Itt dolgozom csupa sokdiplomás művelt ember között, s
megérkezésem óta próbálnak értelmezni engem. Azon már túlvagyunk, hogy ilyen
állat nincs. Előre hajítottam ugyanis buzogány helyett az életrajzomat, s már
megérkezésemkor úgy néztek rám, ká lá felú trei[1].
Mi az, hogy az állampolgárság, a nemzetiség, az anyanyelv három különféle
dolog? S még akkor finn meg angol? Mi van ezzel a sok nyelvvel? Mert az ember
mellékszakja, s hát a nyelvvizsgája is. S németül tényleg? Tényleg, von Haus
aus[2].
*
Fleisch ist fertig, fleisch ist fertig[3]
– kiabálta ki a szobából a sváb dédanyám a konyhában sürgölődő örmény nagyanyámnak.
Mert azt onnan, bentről ő jobban tudta. De az ikes igék között nem lehetett
eltévedni.
*
Ugyanez a dédmama ült a teljes terebélyes testével a
nagyapám borospincéjének ajtaján. Védte a bort. Fegyvert tartottak rá, de ő
védte a bort. És addig védte, míg az orosz katona azt nem mondta a másiknak: стреляй
в старуху![4]
Akkor a dédmama felállt a pincéről. Hogyne, hát Munkácsról jött volt feleségül dédapámhoz,
beszélt svábul meg oroszul. A nyelvtudás életet ment – tanítanak minket,
kicsiket azóta is. Hogy ezt nonverbálisan mért nem lehetett megoldani, azt
azóta se értem.
Bár amikor elsőéves koromban a karácsonyi kávéfőzést a
finn lektor rámbízta azzal, hogy laita kahvi tänne, laita vesi tänne[5],
és kezembe nyomott egy filteres kávéfőzőt 1991-ben, amikor én olyat sose láttam
közelről – no azt a füstöt én csináltam, bevallom. Ki is ürítettem egy tele
rendezvénytermet, szintén nonverbálisan.
*
Fegyelmezni kellene szolgálatos tanárként egy tagozatos
iskolában szünetben. Kezdő magyartanárra van rábízva egy folyósónyi román
gyerkőc. Rá kellene szólni a rohangáló, állon csúszó kissrácra. Vas hast du
gemacht?[6]
– szakadt fel belőlem az egyetlen olyan mondat, ami a fegyelmezéssel
kapcsolatosan megmaradt az emlékeimben. Drága dédanyám valószínűtlenül kék
szemével most a gyermekem néz rám. Ugyanígy mondtam neki is, ha művelt valamit.
Egy gyermek addig hallgatja a szidást, míg el nem hangzik a bűvös mondat: lászgén[7].
Valaki felnőtt csak megszánja.
*
A Konfitüre az nem lekvár, nem jam és nem marmaladă[8].
Ebben egyezzünk meg jó előre. A konfitűr az konfitűr. Brânză de gutui.[9]
*
Emlékszem, egy ízben – többen, na – sajtóháborúba
keveredtem polgármesterünkkel, mikoris felrótta nekem, hogy a magyar iskola igazgatója
egy örmény nő.[10]
No, azt nézem én meg, van-e Erdélyben olyan örmény, aki egyúttal, nem
mellesleg, szintúgy főállásban ne lenne magyar. Ezt mi jobban tudjuk. Nem
talált.
*
Az erdélyi örménynek természetesen az égadta világon
semmi köze sincs a bukaresti örményhez. Nyilván nem is értenek szót. Mert mi
hatszáz éve itt vagyunk, ezek meg csak most jöttek. Mert ezek itt „frissebbek”,
még beszélnek örményül. Na kezdődik a ki volt itt hamarabb…
*
Állunk a bukaresti örmény templom mellett a mise előtt.
Nyilvánvalóan látszik rajtunk, hogy vendégek vagyunk. Szívesen fogadnak,
nyitottak vagyunk, érdeklődőek. A mise örményül zajlik, csodás az egyházi zene,
olyan élmény, ami talán sehol másutt. Szerre érkeznek. Két óra múlva sem áll
össze bennem az algoritmus: mikor és hányszor vetnek keresztet. Érkeznek,
hajlonganak, egy kis szentképet hozzáérintenek egy nagyobb szentképhez.
Gyertyát gyújtanak. Átadják az ismerősöknek a kis csomagjaikat, csevegnek
egy-két percet. Közben zajlik a mise. Természetes, hogy beszélgetnek közben
egymással. Kedvesen elmondja nekem is a mellettünk ülő néni, hogy egy rendes
örmény asszony kendővel fedi el a fejét, mert az ikonicán[11],
nézzem csak meg, Mária sincs fedetlen fővel. Kérdezi, hogy össze vagyunk-e
házasodva. Mondom, nem. Akkor azért… - mondja, mint aki megvilágosodott, és meghúzogatja
kendője csücskét. Azért, nyugtatom meg, én a hajadonfőn templomban ülő hajadon,
s közben én is megvilágosodom: tehát erre a célra kaptam ajándékba azt az
autentikus örmény kendőt.
Állunk a bukaresti örmény templom mellett a mise után. A
népszerű politikus nyilván kezet fog népével, az emberek felemlegetik
sérelmeiket. Hogy a törökök elűzték őket, hogy az óhazát elhagyták, hogy a
genocídium, s akkor az államosítás, és a kommunizmus, meg a Duna-csatorna, meg
a börtön. S ki küldte oda őket? Doi jidani[12].
*
Köszönj szépen! Ha egyszer szorítom
meg a kezed, magyarul, ha kétszer, románul. Miért nem köszöntél már megint? Kiszáradt
a szám.
*
Milyen nyelven beszélünk otthon? – kérdezik. Nem ok
nélkül, hiszen a legtöbb kisebbség – itt 14 kisebbség bújával, bajával s
boldogulásával foglalkozunk – nem beszéli a saját anyanyelvét a családban. Ha
lehet, nem is vizsgázik belőle. Kínos lenne.
*
Őrzünk a családban egy tárgyat, amit Julcsa néni
borotvájaként ismer mindenki. Mi a szöszt borotválhatott Julcsa néni ezerkilencszáztízben?
Mert értem én, hogy minden rendes örmény asszonynak bajusza van, de mégiscsak.
Borotvával?
*
Amikor a te nagynénéd megörményült – mondta
édesapám. A denominális igeképzés korlátlan lehetőségei.
*
Tényleg magyarul beszélünk mindenkivel a családban? Igen.
És hol tanultam meg románul?
*
És akkor beírattak román oviba. Olyanról, hogy magyar
ovi, álmodni se lehetett. Egy árva kukkot se tudtam románul. De első nap
mindenkit megharaptam, hogy tisztázzuk az erőviszonyokat. Hogy aztán az év
végén én voltam a konferanszié ékes román nyelven morosán népviseletben – az
csupán a román állami oktatás egy újabb bravúrja volt. Hogy közben amerikai
csipkemasni volt a hosszú hajamban – az meg azért volt, hogy tudjak különbözni.
És akkor beírattam a gyermekem német oviba. Olyanról,
hogy magyar ovi, álmodni se lehetett. Kérdeztem, hogy beszél németül. Mondták,
kiválóan rajzol. Kérdeztem a rajztanártól, hogy rajzol a gyermek. Kiváló a
humora, mondta.
És aztán öt óvodacsoporttal több lett Nagybányán. Ezek a
lett-es mondatok azért jók, hogy más munkáját boldog felelőtlenséggel tudjuk
magunkra vállalni egy-egy kampány idején. Nem lehet tudni, ki az alany, ki
végzi a cselekvést. Én is úgy tanultam: meg lett alapítva, fel lett újítva, meg
lett mentve, el lett költöztetve[13].
Tavaly megszűnt egy óvodacsoport, jövőre még egy. Olyanról, hogy magyar ovi,
álmodni se lehet majd. De lettek lettek: jöttek, mentek, lettek.
*
S milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven számolsz? Milyen
nyelven imádkozol? Három különböző nyelven. De a tanügyi törvényt istenbizony
nem tudom magyarul.
*
Pénzről beszélünk, egy örmény és egy sváb. Mindketten
magyarok. Cseréljünk széket, drágám, te
nyilvánvalóan sokkal örményebb vagy nálam.
*
Arról, hogy milyen szépen beszélek románul, illedelmesen
megerősítenek. Engem zavar, hogy bár érzem a nyelv finomságait, s bámulattal
hallgatom azt a választékos, szép román beszédet, ami körülöttem száll a levegőben,
nem fejezem ki olyan plasztikusan magam, mint szeretném, s mint a született
románok. Ez a nativ[14]
az elfogadott jelző, amit magukra szeretnek használni. Ők egyáltalán nem
érzékelik – mondják – hogy nem vagyok nativ. Csak valami nyelvjárást beszélek. Biztosan
így beszélnek északon.
Arról, hogy milyen szépen beszélek magyarul, illedelmesen
megerősít engem egy busznyi, Erdélybe nosztalgiázni járó nyugdíjas bácsi. A
kislány – jegyezzem meg, képesek lesznek egy héten át kislánynak és csókolomnak
szólítani Nagyváradtól Gyímesig és vissza – nagyon szépen beszél magyarul. Önök
is, mondom, önök is szépen beszélnek. Igyunksza gyorsan egy pájinkát, mert errefele
az ilyen bókokat nem szokás józanul kibírni. S hogy aztán ők ide jönnek hozzánk
magyarságot tanulni, ezt hagyjuk későbbre, korán van még ennyi pálinkához.
*
Be-szél ma-gya-rul? – kérdezte a recepciós tanárnéni a
Debreceni Nyári Egyetemen a kolozsvári magyar szakos bölcsészhallgatóktól. Nem
is értjük. És mi-lyen szin-ten be-szél-i az a-nya-nyel-vét? Jogos a kérdés.
Melyiket, tessék mondani? Nem győztük meg, még mindig szótagol, artikulál: és
mit je-lent ön-nek az a-nya-nyel-ve? Szoktunk mi ezen gondolkodni?
*
Ülnek a padon ketten, az apám s az öreg molnár. Mondja
neki apám, nem akarta volt megsérteni a vejét, nekünk igazán semmi bajunk a
románokkal, magukat is úgy szeretjük, Dumitru bácsi, mintha a szüleink
lennének. De a veje, látja, nem is beszél velem. Hagyjad, legyint az öreg, oltyán
a vejem. Nuj gyálnostru. [15]
*
Március 15. 2012-t írunk. Meglógunk ketten, ma ünnepelni
megyünk. A Herastrau parkban van egy Petőfi-szobor, azt koszorúzzuk. Vagyunk
nyolcan, a gördeszkával a csoport közé suhanó sráccal együtt. De az ünnep
nagyságát nem árnyékolja be a csoport kicsisége. Már csak azért se, mert nem
süt a nap. Honnan is lenne annyi árnyék?
Március 15. 2021. Elkalkuláltam a dolgot a házi sütivel,
mert éppen megkezdődött az ortodox böjt. Ó, hogy erre nem gondoltam! –
kapok a fejemhez. De van-e benne tojás? Hát hogy ne lenne egy sütiben tojás?
Mert mi ugye a böjtben csak húst nem eszünk. Így van, s azt is csak
pénteken. Mert katolikus vagyok, ugye? Afféle. Ó, igen, protestáns. Nem,
a protestánsok pénteken is esznek húst. Csak nagypénteken böjtölnek. Múltkor
se ettél sütit – mondják. Nem, mert cukor volt benne, nem eszem cukrot, de
ennek tényleg, igazán nincs semmi köze a vallásomhoz. Kis szünet,
googe-keresések. Szóval azért a süti, mert ma nemzeti ünnep van? Nem, azért,
mert a home office-ba éppen belefért. Kaptam érte egy ciardast[16].
Dedikáció, ezt dobta a gép. Mondom, nagy ünnep, mert gyin proprie
iniáciatíva[17]
soha a büdös életben nem hallgatnék ilyet. Próbálom érzékeltetni, hogy ez afféle
manele. Sebaj, jön utána valami sramlizene is.
*
Nézem, ki mindenki lett ma „igenis” jó magyar. Jut
eszembe Dömdödöm az igazán szeretlekkel.[18]
Remélem, holnapra elmúlik, mert ejszen meg se ismerjük egymást, ha nem.
*
Az ember lánya folyton azt gondolja, hogy beszéli az
állam nyelvét. Közben semmi, de semmi nem azt jelenti, amit jelentenie kellene.
Az csak természetes, hogy a piacon mindenki mamă[19]-nak
szólít - hol írja vajon rajtam, hogy gyermekem van, s mi köze ennek a köteg
murokhoz. Da mamă, ce-ți dau, mamă[20].
Teljesen természetes nők között, hogy iubita[21]-nak
szólítják egymást, a fiatalabbakat simán mâțának[22].
Ezen nem kell megsértődni, általában sokkal közvetlenebbek errefele az emberek.
Utóbb kiderült, hogy az, hogy egy hangos beszélgetés egy minisztériumban úgy
kezdődik, hogy tu, fufă[23],
az nem természetes. Engem azonban csöppet sem zavart - nem ismertem a szót. Az
ember nem olyan helyről jön, ahol ilyesmiket szoktak mondani.
[1] Ca la felul trei – mint a harmadik
fogásra, mint valami nem várt, értelmezhetetlen fejleményre
[2] Von Hause aus – otthonról/ gyárilag,
alapból
[3] Kész a hús
[4] Lődd le a vénasszonyt!
[5] Tedd ide a kávét, tedd ide a vizet
[6] Mit csináltál?
[7] Lass gehen – hadd menjen
[8] Marmaládé
[9] Birsalmasajt
[10] Ez azért, persze, erős túlzás, de
túlzásokban edzettek vagyunk, szemünk se rebben.
[11] Szentkép
[12] Két zsidó
[13] es wurde bewegt
[14] született
[15] Nu-i de-al nostru – nem a miénk, nem
közénk tartozik
[16] csárdást
[17] din proprie inițiativă - saját
kezdeményezésre
[18] Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de
ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja
egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! -
háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem
igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az
az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott
ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az
asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a
ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett.
Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se
hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm. (Lázár Ervin:
Négyszögletű kerek erdő)
[19] anya
[20] igen, anya/anyám, mit adjak
[21] szerelmem, szeretett nő
[22] macska
[23] te, könnyűvérű nő
