útja.

Valamivel könnyebb azonosítani az alkoholproblémákat – amikkel szemben teljes toleranciát olvasunk ki a cikkből. Pedig az igazgató a legapróbb gyanú esetén is köteles értesíteni a rendőrséget, ha munkaidőben ittas egy alkalmazott. A rendőrség kiszáll, az alkoholszonda eredményét jegyzőkönyvben rögzítik, és ez ismét a fegyelmi bizottság elé kerül, mely procedúrának eredményeképpen felfüggeszthetik a munkaszerződést. És bár az alkoholfogyasztás nem az iskolában történik, egy iskolai kiránduláson a kísérőtanári minőségben eltöltött időre azonos szabályzat vonatkozik, mint a munkaidőre. Hogy ezzel miért nem foglalkozik az igazgató, rejtély. Különösen azért, mert a pedagógus nem magányosan iszik, hanem a diákjaival együtt – ami egy újabb etikai vétség. Egy jó menedzser műveltségének az is a része kellene, hogy legyen, hogy tudja, hogy ezek az addikciók (az, hogy a ki nem mondott problémák elkendőzése dohányzással, alkoholizmussal, deviáns szexualitással történik) gyakran együtt járnak, s anélkül, hogy konyhapszichologizálásba kezdene, felismerje, hogy érdemes erről egy szakemberrel konzultálnia. Az azonban, ahogy jóbarátját, az ismert pszichológust bevonja a történetbe, nemcsak teljességgel szakszerűtlen és etikátlan, de még eredményre se vezet. Hogy az nem ismeri el a sajtóban az ügyben betöltött szerepét, várható védekezés.

A diákoknak mindenféle iskolán kívüli tevékenységét olyan procedúra szabályozza, mely feltételezi azt, hogy a szervező egy nagy dossziét állít össze, melyben nemcsak a szülők beleegyezése van, hanem a rendezvény teljes programja, a kísérőtanárok és kísérő felnőttek kiléte, azok erkölcsi bizonyítványa, nyilatkozatok a szabályzat betartásának kötelezettségéről stb. Ezt a teljes dokumentációt az igazgató aláírja (tehát aláírásával vállalja a felelősséget), és továbbítja a tanfelügyelőségnek. Nagyon nehéz megérteni, hogy ha egy pedagógussal szemben akár a legapróbb gyanú is felmerül, miért nem állítja meg az igazgató a jelenséget ezen a ponton, ahol az aláírását vagy alá nem írását még csak nem is kell indokolnia. Sőt, ha felmerül benne a gyanú, de nincs bizonyítéka, mi tartja vissza, hogy ő maga ne vegyen részt megfigyelőként ezeken a kirándulásokon. Valószínű, nem tudott volna meggyőződni az események megtörténtéről, hanem inkább megakadályozta volna jelenlétével azokat, és végülis ez lett volna a cél. Az, hogy a pedagógusnak hófehér erkölcsi bizonyítványa van, teljesen természetes, ha soha semmi nincs leírva abból, ami történik. A nagyon bonyolult procedúra tehát könnyen válik fölösleges formalitássá, egyetlen nem formális része az igazgató és a tanfelügyelőség aláírása. Másrészt tudnunk kell, hogy a kísérőtanári szerep feltételezi azt, hogy a pedagógus akár több napját is arra szenteli, hogy a gyermekeket kísérje, távol van családjától, s bár ő maga is részesül a kirándulás örömeiből, ez nem egy fizetett munka, ezért egy igazgatónak aranyat ér az olyan pedagógus, aki vállalja az ilyen utazásokat. Ez egy embertípus, az ilyen fajta igyekezet gyakran csúszik át valamilyen fajta opportunizmusba, ami együtt járhat a tanórák meg nem tartásával és az anyagi haszonszerzéssel (amit egyébként szintén szabályoznak), esetleg egyedülálló pedagógusok társaságkeresésével, kényszeres kalandkereséssel, a privát nyaralás helyettesítésével, a közösségi oldal színesítésével stb. Az iskola részéről pedig ezek a kirándulások, programok, külföldi partnerkapcsolatok egyértelműen jó érvek az imázsteremtésben, ennek valamiféle versenye az elit intézmények között mindig is volt. Az teljesen érthető, hogy az iskolának nem hiányzik a botrány – éppen ezért nem az a jó stratégia, hogy szőnyeg alá söpörjük a gyanút, hanem az, hogy fellépünk a diákok érdekében.

Az igazgató kezében jó eszköz továbbá a tanár minősítése, melyet a katedrafőnök terjeszt fel a vezetőségi tanácsnak, és ami egy olyan államilag egységes kereten belül az iskola specifikus igényeire szabott kritériumrendszer alapján történik, amely nem csupán a szakmai tudásra vonatkozik, tehát ha dokumentumokkal alátámasztható kihágások vannak, akkor nagyonis indokolt ennek csökkentése (az elégtelen-jeles skálán), ennek pedig további következményei vannak. Nem éltek vele. Sőt, ha felmerül a gyanú, hogy a pedagógus túl közel engedi magához a saját osztályát, akkor miért kap osztályfőnöki státuszt, amikor ennek megadása szintén az igazgató (és a vezetőségi tanács) beleegyezésétől függ, amit nem kell indokolni – kivéve, ha azt az érintett pedagógus nem kéri explicit módon, írásban? De hát látjuk, nem írnak abban az intézményben. Az osztályfőnökség megvonása ugyan valószínűleg nem oldotta volna meg a helyzetet, de mindenképp egy olyan eszköz lett volna, amit, ha idejekorán bevetnek, jóérzésű pedagógus helyesen tud értelmezni.

Az igazgató ehhez képest nincs tisztában azzal, mi zajlik a pincében, mi az üres  tanteremben, mi egy buli alkalmával a tanáriban. Ezt nehéz elképzelni tudva azt, hogy az iskolák jellemzően be vannak kamerázva, de neki személyesen sem ártana néha jelen lenni. A diáklánytól érdeklődik a tanárral való viszonyáról, de bizonyosságra nem törekszik sem pro, sem kontra. Pedig ez utóbbihoz legalább konkrét érdekei fűződnének.

És túl minden hivatalos formaságon, hogy másfél évtizedig ez a két ember, az igazgató, aki maga vitte oda a pedagógust az iskolába, és ezért valamiféle – nem direkt – erkölcsi felelőssége is van, és a pedagógus, aki valameddig élvezte is a bizalmát, miért nem ül le egymással egy négyszemközti, bizalmas beszélgetésre, szintén érthetetlen. A viszony addig fajul, míg nyilatkozatában a pedagógus úgy utal a lejáratási kampányra, mint amit a lemondatott igazgató fiának osztálya szándékosan indít ellene, bosszúból azért, mert közreműködött az igazgató menesztésében.

Láthatólag nem működik az igazgató-iskolapszichológus tandem. Azt tudni kell, hogy az iskolapszichológus csak akkor fogadhatja a diákokat négyszemközti beszélgetésekre, ha ahhoz a szülő írásban hozzájárul (ellenkező esetben a szülő beperelheti, de hát nem írnak…), s a beszélgetés bár konfidenciális (ilyen értelemben nem fogja feltárni az eseteket a sajtónak például), de ha problémát azonosít, köteles azt közölni a szülővel és az igazgatóval. Ha a szülő jelzi, hogy tud a problémáról (pl. a kapcsolatról a tanárral), és szerinte rendben van, az iskolapszichológus nem tud többet tenni az ügyben. Viszont ilyen esetekben, ha a gyermek veszélyben van, az igazgatóval együtt kötelesek értesíteni (írásban) a gyermekjogvédelmet (Hargita Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság). Az, hogy melyik gyermek mikor kereste fel az iskolapszichológust, biztosan tudható lehet, mert az iskolapszichológus ezeket a tevékenységeket feljegyzi a regiszterében – ez azonban nem publikus dokumentum, a benne levő információk sem, helyesen, erre tehát a sajtónak nem lesz rálátása, de hogy a tevékenysége során nem oldódott meg a probléma, azaz nem lettek következmények, az látható. Az az eset pedig, amikor a diáklány tanácsért akar fordulni, de nem meri elmondani a problémát az iskolapszichológusnak, hogy ne leplezze le a tanárt, jól jelzi a viszonyokat és a bizalmatlanságot.

A volt igazgató leváltása szintén hosszan elnyúló konfliktus eredménye (melyben ez az ügy nem is játszik szerepet), amiben érthetetlen, hogy a politikum (és az azzal együttműködő) tanfelügyelőség miért nem talál eszközöket, mikor pedig nagyon kézenfekvő lenne, hogy mit kell tenni, ők maguk találták ki pontosan ilyen megfoghatatlan esetekre.  Az, hogy most Korodi Attila elítéli „azokat a típusú deviáns magatartásokat, amik bármiféle hasonló helyzetet teremthetnek”, nagyon korrekt, bár nehezen hihető, hogy a városi tanácsos ügyeiről ilyen hosszan nem szereztek tudomást.

A tanfelügyelőség nem keres magának problémát. Megelégszik azzal, hogy ami nincs írásban, az nincs, és úgy működik, mint egy igazi hangulatrádió: nem kelt felesleges feszültséget a megye legjobb iskolájával szemben, könnyebb azt mondani az akkori főtanfelügyelő Kálmán Ungvári Zsófiának, hogy „nem hiszi el a tanárról, hogy ilyet tett volna”. Egy főtanfelügyelőnek nem hinni kell, hanem meggyőződni, s erre szintén meglettek volna az eszközei, természetes lett volna, hogy elrendel egy külső kivizsgálást.  Másrészt a pedagógus a tanfelügyelőség sok bizottságának, munkacsoportjának tagja volt, munkájára nagy szükség volt, s arra valóban lehetett számítani. Ezért a pedagógus tisztázása direkt érdeke lett volna a tanfelügyelőségnek. Az, hogy nem mosta tisztára az emberét, mint ahogy ilyenkor szokás, arra enged következtetni, hogy sejtették mi lehet egy ilyen vizsgálat eredménye.

Nagy kérdés ebben az ügyben a szemtanú felnőttek, tanártársak felelőssége. Egyértelmű, hogy sokkal többet tehettek volna a lányok védelmében, az is, hogy tudomásuk vagy sejtésük volt az esetek egy részéről, és nem tettek lépéseket. Segíthetett volna itt a kollégával folytatott emberi beszélgetés, az igazgatóval, iskolapszichológussal való konzultálás, és végül: az írott feljelentés. Ez utóbbi legalább abban az esetben indokolt lett volna, amikor a kolléga rányitott a kislányon fekvő pedagógusra. De jelezni kellett volna a problémát azoknak a kísérőtanároknak is, akik a kirándulásokon történő alkoholizálást, dohányzást, abúzust észlelhették, ha észlelni akarták volna. Azt, hogy a pedagógus néhány kolléga elől rejtőzködni próbál, a későbbi kirándulásokra már egyedüli tanárként megy, vagy kettesben a kiszemelt lánnyal, arra enged következtetni, hogy mégis történtek lépések ezügyben, de mivel azok nem vezettek megoldásra, vélhetőleg erőtlen próbálkozások voltak. Ennél sokkal nagyobb felelőssége van a baráti körnek, amelyben úgy tűnik, a falka szabályai működnek, a pedagógus nyíltan bizonyítja férfiasságát azzal, hogy diáklányokkal mutatkozik körükben, és ott elfogadó közegre talál. Ha mégis voltak olyan figyelmeztetések, amelyekről nincs tudomásunk, azok sem vezettek konkrét eredményre. Az az eset, amikor a tanárkolléga a diáklánynak azt mondja, „Orbánnak van egy ilyen szokása, de úgy lehet elkerülni ezeket a helyzeteket, hogy nem kell inni.” egyenesen cinikus. (Még akkor is, ha igaz: végre valaki megmondta a diákoknak, hogyan védjék meg magukat.) Másrészt látnunk kell a tanári tehetetlenségben a sajátmaguk állásának védelmét, azt az általános reakciót, hogy nem foglalkoznak azzal, ami nem az ő dolguk, hogy könnyebb tagadni, végtelenül nehéz bizonyítékokat keresniük, ami tényleg nem az ő dolguk, mint ahogy azt is, hogy nem látják esélyét annak, hogy támogatásra találnak az iskola vezetőségében, ami újabb menedzseri hibára enged következtetni.

El kell ismernünk ugyanakkor a pedagógusok kitettségét is, az alaptalan vádakkal szembeni tehetetlenségüket, azt, ahogyan védik a mundér becsületét (ami persze védendő, ha van), és a magánélethez való jogukat is.  Ismerünk sok tanár-diák kapcsolatot, házasságot, amit törvény nem tilt ugyan , ha mindkét fél nagykorú. (Ez a kérdés többször felmerül.) Ezek nyilván az iskolában való találkozások alkalmával körvonalazódnak, de hogy a tanítvány nagykorúsága előtt mi történhet, és mi nem, arra vonatkozóan nagyon szigorú előírások vannak. Az, hogy a pedagógusnak találkoznia kell a kamaszkori szexualitás ezeregy formájával, az természetes, sőt reagál is ezekre, s ehhez kiegyensúlyozott, művelt pedagógusokra van szükség. Az, hogy különösen a fiatal férfitanárok középiskolás tanítványaik szemében prédát jelentenek a hormonok mocorgása idején, egy végtelenül természetes jelenség, amit egy egészséges személyiség a helyén tud kezelni, bár ki kell mondani, hogy ez nem könnyű feladat. (Hogy klasszikust parafrazáljunk, a kamaszlányoknak van egy ilyen szokásuk, de úgy lehet elkerülni ezeket a helyzeteket, hogy nem kell inni.) Az ő alapképzésük ezzel kapcsolatban semmilyen tevékenységet, előírást nem tartalmaz, de vannak olyan programok, projektek, amelyek felismerik a problémát, és megpróbálnak rá továbbképzéseket, mintatevékenységeket nyújtani. Úgy tűnik, nem kellő eredményességgel.

Sokat elmondanak a nevelésről való gondolkodásról azok az elszólások is, mint a „Nem voltak tabuk, beszélt azokról a témákról is, amelyekről nemhogy a többi tanár nem, de még a szülők sem. A szexualitás sem volt tabu. Ő is bátran beszélt róla, és a saját osztályába behívta az iskolapszichológust is beszélni a témáról.” Ebben az esetben éppen a megvádolt pedagógus jár el helyesen, aki viszont azzal arat sikert, hogy atipikus a tanártársak között. Ha az, hogy a szexualitás nem tabu, minden tanórára jellemző lenne (el nem tudom képzelni, irodalom órán például hogyan lehet elkerülni a témát némely művek értelmezésekor), ha kamaszkori problémáikkal a diákok mernének a többi pedagógushoz is fordulni, akkor ez az egy nem élvezne ekkora népszerűséget. Az, hogy ez az egyetlen óra, ahol nincs tekintélyelvűség (2005-ben), arra enged következtetni, hogy tanári attitűddel kapcsolatban is volnának teendők. Ha volna az iskolában szexuális nevelés, ha beszélnének úgy igazán, nemcsak formálisan arról, hogy mit tegyen egy leányka (akár fiú is, a konkrét eseten túl), ha erőszakos cselekmény éri, vagy mit tegyen, hogy ne érje, akkor valószínű legalább fel tudnák ismerni a helyzetet – ami egy lépés attól, hogy ne essenek áldozatául, és hogy ne évekkel később kelljen végighallgatniuk, hogy ez csak egy csinált nyafogás. Ehelyett hallgatásba burkolóznak a pedagógusok, az iskola vezetősége, s önként adódik a kérdés, hogy ha a tabusításnak ez a mechanizmusa itt tart még mindig, akkor hol tart maguknak a pedagógusoknak a szexualitással kapcsolatos műveltsége. Mert az, hogy felnőtt ember erről a témáról decensen és a korosztálynak megfelelően beszélni tudjon, mégiscsak része kellene, hogy legyen ennek a műveltségnek.

Érvényes ez a szülőkre is. A beszámolók ezen a téren is rengeteg hiányosságot, fonákságot tárnak fel. Látjuk, hogy a szülők többségének tudomása van az esetekről, más részük hallomásból tud az esetekről, s némelyeknek még imponál is, vagy nem akarják a gyermekkel való amúgy is problémás kapcsolatukat elrontani azzal, hogy eltiltják tanáruktól. Sok-sok olyan eset, amikor jó lett volna nevelési tanácsadót, pszichológust bevonni a konfliktusba, vagy olyan nyílt viszonyt alakítani ki a gyermekekkel, amiben nincsenek tabuk, vagy legalább – éppen a szóbeszédből kiindulva – felvértezik leánykájukat azzal a tudással, hogy talán nem kellene kettesben maradni a tanárával annak lakásán, hogy nem kell visszafordulni, ha kap egy sms-t, vagy egyáltalán jó volna észrevenni, hogy alkoholt fogyasztott, dohányzott, vagy azt, hogy nincs otthon. Soha, egyetlen szülő sem kíséri el a gyermekeket ezekre a kirándulásokra, pedig joguk lenne. Soha, egyetlen szülő sem kíséri haza a gyermekét a tanár lakásáról, pedig láthatná, ami ott történik – vagy jelenlétével megakadályozhatná. Több beszámolóban is visszatérő motívum, hogy az áldozatok, szemtanúk nem mernek problémáikkal a szülőkhöz fordulni, sőt, a tanárt védik tőlük (ebben a tanár felelősségét is látni kell). A megvádolt pedagógus szerepe jellemzően ott tud kibontakozni, ahol szükség van szeretetre, és ahol a szeretetnek a különböző formáit nem tudják helyesen definiálni. Az, hogy ragaszkodnak a jóhírű iskolához, az, hogy a státusszimbólum előbbre való, mint a kamaszlányok problémáinak meghallgatása, a szóbeszédnek legalább a gyanú szintjén való kezelése, oda vezet, hogy nem tesznek lépéseket a gyermekek védelmében: nem akarnak gyengébb iskolát, vállalják, hogy a történtek ellenére ismét abba az osztályba kerüljön a gyermekük, ahol a megvádolt pedagógus osztályfőnök, nem gyanakszanak a pedagógus lakásán történő eseményekkel kapcsolatban. Nem írnak le semmit.

Csupán sejteni lehet, hogy a korai alkoholfogyasztással és szexualitással szembeni tolerancia határai itt máshol húzódnak, mint más közösségekben, más sztereotípiák élnek a női és férfiszerepekről, s azzal együtt, hogy senki nem beszél ezekről a problémákról, mindenki sokkal engedékenyebb, elfogadóbb. Ezzel magyarázható, hogy a kortárs szemtanúk felelőssége nem kérhető számon. A lányok elfogadják azt, hogy a tanár kegyeiért való versengés normális viszony, hogy a lakására menni, vele kirándulni kiválasztottság – ez mind-mind a grooming természetével együtt jár, de nem jöhetne létre, ha nem lenne körülötte a felnőtt társadalom, mint tabusító toleráns közeg, a nemiségről és a tanári szerepekről való rég nem update-olt közgondolkodás.

Látni kell az ügyben a leváltott igazgató és a jelenlegi igazgató állásfoglalása közötti különbséget. Nem kételkedem abban, hogy Markó Ilonának lesz elég ereje, tudása és diplomáciai érzéke ahhoz, hogy nyilatkozatát valós tartalommal töltse meg. Orbán Zsolt szakmai tudása hiányozni fog a szakmából. Bármi is lesz az ügy kivizsgálásának eredménye, a folyamatot nem látom visszafordíthatónak – éppen ezért lett volna fontos idejében közbeavatkozni nemcsak a lányok, hanem a pedagógus érdekében is.

A kép forrása: blog.ipleaders.in

Jót vagy semmit

 Cătălin Cherecheșt elítélték. Azt hinnénk, itt van az ideje az ünneplésnek. Hogy majd most, hogy végre, így, hogy megszabadultunk, hogy kivártuk, hogy nagy sokára… És hogy ez majd egy új kezdet lesz.

A Cherecheș-történet lényeges kérdése nem az egyén, hanem annak közönsége, nem az, hogy bűnös-e a vádlott, korrupt-e az elítélt, s milyen szövevényes panamázások áldozata lett végül, hanem hogy egy személyiségnek hogyan sikerült idáig torzulnia a hatalmi játszmákban, miért a megmagyarázhatatlan népszerűség, honnan ered a tömeges vakság, s hogyan izzadta ki magából a közösség saját manipulátorát. Mert mi neveljük a diktátorainkat, minden egyes gesztussal, amikor elfogadjuk ezt a bolond játékot, amikor partnerek vagyunk. Ez a szimbiózis mindkét oldalról függőségi viszonyt feltételez.

Emlékszünk a jelenetre, amikor elmondja botrányos beszédét az iskola megszüntetéséről, majd a magyar alpolgármester kezet fog vele, miközben a közönség megtapsolja. Egy torzuló személyiség manipulatív erejének különös, groteszk megnyilvánulása volt ez, akkor és ott. És ez még csak a kezdete volt annak a rókatáncnak, amit korunk Cipollája közönségével művelt a kobalt ég alatt. Hanyatlásának első hangos, mediatizált megnyilvánulása volt ez. Vele torzultak azok is, akik a bűvkörében éltek.

A Cherecheș-jelenség látszólag megfoghatatlan vetülete pontosan ez: a magyar közösség reakciója az őt ért sorozatos átverésekre, cinikus játszmákra, hivalkodó, nyílt támadásokra, a tehetetlenség, a hiszékenység, a megalázkodás tömegpszichológiája. Az attitűdnek pedig hithű tanítómesterei vannak. Álnaiv a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy egy ilyen embert támogassanak, mert tudjuk, a fejet hajtó, megalázkodó, mindent lenyelő és nyelni tanító maroknyi hangadónak komoly érdekei fűződnek ahhoz, hogy senki, de senki ne lépjen a szeretett vezér fenséges tyúkszemére, hisz ez a megegyezés – heraus mit uns.

És nem, nem a legutóbbi kürtőskalács-háború lenne a közösségért felvállalt kiállás csimborasszója, a csetepaté éppoly kisszerű és tragikomikus, mint a Tersánszky-hősök világában az szokás, a fölösleges látszás, a semmilyenségből való kinyúlkálás gesztusa. Az olcsó színjáték nem több, mint egy win-win helyzet mindkét közösség alapértelmezett etnikai hörgéseinek kielégítésére. A parasztvakítás mögött mindenki nyolc póklábával fogja a székét.

Mi van másnap? Miről szavalnak majd azok, akik arra buzdítottak egy egész várost, szavazzunk rá, ő eddig is, mindig kitartott mellettünk, jó a viszony köztünk, majd segít. Akik kezet fogtak, akik dicsértek, akik színpadon olvasták fel üzenetét, akik nem voltak képesek eltávolodni tőle akkor sem, amikor vállalhatatlanul viselkedett velünk szemben?

Mert eközben rendben volt, hogy a diskurzusból egyre inkább kikoptak az érvek, hogy ma bejelenti, hogy ezen a helyen egy képzőművészeti központ lesz, aztán azt, hogy azon, vagy inkább lesz egy egész utca, most egy német iskola lesz itt, máskor meg egy kulturális központ, ma egy kastélyt újít fel, holnap egy falat húz fel. Ma kiáll azzal, hogy sose lesz itt magyar alpolgármester – majd mégis lesz, vagy lesz, de mégse, ma azt nyilatkozza, hogy a nyamvadt magyarok nem tanulnak meg románul, és magyarnak lenni hendikep, és különben is, nem a magyarok alapították a várost – ez mondjuk tényleg így van – és ezért – no itt kellene valami ok-okozati viszonyt felfedezni az eszmefuttatásban – a magyar gyermekek nem kapnak minőségi oktatást. Meg fogják tapsolni a nénik, akik a húszévesre photoshoppolt választási plakátot is megkönnyezik, ha holnap kiáll egy csokor vörös rózsával a színpadra, és azt mondja, hogy én is magyar vagyok – miközben múlt héten zsidó, s azelőtt meg német, mert ugye éppen a Fórum, miután már az összes létező és magának teremtett pártba be- és kilépett, és újra be.  És senkinek nem tűnik fel, hogy a börtönből a város lakosságához címzett vallomásos levél, a végeláthatatlan lírai bejegyzések, a bombasztikus monológok, a dühödt kirohanások, a minősíthetetlen hangnemben lefolytatott tanácsülések, az ordibálva számonkérések, a maratoni bírósági felszólalások, a megalomán rendezvények és a szappanoperába illő családi perpatvarok régóta díványért kiabálnak. Hogy egy önmagát hatalmasra növesztő torz személyiség lejtmenetéhez tapsoltatnak egy egész közösséget. És senkinek, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt az embert rég el kellett volna kergetni, nem azért, mert a bíróság elítélte egy korrupciós cselekedet miatt, hanem ennél sokkal többért is. Hogy mindaz, amit tesz, nevetséges. És eközben a közösség alkalmassá vált arra, hogy bármely népvezért, aki elé áll, ugyanúgy megtapsolja.

És ha többek előtt elhangzik az ajánlat, hogy na akkor, tegyük félre a városalapítás és a románulmegnemtanulás kérdését, megoldom én a magyar iskola ügyét – de… hatásszünet, kis mosoly, körülvigyázkodás, hogy jön-e velünk a hallgatóság – ahhoz el kell, hogy menjünk csak mi ketten megnézni azt az épületet. No, akkor üveges szemmel kell tovább nézni a falon a repedést, mert nem hangzott el itt semmi, csak elfogytak az érvek, s belengettük a falkavezérség ötletét, a közönségnek szól, nincs itt semmi látnivaló. A szokásos. Az ember lánya tudjon azonosulni a helyes attitűddel.

Maradt a kérdés, hogy azóta azok, akik azonosulni tudtak, mit oldottak meg. Oszt meglett-e az a választási ígéret a jóbanlevés langymeleg szlogenje alatt?

A világ, amit felépített Nagybányán, már régóta önjáró. A hallgatás sejtszinten beépült egy közösségbe, s akinek nem tetszett, elment, a város ezalatt kiürült. Már mindegy is, hogy mit nem költöztetünk hová. Hogy a fiatalok nem tértek vissza, az nem csupán egy szórvány-sztereotípia, az ifjúságnak joga van ahhoz, hogy ne legyen kíváncsi egy magábaroskadt, eladósodott város zéró gazdasági potenciáljára, a decens életet biztosító munkahelyek hiányára, a kulturális élet terét kitöltő tingli-tanglira, aminek egyetlen ünnepelt figurája a nagymamák könnyes szemmel megtapsolt pujumámija, aki egyemalelkét, de szép ember, aki nem tudjuk, mit mond, de olyan szépen beszél. Maradt, akit végleg sikerült módszeresen elbutítani, maradt, akit érdekei fűznek oda, s maradt, aki magára tudja zárni az ajtót. Ezzel a kevéssel már elboldogulunk, ezeknek fogunk rendezvényeket szervezni a megmaradásért. Küldetés teljesítve.

A Cherecheș-jelenség rétegeit jó szívvel ajánljuk alaposabb társadalompszichológiai kutatások tárgyául.

                                                                       Forrás: ziarmm.ro