Fülbemaló

Csak éppen bedugom a fejem a Híd utcán a napközis csoportba megkérdezni, van-e valamire szükség, de már ugrik is a nyakamba, mikor meglát, s visítja, hogy szia. Hároméves, nincs tíz kiló, itt van nálunk, biztonságban. Már nem sír. Azóta kisimult, felbátorodott, mosolygós, csodaszép.  Úgy kapaszkodik belém a pehelysúlyával, hogy nem is érzem, mikor félresimítja a hajamat. De szép a fülbemalód! Micsoda? – mosolygok – a fülbemanóm? Fül-be-ma-lód. Olyan szépen artikulál, hogy hagyom. Ami ilyen erővel akar fülbemaló lenni, annak hagyni kell, hadd legyen. Én is szeretnék ilyen fülbemalót, pont olyat, mint a tied. Értem én, hogyne érteném. Hát persze. Látom, nincs kifúrva a kis füle, mondom is neki, hogy azt most rögtön nem lehet, mert nincs mibe akasztani. Akkor fúrjuk ki! Az fájna neked. Az nem baj, ha fáj, mondja, én azt kibírom.

Milyen igaz...


Emberségről példát. Viharban

Mire az iskolához érek, már seprik az udvarról a cserepet, a javát nem is láttam. Tegnap viharban, sötétben sejtettük csak, mekkora a baj. Messziről látni, két hatalmas lyuk tátong a frissen átadott iskola tetején, szép új, rózsaszínű álom, mindannyiunké. Az utcáról már este összetakarították a cserepeket, a maradékot szedjük a lépcsőről. Nem aludtunk – mondjuk egymásnak.
Hallottad? Igen, már itt vagyok.
Lassan jönnek. Néznek fel, néznek rám. Nincs nagy baj, mondom. Bent minden rendben? Igen. Akkor jó, az a fontos. Nincs baj.
Mire telefonálnék, a munkások már rakják a cserepet az autóra.
Jól vannak? Jól, hála istennek. Minden rendben? Majdnem.
Nincs komoly baj, mondja apuka, kézenfogva hozza a kislányát. Néz fel, hümmög. Románul hümmög. Komolyan mondom, ez az iskola úszta meg a legjobban, mindet láttam, éjjel egyig terepen voltam. Jó, hogy nincs baj, mi szerencsések vagyunk. Elköszön. Pólója hátán a tűzoltóság felirata. Szerencsések vagyunk, mondom én is. Ő meg én vagyunk a mi.
Jól vagy? – kérdi egy kis tücsök. Én? – csodálkozom. Nem te - az iskola.
Odabenn gyűlnek, ülnek a szőnyegen, s most mindenkit meg kell hallgatni. A szemem sarkából látom, amint a tanító nénik ronggyal a kezükben rejtélyes vízfoltokat kergetnek. És akkor a szomszéd házának teteje...
Ma gyalog jöttünk. A miénket is. Majdnem, egy hajszálnyira, éppen akkor, szerencsére nem. Nem baj, az a fő, hogy.
Hallottad? Baleset volt. Kórházban vannak. Kik? A mieink.
Jól vagyok! És a nyuszim is jól van.
A lépcsőfordulóban még látni a tócsát. Végigjárom az osztályokat, mondom a nagyobbaknak, vigyázzanak a parkban, a kidőlt fák veszélyesek lehetnek. Igazgató néni, mi van a Híd utcán? És a kicsik? Jól vannak?
Mondom telefonon is, nincs nagy baj. Bár panaszkodunk viharkárainkról. Kicsit elérzékenyülve sajnálom az autómat, s mulatunk magunkon, hogy gyengéd szálak fűznek a járgányainkhoz. Neve van, csaj. Kölcsön  adom az enyémet, mondja.
Telefonál az építész, a biztosító, a tanfelügyelőség, a polgármesteri hivatal, láncfűrészeket hallok. És azt a fenyőt nem? Ma nem, holnap visszajövünk. Ma mindenki más hangon szólal meg. Nem baj, mondják. Sose mondják így. Doamne ajută. Egy helyről hárman hívnak, egy táblázatot kétfele diktálok, nincs internetünk. Néha működik a telefon. Kolléga jön, egy órával hamarabb menne haza: összeszedné az udvaráról a törmeléket.

Jól vagyunk. 
Fotó: Kerekes Gabriella

Tizenkét kőmíves

(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a Németh László Elméleti Líceum Híd utcai iskolaépületének avató ünnepségén)

"Tizenkét kőmives összetanakodék,
Magos Déva várát hogy fölépittenék.

Hogy fölépittenék fél véka ezüstér,
Fél véka ezüstér, fél véka aranyér."

A történet alapja az építő áldozat hiedelme. A régi embernek az a hite, mely szerint maradandót építeni áldozat nélkül nem lehet. A motívum a mítoszok világában vándorol, az embernek a szellemvilággal való küzdelmét értelmezi. Gyökerei olyan mélyen nyúlnak vissza az emberiség közös tudattalanjába, hogy fel-felbukkanó utalásokban különböző kultúrákban, különféle műfajokban más-más nyelveken jelenik meg, a pogány varázslat vallásos szokásokká szelídül a húsvéti bárányáldozatban, a kínaiak a Nagy Falhoz kötik beépített áldozataik szellemét, a hinduk kapuik oldalába temetik az áldozatot, az ősmagyarok a küszöb alá temettek, a kőművesek hamut kevernek a mészbe.  A mai ember már csak virágcsokrot köt új háza tetejére, házavatót tart, iskolaavatót. Mert tudja, áldozat nélkül nem lehet építeni. A magyar nyelvterület keleti részén elterjedt, a falba épített asszony motívumát variáló mondát a Kaukázus vidékéről hozzuk magunkkal, innen balladaként terjedt el a balkáni népek kultúrájában, a számunkra legismertebb változatában Manole mester építi Arges kolostorát 9 kőmívessel, az  albán változatban 3 kőműves tanakodék össze azon, hogy egy édesanyát, Rozafát a falba építse, de ismerjük a történet bolgár, szerb, horvát, görög, grúz, mordvin változatát is. Míg a roman változat Manole mestere dokumentálható, mi más, mint örmény származású  létező személyiség, a mi mesterünk mítikus hős, jelképes alak, archetípus. A ballada motívumai szabadon felcserélhetőek, egyes változataiban, például az ikafalviban egy ismeretlen tornyot rak Kőmíves Kelemen, legendája nem kötődik egyértelműen Déva várához: Elindult, elindult, tizenkét kőmíves Híres torony helyré, híres torony rakni”. Kisborosnyón mondják: “Szép piros véreddel meszet kell ótani./ Úgy áll meg a torony, a nagy bécsi torony.” Állhat az a híres torony bárhol, Déván, Bécsben, Nagybányán, Kőmíves Kelemen alakja jelkép, a munkájáért áldozatot hozó, közös törvényüket sajátmaga ellen fordító, önmaga döntését háromszor elátkozó mesterember, alkotó művész jelképe. Vívódása, tépelődése, átka és lelkiismeretfurdalása máig aktuális kérdéseket vet fel:
Etikus-e az a törvény, amit tizenkét kőmíves tett, avagy meddig tart a kollektív felelősség? Az áldozat mindig az egyéné – a győzelem a csapaté. Szörnyű tette egy irracionális döntés eredménye, a nagy közös akarás tragédiához vezet. Törvény-e az, amit tizenketten akarnak? S kire nézve törvény? Az áldozatra is? Hol éli meg Kőmíves Kelemen a valahová tartozás élményét? Kihez hű? Kinek hazudik? Mit él át, mikor újra és újra leomlik a fal? Miért építi mégis újra? Hogyan működik a tizenkét kőmívesek csoportdinamikája? Hol áll ebben a csoporban Kelemen kőműves? A ballada legismertebb változatában mi a demokratikus vállalkozást ismerjük: tizenkét kőmíves összetanakodék. A kibédi változat viszont így szól:  Kőműves Kelemen reggel felkel korán, s a tizenkét emberire szól: – Gyertek ide hozzám! Odamentek az emberei.” Úgy sejtjük, körülbelül ő a főnök.
Minden valószínűséggel legrégibb, esztétikailag legértékesebb balladánk főhőse sokkal több, mint balladahős. Történetében rengeteg kulturális utalás, etikai, pszichológiai reteg filcesedik össze. Sorsa az önmagával, végzetével küzdő hős lélektani folyamatát mutatja be: alkotni akar, s pénzt keresni. Tenni és nyerni. Inkább csak nyerni. Kőmíves Kelemen nem a közösségért épít, nem az örökkévalóságnak, nem az ellenség ellen. Nem. Fél véka ezüstért, s fél véka aranyért dolgozik. S a bravúrért: a lehetetlent kísérti. Kell még, görcsösen kell a fél véka ezüst, fél véka arany, még ha asszonya hintón is jár hozzá, s nagyobbik kocsisa hajtja a lovakat, négy pejlovat. Úgy sejtjük, tehetős ember volt. Súlyos árat fizet. De mit ér a fél véka ezüst és fél véka arany, ha minden emberi kapcsolatát elpusztította, s nem marad más, csak a bizonyosság: a falba épített hangok előbb-utóbb megszólalnak. Kőmíves Kelemen lelki törésének legszebb árnyalata az, ahogyan értékrendje átalakul: átkában elpusztítana hintót, lovat, szórna az útra tüzes istennyilát. Ekkor jön rá, hogy számára az ember többet ér a fizetségnél.
Hogy szól a történet női szólama? Tényleg az ura akarata előtt fejet hajtó, kérdezés nélkül engedelmeskedő nőalak-e a balladás ideál? Ugyanaz, aki hintón jár, s ellentmondást nem tűrő hangon figyelmezteti kocsisát a lovak valós tulajdonjogáról, most elfogadja a törvényt? Azt a törvényt, amit csak az akarat szab, nem a racionalitás?
A ballada őrzi egy régvolt nyelvállapot szépségeit, nyelvjárási ízeket, a változó nyelv korabeli lenyomatait. Egy válaszúti változat szerint „Kinek felesége Hamarább jő ide, Annak vérit vesszük, Kulimászba tesszük, Kulimászba tesszük, S a mészbe keverjük.” A mészbe a régi mesterek sokmindent kevertek: tejet, petróleumot, hamut és vért, mert a mész magában nem köt, kell hozzá a kulimász. A kulimász örök. Eredeti jelentésére[1] nem nagyon emlékszünk, de van. Kőmíves Kelemen tragédiája végülis ez: szakmai tudásának hiányát babonával akarja pótolni. Lelkes, de nem ért hozzá. Mondhatnánk, szívügye az építkezés. Igyekezete hősies, mégsem példaértékű. Kétségbeesésében imádkozik, de nem segítséget, nem valamiféle racionális megoldást kér, hanem varázslatot s átkot. Mert ez egy középkori történet.
Van-e ennél aktuálisabb üzenete ennek itt egy iskolaépület udvarán?  Milyen az ember? Milyenek a kőmívesek? Ki kicsoda a mi balladánkban? Mit kezdünk a balladai homállyal? Mennyi időnk van csodálni a megépült várat, s szembenézni önmagunkkal, értékeinkkel? S míg mi építünk, lesz-e még gyermek, ki minket hazavár?


Foto: Pongrácz Panni



[1] Fenyőgyantából főzött sötét színű kenőcs

Kedves Diákok, kedves Szülők, Meghívottak!

(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a tanévnyitó ünnepségen)

Ünnepel a Németh László Elméleti Líceum. 20 évvel ezelőtt jött létre ez az intézmény, sokunk álma valósult meg akkor. Viszonylag későn, amikor a nagy erdélyi iskolák, önálló magyar líceumok már rég léteztek, Nagybányán sikerült létrehozni egy olyan elméleti líceumot, amely végre egyesítette a több iskolában tagozatként működő magyar osztályokat. Erről, az alapítás pillanatairól, az egy évig húzódó épületfelújításról, berendezésről, a harcról, cselről és kitartásról ebben az évben, úgy tervezzük, sokat fogunk beszélni: megszólaltatjuk azokat, akik akkor az iskola ügyét felvállalták, akik akkor tanítottak, akkor tanultak. Készülünk emlékkönyvet kiadni és kiállítást szervezni. Az iskola 20 évét együtt ünnepeljük az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével, akik idén itt, Nagybányán szervezik országos rendezvényüket, A Magyar Nyelv Napjait, 20 éve veszünk részt versenyükön, a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőn. A májusi rendezvény kiváló alkalom arra, hogy a magyar nyelv tanításának legerősebb nagybányai bástyáját együtt ünnepeljük. Üzenetünk egyértelmű: az iskola célja, hogy minden magyar gyermek otthon érezze itt magát, minőségi oktatást kínáljunk a nagybányai és környékbeli gyermekeknek. Az iskola és a mögötte álló közösség idén együtt mutatja meg erejét. A 20. születésnapunkra új épületet kapunk. Az egykori református iskola hosszú csipkerózsika-álom után ébred: az államosítás után negyven évig úgy használták, hogy semmilyen felújítás nem történt. Az elhanyagolt épületnek veszélyessé vált a fűtése, statikája, elpusztult egy szárnya. A visszaszolgáltatás után éppen állapota miatt húzódott olyan soká a közösségben a vita, hogy milyen funkciót is adhatunk ennek az épületnek. Válság, megszorítások, pénztelenség, egyfajta közösségi depresszió hangulatában nem az épület újult meg, hanem olyan kiáltvány íródott, mely éles kritikával illette az iskolát. Tudtuk, hogy ez éket ver a város és a tanárok közé, hogy nem ez az út, hogy nem ez a megoldás. A felújítás, bár több hullámban mégiscsak nekifutottunk, forrás híján nehezen haladt. Be kell vallanunk, magunkat is nehezen győztük meg, a tanári karral még sokáig vitáztunk. Közben láttuk, amint egyre fogynak a gyermekeink a Petre Dulfu Általános Iskolában, míg egyszer végül nem jött létre egy előkészítő osztály. Nem volt mire várni. Az egyház, az iskola és az önkormányzat ekkor döntötte el, hogy a sok elképzelés közül azt választja, ami a közösség legégetőbb problémáit a leghamarabb tudja megoldani: akkor dőlt el, 2014-ben, hogy a környékbeli román óvodákban működő csoportok és a cintermi magyar osztályokkapnak itt helyet, hogy szilárd alapokat építsünk annak a Németh László Elméleti Líceumnak, amelynek akkor még csak felső tagozata és középiskolai osztályai voltak. Sokat, nagyon sokat változott az iskola azóta. S bár akkor úgy reméltük, az épületet szeptemberben már használhatjuk, hamar kiderült, hogy állapota miatt komolyabb felújításra lesz szükség, mint mi gondoltuk. De elkészültek a tervek, aláírtunk egy szerződést az egyházzal – amit azóta még aláírtunk néhányszor, s az önkormányzat döntése alapján az óvodacsoportok és osztályok intézményi szempontból már hozzánk tartoztak. A nyári kudarc újabb akadályt gördített elénk: meg kellett oldanunk, hogy a gyermekek itt, a líceum épületében osztálytermeket kapjanak, összébb húzódtunk hát, s évekig azért gyűjtöttünk, pályáztunk, hogy megfelelő berendezésük legyen. Vannak óvodás csoportjaink, akikkel először kerülünk egy épületbe, a Waldorf csoport kalandos befogadásáról azóta is sokat mesélünk. Nem volt év, hogy ne költöztek volna. Rengeteg pénzt költöttünk arra, hogy az ideiglenesség állapotát biztosítani tudjuk, szívesen költöttük volna ezt a Híd utcai épületre. Aggódtunk azon, hogy mi lesz majd a kicsik-nagyok együttélésével, s örömmel láttuk, hogy aggodalmunkra semmi ok nem volt, azóta sok-sok megható jelenetről számoltunk be. Viták, félelmek, nézeteltérések jellemezték azokat az éveket, akikor az építkezés pénz híján leállt. Tagadhatatlan, hogy ezt a feszültséget a kilátástalanság és a hiábavaló ígérgetések gerjesztették. Adománygyűjtések, jótékonysági estek, kétségbeesett nagy akarások ellenére is csak lassan haladt a munka. Mi itt jól érezzük magunkat, vigasztaltak a gyerkőcök, pedig tudtuk, lehetne igazi otthonuk. Mikor? – kérdeztem folyton, mikor? – kérdezték tőlem a szülők. Aztán egyszercsak eljött az az akkor, amikor a félkész építkezéshez újabb pénzforrás érkezett. Mikor gőzerővel nekifogtunk a munkának, akkor vált csak világossá, hogy mennyire fontos volt a sok adomány, a folyamatos munka, az időszak, amit mi válságként éltünk meg, milyen nagy hasznunkra vált. Voltak tervek, voltak jóváhagyások, volt közös szándék. Március óta zajlik az építkezésnek a legújabb hulláma folyamatos egyeztetés, folyamatos együttműködés mellett. Az akadályok nem tűntek el előlünk, a viták sem szűntek, mi sem lettünk szelídebbek, de haladtunk. Szerettük volna azt mondani: kész. Vágytunk arra, hogy csettintésre meglesz. Én magam sem tudnám felsorolni mennyi mindenre kellett gondolnunk, amire sosem gondoltuk, hogy majd gondolnunk kell. Hogy az iskola mögött egy új, hinni tudó, támogató szülői közösség áll, arról leginkább akkor győződtem meg, amikor együtt döntöttük el: nem baj, hogy sokminden ideiglenes még, vállaljuk, hogy ott kezdjük a tanévet. S hogy mit jelent konkrétan a szülői akarat, azt a legnagyobb maghatódottsággal tapasztalam meg múlt szombaton, amikor özönlöttek az iskolák udvarára a segíteni akarók.
Ma nem tudom mondani, köszönöm. Mert egymásnak köszönhetjük idők végeztéig. Pedig nem egymásért tettük. Nem nekem van iskolám, hanem ezeknek a gyermekeknek, nem magamért tettem, ha tettem, hanem mindig rájuk gondolva. Legalább annyira kellett az iskolának az épület, mint az épületnek az iskola, a közösségnek a gyermek, a gyermeknek a közösség, a politikusnak a szép feladat, a feladatnak a politikus. Ha igazán adni akarunk, adjunk számolatlanul, adjunk önzetlenül, halkan, nem harsogva, és soha ne felejtsük el, hogy mindannak, amit teszünk, egyetlen értelme van: gyermekeink öröme.
Foto: Pongrácz Panni