A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Igazgatói beszédek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Igazgatói beszédek. Összes bejegyzés megjelenítése

Intelmek

Köszönni kell nekik. Így: szervusz, Marcika, szia, Orsi, jó reggelt, Péter. Mind a 365-nek. Lehet ugyan tücsöknek, bogaracskának, leányocskának, lelkecskének és kölkecskének szólítani őket, de csak a szülinapjukon. Persze, hogy köszönteni kell őket. A lépcsőfordulóban lesből támadó plüsskutya neve Tekergő. A bácsi, aki minden reggel megemeli a kalapját, Mária nagytatája.

A járdaszegélyen ücsörgő gyermek mellé le kell ülni. Meg kell kérdezni: szereted-e a narancsot. Vagy azt, hogy mit szólsz, legyen holnap borsóleves. El fogja mondani, hogy apuka egy szőke nénivel él, anyuka sír, kistestvére lesz és meghalt a nagymama. Félre kell tenni az éves beszámolót, ha betoppan az irodába a gyermek, hogy verekedett, elrepedt a bordája, és elhagyta a kislány. És akkor is, ha beszalad egy radírért. Az igazgatói irodában gitározni kell, versenyre készülni és énekelni. Beszélgetni, kisírni a bajunkat.

Gyorsan el kell felejteni a múltat: a szolgálatos diákot, a tanári lépcsőt, az egyenruhát. Meg kell tervezni a kommunikáció stílusát, az arculatot: színeket, formákat, karaktereket.

A nemzetközi tantárgyversenyen elért díjért járó összeget nem utaltatni kell, hanem leutazni érte. Oda és vissza. Szánni időt egymásra.

Ha a kapun belépve az embert lerohanja a negyedik osztály, élvezni kell a nagy ölelést. Hamar kinövik. Érzik még, de már nem csinálják.

Ha a karbantartó azzal fogad, kiégett a firida, akkor tudni kell, hogy ez nem a toronyépület, nem egy városnegyed, nem a régi osztálytárs, hanem egy hosszan virágzó, ritkán gyümölcsöző, de sűrűn levelező kapcsolat kezdőmondata – az önkormányzattal, a költségvetés kiegészítéséről.

Tudni kell, hogy a murokfőzeléknek mennyi a kalóriatartalma, és mennyi fehérjét tartalmaz. Hol jön be a szakácsnő, hol megy ki a mocskos tányér. Melyik hűtőben állhat nyers hús, és miért nem lehet abban szalámi. Orsika nem szereti a májat, Lili szerint gusztustalan. Gluténmentes, laktózmentes menük száma, s a szerződés a beszállítóval. A folyosón úgy érdemes menni, ha az ember fogja az egyik gyerkőc kezét, és kettő csüng a nyakában.

A falon van egy plexiajtó. Amögött van a füstjelző, ahhoz tartozik egy szerződés, egy jegyzőkönyv, egy beszámoló és mindegyiken jó a dátum.

Abban a zöld dossziéban, amit a hosszú asztal végén meglobogtattak, vannak azok a falak, amelyek az épületben nincsenek. Az alaprajz a narancssárga dossziéban áll, három különböző verzióban, időrendben. A játszótér nyolc változatban aláírt tervei ugyanott. Egy terem alapterülete 62,86 m2.

Azon a fura négylábú bútorkán húst kell darabolni. A vágódeszkák színe jelentéssel bír.

Tudni kell, hogy a tanfelügyelőség sosem hagy jóvá állást anélkül, hogy azt azonnal be ne töltené. És tudni kell, hogy az „unul oarecare” és az „unul anume” között az a különbség, hogy emennek hosszú éveken keresztül élvezni fogjuk a szép nagy árnyékát.

Viszont érdemes gyakorolni a következőt: Tizenkettő. Tagoltan, higgadtan, nagy meggyőző erővel kell elmondani, kezdetben kell még jelmezes főpróbát tartani, és hittel kell előadni a tanfelügyelőségen. Igen, tizenkettő lesz. Gondolni kell ezalatt arra, hogy a kollégáknak is családjuk van. És ősszel a padban meg kell számolni mind a tizennégy fejecskét.

Mindenféle IQ-teszten, igazgatói versenyvizsgán, megmérettetésen a legnagyobb pontszámot kell elérni. Tagja kell lenni testületnek, bizottságnak, munkacsoportnak. Ezeknek úgysem lesz semmilyen jelentőségük.

A rózsaszín dzseki a fogason a Melindáé. Balázs hátát kell simogatni, Noémi talpát. Elalszanak.

Tudni kell berendezni egy Waldorf-csoportot csütörtöktől hétfőig, a semmiből. És örvendeni, hogy megteheted. Ennek mintájára kell majd a negyedik óvodacsoportot is berendezni, szintén csütörtöktől hétfőig, de akkor már semmin sem fogsz csodálkozni. Ünnepelni kell.

A gőzelszívóval összesen két hibát lehet elkövetni: ha megrendeled és ha nem.

Ha az ember szakmai irányítója azt közli, hogy Szinérvárallyán 8 gyerek van, majd azt, hogy Szinérvárajján 8 gyerek van, akkor ebből egyetlen érvényes következtetést kell levonni: kevés a gyermek.

Nagyon határozottan el kell dönteni, hogy a falra festendő 1124 tulipán alatti pötty színe a barnásvörös mely árnyalatában pompázzon, de nem kell azon sokat gondolkodni, hogy ki legyen az új óvónő, mert az úgyis magától megoldódik.

Vidáman kell föltenni a kérdést: lányok, holnap ki jön? De csak úgy ér, ha az ember keze közben festékes.

Tudni kell, melyik ellenőr fogyaszt kávét, és melyik teát. Piros szalvétát sárga időkben nem ajánlatos használni. Ugyanúgy a dosszié színe jobb, ha fekete. Szalvétával ugyanez nem működik.

Tudni kell, hogy a menedzseri terv, a munkaszerződés, a munkaköri leírás, annak a függeléke és az értékelési rács mely pontjainak kell föltétlen egyezniük, hol van utalás a belső szabályzatban a munkaidőre, a beléptetésre, a biztonságra, és ezek mögött hány procedúrának kell lennie, iktatva, aláírva, mindig a helyes dátummal.

Tudni kell, milyen körülmények között választhat egy gyermek más szakot, mely tantárgyakból kell különbözeti vizsgát tartania, és mikor. Hogyan iratkozhat be, át, vissza.

Közben örvendeni kell, ha elvisz a mentő. Van, akit már nem.

Fontos tudni, hogy 2018-ban tornaterem neve „mozgás és táncterem”, abban az épületben egyáltalán nincs tornaterem. Különben 2 öltöző, 2 wc, 2 zuhanyzó is kellene, hogy legyen valahol. Ugyanennek a teremnek a neve 2019-ben rekreációs terem, 2020-ban kézműves terem, ahol semmi, de semmiféle mozgásos tevékenység nem zajlik.

A gyepet nyírni, locsolni kell.

Tanévzárás után ki kell menni a temetőbe. Vinni kell egy csokor virágot, s be kell vallani: még mindig nem tudjuk, hol keressük a régi munkaszerződéseket. A hiány igazságtalan.

Úgy kell elmondani az irodában dolgozó kollégáknak, hogy az égadta világon semmi baj sincs, hogy azt már magad is majdnem elhidd. Megérdemlik.

Tudni kell, hogy a mozgássérült vizesblokknak egy olyan négyzet vagy téglalap alakú helyiségnek kell lennie, amelyben simán-lazán elfér egy másfél méteres kör.

Ragaszkodni kell a díszteremhez, és érdemes használni is.

Tudni kell, hogy melyik alkalmazottnak mennyi szabadsága van, mennyit tervezett ebből kivenni, és mennyi maradt még. Hol van  máshol munkaszerződése, hány órája van, és mikor. Miből fog kijönni a katedrája két év múlva. A szemébe kell nézni.

Fogni kell a gyermek fejét, ha hányni akar a gólyabálon, és másnapra el kell felejteni. De rohanni kell a mentőautó és a szülő után.

Be kell állni a sorba, és ki kell állni a sorból. Sora válogatja.

Vitatkozni akkor kell, ha vannak érvek. És ha van kivel. De akkor kell vitatkozni.

Fel kell kapni a telefont, be kell mutatkozni, és elmondani: ezt akarom. Ilyenkor nem mindegy, hogy az ember milyen nevet mond.

Nyilvántartást kell vezetni az ablakfelületekről. Tudni, hogy milyen anyagból épült a fal. Meddig nőhet a nyírfa az épület sarkán. Nyár. Platán. Mikor s kit kell hívni a nyírás végett. Hány négyzetméter csempére van szükség az emeleti fürdőkbe, és hány négyzetméter padló cseréjét kértük a fenntartótól két éve.

Figyelni kell arra, hogy eközben alattomosan lejár a munkabiztonsági és egészségvédelmi terv, és három kolléga kreditszáma a múlt hónapban felére csökkent.

Szerződés a vízszolgáltatóval, az ivóvízszűrő gépek végett, a tornaterem bérlőivel, a poroltókéval, a biztosításról, a takarításról, a fertőtlenítésről, a húsról-zöldségről, a továbbképzést tartó céggel, a nyomtatót karbantartó céggel, a munkaügyi orvossal, a telefonszolgáltatóval, a kerítésépítővel, a villámhárító-ellenőrzővel, s további 84 szerződés 84 mappában.

A kislányok népviselet-szoknyája térd alá érjen, nyilván sajátkezűleg kell megvarrni, anyák napjára, egyedi darabokat, csipkés blúzzal, köténnyel. A mikulásváró mézeskalácsok száma évenként megegyezik a diákok létszámával plusz 124-gyel. Erről nehéz megfeledkezni, a gyermekek előre szólnak. Lesz? Naná. A Thorma-teremben elhasadt a függöny. Varrni kell. További 14-et. És akkor már az abroszokat is el kell szegni.

Arra a tanfelügyelőségi kérdésre, hogy hány gyermek szüleje dolgozik külföldön, mindig azt kell válaszolni, hogy 56. Nem számolni. Egyszerűen csak tudni.

A világos rózsaszín rovatkák száma a katedraleosztást tartalmazó táblázatban a következő 4 évben évente 2-vel fog csökkenni. Ez közvetlen összefüggésben áll a tanári kar létszámának várható csökkenésével. Ezt kivédendő érdemes ismét gyakorolni: tizenkettő. Újabban 10-zel is működik. Prozódiailag ugyan nem annyira hatásos, de statisztikailag mindenképp.

Lehet iróniával lődözni, ha a célpont kellő magasságban van. Azon a szinten alul nem igazán érdemes, de mást se. Viszont nagy a szóbőség. Egyéb fegyver nincs.

Tudni kellene, hogy a ballagáson ki szeretne az első sorban ülni, kinek kell látszania a fotón, kinek kell föltétlen szóhoz jutnia, és ki az, akit idén is meg kellene tanítani szoknyában széken ülni.

Igen, ki kell lógatni a fehér zászlót az ablakon, s el kell mondani a tanfelügyelőségen a mondatot: nu te pune cu mine, că dai de dracu! Működik. Nem jön romántarnár a tanítók helyett. Ebben a kommunikációban szintén nem mindegy, hogy kik vesznek részt. Milyen rég ismerik egymást, és hányszor alkottak egy csapatot.

A zászlórudat zöldre kell festeni, matt akril festékkel. Évente. Kopik.

Gondolkodni kell tanítani őket. Érvelni, mögé látni, összefüggéseket felismerni, kételkedni és keresni. Bólogatni nem. És ezt illusztrálni is kell.

Azoknak, akik országos versenyt nyernek, tortát kell sütni. Csalni nem ér. Ők dönthetik el, hogy csokis vagy gyümölcsös. A lime-os vezet.

A takarítónő alkalmazásakor a gyakorlati próbán pontosan meg kell figyelni, hogy S alakban mossa-e fel a földet. Ez döntő érv lehet. Rongyok színe úgyszintén jelentéssel bír.

Tudni kell, hogy az a cső, ami azon a falon vállmagasságban hirtelen és váratlanul véget ér, nem fog melegvizet szolgáltatni az épület másik sarkában levő konyhában. Be kell látni továbbá, hogy melegvízre konyhában semmi szükség – vagy találni kell rá valamilyen egyéni megoldást. És találni kell valakit, aki ezt kivitelezi.

A menüt úgy kell tervezni, hogy a sütőnek, a főzőlapnak és a gőzelszívónak nem szabad egyszerre működnie.

Az óvodás és iskolás gyermeknek nem szabad az épületen belül találkozni. Az udvaron igen. Az udvar mérete sokban befolyásolja az épület működési engedélyét. De az udvar mérete növelhető, akár megduplázható az időtengelyen, az idősávok hatékony kihasználásával. Ezt a mondat fizika órán nem érvényes. Mint ahogy az sem, hogy a tárgyaknak sötétben nincs alakjuk, s ha becsukódik az ajtó, huzat lesz, de ezeket hallva nem szabad hangosan felnyeríteni, mert köztiszteletben álló emberek mondják őket. Tehát igazak, egy másik dimenzióban.

Állni kell a lépcső felső fokán, és bőgésgyanúsan kell pislogni akkor, amikor egyetlen felhívás után felsorakozik az udvaron 27 autó, furgon, teherszállító, s egy nap alatt elköltözteti az iskolát. Érezni kell a közösség támogatását. S be kell állni a kollégák közé zsíros kenyeret kenni a sok munkás kézbe.

Oda kell figyelni arra, hogy a padló, a pad, a nyílászárók színe harmonizáljon. Igen, meg kell tervezni minden zugot. Ki kell dobni a törött székeket, fel kell újítani a teljes berendezést. Mindig abból a kicsi pénzből, ami kerül. Kerülni fog.

Kopogtatás nélkül saját irodába belépni tilos. Az ember sok kellemetlen jelenettől kímélheti meg magát. Fontos megjegyezni, hogy a lakáskulcs nem nyitja az iskolát. Továbbá azt is, hogy hol van az ember kulcsa, térben és időben.

Figyelni kell arra, az elmúlt évben hány szelfi készült politikusokkal. Hány gyermekekkel.

Tudni kell, kit kivel lehet elküldeni továbbképzésre, kirándulásra. És nem kell meglepődni, ha évszázados ellenségeskedések hirtelen elsimulnak. Elmúlik.

Oda kell figyelni arra, hogy a munkaügyi perben mi a fellebbezési határidő. Hagyni kell a kollégát, nyerje meg, hisz mindketten az ő javát akarjátok, csak te nem teheted meg.

Vezetni kell, autót, amibe sok gyermek fér. Ki kell használni az utazás minden percét a beszélgetésre. Erre fognak emlékezni. Bele kell férnie a csomagtartóba a nagybőgőnek, a szintetizátornak, a hosszabbítónak és a szövegkönyvnek. És nem kell az iskolában felejteni a zászlót.

Este nyolc után észre kell venni, hogy lejárt a munkaidő, és haza kell menni reggelizni.

Egyszerű. Bárki meg tudja csinálni.

 


 

 



[1] GY.K.: A műfajról általában: https://hu.wikipedia.org/wiki/Intelmek

 

Jelen idő, többes szám, mi-tudat


Kedves ballagó Diákjaink!
Ma ballagnánk. A különleges idők mindig különleges érzelmeket kavarnak. És minél abszurdabb a világ körülöttünk, annál mélyebb, annál emberibb érzésekkel gondolunk rátok. De már a legelső pillanatok egyikében azt határoztuk, nem sírni akarunk, hanem várni. Megvárni azt, amikor egymás szemébe nézhetünk, amikor elvonulnak fejünk fölül a felhők, és szabadon búcsúzhatunk az együtt töltött évektől. A helytől, aminek szagát érezni kell még egyszer legalább, a helytől, ami nem virtuális tér. Mert azt a sokat vágyott ballagóruhát fel kell venni, azokat a lépéseket meg kell tenni, a batyukat a vállunkra kell venni, azokat a tekinteteket a tömegben meg kell keresni, látni kell a suli zászlajának lebbenését, kezet kell fogni, azzal a néhány itt töltött évvel szembe kell nézni. Táncolni kell, fotózkodni, érezni virágok illatát, körbeülni a családi asztalt. A ballagás jelen idő, többes szám, mi-tudat.
Higgyünk benne, hogy amire igazán vágyunk, arra várakozni kell, a várakozás minden izgalmával, édes feszültségével. Úgysem engednénk el benneteket ölelések nélkül. Szeptember elején ballagunk. Offline event egészséges, érett fiatalokkal, a mi gyermekeinkkel. 



Költözünk a belvárosba

A városi önkormányzat mai döntése értelmében a Németh László Elméleti Líceum  és a Petre Dulfu Általános Iskola épületet cserél. A Luminișului utcán maradt osztályaink tehát ősztől a cintermi iskolában kezdhetik a tanévet. 
A döntést az iskola alapítása óta szükségesnek érezzük. Nehéz ma megítélni az akkori körülményeket, nehéz ma felmérni, mi lett volna, ha másként döntenek az iskolaalapítók, s volt-e reális lehetőségük másként dönteni. Tény, hogy nehéz örökséget hagytak ránk. Pontosan tudjuk, mit ad hozzá az oktatás minőségéhez, a pedagógiai koncepcióhoz és a diákévek hangulatához a belvárosi létforma szemben a kívül rekedtség érzésével, a szocreál hangulatával, a betontengerben fel-felbuggyanó vastag beszédek, és dallamfoszlányok élményével. A piac, a gyártelep és a temető hármas ölelésében feszengő elméleti líceum közelében megszaporodott szociális lakások, végül az ősz óta a szomszéd iskola épületébe költöztetett Petre Dulfu Általános Iskola közelsége napi szinten jelentett kihívásokat. Egyértelművé vált, hogy ebben a helyzetben nem tarthatjuk tovább gyermekeinket, hogy a magyar tannyelvű iskola ilyen körülmények között nem fejlődhet tovább. 
Ünnepelünk tehát: sokéves kéréseinkre érkezett válasz ez a döntés. Nagyon hosszú, fegyelmezett tárgyalási folyamatnak az eredménye ez. Próbáljuk reálisan látni helyzetünket. Tudjuk, hogy búcsúznunk kell a tágasság érzésétől, tudjuk, hogy lemondunk a tornatermünkről, s arról a rengeteg befektetésről, amibe annyi pénzt, energiát, igényességet fektettünk. Tudjuk, hogy ebben a pillanatban a cintermi iskola még nem áll készen arra, hogy befogadjon bennünket, és szeptemberig még rengeteget kell rajta dolgozni. De így, kifosztottságában, megtörtségében is látjuk az épület lelkét, értjük a szót, mellyel megszólítanak a falak, előhívjuk emlékeinket, ezer szálat, ami bennünket ide köt, a város szívébe, s tudjuk, hogy nemcsak nekünk van nagy szükségünk erre az épületre, de az épületnek is ránk. Óriási hittel és komoly gyakorlattal lehelünk ismét lelket egy megkopott iskolaépületbe. 
És megpróbálunk felejteni. Van olyan ügy, ami mellett az ide vezető kálvária eltörpül. Simítsa le homlokunk a derű. 


Ki az a Nyilas Misi?


Egy teljesen életképtelen alak? Egy boldogtalankodó, esetlen, félszeg, önmagát megvédeni nem tudó, származása miatt is frusztrált figura, olyan, amilyenekről csak könyvekben olvasni, mert a való életben már rég eltaposták volna? Vagy ő a becsület, a segítőkészség, az ártatlanság veretes példája, aki a körülmények áldozata lett? Mit tanítunk ma Nyilas Misiről, Nyilas Misivel a diákjainknak? Milyen életideált közvetít ez a szereplő?
Azt tanítjuk általa, hogy a kollégium, az iskola olyan igazán demokratikus hely, ahol Orczy és Nyilas Misi, az ács fia, egy osztályba járhat. Ami azért nem azt jelenti, hogy egyforma jogaik vannak, akkor és ott, nem azt jelenti, hogy a tanáraik nem társadalmi helyzetük alapján ítélik meg diákjaikat, de mindenképp kiderül ezekről a jelenetekről, hogy maga az elbeszélő is elítéli azokat, negatív példaként mutatja be a megkülönböztetést, még ha van is lehetőség arra, hogy egy ács fia óriási áldozat árán iskolába járjon.
Azt tanítjuk, hogy Misi minden olyan helyzetben, ahol azt teszi, amihez ért, becsülettel helytáll. És minden olyan helyzetbe, amihez semmi köze, belebukik, óriási galibát és kárt okoz. Kiválóan tanul, és ebben nem is tud tévedni. De nyilván a debreceni diák nem tud professzionális lutrizó lenni. S nyilván belebukik naivságába, tudatlanságába, tapasztalatlanságába. Tapasztalatot csak áldozat árán szerezhet. Óriási áldozat árán. S nemcsak magának – másoknak is kárt okoz. Amatőr, lelkes amatőr, aki elhiszi magáról, hogy másoknak jót tesz, s éppen azzal okoz kárt, hogy magára vállal olyan feladatokat, amikhez semmi köze. Az ilyen lelkes amatőrök nagyobb segítségünkre lennének már akkor is, ha nem csinálnának semmit. Az sem menti fel Misit, hogy jót akart. Akarni kevés. S csupán a romantikus véletlenen múlik, hogy buzgolkodása nem vezet tragédiához.
Légy jó, igen, légy, abban légy jó, amihez értesz. De mindig lépj ki egy kicsit a konfortzónádból. Hidd el magadról, hogy ott lapul benned a tehetség, hogy lehetetlennek tűnő feladatokra is képes vagy, de tedd ezt úgy, hogy ne essél a lelkes amatőr-lét csapdájába. Emlékezz arra, amikor a mai produkciódban kételkedtél, nem hitted, hogy menni fog, hogy meg tudod csinálni, tulajdonképpen azt sem hitted, hogy szeretni fogod. Mindig emlékezz erre, s tedd mellé azt a boldog sikerélményt, amit a teljesíthetetlennek tűnő feladat teljesítése után éreztél. Ez visz előre, ha vállalod az ismeretlent, ha hiszel a saját akaratodban, ha megtanulod reálisan felmérni képességeidet. Ha bátrabb, sokkal bátrabb vagy Nyilas Misinél, ha nem adod fel, ahogy ő feladta, ha nem a könnyebb utat választod, ha megküzdesz helyedért a világban.
Van itt néhány részletkérdés, amolyan érdektelennek tűnő körülmény, ami inkább szól tanárnak, mint diáknak. Az, amit a kollégium autonómiájáról mond az igazgató, a mai intézményvezetőknek is a legfőbb problémája. Az, ahogyan ő egy intézmény autonómiáját gerinces ember módjára képviseli, mindannyiunknak példaértékű. Ahogy a tanári kar ellenében is emberi arcát mutatja a diáknak, az mindannyiunknak kötelező feladat kellene, hogy legyen. S itt a rossz példa legalább annyira motivál bennünket, mint a jó. Nyilas Misit bántják, ezért elhagyja a nagyhírű kollégiumot. Mi már tudjuk, hogy az effajta vaskalapos pedagógia, a gyermeket gúzsba kötő öncélú rend és fegyelem, a kényszerítés, a megfélemlítés, a megalázottság és kirekesztés különféle formái nem visznek előre. A negatív példa szomorú következményei állnak mindig szemünk előtt, amikor egy gyermekbarát, valóban családias, otthon-illatú iskolát teremtünk, olyat, ahol még Nyilas Misi is jól érezné magát. Nem célunk nektek latin declinatiokat tanítani: funkcionális, korszerű tudást kell átadnunk nektek.  Azt tanítjuk, mondd ki a véleményed, érvelj, s ha igazad van, vidd győzelemre gondolatodat. Azt tanítjuk, szólíts meg minket, tekints partnernek, használd tudásunkat, mondd el, ha valami fáj, tárd fel titkaid. És te azon szerencsés diákok közé tartozol, akik ezt megtapasztalhatták. Értékeld ezt, beszélj róla társaidnak, s ne feledd, hogy ősszel lehetőséged van egy olyan iskolában tovább tanulni, ahol nem kell magad Nyilas Misinek érezned. Hát légy jó, légy jó…
Fotó: Pongrácz Panni


Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!


Fejtsd ki véleményedet… értelmezd a metaforát… példázd… foglald össze… tömörítsd… határozd meg a témáját… mutasd be… emeld ki a kulcsszavakat… nevezd meg a beszélő szándékát… fogalmazz kérdéseket… nevezd meg az ok-okozati összefüggéseket… fedezd fel a szöveg szerkezeti elvét.
Ezt tanítjuk gyermekeinknek szövegértésből. Olyan diákokat nevelünk, akik a nyelv mögötti nyelvre is érzékenyen reagálnak. Értik az iróniát, értik a kommunikációs funkciót, értik a ráhatást és értik a manipulációs szándékot. Ha a nyelvi kifejezőeszközök finomságát képesek pontosan észlelni, gondolkodásuk, szövegalkotásuk, logikai tevékenységeik nyilván követik a megértés színvonalát. Egyszóval a nyelv professzionális felhasználóit képezzük, s a nyelv által tanítjuk a tudományokat. A világ megismerésének racionális eszközeit adjuk a kezükbe. Nemigen tudunk mást hirdetni, mint a tudás hatalmát, azt, ami ma talán nem érték a hatalmon levő tudatlanok szemében. Kényelmetlen hősöket nevelünk, magabiztos egyéniségeket, manipulálhatatlan, kritikus gondolkodókat. Elméleti líceum vagyunk, értelmiségieket képezünk, olyanokat, akik magas százalékban érettségiznek, nagy átlaggal jutnak be egyetemekre, beszélik a művelt magyar köznyelvet, helyesen írnak, mindannyian elsajátították az urbánus magatartásformák alapjait, képesek részt venni kötetlen kommunikációs helyzetekben, és képesek tudományos kiselőadásokat tartani. Könnyedén szólalnak meg két idegen nyelven, és nem jönnek zavarba akkor, ha megkérdezik őket, beszélnek-e angolul, tudnak-e németül. Lételemük a vizuális kultúra, a másodperc törtrésze alatt kutatnak fel releváns információkat, és használják fel azokat a hétköznapi vagy tudományos problémamegoldáshoz. Naprakész tudással, bejáratott tanulás-technikákkal, kőkemény értékrenddel engedjük el őket, s talán előttük állt néhány gerinces példa, talán volt, aki emberséggel szólt hozzájuk. Túl fognak nőni azokon, akik ma körülveszik őket, s ha ők is akarják, kiemelkedhetnek abból a társadalmi osztályból, amiben a szüleik élnek. Ebben mérhető leginkább egy iskola értéke: hány diák emelkedik ki önerőből saját környezetéből? Sokkal relevánsabb ez, mint a különben igen magas érettségi eredmény, az egyetemválasztás vagy a teljességgel érdektelen utolsó bejutási átlag.

Itt ülnek a jövő informatikusai, orvosai, pedagógusai, pszichológusai, feltalálói és kutatói.  Elengedjük őket, búcsúzunk, s mi minden évben rutinosan egy kicsit belehalunk.

Mi legyen velük? Megteremtettük-e nekik a minden kampányban ígért munkahelyeket? Van-e lehetőségük arra, hogy decens életszínvonalon kamatoztassák ismereteiket, tehetségüket, vagy beérjük néhány hőzöngő szlogennel az itthonmaradás kötelességéről? Vannak-e gazdasági eszközeink arra, hogy az egyetemet végzett fiataljainkat hazahozzuk Nagybányára?  Teremtünk-e nekik élhető várost, ahol feloldódhatnak például a kulturális események sokszínűségében? Vagy komolyan gondoljuk, hogy eljárnak majd operettre, nótaestre, borkóstolóba? Készüljünk fel arra, hogy hangosan felvihognak majd, ha nyilvánvaló ostobaságot, ordító ízléstelenséget, giccset, csiricsárét, hacacárét, korrupciót látnak, vagy mindettől udvariasan távol maradnak.  Különben is, hol vannak a diákok, hol van a tanári kar? – kérdezzük. És miért marad távol józan értelmiségi mindattól, ami a kulturális kínálatban feltűnik, miért vonul vissza egy városnyi értelmiség mély, értelmes, művelt beszélgetésekre házakba és kertekbe, asztalsarkokra és fotelek mélyébe?  Miért van tele a pesti, kolozsvári, szatmári színház fiataljainkkal? Ostorozzuk diákjainkat, mert nem jönnek el rendezvényünkre, pártunkba és színházunkba, nincsenek ott a szüreti bálunkon és a március tizenötödikénken. Ostorozzuk őket, mert folyton a kütyüiken lógnak, és azt hisszük, ez függőség, mindenféle kóbor népnevelőt invitálunk ide, hogy megszabadítson bennünket a kütyüktől, a csapdáktól, a gonosztól, és a finnugoroktól, persze. Ostorozzuk őket, mert nem olvasnak. Miközben az iskolában azt mondjuk nekik, nézd meg gyermek, ott van a vers a kütyüdön, nem nyomtatom ki, mentsünk meg néhány szép, lombos fát, különben is, használj keresőt, amott a többi vers, néhány regény, kezedben a világirodalom minden lényeges alkotása – no meg néhány igazán lényegtelen darab, s nézd, a lényeg és a lényegtelen között pontosan az a különbség, hogy… Használd csak, de használd jól, szedd szét, rakd össze, fedezd fel, hogy működik, mutasd meg nekünk is, találj ki jobbat, fedezz fel mást. S amikor kilép a kapun, azt várják el tőle, másszon fára inkább, legyen sáros, horgoljon vagy süssön kenyeret, őrizzen hagyományt, dúdoljon nótát és járjon legényest. Süssön is, járjon is, őrizzen is.  De legyen szabad a mában élnie, s ne várjuk el folyton tőle, hogy éljen úgy, ahogy régen volt.
„A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” – ezt mondta a kőszívű ember, Baradlay Kazimir, a negatív hős. Mondjuk, hogy nekünk igazán nem példaképünk, de különösmód ugyanazt szajkózzuk, mint ő, valahányszor fiataljainkat ostorozzuk. S ahol folyton kollektív elmarasztalásnak vannak kitéve – oda nyilván nem szívesen járnak. Ez a rossz moralizálás akasztja meg a haladást, ez tartja távol őket mindattól, amit közösségben tehetnének. S míg ez a darab föld nem mozog, hanem áll, s ha mégis mozog, süpped, addig ezeket a fiatalokat sem a munkahely, sem a motiváló közösség, sem a kulturális igényesség nem hozza haza. S akkor tovább hőzönghetjük a megmaradásról és kutyakötelességről szóló szlogenjeinket, mikor az ő gyermekeikből már végképp nem lesz magyar iskola. Tegyünk azért, gondolkodó emberek, hogy ha ezen a kapun most kimennek, legyen, aki ismét belép! Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!



...és van, aki fegyvertelen


A szó veszélyes fegyver.
Egyetlen botunk, batyunk, fegyverünk az anyanyelv.
A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver.
A legcsodálatosabb gyógyír és a legkegyetlenebb fegyver.

Harcolunk az anyanyelvünk megőrzéséért, védjük, óvjuk az anyanyelvet. Az anyanyelvhez valahogy mindig a küzdelem, a harc, valamiféle katonás kiállás társul. Különösen igaz ez ott, ahol már csak nagyon kevesen beszélik az anyanyelvet. Nagybánya, a multikulturális bányaváros, a bohém festőtelep egyik legnagyobb erénye a kultúráknak az a különös keveredése, ahogy mi, sokféle gyökerű, magyar, szász, sváb, lengyel, zsidó, szlovák, örmény, ukrán és román származású nagybányaiak valamikor ideérkezésünk után néhány évtizeddel elkezdtünk magyarul beszélni, magyarul érezni, magunkat magyarnak vallani – hinni. Az anyanyelv ebben a közegben tulajdonképpen meghatározhatatlan, az állampolgárság, a származás, a nemzetiség, és az anyanyelv gyakran egyetlen ember négyféle identitását jelenti, együtt teszi ki a teljes ént. De ahogy ebben a közös olvasztótégelyben eggyé váltunk, úgy fogyott el bennünk az önazonossághoz való ragaszkodásunk igénye. Ha ma Nagybányán az anyanyelvért harcolunk, legnagyobb ellenségünk nem egy másik anyanyelv, hanem a mindegy és a majdnem-magyarság, amit magunkban növesztettünk. A multikulturális közeg, a kulturális interferenciák trendi világában egy valamit felejtünk el itt, Nagybányán: multikultinak lenni nem úgy kell, hogy az ember kicsit megéli egyik identitását is, meg a másikat is, aprókat csipeget a közhelyessé silányult sztereotípiákból. Gyökereink ágát-bogát igazán úgy éljük meg, ha egészen azonosulunk minden identitásunkkal, ha már több van, egészen ismerjük anyanyelveinket és kultúráinkat – és ez a kettősség, hármasság nem okoz feszültséget a lelkünkben. Az az igénytelenségünk, hogy elfogadtuk, szemet hunytunk felette, hogy az is magyar, aki csak „kicsit beszéli a magyart”, aki nem kell, hogy magyar iskolába járjon, nem kell, hogy magyarul gondolkodjon és érezzen, imádkozzon és számoljon ahhoz, hogy magyarnak vallja magát, vagy mások annak mondják őt – az identitás teljes elcsökevényesedéséhez vezet. Ha anyanyelvünk őrzését arra bízzuk, aki nyilvánosan kérkedik azzal, hogy hadilábon áll a helyesírással - nos az az anyanyelv nem biztos, hogy jó kezekben lesz. Ezért kell, a józan ítélőképességre hivatkozva, megállapítanunk egy minimumot, ami alá mégsem kellene süllyednünk, szórványban sem, vagy talán különösen szórványban nem. Az anyanyelv használatát a maga teljességében megélni a biztonság, a kényelem, az otthonosság érzése, afféle nyújtózkodós érzés. Ha az anyanyelv használata bármiféle félelmet, feszengést, frusztrációt okoz, ha nem éljük meg annak tágasságát, árnyalatainak finomságát, az az anyanyelv nem a mi anyanyelvünk, az csak olyan, mint a kölcsönvett ruha. A szó veszélyes fegyver – és van, aki fegyvertelen.
Harcostársakat keresünk az anyanyelvért való küzdelmünkben, itt, Nagybányán, éppen jókor érkeztetek. Néhány napig ezt a harcot együtt vívjuk. Bennünk így teljesedik ki az anyanyelv, együtt éljük meg veletek, az Erdély minden szegletéből érkezőkkel, s így ünneplünk, a magyar nyelv ünnepén.

Elhangzott A Magyar Nyelv Napjainak megnyitó ünnepségén.



Tizenkét kőmíves

(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a Németh László Elméleti Líceum Híd utcai iskolaépületének avató ünnepségén)

"Tizenkét kőmives összetanakodék,
Magos Déva várát hogy fölépittenék.

Hogy fölépittenék fél véka ezüstér,
Fél véka ezüstér, fél véka aranyér."

A történet alapja az építő áldozat hiedelme. A régi embernek az a hite, mely szerint maradandót építeni áldozat nélkül nem lehet. A motívum a mítoszok világában vándorol, az embernek a szellemvilággal való küzdelmét értelmezi. Gyökerei olyan mélyen nyúlnak vissza az emberiség közös tudattalanjába, hogy fel-felbukkanó utalásokban különböző kultúrákban, különféle műfajokban más-más nyelveken jelenik meg, a pogány varázslat vallásos szokásokká szelídül a húsvéti bárányáldozatban, a kínaiak a Nagy Falhoz kötik beépített áldozataik szellemét, a hinduk kapuik oldalába temetik az áldozatot, az ősmagyarok a küszöb alá temettek, a kőművesek hamut kevernek a mészbe.  A mai ember már csak virágcsokrot köt új háza tetejére, házavatót tart, iskolaavatót. Mert tudja, áldozat nélkül nem lehet építeni. A magyar nyelvterület keleti részén elterjedt, a falba épített asszony motívumát variáló mondát a Kaukázus vidékéről hozzuk magunkkal, innen balladaként terjedt el a balkáni népek kultúrájában, a számunkra legismertebb változatában Manole mester építi Arges kolostorát 9 kőmívessel, az  albán változatban 3 kőműves tanakodék össze azon, hogy egy édesanyát, Rozafát a falba építse, de ismerjük a történet bolgár, szerb, horvát, görög, grúz, mordvin változatát is. Míg a roman változat Manole mestere dokumentálható, mi más, mint örmény származású  létező személyiség, a mi mesterünk mítikus hős, jelképes alak, archetípus. A ballada motívumai szabadon felcserélhetőek, egyes változataiban, például az ikafalviban egy ismeretlen tornyot rak Kőmíves Kelemen, legendája nem kötődik egyértelműen Déva várához: Elindult, elindult, tizenkét kőmíves Híres torony helyré, híres torony rakni”. Kisborosnyón mondják: “Szép piros véreddel meszet kell ótani./ Úgy áll meg a torony, a nagy bécsi torony.” Állhat az a híres torony bárhol, Déván, Bécsben, Nagybányán, Kőmíves Kelemen alakja jelkép, a munkájáért áldozatot hozó, közös törvényüket sajátmaga ellen fordító, önmaga döntését háromszor elátkozó mesterember, alkotó művész jelképe. Vívódása, tépelődése, átka és lelkiismeretfurdalása máig aktuális kérdéseket vet fel:
Etikus-e az a törvény, amit tizenkét kőmíves tett, avagy meddig tart a kollektív felelősség? Az áldozat mindig az egyéné – a győzelem a csapaté. Szörnyű tette egy irracionális döntés eredménye, a nagy közös akarás tragédiához vezet. Törvény-e az, amit tizenketten akarnak? S kire nézve törvény? Az áldozatra is? Hol éli meg Kőmíves Kelemen a valahová tartozás élményét? Kihez hű? Kinek hazudik? Mit él át, mikor újra és újra leomlik a fal? Miért építi mégis újra? Hogyan működik a tizenkét kőmívesek csoportdinamikája? Hol áll ebben a csoporban Kelemen kőműves? A ballada legismertebb változatában mi a demokratikus vállalkozást ismerjük: tizenkét kőmíves összetanakodék. A kibédi változat viszont így szól:  Kőműves Kelemen reggel felkel korán, s a tizenkét emberire szól: – Gyertek ide hozzám! Odamentek az emberei.” Úgy sejtjük, körülbelül ő a főnök.
Minden valószínűséggel legrégibb, esztétikailag legértékesebb balladánk főhőse sokkal több, mint balladahős. Történetében rengeteg kulturális utalás, etikai, pszichológiai reteg filcesedik össze. Sorsa az önmagával, végzetével küzdő hős lélektani folyamatát mutatja be: alkotni akar, s pénzt keresni. Tenni és nyerni. Inkább csak nyerni. Kőmíves Kelemen nem a közösségért épít, nem az örökkévalóságnak, nem az ellenség ellen. Nem. Fél véka ezüstért, s fél véka aranyért dolgozik. S a bravúrért: a lehetetlent kísérti. Kell még, görcsösen kell a fél véka ezüst, fél véka arany, még ha asszonya hintón is jár hozzá, s nagyobbik kocsisa hajtja a lovakat, négy pejlovat. Úgy sejtjük, tehetős ember volt. Súlyos árat fizet. De mit ér a fél véka ezüst és fél véka arany, ha minden emberi kapcsolatát elpusztította, s nem marad más, csak a bizonyosság: a falba épített hangok előbb-utóbb megszólalnak. Kőmíves Kelemen lelki törésének legszebb árnyalata az, ahogyan értékrendje átalakul: átkában elpusztítana hintót, lovat, szórna az útra tüzes istennyilát. Ekkor jön rá, hogy számára az ember többet ér a fizetségnél.
Hogy szól a történet női szólama? Tényleg az ura akarata előtt fejet hajtó, kérdezés nélkül engedelmeskedő nőalak-e a balladás ideál? Ugyanaz, aki hintón jár, s ellentmondást nem tűrő hangon figyelmezteti kocsisát a lovak valós tulajdonjogáról, most elfogadja a törvényt? Azt a törvényt, amit csak az akarat szab, nem a racionalitás?
A ballada őrzi egy régvolt nyelvállapot szépségeit, nyelvjárási ízeket, a változó nyelv korabeli lenyomatait. Egy válaszúti változat szerint „Kinek felesége Hamarább jő ide, Annak vérit vesszük, Kulimászba tesszük, Kulimászba tesszük, S a mészbe keverjük.” A mészbe a régi mesterek sokmindent kevertek: tejet, petróleumot, hamut és vért, mert a mész magában nem köt, kell hozzá a kulimász. A kulimász örök. Eredeti jelentésére[1] nem nagyon emlékszünk, de van. Kőmíves Kelemen tragédiája végülis ez: szakmai tudásának hiányát babonával akarja pótolni. Lelkes, de nem ért hozzá. Mondhatnánk, szívügye az építkezés. Igyekezete hősies, mégsem példaértékű. Kétségbeesésében imádkozik, de nem segítséget, nem valamiféle racionális megoldást kér, hanem varázslatot s átkot. Mert ez egy középkori történet.
Van-e ennél aktuálisabb üzenete ennek itt egy iskolaépület udvarán?  Milyen az ember? Milyenek a kőmívesek? Ki kicsoda a mi balladánkban? Mit kezdünk a balladai homállyal? Mennyi időnk van csodálni a megépült várat, s szembenézni önmagunkkal, értékeinkkel? S míg mi építünk, lesz-e még gyermek, ki minket hazavár?


Foto: Pongrácz Panni



[1] Fenyőgyantából főzött sötét színű kenőcs

Kedves Diákok, kedves Szülők, Meghívottak!

(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a tanévnyitó ünnepségen)

Ünnepel a Németh László Elméleti Líceum. 20 évvel ezelőtt jött létre ez az intézmény, sokunk álma valósult meg akkor. Viszonylag későn, amikor a nagy erdélyi iskolák, önálló magyar líceumok már rég léteztek, Nagybányán sikerült létrehozni egy olyan elméleti líceumot, amely végre egyesítette a több iskolában tagozatként működő magyar osztályokat. Erről, az alapítás pillanatairól, az egy évig húzódó épületfelújításról, berendezésről, a harcról, cselről és kitartásról ebben az évben, úgy tervezzük, sokat fogunk beszélni: megszólaltatjuk azokat, akik akkor az iskola ügyét felvállalták, akik akkor tanítottak, akkor tanultak. Készülünk emlékkönyvet kiadni és kiállítást szervezni. Az iskola 20 évét együtt ünnepeljük az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével, akik idén itt, Nagybányán szervezik országos rendezvényüket, A Magyar Nyelv Napjait, 20 éve veszünk részt versenyükön, a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőn. A májusi rendezvény kiváló alkalom arra, hogy a magyar nyelv tanításának legerősebb nagybányai bástyáját együtt ünnepeljük. Üzenetünk egyértelmű: az iskola célja, hogy minden magyar gyermek otthon érezze itt magát, minőségi oktatást kínáljunk a nagybányai és környékbeli gyermekeknek. Az iskola és a mögötte álló közösség idén együtt mutatja meg erejét. A 20. születésnapunkra új épületet kapunk. Az egykori református iskola hosszú csipkerózsika-álom után ébred: az államosítás után negyven évig úgy használták, hogy semmilyen felújítás nem történt. Az elhanyagolt épületnek veszélyessé vált a fűtése, statikája, elpusztult egy szárnya. A visszaszolgáltatás után éppen állapota miatt húzódott olyan soká a közösségben a vita, hogy milyen funkciót is adhatunk ennek az épületnek. Válság, megszorítások, pénztelenség, egyfajta közösségi depresszió hangulatában nem az épület újult meg, hanem olyan kiáltvány íródott, mely éles kritikával illette az iskolát. Tudtuk, hogy ez éket ver a város és a tanárok közé, hogy nem ez az út, hogy nem ez a megoldás. A felújítás, bár több hullámban mégiscsak nekifutottunk, forrás híján nehezen haladt. Be kell vallanunk, magunkat is nehezen győztük meg, a tanári karral még sokáig vitáztunk. Közben láttuk, amint egyre fogynak a gyermekeink a Petre Dulfu Általános Iskolában, míg egyszer végül nem jött létre egy előkészítő osztály. Nem volt mire várni. Az egyház, az iskola és az önkormányzat ekkor döntötte el, hogy a sok elképzelés közül azt választja, ami a közösség legégetőbb problémáit a leghamarabb tudja megoldani: akkor dőlt el, 2014-ben, hogy a környékbeli román óvodákban működő csoportok és a cintermi magyar osztályokkapnak itt helyet, hogy szilárd alapokat építsünk annak a Németh László Elméleti Líceumnak, amelynek akkor még csak felső tagozata és középiskolai osztályai voltak. Sokat, nagyon sokat változott az iskola azóta. S bár akkor úgy reméltük, az épületet szeptemberben már használhatjuk, hamar kiderült, hogy állapota miatt komolyabb felújításra lesz szükség, mint mi gondoltuk. De elkészültek a tervek, aláírtunk egy szerződést az egyházzal – amit azóta még aláírtunk néhányszor, s az önkormányzat döntése alapján az óvodacsoportok és osztályok intézményi szempontból már hozzánk tartoztak. A nyári kudarc újabb akadályt gördített elénk: meg kellett oldanunk, hogy a gyermekek itt, a líceum épületében osztálytermeket kapjanak, összébb húzódtunk hát, s évekig azért gyűjtöttünk, pályáztunk, hogy megfelelő berendezésük legyen. Vannak óvodás csoportjaink, akikkel először kerülünk egy épületbe, a Waldorf csoport kalandos befogadásáról azóta is sokat mesélünk. Nem volt év, hogy ne költöztek volna. Rengeteg pénzt költöttünk arra, hogy az ideiglenesség állapotát biztosítani tudjuk, szívesen költöttük volna ezt a Híd utcai épületre. Aggódtunk azon, hogy mi lesz majd a kicsik-nagyok együttélésével, s örömmel láttuk, hogy aggodalmunkra semmi ok nem volt, azóta sok-sok megható jelenetről számoltunk be. Viták, félelmek, nézeteltérések jellemezték azokat az éveket, akikor az építkezés pénz híján leállt. Tagadhatatlan, hogy ezt a feszültséget a kilátástalanság és a hiábavaló ígérgetések gerjesztették. Adománygyűjtések, jótékonysági estek, kétségbeesett nagy akarások ellenére is csak lassan haladt a munka. Mi itt jól érezzük magunkat, vigasztaltak a gyerkőcök, pedig tudtuk, lehetne igazi otthonuk. Mikor? – kérdeztem folyton, mikor? – kérdezték tőlem a szülők. Aztán egyszercsak eljött az az akkor, amikor a félkész építkezéshez újabb pénzforrás érkezett. Mikor gőzerővel nekifogtunk a munkának, akkor vált csak világossá, hogy mennyire fontos volt a sok adomány, a folyamatos munka, az időszak, amit mi válságként éltünk meg, milyen nagy hasznunkra vált. Voltak tervek, voltak jóváhagyások, volt közös szándék. Március óta zajlik az építkezésnek a legújabb hulláma folyamatos egyeztetés, folyamatos együttműködés mellett. Az akadályok nem tűntek el előlünk, a viták sem szűntek, mi sem lettünk szelídebbek, de haladtunk. Szerettük volna azt mondani: kész. Vágytunk arra, hogy csettintésre meglesz. Én magam sem tudnám felsorolni mennyi mindenre kellett gondolnunk, amire sosem gondoltuk, hogy majd gondolnunk kell. Hogy az iskola mögött egy új, hinni tudó, támogató szülői közösség áll, arról leginkább akkor győződtem meg, amikor együtt döntöttük el: nem baj, hogy sokminden ideiglenes még, vállaljuk, hogy ott kezdjük a tanévet. S hogy mit jelent konkrétan a szülői akarat, azt a legnagyobb maghatódottsággal tapasztalam meg múlt szombaton, amikor özönlöttek az iskolák udvarára a segíteni akarók.
Ma nem tudom mondani, köszönöm. Mert egymásnak köszönhetjük idők végeztéig. Pedig nem egymásért tettük. Nem nekem van iskolám, hanem ezeknek a gyermekeknek, nem magamért tettem, ha tettem, hanem mindig rájuk gondolva. Legalább annyira kellett az iskolának az épület, mint az épületnek az iskola, a közösségnek a gyermek, a gyermeknek a közösség, a politikusnak a szép feladat, a feladatnak a politikus. Ha igazán adni akarunk, adjunk számolatlanul, adjunk önzetlenül, halkan, nem harsogva, és soha ne felejtsük el, hogy mindannak, amit teszünk, egyetlen értelme van: gyermekeink öröme.
Foto: Pongrácz Panni


 

Kedves Maturanduszok!


                A szóban benne rejlik a jövőidejűség: ahogy benneteket megnevezünk most, nem azt mondjuk, hogy mik vagytok, hanem azt, hogy mire készültök. Veletek együtt vizsgázik az iskola is, megítélésünk egyre inkább függ a ti konkrétan mérhető eredményeitektől. Közös a siker, közös a felelősség. Ha jó diákok együtt iratkoznak be egy osztályba, jó osztályt hoznak létre, jó osztályokból jó iskolát. Ez a legkönnyebb módja annak, hogy jó iskolákat tartsunk fenn: válogassuk ki a jók közül a legjobbakat, dolgozzunk együtt velük néhány évig, és garantált a toplistás hely. No, ez az a luxus, amiben egy szórványiskolának sosem lehet része. Önként vállalt koncepciója azonban sokkal nemesebb, mint az, hogy csupán versenyistálló legyen: egy szórványiskola legszebb bizonyítéka az oktatás demokratikus voltának. Olyan, mint maga a társadalom. Azzal, hogy lemond a szelekció kényelméről, olyan lehetőséget teremt, mely az egyetlen garanciája a kisebbségi jogok érvényesítésének. Nem zár ki senkit. Nem abban versenyzik, hogy mi a legkisebb bejutási átlag, hanem befogad, személyre szabott oktatást kínál minden diák számára. Sikerhez juttatja az olimpikonokat és felzárkóztatja a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeket, lehetőséget teremt arra, hogy mindannyian érettségihez jussatok, egyetemre mehessetek, értelmiségi életet éljetek. Felismerhetitek, hogy az oktatás a társadalmi felemelkedés egyetlen hatékony eszköze. Erre ad lehetőséget egy szórványiskola: nem válogat, hanem áldoz, teremt, kínál. Felvállal szociális feladatokat, támogat és felzárkóztat. Nem bélyegez, nem szortíroz, nem kérdez – nevel. Olyanokat is, akikkel kegyes volt az élet, olyanokat is, akiknek kell egy segítő kéz. A közelről jövőket, s az utazókat, a tehetségeseket és a tehetetleneket, a lendületeseket és kényelmeseket.
          Nemigen hiszem, hogy van ma hősiesebb vállalkozás, mint szórványiskolát működtetni. Azt sem hiszem, hogy lenne ettől nemesebb cél. Ám egy szórványiskola minden erején feletti vállalásával együtt nem több, mint lehetőség. A lehetőség nem garancia. A kettő között ott munkálkodik a gyermek, ott van a család. Úgy gondolom, a siker titka itt van, abban a gyermekben, aki él a lehetőséggel, dolgozik az eredményért, és abban a családban, aki őt ebben támogatja azzal, hogy hisz az iskolában, érték számára a tudás, akarja, hogy gyermeke felemelkedjen az oktatás által és bízik a nevelésben. Ahogy egy szórványiskola alázattal vállal fel hatalmas feladatokat, úgy diákjai, és maga a közösség is alázattal kell, hogy viszonyuljon munkájához, hittel és bizakodással kell, hogy támogassa iskoláját. Nekünk csak ez az egy van, szeretnünk kell, dolgoznunk érte, hogy együtt lehessen sikeres minden maturandusz és általuk az alma mater. 

Batyuba kötött szavak

Akarjátok, hogy kezdődjön az iskola? Igeeeeen - harsogták kórusban az odagyűlt gyerkőcök, lehettek vagy harmincan, s aznap valahogy tisztábbak voltak, s elegánsabbak. Pántos, fehér cipellőik beleolvadtak az iskolaudvar sarába, kezükben a sokat szorongatott, kertből szedett őszirózsa csokrok sem voltak elszántabbak náluk. Akkor kezdődik az iskola! – kiabálta az igazgató a lépcsőfeljárón egyensúlyozva, s szavára s színes csapat betolult az épületbe. No így. Ilyen egyszerű.
Csak én gondolom azt, hogy a világ ennél bonyolultabb, s hogy van kiért, van kinek igazgatói beszédet mondani iskolai ünnepségeken. Most ezekből egy csokor, ballagásokon mondott, batyuba csomagolt, sokat dédelgetett szavaim, mit az ember olyan pillanatokban mond, amikor beszélni szokás, pedig ezek tipikusan nem verbális helyzetek.

2016
Arról, ami lényeges – és ami nem
Ma arról szeretnék beszélni, ami az iskolában lényeges, és arról, ami nem az.
Amiről azt hisszük, lényegtelen, később meghatározóvá válik. Emlékszem Irénkére, a padtársamra, aki megfelezte velem rántottás szendvicsét, és ez a gesztus, az ő történetei rengeteget jelentettek akkor, amikor szociális kérdéseket kellett átlátnom, kulturális különbségeket megértenem, etnikai konfliktusokat moderálnom. Mert erre egy fél rántottás szendvics tanított meg. Arra nem emlékszem, miről mit tanultunk kémiából, de határozottan emlékszem arra a számunkra szokatlanul emberi hangra, amikor tanárnőm eltért a tárgytól. Hamarabb tanultam meg fizikából a méltósággal viselt élet törvényét, mint Coulombét. S figyeltünk arra, amit matematika tanárunk mondott nekünk, de sokkal nagyobb hatással volt ránk az, amit eltitkolni próbált. Soha semmit nem integráltam azóta, de integrálódni sem tanítottak meg.
Ezért hiszem azt, hogy az igazi tanár nem csak tanít, hanem néha eltér a tárgytól, hogy az igazi diák el tudja raktározni magában azt az élményt, amiről most még elképzelni sem tudná, hogy egyszer majd lényegessé válik. Jó ízléssel választani, értelmesen beszélgetni, meglátni a szöveg mögötti jelentést, kritikusan viszonyulni a manipulációhoz, felismerni a hazugságot, idejében segíteni, elítélni a giccset, látni, hogyan torzul el egy információ, megérteni egy célzást, egy ironikus megjegyzést, megfogalmazni, mit érzünk, s tudni, mikor kell hallgatnunk, ragaszkodni az elveinkhez és érvelni, ha véleményünk van, bátran felvállalni a nekünk való feladatot, s felismerni saját korlátainkat, ha kell – ezeket matematikából, szövegértésből, zenéből vagy pszichológiából tanuljuk, rajzórán vagy vallásórán, akkor, amikor azt hisszük, lényegtelen dolgokról van szó.
Gyakran a legrebellisebb kamaszokból válnak az igazi gondolkodók, azok, akik látják a körülöttük levő világ hibáit, és arra vállalkoznak, hogy megváltoztatják azt. Azt hinnénk, egy iskola színvonalának legfőbb ismérve az, hogy hányan érettségiznek, hányan végeznek egyetemet a neveltjei közül. Pedig mi nem érettségi statisztikát neveltünk, hanem embereket: hinni, merni és akarni.


2014
Emlékeztek a Karinthy-gyermekre, aki elkésett? S magában ezt mondta: “Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már lecsengettek.”
Lecsengettek bizony nekünk is. Nem hiszitek: nálatok jobban most csak a tanáraitok hatódnak meg, akik  elengedik a kezeteket, szembenéznek a ballagás napjával, azzal, hogy bevégeztetett. Esélyük sincs többet formálni benneteket, hozzátok adni valamit önmagukból. Le kell tenni a naplót, a krétát, s kimondani: a mű elkészült. Óriási felelősség ez. Azt mondhatnánk, mi, tanárok edzettek vagyunk: évente engedünk el egy-egy generációt. Minden évben elmondjuk: EZ volt a nagy generáció, azok, akik ezután következnek, meg sem közelítik a mostaniakat. S jövőre ismét elmondjuk ugyanezt. Hozzánk nőtök, felnőtté váltok, a mieink lesztek. Kisétál egy-egy nemzedék az iskolából, s ha akarjuk, ha nem, a ballagás napjától kezdve minden megváltozik. Bármit mondunk nektek, az innentől kezdve a kötelezőség súlya alól felszabadul, s legföljebb személyes varázsunkon múlik, hogy útmutatásunkat, okoskodásunkat egyáltalán meghalljátok-e.  És mégis valami mindig össze fog kötni bennünket. Az oszi, míg élsz, oszi lesz. Már nem fog érdeklődni a hiányzásaid felől, nem ad jegyet és nem vonja le a magaviseleted, de valahogy mindig benned lesz az az érzés, hogy be kell számolnod neki, hogy amit mond, az számodra valahogy sokkal fontosabb, mint bárki más véleménye. Hogy találkozol vele, fecsegsz, te is érzed, talán túl sokat is, és ő bölcsen hallgat. És tud mindent. Nyilván azt is, amit nem mondtál el. Ha ez 1o-2o év múlva így lesz, csak egyet jelent: hogy mi, tanárok jól végeztük a munkánkat.
Van most még, így, ballagás környékén néhány érzelmileg nagyonis intenzív pillanat, amikor mindaz, ami történik, szinte beleég a memóriátokba, a mozdulatok végtelen hosszúvá nyúlnak, a gesztusok fényképekké lesznek, a szavak különös jelentésekkel gazdagodnak, a legapróbb emlékfoszlányon is meg tudtok hatódni, s azon is nevettek, amin addig soha. Ízek maradnak meg, illatok, selyemsuhogások, mondatfoszlányok, mosolyok. Milyen különös, hogy az, ami most történik veletek, amit most még, ezekben a pillanatokban mondunk, amit még kapkodva megosztunk veletek, sokkal erősebb élmény lesz, mint amit négy, nyolc, tizenkét éven át építgettünk bennetek. S ezt mi tudjuk. Éppen ezért zavarbaejtő a felelősség tudata. Találkozunk veletek, fecsegünk, mi is érezzük, hogy talán túl sokat is, és ti bölcsen hallgattok. És mindent tudtok. Nyilván azt is, amit nem mondtunk el. Ha ez így van, csak azt jelenti: jó diákjaink voltatok. 

2013
Kedves Diákok, kedves Ballagók!
Talán az idei volt minden iskolaév közül a legrövidebb. Mindig az idei a legrövidebb. De mindenképp rövidnek tűnik ilyenkor minden együtt töltött év, s el sem kezdjük, máris búcsúzni kell, pityeregni, összeborulni, nagy szavakat mondunk, érzelgős beszédeket, bölcsességeket, melyektől úgy tűnik, ti, búcsúzók, és mi, búcsúztatók megkérdőjelezhetetlen szakértői vagyunk az életnek, sőt az Életnek, s biztosak abban, mi az egyedül üdvözítő sors, amit nektek ki kell járnotok. Miközben, ti, a FB-generáció igazán nem mentek messzire, hisz ha másképp nem is, legalább a virtuális térben egészen biztosan együtt maradtok, még ha az nem is ugyanaz az érzés. Nekünk pedig, búcsúztatóknak, legyünk bár tapasztalt pedagógusok, sokat megjárt politikusok, nosztalgiázó szülők vagy éppen bölcseskedő diáktársaitok, egyetlen közös nevezőnk van: mi sem tudjuk, mi fán terem a boldogság. Fel tudjuk-e ismerni a boldogságot abban a boldog pillanatban, amikor részesei, főszereplői vagyunk a boldogságnak? Nagyon ritkán. Meg tudjuk-e határozni, egészen pontosan és általánosan érvényesen, hogy mi is az a boldogság? Valószínűleg soha. De bölcsességeket harsogni és „tanítani” a boldogságot mindannyian tudjuk. Legalábbis sűrűn megpróbálkozunk vele. Nagyon kevesen tudjuk kimondani, hogy igen, ez most az a pillanat, amikor boldogok vagyunk. De azt bizonyosan megmondjuk, hogy akkor és ott boldogok voltunk. A „voltunk” pillanatát aztán igen nehéz nyakon csípni, visszahozni, magunkhoz kötözni. Elvárjuk, hogy a boldogságnak legyen receptje, ott álljon egy út végén, melyet ha kijárunk, garantáltan elérünk valami nagy ködsűrű létbe (az lesz ott a Boldogság), s onnétt aztán ki nem hajt bennünket senki, még erővel sem. S várjuk, ilyenkor ballagáskor, hogy jöjjön már valaki, mondja meg, melyik az az út, ami oda vezet, s onnantól kezdve minden rendben lesz.
Nem is tudunk másról írni, mi, halandók, boldogságkeresés címén, csak nagyon sarkított, idealizált, allegorizált boldogságfogalmakról, Tudósról, Fejedelemről, Hadvezérről - s Csongorról, meg a boldogságkereső ember végtelen magányáról. Van e köztünk bárki is, aki biztos garanciája lehet annak, hogy a pénz vagy a hatalom, a tudás vagy a hit, a magyarság megőrzése vagy a világpolgárság, a világlátás vagy az ittmaradás, a szerelem, a házasság, a gyermek, a türelem vagy a nyughatatlanság jelent-e majd nektek boldogságot? Valószínűleg mindenből kell egy kicsi az igazi boldogsághoz. S persze minden pillanatban más ezek közül, s nem tudni igazán mennyi, s mikor van az „akkor”.
A boldogságkeresésben, azt hiszem, egyetlen biztos pont van: a hármas út. Nem állítjuk magunkról, hogy megtanítottuk nektek a nagybetűsben való boldogulást. De tudtok integrálni, tudjátok, mekkorára nő a császárpingvin, mire képes egy szénatom, miért metonimikus a történetalakítás, s mi a létegzisztenciális problematika posztmodern megközelítése. Hogy mindez mire jó? Kiderül akkor, amikor a hármas úthoz értek. Egy bizonyos: sok-sok hármas út áll előttetek. Azt kívánom, mindegyik legyen igazi kihívás, lehetőség. S legyen meg mindig a döntéshez való jogotok és szabadságotok.

2013
Kedves Diákok, kedves Ballagók!
Úgy búcsúztok, mintha elmenni készülnétek, mintha tényleg végérvényesen és visszafordíthatatlanul lezárnátok egy korszakot. Pedig nem mentek messzire, néhány vizsga, egy rövid vakáció, és ismét együtt lehetünk. Nem váltok el egymástól, hiszen ha nem is lesztek mindannyian osztálytársak, biztosan találkoztok majd a szünetekben, a közös programokon, a gólyatáborban, gólyabálon.
Mert Ti vagytok azok, akik, az iskola neveltjeiként leginkább tudjátok azt, miért érdemes ide visszatérni. Ti vagytok azok, akikbe 4 éven át belenevelődött az a sajátosan némethlászlós viselkedésmód, amit át fogtok majd adni újonnan érkezett diáktársaitoknak. Fogadjátok majd őket szeretettel, kalauzoljátok őket, mint jó házigazdák, s tanuljatok egymástól: ők észre fogják venni, mekkora különbség van egy tagozatként működő magyar osztályban töltött 4 év, 8 év és egy önálló magyar intézmény szellemisége között. Ti azt fogjátok átadni nekik, ami bennünket némethlászlóssá tesz: a közösség szellemiségét, a nagy magyar család érzését, az itthon természetességét.

Nekünk azért is becsülnünk kell iskolánkat, mert itt lehetünk együtt. S ezt talán azért nehéz megértenetek, mert nem tudjátok összehasonlítani azzal, amikor magyar diákok, akik különböző szakokat választottak, más-más iskolákba jártak, s nagyszünetben szökdöstek át egymáshoz, hogy akár kis időre is találkozhassanak. Amikor a szüleitek diákok voltak, sokáig dédelgettek nagy közös álmot: hogy egyszer majd úgy legyenek kilencedikesek, hogy ne kelljen egymástól elválniuk. Hogy úgy szólalhassanak meg ünnepi pillanatokban, hogy az az ünnep rólunk szóljon. Jusson eszükbe most azoknak a szülőknek, akiknek mindez nem adatott meg, hogy magyar iskola csak addig lesz, míg magyar diák is lesz. Hogy meddig lehetünk mi, magyar diákok egy közös iskola neveltjei, az csakis attól függ, van-e ma a bányavidéki magyarságnak igénye a magyar tannyelvű iskolára, álmodja-e még az egykori nagy közös álmot, hisz-e még abban, hogy minden igyekezetünk középpontjában a iskolánk fenntartása, megőrzése kell, hogy legyen, érzi-e még az egyén felelősségét a közösség életében. Ez jusson eszébe minden magyar szülőnek akkor, amikor segít nektek pályát, iskolát választani. Mert mindannyiótokra szükség van. Visszavárunk titeket.