Ismét statisztika-lázban ég az ország, pedig ez a
legutolsó dolog, amit a próbavizsgákkal kapcsolatban tennünk kellene.
Siránkozunk és szörnyülködünk, magyarázkodunk és mentegetőzünk, felzárkóztató
programokat és tematikus ellenőrzéseket sürgetünk.
Mire jó a próbavizsga, mit mutat meg ez a megmérettetés,
mekkora a baj (már megint, még mindig) az oktatási rendszerrel, és főképp ki a
hibás? – tisztázzuk a félreértéseket.
A próbavizsga egy tét nélküli szimulálás, pontosan
olyan ez, mint amikor a pilóták gyakorolnak, anélkül, hogy hibáik miatt
lezuhannának. Azt is megélik közben, hogy mi a következménye annak, ha hibát
követnek el, hibázni tehát ér, tesztelni a „gépet” is, próbálgatni a határait. Vagy
olyan, mint az estélyi ruha első próbája a varrónőnél – csak ezt végignézi a
teljes báli közönség.
Másfelől ez egy tét nélküli próbavizsga, és ez
lényeges a hozzáállás tekintetében. A próbavizsgára kapott jegy csak a diák
írásos kérésére kerülhet be a naplóba. Tehát nem kerül be. Ilyenformán a jegy
igazán mellékes részletkérdéssé válik elsősorban azoknak, akiknek a jegyeiről
szól itt a beszélgetés. Bár ebben is nehéz általánosítani. Mert míg a VIII.
osztályos diákok egy jó része már a próbavizsga miatt is agyonstresszeli magát,
a napos oldalon nincs motiváció. Aminek nincs következménye, azzal sokat nem
kell foglalkozni. És – lássuk be –, egy jókora réteg számára magának a
vizsgának sem lesz az égadta világon semmi következménye. És itt nem csupán
azokra kell gondolnunk, akiknek nincsenek különösebb ambícióik a
továbbtanulással kapcsolatban, hanem a teljes szórványra, vagy minden olyan
helyre, ahol a térségben egy középiskola van, és az több helyet hirdet meg,
mint ahány nyolcadikos van, vagyis ott, ahol a jegynek nincs szerepe a
felvételiben.
Tavaly óta nem számítanak be a felvételi átlagba a
négy év jegyei. Objektívebb így a diákok mérése, de ki van téve annak, hogy
egyetlen alkalommal mérve a tudásukat, ez pont nem az a nap lesz, amikor jól
tudnak teljesíteni. Mondhatnánk azt is, hogy ez az életben még rengetegszer
lesz így, s az igazán lényeges helyzetekben csakis magukra számíthatnak, meg
még rengeteg ilyen közhelyet, ami a tényeken nem változtat: erre a fajta
megmérettetésre egészen másként kell készülni, mint arra, aminek nincs ekkora
tétje. A próbavizsgának éppen ebben volna a legnagyobb szerepe: kipróbálni,
hogyan működünk vizsgázóként, hogy reagálunk a stresszhelyzetre, hogy kezeljük
az izgalmat, az indulatainkat, a pánikot, hogy osszuk be az időnket, mit
teszünk, ha egy feladat kifog rajtunk. A vizsgára való lelki, mentális
felkészülés legalább olyan fontos, mint a tanulás. Erre kellene konkrét
stratégiákat kidolgozni a felkészítő tanárral együtt. Ilyenkor kell megtanulni
optimálisan kihasználni a választereket (a gyermekek megvonalazott keretekbe,
táblázatok rovataiba, előre kijelölt felületekre írják válaszaikat), kezelni a
vizsgalapokat, helyesen kihúzni a hibás válaszokat, megfelelő írószert
használni – egyszóval megszokni a vizsgázás technikáját.
Vélhetőleg a nyolcadikosok ilyenkorra már láttak
vizsgatételt. Abban bízunk, hogy nem láttak hetente egyet. Az ugyanis, hogy a
kompetenciák fejlesztése helyett agyongyakoroltatjuk őket, folyamatosan
méregetjük a tudásukat, a legnagyobb hiba a felkészítésben:
olyan automatizmusokat fejleszt ki, amelyek szöges ellentétei a
kompetenciamérés szándékának. A vizsgára való felkészülésnek ideális esetben az
októberben megjelenő tételmodellnek a közös megoldása és a próbavizsga kellene
hogy legyen az egyedüli módja, a vizsga tartalma ugyanis semmiben nem
különbözik attól, amiről a tanórának szólnia kellene négy éven keresztül. Ilyen
ideális esettel én még nem találkoztam, de az ideális esetek már csak ilyenek.
Helyette van a megfelelési kényszer minden lehetséges és abszurd
formája. A tanár nemcsak az igazgatónak, de elsősorban a szülőnek akar
megfelelni, az igazgató a tanfelügyelőségnek, a tanfelügyelőség a
minisztériumnak – s miközben megérkeztünk a kóró és a kismadár meséjéhez,
egyetlen részletre nem figyeltünk: a gyermekre. A szülő eközben már nem érti a
gyermeke házi feladatát, és szorong attól, hogy a feladat, ami nem is az övé,
meghaladja őt. Fent említett szereplők közül kivétel nélkül mindenkiben ott
lappang az önvád, a folyamatos rettegés attól, hogy kiderül: valamit
elmulasztott, valamit nem jól értett, valamit rosszul csinált, s hogy ezt
leplezze, mindenki másra mutogat, mondván, hogy a hiba nem az ő készülékében
van. Az ösztönös védekezés egy olyan reakció, ami leginkább a bizonytalanságot
jelzi. Ez a bizonytalanság eredményezi aztán a sok pótcselekvést, egyéni
megoldást, aminek közös nevezője a magába az oktatási rendszerbe vetett hit
megingása. Ezért szaporodnak el a pánikszerű különutas megoldások: a
magániskolák, a magánórák, az magánóraadó önkéntesek, a diákok tesztelésére
szakosodott központok, a „szakértők”, civil összefogások és föderációk. Annyi
üres mondatot és zöldséget, mint ilyentájt, ritkán lehet olvasni. Nem volt
eddig olyan vizsga, aminek apropóján ne lepleződött volna le egy-egy haragos
elégedetlen. Annyian kezdenek bezzegelni, ostorozni a mai fiatalokat, akik
egyrebutábbak, csakatelefonjaikbabújnak, hogyhallanánakhabevandugvaafülük és
különbenishogynéznekki, visszasírni a régmúlt jó poroszos oktatását, felidézni
saját egykori keménységüket, hogy látnunk kell: nagy igény van a nosztalgiára,
ez az egyetlen kapaszkodó a bizonytalan világban. Mert két fontos javaslat
fogalmazódik meg: az, hogy mindenképp változtatni kell, és az, hogy amit eddig
megváltoztattunk, azt csináljuk vissza. Gombamód szaporodnak az egyre britebb
tudósok, akik minden statisztikában látnak egy hazafias verset, minden
dolgozatban egy elégiát, s elhangzik a jelszó: „agyontraumatizálják a
gyermekeinket” – a vizsgához valószínű még a focinál és a gyermeknevelésnél is
többen értünk. A sopánkodások hevében fel sem tűnik, hogy éppen az idei
próbavizsga eredményeit hasonlítjuk a tavalyi nyári vizsga eredményeihez, egyik
generációt a másikhoz, februárt júniushoz, gyakran egy kalap alá vesszük a
különböző vizsgaformákat, s az sem világos, hogy mikor beszélünk magyar
gyermekek teljesítményéről, és mikor az országos átlagról. Ezek egymáshoz való
viszonyítása adja ki a beszédtéma fő vonulatát, pedig ezeket az átlagokat
valójában ki sem kellene számolni. A gyermek nem azért vizsgázik jól vagy
rosszul, hogy kicsit kimozdítsa a statisztikát, a próbavizsga dolga nem az,
hogy iskolákat, megyéket egymással versenyeztessen. A diák eredménye nagyonis
fontos – de ezzel csak neki és a felkészítő tanárának volna dolga. Nekik
viszont annál több.
Hogy riasztó-e a román és a matematika átlag
zuhanórepülése? Igen. Hogy meglepő-e az eredmény? Nem. Hogy előrevetíti-e a gyenge
nyári eredményeket? Ha semmit sem teszünk addig, biztosan.
