Van az úgy, hogy egy intézményvezető
kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen fenntartani egy olyan narratívát, aminek
nem sok köze van ugyan a valós tényálláshoz, de sokak megítélését festheti át.
Hogyan járjunk el ilyen esetben, hogy ne adjuk el magunkat könnyen, olcsón,
egyszerűen? Íme néhány hasznos tipp:
A narratíva egy olyan
saját szabályrendszerrel bíró teremtett világ, aminek minden állítását és belső
viszonyrendszerét mi magunk fektetjük le, ezért nagyon fontos, hogy olyan
információkat helyezzünk el ebben a világban, amelyek hellyel-közzel összeérnek.
Ezzel biztosítjuk a narratíva világszerűségét. Ha van rá igényünk, ez a
világszerűség akár életszerű is lehet.
Vegyük saját kezünkbe
a problémát. Tudjunk róla, hogy minden iskolának kell, hogy legyen
egy olyan, általunk kinevezett bizottsága, ami az intézményi kommunikációért
felel. Ezt az intézményi transzparenciára és az adatvédelemre vonatkozó
törvények alapján úgy nevezzük ki, hogy közben ne sértsük meg vele a munka
törvénykönyvét se, azaz olyan tagokat nevezzünk ki, akiknek van hozzáférésük az
információkhoz és az adatokhoz, tudnak a kettő között különbséget tenni, és
alkalmazotti jogviszonyban vannak az iskolával – azaz feladatokat adhatunk
nekik, és azokat számonkérhetjük, ha mondjuk olyasmit kommunikálnak, ami nem
közvetlen érdekünk. Ez fontos lehet majd a bíróságon. Legjobb, ha mi magunk
kommunikálunk. Ilyen értelemben, ha bármely volt diákunk ügyvédként akar sajtószóvivő
lenni, ne felejtsük el, hogy az iskolánk szervezeti ábrájában ilyen állás
nincs, alkalmazni nem tudjuk. Szerződést kötni azért nem tudunk, mert az ügyvédnek
vélhetőleg nincs se végzettsége, se kiváltott engedélye arra, hogy ilyen
szolgáltatást nyújtson, papír nélkül meg nem tanácsos senkivel megegyezni, mert
van elég
bajunk enélkül is – ezt pont a szóvivőtől tudtuk meg, akinek az lenne a dolga,
hogy jobb fényben tüntessen fel bennünket. Ha tehát szóvivői státussal
hivatalosan nem tudunk senkit megkínálni, könnyen keverjük magunkat abba a
gyanúba, hogy ügyvéd mögé
bújunk. Nevezzük tehát az ügyvédet az egyszerűség kedvéért ügyvédnek.
Tanítsuk meg hallgatni
a szereplőket. Fontos lenne, hogy – még mielőtt ránkomlik a fal –
megbeszéljük minden potenciális szereplővel, hogy az, hogy nincs benne abban a
bizottságban, ami az iskoláról kommunikál, azt jelenti, hogy nem kommunikál az
iskoláról. Ezzel kivédhetjük azokat a fecsegéseket, locsogásokat és
félreszólásokat, amelyek ugyan összeállnak egyfajta valóságverzióvá, de később
kénytelenek leszünk őket aljas rágalomnak, álhírnek, és a sajtó gonosz
mesterkedésének beállítani – ami jóval nagyobb kihívás. Ilyenformán értessük
meg a gyermekkel, hogy nem látott semmilyen repedést, ha mégis, az optikai
csalódás volt, kamaszos képzelgés, kósza illúzió, de semmiképpen nem értesített
erről semmiféle szolgálatos nevelőt, mert ha mégis, akkor annak azonnal életbe
kellett volna léptetnie egy bizonyos vészhelyzeti forgatókönyvet, ami az épület
azonnali és szervezett kiürítésére vonatkozik, aminek léteznie kellene
dokumentum formájában is, no meg sokat gyakorolt és ilyenkor az ösztönös
pánikszerű menekülés reakcióját biztonsággal fölülíró attitűdnek is, ami
kiterjed nemcsak saját diákjainkra, hanem minden bentlakóra. Emlékezzünk arra,
hogy olyan vészhelyzeti forgatókönyv, aminek az a finalitása, hogy a gyerek
bent van, s a pedagógus kint, nem nagyon született még, de ha mégis,
igyekezzünk meggyőzni a pedagógust, hogy ha már kijutott, ne nyilatkozzon
arról, hogy hogyan kereste kétségbeesetten a gyermeket. Ez az információ nem fog
összeérni azzal, hogy a falomlás után órákig nem tudtuk összeszámolni a
báránykáinkat: hány van benn, hány van kinn. Hasznos volna, ha a leomlott fal
tövében aggodalmaskodó kollégák nem idéznék fel emlékeiket, hogy diákjaik napok
óta mondják, repednek a falak, mert az ilyen sopánkodások óhatatlanul bemásznak
valami sajtótermékbe. Ha már megtörtént a félrekommunikálás, viszonylag nehéz
lesz elhinteni azt, hogy az épület másodpercek alatt, minden előzmény nélkül, uk-muk-fuk leomlott. Próbáljunk
azért érvelni. Nem azzal, hogy megkérdeztük a
kórházban levő lányokat, láttak-e repedést: ők nyilván azért maradtak a romok
alatt, mert nem kezdtek el kimenekülni. Kérdezzük meg azokat, akik kijutottak,
hogy ugyanbiza minek hatása alatt indultak el, s hová igyekeztek. Ők ugyan
könnyen alááshatják a hipotézisünket, de legalább nem festünk úgy, mint aki rutinosan
terjeszt alá nem támasztható állításokat. Ne mondjuk azt, hogy nem tudjuk, ki mondta, hogy
a repedéseket látta, mert vélhetőleg csak felismerjük a képen a saját
diákjainkat. Nem tüntet fel bennünket kedvező színben a gyermek, ha azt
nyilatkozza, hogy románórára
ment 3 óra 52 perckor, mert olybá tűnik, arra a románórára nem a nagyhírű
elméleti líceum falai között került sor, és erről hétköznapi leplezetlenséggel
lehet beszélni. Nem szerencsés, ha eközben az aligazgató asszony körleveleket
küld arról, hogy senki ne nyilatkozzon a sajtónak, mert bár jogos a
kérése, ez tipikusan az az üzenet, amit nem jó írásba adni, mert mielőtt célba
érne, képes kiszivárogni a nyavalyás. És nem jól néz ki. Képzeljük el a
helyzetet, amint a leomlott fal tövében éppen e-maileket olvasnak az
alkalmazottaink (azok egy része, akiket sikerült beírni a címlistába) és könyveljük
el, ezzel elértük, hogy sírva nevetnek rajtunk, milyen látványosan akadozik az
intézményi kommunikációnk. Gondolkodjunk el rajta, az ilyen tárgyú e-maileknek
nem lenne-e indokolt előbb kihímezni a szélét.
Hallgassunk
kifogástalan eleganciával. Arról, hogy az iskola felújítására honnan érkezett
pénz, honnan nem, s azokat ki és hogyan költötte el, milyen szálak
kihez hogyan vezetnek, jobb, ha semmit se mondunk. Nincs jó válasz. Arra sincs,
hogy miért nem került
fel a bentlakás a szeizmikus kockázatnak kitett épületek adatbázisába, s ennek
folyományaként miért nem igényeltünk pénzt a felújítására, mert erről legalább
egy dokumentumnak léteznie kellene az iskolában, amiben kérjük az
önkormányzatot, hogy tegyen ezirányban lépéseket. Ezeket a kérdéseket érdemes
valahogy elkerülni anélkül, hogy arra hivatkozzunk, a rossz,
személyeskedő sajtó a hibás, hogy ilyet mer kérdezni. Erről elég nehéz lesz
elterelni a figyelmet. Érdemes továbbá hallgatni minden olyan témáról, ami az
egyház szerepére vonatkozik ebben az ügyben: ők adnak (leomló) tetőt a fejünk
fölé: közös érdekünk egymás mulasztásait elfedni. Próbáljuk elkerülni azt a
témát, hogy az építkezés szereplői – a tulajdonos, a finanszírozók, a tervező,
a működtető, a kivitelezők – egyébként szoktak egymással kommunikálni, méghozzá
kiváló hatékonysággal. Igyekezzünk áttematizálni a problémát: nincsenek
összefonódások, nincsenek érdekközösségek, egymástól függetlenül, mindannyian
jóhiszeműen cselekedtünk, senki sem tudott a másikról, mert nem volt dolga
tudni róla, senki nem tudott a veszélyekről, senki senkit nem figyelmeztetett
semmire, csak siettünk, hogy befejezzünk egy munkálatot. Minden erővel el kell
terelni a figyelmet arról, hogy beástunk egy épület alá télvíz idején, éppen a
financiális év lezárulása előtt. Hagyjuk, hogy az önkormányzat szóvivője elterelő
nyilatkozatokat tegyen különböző gödrökről, addig sem világos, hogy mi
folyik.
Nézzünk bele időnként
a munkaköri leírásunkba. Látni fogjuk, miért nem tanácsos eszerint azt mondani,
hogy munkánk 70-80%-a arról
szól, hogy ne omoljanak össze ezek az épületek, s tartjuk a falakat, mint
valami székely Atlasz. Mert bár jó színben tüntetjük fel magunkat, aki belülről
is látott már iskolát, rögtön tudni fogja, hogy ezek szerint nem teljesen azzal
foglalkozunk, amivel kellene. Sőt: kényes helyzetek előtt győződjünk meg arról,
hogy menedzseri tevékenységünk mivel dokumentálható.
Fésüljük át az
érveinket. Ha kell, vessük őket papírra, és nézzük meg,
összeérnek-e. Ne mondjuk például ugyanazzal a szánkkal, hogy régóta esedékes a
felújítás, mert egy erősebb esőzés alkalmával becsorog az ablakon a víz, és
azt, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy ez fog történni. Ne feledjük el, hogy
miközben ezeket mondjuk, van a zsebünkben egy geológus diploma, ami mégiscsak
adhatna némi támpontot arra, hogy a föld, ha árkot ásunk bele, s a fal, ha
sokat áztatjuk, hogy mozog együtt. Jusson eszünkbe, hogy az iskolában legalább
4 olyan elemző-tervező dokumentum van, ami konkrétan tartalmazza azt az
információt, hogy miből van az iskola fala, és hogy mikor épült. Nem szerencsés
azt mesélni, hogy hónapok óta ázik a fal, és azt, hogy felkészületlenül ért a
leomlása, miután beástak alá. Arról sem érdemes tájékoztatni a közvéleményt,
hogy a szennyvíz felbuzog a bentlakásban, de nem jelentettük a hatóságoknak,
ennek ellenére közegészségügyi engedélyünk van, és a gyermekek ott étkeznek.
Ne feledkezzünk meg
róla, hogy mi működtetjük az intézményt az épületben. Bárkié is az épület,
bármilyen állapotban is van, bárhogy is döntenek az épület felújításáról a
fejünk fölött, ne felejtsük el, hogy azt, hogy mikor és mire használjuk az
épületet, mi döntjük el. Például azt is, hogy ha a legkisebb gyanú is felmerül
a biztonsággal kapcsolatban, akkor inkább hazaküldjük a gyermekeket, mint hogy
veszélyeztessük az életüket. Gondoljunk arra, hogy Székelyudvarhely és
Farkaslaka között 12 km van. Ne meséljük el, hogy egy másik épületet is úgy újítottuk
fel, hogy ott közben zajlott a tanítás, mert ez az ötlet is messzire vezet, s
rajtunk kívül az ezért felelős önkormányzatot is magunkkal rántjuk. Nem érdemes
ilyenkor azt mondani, hogy szakemberekre bíztuk a helyzetet, mert mi vagyunk
azok a szakemberek.
Próbáljunk korrekt
viszonyt ápolni a sajtóval. Nem kell szeretnünk őket, de nem tanácsos újabb bajt
hozni a saját fejünkre, tudjuk ugyanis, hogy van bajunk elég. Ha nem, kérdezzük
meg a sajtószóvivőt, meg fogja mondani. Próbáljuk egyenlő mércével kezelni sajtót, és
tegyünk úgy, mintha nem zsigerből viszonyulnánk a média egy részéhez. Őrizzük
meg legalább a látszatot. Ha jól építettük fel a narratívánkat, nemcsak azok
fogják fenntartani, akiknek szintén érdeke, de azok sem találnak fogást rajta,
akiknek megfogan egy gondolat a fejükben. Ha nem jól, akkor minden csak azon
múlik, szajkózzuk-e eleget a mantrát: nem volt repedés. Legyünk udvariasak,
ígérjük meg, hogy rendelkezésükre állunk egy előre megbeszélt időpontban, és addig
finoman távolítsuk el őket az épületből. Így elkerülhetjük azt, hogy olyan kameraállásokból
fotózzák az iskolánkat, ahol elvileg nem lenne miért tartózkodniuk, miközben
további impresszióknak, fecsegéseknek, oda nem illő megjegyzéseknek tesszük ki
őket. Ha egy mód is van arra, hogy elkerüljük a személyes
üzenetváltások, konfliktusok megjelenítését a nyilvános térben, tegyünk meg
érte mindent, s közben gondoljunk arra, mennyire méltatlan ez a helyzet, s
mennyire kisszerű a problémánk ahhoz képest, hogy két gyermek meghalt.
Próbáljunk megnyitni
egy e-mailt. Nem oly nehéz… Vagy
kommunikáljunk egy más, gyorsabb, átláthatóbb csatornán.
Tartsunk
sajtótájékoztatót. Sokkal operatívabb, mint a nyilatkozat, a levelezés, a
személyes interjú, és hasznosabb, mint a hallgatás. Jelezni tudjuk ezzel, hogy
tisztességes tárgyalópartner vagyunk – naponta egyszer, megadott órában.
Tegyünk rendet az
irodánkban. Olyan részletkérdés ez, amit soha semmilyen körülmények
között nem érdemes elhanyagolni. Számoljunk azzal, hogy a tér, amit munkánk
számára alakítunk ki (különösen, ha nem alkalmazotti, hanem egy költségvetés
fölött döntő menedzseri státusban használunk egy irodát), nagyon sokat elmond
rólunk, főleg azt, amit nem szeretnénk közölni. Hasznos lehet ez egy
ellenőrzés, inspekció során is. Egy igazgatói iroda szerény, de igényes (nem
magunkra költöttük az iskola pénzét, de pedánsak vagyunk), rendes (a fejünkben is
rend van), és jelenidejű (közünk van a jelenben történő eseményekhez). Persze
kiemelhetjük az enteriőrben az iskola veretes múltját is – de ehhez egynél több
tárgyra nincs szükségünk. Ha a rumlinak mélyebb gyökerei vannak, mint amit egy
talpraesett titkárnő tíz perc alatt be tud suvasztani a fiókokba, válasszunk
egy olyan teret, ahová be merjük engedni a kívülállókat is. Kérjük meg
irodatársunkat, ne állítsa ki a ruhadarabjait. Hamarosan a
felvétel be fogja járni a világot, s az a félreértés születhet, hogy a XXI.
századi Erdélyben így néz ki egy igazgató irodája.
Update-oljuk magunkat. Különösen, ha
nagyon hosszú ideje igazgatunk egy intézményt, meg kell győznünk a külvilágot
arról, hogy nem úgy ülünk ott, mint akit ottfelejtettek. Hasznos lehet, ha nem
halmozzuk fel magunk körül karrierünk minden papírját, időnként leporoljuk a
berendezést, kicseréljük a kollégáink képét az iskola honlapján, letakarítjuk
onnan azokat az infókat, amik most pont kényesen érintenek – mert tudjuk, hogy
ha nem etetjük hírrel a sajtót, akkor ahhoz nyúl majd, ami elérhető az
interneten. Próbáljunk olyan nyilatkozatokat írni, amelyek
nem tűnnek a 19. századi pátosz stílusgyakorlatának, hanem közük van egy
tegnapi eseményhez. Megrendülésünket kortárs nyelven is ki tudjuk fejezni. Egyáltalán
igyekezzünk azt üzenni, hogy képesek vagyunk a diákjainknak hasznos, korszerű,
érvényes tudást átadni, és tisztában vagyunk a körülöttünk éppen zajló
eseményekkel.
Beszéljünk
frontálisan. Ne ültessük a
sajtót magunk köré egy kerek (ovális) asztalhoz, mert egészen más
kérdéseket kezdenek majd feltenni, mint ha frontálisan ültetjük le őket. Így
lehetőségünk van, hogy egyetlen kameraállást biztosítsunk, s azt kontrollálni
tudjuk, hogy mi van a hátunk mögött, nem fogják körbefilmezni s fotózni az
irodánkat. Hacsak nem ebédre hívtuk a sajtót, tárgyalóasztalra nem kell abroszt
tenni. Ha annak olyan felülete van, ami már nem vállalható, újítsuk fel, de ne
terítsük le. Főleg ne egy olyan textíliával, ami a késő 80-as évek keletnémet esztétikáját
idézi be a térbe.
Vezessük mi a
vezetőtanácsot. Üljünk le egy székre. Ha egy csapat nevében beszélünk,
akkor középre. Ezzel jelezzük, hogy mi vezetjük a csapatot, nem a vezetőtanács
bennünket. Beszéljük meg a felszólalókkal, mit akarunk mondani, osszuk le a
témákat még a sajtótájékoztató előtt. Adjuk át a szót a vezetőtanács tagjainak,
ne engedjük, hogy ők maguk vegyék át a szót. Részletkérdés, de nagy különbség,
ez árulja el a viszonyokat. Próbáljuk meg egy vonalba ülni a nővel, akivel
amúgy együtt dolgozunk. Nem kell a hátunk mögül kipislognia, számítanunk kell
arra, hogy a téma sokakat fog érdekelni, olyanokat is, akiknek a kultúrájában
az asszony is ember. Az se baj, ha hagyjuk megszólalni. Nevezzük egyébként őt
aligazgatónak, ha a hazai sajtót fogadjuk egy állami intézmény fizetett alkalmazottjaként,
elég, ha akkor utalunk rá igazgatóhelyettesként, ha magyarországi vendégeket
fogadunk, vagy akkor sem.
Közöljünk, ne
beszélgessünk. Lehetőségünk van precíz, tényszerű információkat átadni.
Éljünk vele. Az emberi oldalunkat, a megrendülésünket, a gyászunkat elég
egyetlen mondatban kifejezni. Fölösleges elmorzsolni egy könnycseppet a szemünk
sarkában: műfajidegen, és azt a félreértést eredményezheti, hogy felismertük,
mekkora slamasztikában vagyunk. Egyetlen újságíró sem azért kérdez, mert
kíváncsi arra, mi van a lelkünkben. Ne lepődjünk meg, ha tényleg megírja, amit
mondunk neki. Ezért jött. Ne hivatkozzunk arra, hogy krízishelyzetben mindenki
bolondul kommunikál, ha részt vettünk egy versenyvizsgán, aminek a
pszichológiai tesztje többek között azt mérte, hogy vészhelyzetben képesek
vagyunk-e higgadtan cselekedni. Azt, amit eddig operatívan tettünk az ügyben,
azt mondjuk el, arra nagy szükség van.
A kommunikáció egy
szakma. Nem várja senki el tőlünk, hogy mindezeket von Haus aus tudjuk, de
jobbacska menedzsment (tovább)képzéseken az ilyesmit tanítják. Ha ehhez tartjuk
magunkat, egyben azt is üzenjük, mi a menedzseri funkcióra feljogosító
papírunkat nem pénzen vettük, hanem valóban kijártuk az iskolát. Egy igazgató,
ha diplomás ember, nem kell, hogy értelmiségi közegből jöjjön, de úgy kell
viselkednie, mintha. Sokat emel a hitelességén.
Ne válaszoljunk azokra
a kérdésekre, amiket fel sem tettek. Ilyenformán nem szükséges közölni, hogy
mi magunk is tagjai voltunk annak a bizottságnak, ami kiválasztotta a
kivitelezőt, ha korábban ahhoz a verzióhoz ragaszkodtunk, hogy nem vagyunk
szakemberek. Nem tudni ugyanis, hogy akkor milyen kritériumok alapján
választottuk ki a céget. Kiderül amúgy is, amikor a rendőrség a bizottság többi
tagját vizsgálja.
Döntsük el, hogy
melyik információ kire tartozik. Nagyon hasznos, ha megszerveztük az
oktatás új helyszíneit, de azt, hogy a kedd délelőtti
táncórákat hová helyeztük át, elég azokkal közölni, akik kedd
délelőtt táncolni szoktak, nem a teljes nyilvánossággal, mert az azon fog
tűnődni, hogy vajon egy elméleti líceumban a logaritmus vagy a kovalens kötés
okán kell-e kedd délelőtt táncolni.
Mondjunk le. Vagy ne. De ne
kínálgassunk meg a lemondásunkkal mindenkit, aki arra jár. Nem elegáns. Nem
vagyunk mi színházban… Mondjuk helyette azt: tévedtünk, vállaljuk a
következményeket. Mondjuk azt, hogy mulasztottunk. Mondjuk, hogy nem rajtunk
múlt, hogy csak két gyermek halálát okoztuk, lehettek volna sokkal többen is. Mondjunk
valamit az erkölcsről. A tisztességről. Végső esetben lépjünk ki a narratívából,
ami másra amúgy sem jó, mint hogy tálcán kínáljuk a saját fejünket is a
bíróságnak.
Ha másképp nem megy, mondjuk azt, hogy No comment. Mennyivel jobb!
Vélemény. Nem teljesen komolytalan.
 |
| Forrás: statikum.hu |