Tabuk nélkül arról, mi áll az idén (is) gyengébb vizsgaeredmények mögött, milyen egyéni utak, társadalmi jelenségek dolgoznak a minőség ellen, mennyivel többet dolgozik egy pedagógus egy szórványiskolában, egyáltalán kik a szórványiskolák diákjai, s mi áll a jobb eredmények útjába.
Miközben ünnepeljük az általában véve jobb
vizsgaeredményeket, a sok tízest, siratjuk a kísérleti generációt, és szembesülünk
a román nyelv oktatásában alkalmazott stratégiák eredményeivel, egy alaposabb elemzés
világosan mutatja: egyértelmű a szórványiskolák lemaradása, nemcsak az országos
átlaghoz, de korábbi önmagukhoz képest is alulteljesítenek. Elismerés a
kivételeknek.
Zsenáns, mondhatnánk, hiszen mi magunk, szórványban élők
szoktuk hangoztatni, hogy az, hogy kevesebben vagyunk, nem azt jelenti, hogy
gyengébbek lennénk, s hogy a szórványt nem kell ilyen értelemben babusgatni.
Mi az oka a lemaradásnak?
Azt gondolnánk, hogy egy szórványiskolába a
szórványközösség gyermekei járnak. Egy szórványiskola teljesítménye tehát tükrözi
a szórványközösség képességeit. Már rég nem. A szórványtelepüléseken jellemzően
elméleti iskolák működnek, nagymúltú intézmények, amelyek akár román iskolák
tagozataiból önállósultak, akár több tagozat egyesítéséből jöttek létre,
ritkább esetben ’89 előtt is kizárólag magyar tannyelvű iskolaként működtek.
Ezek az elméleti iskolák olyan szintű oktatást biztosítottak, amely jóval
fölülmúlja a közösség átlagos igényeit, kezdetben szelektáltak, később, az
elszórványosodás folyamatában csökkenő létszámmal tudják csak biztosítani az
osztályok fennmaradását. Az itt végzett diákok nagy százalékban egyetemet
végeznek – és nagy
százalékban nem térnek vissza a szórványközösségbe. Ha tehát egy közösséget
évente lefölözünk, az értelmiségiek nem térnek vissza eredeti közegükbe, nem
ott alapítanak családot, nem ott nevelnek gyermekeket, nem ott oltják saját
értékrendjüket, a tudás prioritását a következő generációba, akkor azoknak a
gyermekeknek az eredményei már nem lesznek benne a következő statisztikákban.
Helyüket átveszik azok, akik – üres helyek lévén az iskolában – bejutnak ezekre
a helyekre. Majd azok, akik – megmentendő egy-egy osztályt – bekerülnek ezekre
a helyekre. Egy szórványiskola feladata ma az, hogy biztosítsa az anyanyelven
való tanulás jogát MINDEN magyar[1]
gyermeknek. Egy osztályba kerül tehát a nagyon jó képességű gyermek, és a tanulási
nehézségekkel küszködő gyermek, egy egész nemzedék, s ott a pedagógus tesz,
amit tenni tud, kivel mire jut.
Azt mondhatnánk, hogy ilyenformán egy szórványiskola tökéletes
keresztmetszete a vonzáskörzetében levő társadalomnak. Nem az. A közösség egy
jó része ugyanis nem gondolja azt, hogy a saját gyermeke oda kellene hogy
iskolába járjon, ahová minden gyermek jár. Igénye van arra, hogy olyan helyre
járassa a gyermeket, ahol van szelekció, ahol tudás, képességek, társadalmi
pozíció tekintetében homogén közösségben tölti a gyermek azt a 9-13 évet, ami
életének valószínű legmeghatározóbb időszaka. Ezzel az elképzeléssel áll
szemben a „mentsük meg a szórványiskolát” akciók sokasága, és lássuk be: a
kettő nem azonos eséllyel indul. Azok a gyermekek, akik ebből a közegből
jönnek, általában jó képességűek, szüleik döntése következtében többnyire egy
másik – közeli nagyvárosi vagy helyi román tagozatos – iskola statisztikáját
fogják javítani. Nevezzük a jelenséget sznobériának, rongyrázásnak, kivagyiságnak,
vagy az igényes szülők tehetetlen, egyéni megoldásának – mindegy, számolnunk
kell vele, s látnunk kell azt, hogy évek óta egy-egy generáció felső harmada[2]
elpártol a szórványiskoláktól – eredményeik nem javítják a statisztikai
adatokat. Ha ez nyolcadik osztály után történik, akkor csak az érettségi
eredményekben fogjuk látni a hiányt, de egyre inkább azt látjuk, hogy már az
iskolaválasztás pillanatában megelőlegezik a szülők a szórványiskolával szembeni
bizalmatlanságot. Az ilyen döntések aztán különböző megoldási modellekre
épülnek, vannak ennek is divatjelenségei, feltörőben s leköszönőben levő
trendek párhuzamai, s nyilván az eredményen, az így nevelődött gyermek
személyiségén is meglátszik a különbség. Lássuk be: nem minden esetben negatív
értelemben.
Jöttek, jődögéltek a finnugorok nyugat felé. Egyszercsak
megláttak egy táblát: Finnország felé. Aki el tudta olvasni, arra ment.
Helyüket kitöltik mások. Az iskolák folyamatosan
dolgoznak azon, hogy biztosítsák a fennmaradásukhoz szükséges létszámot. Ez az
igyekezet természetesen egy mesterséges beavatkozás a lemorzsolódás folyamatának késleltetésébe,
kényszerhelyzet, néha patthelyzet, ami rengeteg fonákságot eredményez.
Ha a szülő nem nyit be magától az iskola kapuján, hogy
oda írassa a gyermekét, az iskola megy a szülő elé. A beiskolázási kampányok
annyi energiát vesznek el az iskolavezetéstől, a pedagógusoktól, hogy azt nem
is gondolnánk. Olyan konfliktushelyzetet teremtenek intézmények között, ami
évtizedekre meghatározza egy-egy ilyen szórványközösség hangulatát. Mindig van
egy másik iskola, ami elszippantja a gyermekeket, indul a harc évente a
létszámért - a konkurencia pszichológiája belénk van kódolva. Igaz ugyan két
cégre, két kocsmára, két templomra is, de legigazabb két iskolára. Az
iskolaválasztás ugyanis, bárhogy is érveljen a pedagógus egy beiskolázási kampányban,
mégiscsak az egyik legszubjektívebb döntésünk. Nem véletlenül nevezik
kampánynak, igen, ugyanúgy működik. A szórványiskola és a köré épülő civilszervezetek
sokasága úgy gondolja, valami extrát kell nyújtani, ami meggyőzi a szülőt, hogy
gyermekének helye éppen abban az iskolában van. Ez a „ha megeszed a spenótot,
kapsz csokoládét” logikája nemhogy segítene az iskola megítélésén, de
kifejleszti azt a reakciót, amit talán a meggyőzéssel kapcsolatos viszolygásnak
tudunk leginkább nevezni. Ezt érezzük, amikor ránktelepednek a MLM-ügynökök,
amikor becsengetnek az ajtónkon, hogy bugyiban beszélgessünk istenről, amikor
aláírást gyűjtenek a parlagfű ellen, vagy amikor sms-t kapunk a választás
napján. Lehet, hogy nagy százalékban eredményes az ilyen akció, de többnyire a
gondolkodó embereket riasztja el. Sejthető, hogy nekik szintén gondolkodó
gyermekeik vannak, akik ilyenforma statisztikákban máshol fognak jól
teljesíteni. Más esetben – sok-sok más esetben – az így meggyőzött szülővel
aztán végképp sérül az iskola viszonya, s torz magatartások egész arzenálját
tapasztaljuk sok éven keresztül, amikor a szülőknek kiszolgáltatott iskola
hajbókolva köszöni meg a jelenlétet. Vélhetően egészen másfajta beszélgetések
hangzanak el az iskoláról egy olyan családban, ahol tesznek azért, hogy a
gyermek bejusson a vágyott helyre, és abban, ahol a megváltozott erőviszonyok
átértékelik az intézmény – nyomokban még fellelhető – szakmai tekintélyét. Vélhetően
jelent ez néhány tizednyi árnyalatot egy statisztikában.
Ahová a jó tanuló jár, ott terem a jó statisztika.
Ingyen! – a varázsszó, amit a szórványiskolák oly gyakran
vetnek be, arra az elképzelésre épül, hogy a szórványközösségnek szociális
nehézségei is vannak. Ingyen ebéd, ingyen afterschool, ingyen tábor, ingyen
bábszínház, ingyen táska, ingyen füzet. Ez az ingyen persze másoknak nagyon sok
pénzébe kerül, s néha hordjuk a hegyre a homokot, s olyan családokat
támogatunk, akik maguk is támogatói lehetnének egy egész iskolának. Sajnos ennek
az ingyennek kevés eredményét látjuk, ritkán tapasztaljuk azt, hogy ezért
nőnének a létszámok, még ha sok családnak valóban segítséget is jelent.
Szociális programok – sok szórványiskola vállalja fel azt,
hogy a minimális létszámot biztosítandó elindít egy olyan szociális programot,
ami árva, hátrányos helyzetű gyermekek beiskolázását segíti. Sok civil
szervezet, egyház telepít ilyen szociális központokat szórványiskolák mellé,
nem titkolt szándékkal: nemcsak az iskolát, magát a közösséget is
gazdagíthatják majd ezek a gyermekek. Miközben az ilyen tevékenységekkel –
hatalmas lemorzsolódás mellett – sikerül néhány gyermek boldogulását segíteni
óriási befektetéssel, tiszteletre méltó pedagógiai és nevelői munkával,
végtelen türelemmel, alázattal és elkötelezettséggel, az ilyen programok célja
jellemzően az, hogy a gyermekek mindenféle természetű lemaradását behozzák, ők
gyakran otthonuktól távol, tehát nem saját szórványközösségükben méretnek meg
az ilyen statisztikákban. Nem állnak rendelkezésünkre olyan kimutatások,
amelyek az ő eredményeiket viszonyítják a befogadó iskolákéhoz és az országos
átlaghoz, mert talán ízléstelen lenne egy ilyen összehasonlítás, de érdemes
volna megnézni a fejlődésüket önmagukhoz képest.
Mentsük meg! – az osztályt, az iskolát, a létszámot. Az
ilyen, többnyire sajtóbarát megvalósítások gyakran kerülnek választási
plakátokra. Egy közösség számára azonban, amely már nem tud megtölteni több
osztályt, több iskolát, nem különösebb segítség. Ennyit mond: volt rá
lehetőség, de nem éltetek vele. Kevésbé szól arról a hír, hogy közben megszűnt
egy-egy óvodacsoport, amiért korábban annyit küzdöttek, összevontak két osztályt,
két iskolát, tengődik még néhány évig két hegy közt egy völgyben néhány gyermek
egy nyugdíjas pedagógussal, megtanulják a rajzot, a földrajzot, a vallást és a
biológiát is a szakképzetlen pedagógustól, aki vállalja, hogy két szőlőkötözés
közben belép az iskolába. Gyakran vagyunk szemtanúi egy-egy szórványiskola
kivéreztetésének, a szimultán osztályokhoz való ragaszkodásnak, a létszámon
aluli osztályokért való küzdelemnek, mindenféle, bámulatosan kreatív
praktikának, amivel pótoljuk egy közösség elvágyódó és meg nem születő
gyermekeit. Gondoljunk arra, hogy az ilyen iskolákat éppúgy mérik a
statisztikák, mint a belvárosiakat.
Mi nem stresszeljük a gyermeket! – hirdeti ma egy szórványiskola
beiskolázási kampánya. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy csinálják. Meg arra is,
hogy erről a pedagógusok egyáltalán értesültek-e, hogy ők ilyen stresszmentes
üzemmódba váltanak. Nem vagyok rá kíváncsi, mert onnantól kezdve, hogy ez
nyilvánvalóan nincs így[3],
a többi állítás hitelessége is megkérdőjeleződik. Jó példa ez a beiskolázási
kampányok blöffparádéjára, amit engem legalább, mint gondolkodó embert egészen
biztosan távol tartana attól, hogy ennek a pedagógiának tegyem ki fejlődő
gyermekemet. Ha ez azt jelenti, hogy a szórványiskola nem kívánja felvenni kesztyűt,
s nem küzd meg az elsőbbségért más helyi versenyistállóval[4],
azt nyilván valahogy másképp kellene megfogalmazni. De látjuk ebből is, hogy
sokan vállalják fel programként, hitvallásként, önmeghatározásként a
középszerűséget, s kerítenek köré akkora ideológiát, hogy annak füle van. Látjuk
azt is, hogy az egykor nagymúltú iskoláink hogyan csúsznak lejjebb és lejjebb a
toplistákon, miközben nyilván azt is látnunk kell, hogy nemcsak az
iskoláinkkal, hanem a toplistákkal
is gond van ebben a képletben. És valahol azt is látnunk kell, hogy az ilyen
szlogenek, miszerint mi nem stresszeljük kedves szülő az ön gyermekét, szomorú
magyarázkodások, amit az iskola – vagy az azt népszerűsítő civil szervezet –
adni tud a toplistákat böngésző szülőknek. Ezt üzenik magukról: mi kivonulunk a
trendből, mi nem játsszuk ezt a játékot. Pedig helyette simán mondhatnák:
kedves szülő, mi attól leszünk jók, ha az ön jó gyermeke a mi statisztikánkat gazdagítja,
nézze el nekünk, hogy a mások nem annyira tehetséges, nem annyira kékszemű
gyermeke is egy levegőt szív majd az önével. Őt is szeretjük, miénk. Együtt fognak
mosolyogni a statisztikákban.
[1] Az nem tisztázott – és érthető okokból
kifolyólag nincs is szándék a tisztázására
–, hogy mit jelent az, hogy magyar gyermek. Mennyire kell magyarul
beszélnie egy gyermeknek ahhoz, hogy magyar iskolába járhasson? – semennyire – ,
milyen eszközei vannak az iskolának arra, hogy ezt felmérje? – semmilyenek.
Ameddig szabad helyek vannak egy iskolában, márpedig egy szórványiskolában
mindig vannak szabad helyek, addig az iskola köteles fogadni minden gyermeket,
aki oda beiratkozni akar, vagy akit valaki oda be akar írni, és az ráhatással
van a szülőre, akinek mindegy. Az, hogy a nyelvi akadályok hogyan befolyásolják
majd az eredmények statisztikáját, sejthető. De az sem mellékes szempont, hogy miközben
megmérjük őt statisztikailag, mi történik egy gyermek lelkében.
[2] A vizsgaeredmények alapján legsikeresebb
gyermekek egyharmada
[3] Egy iskola a gyermek számára bizony
stresszes hely. Az óvoda is az, a játszótér, s maga a társas lét is. Stressz nélkül valószínűleg nem is lehet
tanulni. De arra kell megtanítanunk őket, hogyan kezeljék a stresszt, hogyan
dolgozzák fel, hogy ne okozzon sérüléseket a személyiségükben. És arra, hogyan
tereljék mederbe a stressz okozta feszengéseiket, indulataikat, hogyan
építsenek erre az energiára. No, lehetne erről beszélni.
[4] Nagyon hangosan kell elmondanunk azt is,
hogy szórványban kiváló versenyeredmények születnek, hogy nemzetközi szinten
elismert versenyzők (is) tanulnak ezekben az iskolákban, hogy a kis számok
törvénye alapján a szórványiskolákból sokkal nagyobb eséllyel jutnak ki
versenyzők országos versenyekre, ahol könnyűszerrel megmutatják kiváló
tudásukat, tehetségüket. Hogy a kis létszámú osztályokban több figyelem jut
nekik. Ez is igaz.