Hogyan tanuljunk románul? Avagy RLNM kontra OG9/2018

A román nyelv oktatására vonatkozó kormányrendelet (OG9/2018) kapcsán ismét aktuálissá vált a román nyelv tanításának módszereiről, sajátos helyzetéről vitázni. Úgy gondolom, ebben a témában sok szempontból is a legmarkánsabb szakmai akció a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának POSDRU-projektje volt (POSDRU/87/1.3/S/63909), ,,Perfectionarea cadrelor didactice, din invatamantul preuniversitar, care predau limba romana minoritatilor nationale" címmel, amit a szakma a RLMN (Româna ca limbă nematernă) rövidítéssel jegyzett meg. A Projekt  a problémáról való együttgondolkodásnak az első olyan lépése, mely az új nyelvszemléletet kidolgozta és többszáz, kisebbségeket tanító pedagógust (tanítókat és romántanárokat) továbbképzett erre a speciális feladatra. Az általuk felkínált “ca limba nematernă” szintagma egy több évtizedes vitát zár le, mely a román nyelvnek a kisebbségek számára való definiálását főképp politikai irányelvek alapján a „limba statului”, „limba majoritară”, illetve „limba străină” megfogalmazások labirintusából sehogyan sem tudta kivezetni. Az ajánlott státus nemcsak politikailag korrekt, de szakmai irányelveket is előrevetít: hosszú idő óta először mondták ki azt, hogy a kisebbségek nem indulnak azonos esélyekkel a született nyelvhasználókkal, s nyelvtanulásuk nem azonos a világnyelvek megtanulásának módszerével. A projekt felülemelkedett azon, hogy a helyzet specifikumát mindenféle nacionalista szemszögből kommentálja, belátta annak szükségességét, hogy a kisebbségek boldogulásának egyetlen esélye a román nyelv elsajátítása, s a sikertelenségeket nem bezzegelni, hanem szakmailag elemezni kívánta, hogy alkalmas módszereket, valódi segítséget tudjon nyújtani a pedagógusoknak.
A projekt általános irányelveket dolgozott ki, melyeknek fontos hozadéka az, hogy ez a szemlélet áll a mai I-IV. osztályos tantervek és tankönyvek alapjánál, a tantervírók maguk is aktív résztvevői voltak a projektnek, folyamatosan bevont olyan szakembereket, akik a téma tanulmányozásával hosszabb ideze foglalkoznak, kutatnak és publikálnak. Tartani tudta a kapcsolatot a minisztérium munkatársaival, s kétségtelen, hogy az, hogy ezekkel elsajátíttatta a projekt szemléletét, szemléletváltását, a legnagyobb hozadéka ennek a kezdeményezésnek.  Ez különösen azért lényeges, mert a projekt maga nem minden előzmény nélkül robbant be az oktatásszemléletbe, a mai tanterveknek voltak ugyanis olyan tantervkoncepció-előzményei, amelyek később kizárólag samizdat-formában terjedtek, sosem lett belőlük jóváhagyott tanterv. Nagy tanulsága ennek a történetnek az, hogy a pedagógiai koncepcióváltásnak akkor van esélye, ha értő, támogató közönségre talál, nemcsak a döntéshozók, de főként a pedagógusok körében. S mondhatnánk, hogy a jó tanterv önmagát értelmezi, a valóság mégiscsak az, hogy a radikális tantervváltozások szellemiségét, szakmai elvárásait, javasolt módszereit minél több személyes találkozó formájában kell átadni a pedagógusoknak, s erre a legjobb alkalom mindig a szakmai továbbképzés.  A RLMN fő célja pedig az volt, hogy ingyenes lehetőséget adjon minden kisebbségeket tanító romántanár és tanítónő és óvónő számára, hogy részt vegyenek egy akkreditált továbbképzésen, mely nem csupán könnyen megszerezhető kreditpontokat ígér, de valós szakmai tartalmat is ad, igényes munkát vár el, és hosszútávon használható munkaeszközt biztosít.
Az O.G.9 ezt a szakmailag is korrekt hatalmas anyagi és szakmai befektetéssel létrehozott koncepciót, a román nyelv oktatásában hosszú idő óta talán egyetlen pozitív eredményt írja felül indokolatlanul, sértő módon, megalázza tanítót és kisdiákot egyaránt, kényelmetlen helyzetbe kényszeríti azokat a romántanárokat is, akiknek elemi osztályokban kell tanítaniuk. Kétségtelen, hogy a kialakult konfliktusban semmilyen más megoldás nem fogadható el, mint a rendelet sürgős és maradéktalan visszavonása. Bíznunk kell abban, hogy az új (ún. specifikus) román tantervek és tankönyvek, a román nyelv elemi osztályokban való tanításának módszertanából sorozatosan vizsgázó, a RLMN továbbképzésen résztvevő pedagógusok együtt el tudják érni azt a reális társadalmi elvárást, hogy VIII. osztály végéig, amikor a magyar diákok román tagozaton tanuló társaikkal azonos tételből vizsgáznak, valóban elsajátítsák a román nyelvet.
Ha az az államérdek, hogy a kisebbségi diákok megtanulják az állam nyelvét, akkor erre az egyetlen korrekt és eredményes út a RLMN és folyományai. Ha csupán egy sértő és diszkriminatív gesztust kívánnak tenni ellenünk, akkor annak módja az O.G.9 kormányrendelet.
Emlékeztetnünk kell a politikumot, hogy a szakma a román nyelv oktatásáról komoly kutatásokat végzett, és reális eredményeket ért el. Ehhez a koncepcióhoz kell visszatérni!









Érettségi. Részletkérdés, mellékzönge, zárójel


Hurcoljuk az érettség dolgozatokat. Rettentő korrektek vagyunk, időnként már önmagunkban sem bízunk meg, álmunkban titoktartási szerződések néznek velünk farkasszemet, emlékezetünkbe égnek a javítóközpont arcai.  
A javító tanár.  Azzal végképp nem számol a román oktatási rendszer – lássuk be: többségi a szempont −, hogy vannak aránytalanságok az egyes megyék lakosságának összetételében: vélhetőleg nem ugyanannyi magyar (és magyarul írt) dolgozat keletkezik egy tömbmegyében, mint egy szórványmegyében. (Tudom, tudom, hogy meglehetősen szakmaiatlan, stigmatizáló és slendrián a két elnevezés, de értjük.) Ha tehát – hipotézis – a tömbmegye dolgozatait a korrektségre, semlegességre, feddhetetlenségre hivatkozva mondjuk egy szórványmegyében javíttatják, akkor az a két magyar szakos tanár, aki ott él és tanít, előbb szörnyethal, majd legyőzi önmagát, szuperhős lesz, és kijavít minden dolgozatot. Ha mégsem, akkor segítséget kap: buszra száll egy másik tömbmegye minden második magyartanára, elutazik a szórványmegyébe, mire megérkezik, fáradt, nyűgös, elege van – és igaza. Ebben az állapotban javít. Közben a tömbmegye magyartanárai érdeklődéssel figyelik az eseményeket, távolról, mert korrektek. A szórványmegye tanárai kikérik maguknak, vagy nem.
Ugyanez fordítva: Elkerül egy szórványmegye magyar dolgozata Moldvába. Ott hamar felismerik, hogy nincs alkalmas javítótanáruk. Bár nem túl nagy a probléma, alig van vagy 50 dolgozat. Segítséget kérnek hát egy tömbmegyétől. Ott kétségbeesett keresésbe kezdenek: ki lenne az a két palimadár, aki rászedhető lenne, hogy ne otthon javítson, ahol szintén lenne mit, hanem elutazzon oda, ahová magától sose menne semmiért, és kijavítana potom pénzért csekély számú dolgozatot. Mennek s jönnek, hosszabb az út, mint a javítás, szállás nem kell, különben is.  Mire megérkeznek, érthetetlen okokból kifolyólag idegesek. Valamiért sok az óvás.
Nem vagyunk eléggé elszórványosodva. A legszebb jelenet a témában az, amikor az igazán kicsi kisebbségek javítják a dolgozataikat, azok, akiknek anyanyelv oktatásuk érettségi szinten csak egy megyében van. S akkor kísérik a dolgozatokat a javító tanárok, a korrektség, semlegesség és feddhetetlenség jegyében. És a saját diákjaik dolgozatait javítják egy másik megyében. Olyan rutinosan csinálják, s oly bájos természetességgel, hogy ezen igazán csak mi tudunk megütközni, ők nem.
Vannak, akik a probléma megoldását felvállalják. Természetesen magyar érettségi dolgozatot mindenki tud javítani – mert ugye focihoz, gyermekneveléshez és magyar érettségi dolgozathoz mindenki ért −, szakképzett tanár az szakképzett tanár, akkor is, ha soha életében nem tanított középiskolában, fogalma sincs, miről szól a tananyag mostanában, vagy éppen mindig a mellékszakját tanította, angolt, vallást, talajtornát. Szakképzett, hát jogosult, s kénytelen, mert igen nagy pánikhelyzet van, s behívta a tanfelügyelő. S a behívó az behívó, az ember nem kérdez. Meg a dilemma is igen nagy: nézzen most önmagába, merje kimondani, elismerni önmaga s a főnök előtt, hogy ő erre alkalmatlan, vagy legyen jóban mindenkivel, s fogadja el azt a néhány fityinget, amit ezzel kereshet. Úgy dönt, nem adja itt a bonyolultat, különben is: ő a másodkéz.
A másodkéz feltétlen bizalommal van az első iránt. Telepatikus megérzései vannak, a világért sem pontozna másként, mint az első. Összead, ellenőriz, és egyetért. Mert fő az egyetértés. És milyen szép! Igen, itt végre tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Azért néhány esetben hibát ejt, merő véletlenségből. A jóérzésű másodkéz türelmes. Kávét hoz az elsőnek, és szívesen elmegy sétálni. A szemfüles másodkéz kinövi magát, nagy tapasztalata van, hisz tavaly is javított, idén már mindent jobban tud, önbizalma dolgozatról dolgozatra nő, nem baj, hogy üresen hömpölygő, értelmetlen mondatokat olvas, hisz a kislány olyan szépen ír, tízest ad. Boldog, elégedett, rá se ránt.
Másnap tolongás: mindenféle szakosok dolgozatokat várnak. Köztük az egyetlen magyar iskola komplett tanári kara. Ilyenkor nagyon értékesek ők: ők a vorbitor gyé maghiarák. Hozzájuk csatlakoznak azok, akik soha nem tanítottak magyarul, de valamelyik nagymamájuk magyar volt, úgy hírlik, legalábbis a tanfelügyelő listáján így áll, nosza, gyorsan behívja idén is őket. Ezek mindig bejönnek, szendén pislognak, s nem értik, miért e megtiszteltetés, de nem szólnak, mert mit is szólnának. Ezek duplafenekű javítótanárok, ők kapják a magyar földrajz, magyar történelem, magyar informatika, magyar satöbbi dolgozatokat, meg még a többiből is, hisz tudnak románul is. A vorbitorok minden nyáron javítanak. Bár ők mindig csak másodkezek, javító társuk többnyire nem vorbitor. Aztán megegyeznek: ahol a gyerek valamit magyarul írt, majd megérti valamelyikük. Sokat ezek se kérdeznek, bár látják, hogy az összes magyar dolgozattal a többségi kolléga kínlódik, s az összes románnal ők, mert valahogy mégse jött ki a lépés, nem az a kupac dolgozat került eléjük, ami kellett volna, megvolt a jószándék, de hát… a kolléga hamarabb jött. Valamiért mindketten feszültek, és görbén néznek egymásra.
A bizottsági tag ideges. Órák óta telefonálgat mindenféle kimondhatatlan nevű javítótanárnak, aki nem érti, miért kell a nagy nyárban bejönnie egy kimondhatatlan nevű iskolába, amiről élénken érdeklődik, hogy hol van. A bizottsági tag órák óta azzal foglalkozik, hogy különválogassa a románul írt matematika dolgozatot a magyarul írt matematika dolgozattól és a németül írt matematika dolgozattól, de az ukránokat külön szereti, mert azok nem ukránul írták a matematika dolgozatot, hanem románul, lám, lám, így kell ezt csinálni, vennének már mások is példát róluk, azt a rézfánfütyülő kisebbségi dolgozatát, amibe pont azt a tételt nem dolgozta ki az idétlen kölke, amiben lett volna egy felismerhető érthetetlen szó. Különben is, kettő meg kettő négy. Minden nyelven. A bizottsági tag ideges, mert az a másik kettő, aki csak azért van ott, mert ezeket a nyelveket beszéli, folyton akadékoskodik, és mindent jobban akar tudni. A másik kettő képviseli a képviselhetetlent, és szintén ideges. Sutyorognak azon az érthetetlen nyelven, és összevonják a szemöldöküket. Hogyan teremtsünk nemzetiségi konfliktust könnyen, gyorsan, olcsón? – magasiskola.
A tanfelügyelő dolgozatokat számol, borítékol és tankol – neki kell a legmesszebb fekvő megyébe elvinnie a dolgozatokat, másnap jön csak vissza, addig se rontja a levegőt. Fogalma sincs, mi volt a tétel, és miben egyeztek meg a javító tanárok. Rengeteg dolga van. Nem elég, hogy minden élő és félholt kollégát rávett, hogy azonnal mondjon igent a bizottsági behívóra, az ő nyakába szakad annak a felfedezése is, hogy ki tudna elképzelhetetlenül sok magyarul írt matematika, földrajz, anatómia és szociológia dolgozatot kijavítani azok közül a kollégák közül, akikhez semmi köze. Megtett már hatszáz kilométert, és végig telefonált. Nem fáradt, nem unja, nincs elege, nincs véleménye.
S aztán jönnek a fehér hollók. Van nekik négy javítani való dolgozatuk. Komoly társasági életet élnek, élvezik a javító központ egyedülálló hangulatát, kedélyesen trécselnek a rég nem látott társaikkal, és komótosan lapozgatják a dolgozatokat. Sokat sétálnak, így sokkal jobban érvényesül a bemutatásra szánt új ruha. S mivel ráérnek, lefordítanak egy árván maradt filozófia dolgozatot, tandemben egy magyarul nem értő echte filozófussal, egyik érti, másik tudja, lesz ebből is egy jegy, különben is, csak egy dolgozat van. Meg van még egy ugyanilyen földrajz is, hegyek azok hegyek, eresszük. Ezekkel összesen egy baj van: a folyosón kell javítani őket, mert ott nincs kamera. És hát az ablakfülkében könyökölve kissé kényelmetlen.
Nem tudom elképzelni azt a tanárt, akiben a rosszindulat bármilyen apró szikrája is pislákolna, miközben egy CV-325 jelzésű dolgozat egyeztetési hibáival szembesül. A javítótanár szubjektivitása teljesen kizárt. Soha egyetlen megye javító tanáraiban sem volt semmilyen ellenérzés, érdek vagy előítélet más megye dolgozataival szemben. Princípium, aforizma, mém.  

Jó herceg! Ér-e annyit az a fene nagy korrektség, hogy feláldozzuk érte a szakmai tudás értékét? S jobb lesz-e az érettségi eredmény, ha mindenki fáradtan, feszülten, egy görbelábú széken kucorogva javít ki végtelen számú dolgozatot? Számolunk-e azzal, hogy a javító tanárnak is egyszercsak elege lesz, s a komolytalan helyzetben maga is komolytalanná válik? Jó-e nekünk, ha ez a sok korrekt ember pontosan azzal foglalkozik, amihez nem ért? Beszélgessünk az így keletkezett eredmények relevanciájáról. Számoljunk százalékokat, és írjunk toplistákat. Fogjuk meg, és hurcoljuk.



Vizsgák, borítékok, kamerák


Időszámításunk előtt, egy napsütéses nyári délután, valahol a morosán vadvidék fővárosában éppen a játszótéren legeltettem szememet cseperedő gyermekemen… mikor megcsörrent a telefonom. Igen, akkor már volt mobiltelefon, bár még nem voltak kamerák. Hivatalos hangon közlik velem, hogy a ma éjszakát egy vidéki szállodában kell töltenem, s holnap reggel kapom az utasítást, hogy melyik iskolában kell felügyelnem a nyolcadikos záróvizsgák törvényes lebonyolítását. Kérdezem, hogy megvárhatom-e még, míg a gyermek a csúszdáról lecsusszan, vagy sürgős a küldetés. Nem sürgős, de titkos. I’m Bond..., nevetem el az élét.

Autózom a kitűzött cél felé, mikor ismét hívás érkezik. XY, a helyi rendőrkapitányság valamilyen rangú tisztje. Ijedtemben fogalmam sincs. Én vagyok-e az, aki egy ilyen és ilyen típusú, rendszámú személygépkocsival közeledem Felsőfalu felé? Hirtelen körülnézek. Honnan tudja ez? Én meg itt mobiltelefonálok… villan be. Alig válaszolok, meg vagyok lepve rendesen, nem minden nap hívnak fel a rendőrségről. No, megtudom ismét, a rendőrségtől is, melyik szállodában fogom tölteni az éjszakát. Megnyugtató, hogy a rendőrség őrzi az álmom, számontartja, melyik szállodákat frekventálom. Sőt azt is megtudom, hogy reggel sehová nem indulok el, míg nem találkozunk illető telefonálóval, akinek már nemhogy a rangját, a nevét sem tudom.
Felsőfalu álmos városka a morosán dzsungel szélén. Néhány klasszikus gerendaház, egyre több krómacél kerítés, népviselet, vagy valami afféle. Autentikus hely. Itt vánszorgom le a szálloda lépcsőjén, azon morfondírozva, hogy aludtam valahol, találkozom valakivel, s megyek valahova, rettentő fontos és titkos küldetésbe, csak azt nem tudni, mért…
Illető rendőrtiszt hivatalos hangon bemutatkozik, úgy, ahogy csak a rendőrtisztek tudnak bemutatkozni – a nevét megint nem értem. Érdeklődik, hogy én vagyok-e a tanfelügyelőnő. Én volnék, mosolyodom el nagy szendén, ahogy csak kezdő tanfelügyelő tud tapasztalt rendőrtisztre mosolyogni. Nem nagyon hiszi, megkérdezi még egyszer. Igen, igen, mondom, velem beszélt telefonon. Gyorsan közli, hogy mehetünk, és hogy az ő autójával fogunk menni. Én legyek szíves a személygépkocsimat biztonságba helyezni a szálloda udvarára. Tudok vezetni? Persze, hogy tudok, mondom, tegnap egészen idáig mit gondol, ki vezetett? Nem másért, de olyan szép és fiatal vagyok, hogy nem gondolta volna. Kérdezem, hogy hol itt a logikai összefüggés, de nem érti a kérdést, elindul.  Úgy megyek utána, minta tudnám, hogy kivel hová és miért megyek. Emberem vállas, jó tartású, magas, tekintélyt parancsoló férfi. Civilben. Stukkertáskával a nadrágszíján. Biztos így kell – gondolom magamban, és beülök az autójába. Ahogy a szálloda kapuján kikanyarodunk, beáll elénk egy rendőrautó, és mögénk egy másik.
Hová megyünk? – érdeklődöm. Ő azt nem tudja. Gondoltam, mondom, ha olyan határozottan elindultunk s böjeci is jönnek velünk, hogy tudja, hová megyünk. Legyek szíves, telefonáljak a tanfelügyelőségre, tanácsolja szárazan, s én már látom, hogy sokat nem fogunk beszélgetni. Telefonálok. Térerő néha van, ekkor hallom szaggatottan Tornyosmező[1] nevét, meg hogy „vágd el a fax kábeléééét…” No, ez utóbbiban kételkedem, biztos nem jól hallom, bár vagy háromszor elmondják, különböző helyeken szakad meg. Hogy én a kébelt? A faxét? Már hogyne vágnám el… Morfondírozom egy sort, de mondom emberemnek, hogy Tornyosmezőre kérem a fuvart. Böstörög. Hogy már megint, és a tegnap is megrázták ott a tanfelügyelőt, és az semmi, mert a tavaly a másikat jól bezárták, s azt mondták neki, hogy onnan élve nem jön ki. Meg hát azért megyünk az ő autójával, mert a másik tanfelügyelő autójának a szélvédőjét is betörték. Biztos benne, hogy oda akar engem vinni? – kérdezem, de látom, hogy alkalmi sofőröm ma humorérzék nélkül ébredt. Kezdem sejteni a tanfelügyelőség szándékát: ezek most meg akartnak tőlem szabadulni, egy kisebbségi tanfelügyelővel kevesebb.
Tornyosmező költői nevű település a költői szépségű hegyek között, 19 kilométerre egy olyan főúttól, amely maga se vezet sehová. Minden kapuban öt-hat gyermek játszik, s legalább egy apa dülöngözik reggel korán. De azért a táj az táj. A falu központjában ácsorog vagy három-négyszáz atyafi. Hűha, mondom. Mi van itt? Semmi. Ezek így szokták. Csak állnak. Állnak? Állnak hát.
No, akkor menjünk be az iskolába, s pattanok ki az autóból, mellém is gyorsan a rendőri kíséret. Elöl-hátul s két oldalamon rendőr. Most veszem észre, hogy ezek engem kísérnek, s azt is, hogy itt mi most csapatmunkában fogunk vizsgát ellenőrizni. Atyafiak meg se parittyázzák, én is köszönök, ők is. Úgy megyünk el a bejáratot őrző rendőr mellett, mintha mi se történt volna, kérdezem is tőle, hogy akkor most mindenkit így beenged, vagy csak engem nem igazoltat. Engem nem kell, mondja, én a domnu colonellel jöttem. Ja, az más. Odabenn föl-alá sétálnak felnőttek, gyermekek. Kérdezem, hogy szülők-e vagy tanárok, de nem kapok választ, mindenki csak mosolyog.
Kérdem, hol a tanári. Beülök én is egy kávéra szép csendesen, elvegyülök a felügyelő tanárok között. A kávé jót fog, a beszélgetés kedélyes, többnyire arról szól, hogy kinek mennyi volt tegnap. Nem tudom, mijük volt mennyi, de egészen egzakt, pozitív egész számokban kifejezhető a valamijük, s érezhetően ez a téma köti le minden figyelmüket. Érdeklődnek tőlem is, hogy nekem mennyi volt, nemigen tudok mit válaszolni erre, mondom, nem emlékszem. Úgy tudnak azon nevetni, hogy a domnisoárának máson jár az esze, bezzeg, ahogy csak faluhelyen szokás.
No, jön az elnök, ugyanabban a kedélyes hangulatban közli, hogy emberek, itt aztán semmi baj nem lesz, mert a borítékok elő vannak készítve. Mást a vizsga szervezéséről, a lapok kitöltéséről, arról, hogy mit szabad, mit nem, s amit ilyenkor szokás – nem mond. Rutinos a társaság, tudják ők. Megnyugtató, hogy a tételek már borítékban vannak, gondolom, s nézem az órám, hogy milyen korán. S már a borítékok is elő vannak készítve. Osztja az embereket a termekbe, mindenkinek jut egy kupac vizsgalap, csak nekem nem. Valahogy pluszban vagyok, az elnök zavarodottan keresgél a listáján, s csak megkérdi végül: dá mnyévoaszta? Mondom, én meg a tanfelügyelőségről jövök. Az elnök egy kicsit szörnyethal, de azért működik az ösztön, gyorsan kávéval kínál. Mondom, már ittam. De azért megnézném a bizottságot. Bevisz egy terembe, ahol meglepően sok fénymásolópapír tornyosul. Közben elmondja, hogy milyen szép és fiatal vagyok, s hogy ő nem is gondolta, hogy a tanfelügyelőségről jövök. Ugyan, elnök úr, micsoda lesújtó képet fest arról a drága tanfelügyelőségről, hát szabad ezt? Kérdem is, hogy van-e faxa. Kicsit értetlenül néz rám. Van, mondja végül… kinek akarok faxolni? S annak a faxnak kábele van-e? Na ekkor néz rám igazán különösen, hogy miféle lüke libát küldött ide a tanfelügyelőség már megint, aki még azt se tudja, hogy a faxnak rendszerint kábele szokott lenni. Na azt a kábelt akarom én – mondom. Látom az arcokon, hogy igen nagy baj van most. Nincs-e kábele? – kérdem. Hát van… Fogom a gépet, s domnu colonelnek az ölébe nyomom, tenné-e be egy kis időre az autója csomagtartójába, mert én ugyan meg nem rongálom a közvagyont.
Ekkor kezdenek el sürögni-forogni: megjöttek a tételek. Kilences, mondják diadalmasan, kilences, mármint a variáns száma, s ennek most örülni kell, mert kilences. Ha hatos lenne, egész másképp állnának a dolgok. Kérdem, hogy akkor a borítékokba a tétel most kerül bele? S hogy akkor az elnök úr nem azt mondta volt, hogy a borítékok készen vannak már? Elnök úr már a vörös minden színét kipróbálta ábrázatján, mikor arról érdeklődöm, hogy a mosdó merre van. No, ekkor úgy néznek rám, mintha legalábbis embert öltem volna, mert az rendben van, hogy idejöttem, az is rendben van, hogy nem iszom kávét, meg hogy nem értem a borítékot, de már pont a mosdó? Gyorsan menesztenek valakit a polgármesteri hivatalba. Ó, ugyan már, kollégák, ne szégyenkezzenek, láttam én már falusi wc-t, mondom, s oldalamon domnu colonellal ellibbenek az illemhelyre. Ott a fülke előtt udvariasan megállok, s az úriembert előretessékelem, mert mégiscsak ő a férfi, mire végre észbekap, hogy oda már ne kísérjen el. Hátha nem esik bajom. Nem is esik, bár wc-csésze nem volt, csak egy körbebetonozott lyuk, bőségesen akadt papír, afféle apró fecnik, különösen igényes kivitelezésben, mindegyik irodalmi keretbe foglalva, ékes román nyelven, hiszen tegnap román vizsga volt. Stílusos, gondolom, s néhányat összeszedek, ingyen van, jó lesz szuvenírnek. Mondom is a rendőrömnek, hogy ugye tanúm rá, hogy a kultúra minő fellegvárába érkeztünk mi kettecskén, s gyorsan készítünk egypár közös fényképet az eseményről. Elvégre wc-ben kell szelfizni.
Ahogy kilépek, elém áll egy alacsony, pocakos, kopasz figura, fülig ér a szája, dől belőle a vendégszeretet, rutinosan öleli meg a kedves vendég vállát, már visz is magával, s közben beszél, beszél, mondja, hogy mennyire örül, hogy találkozunk, s hogy én milyen szép és fiatal vagyok, s ki gondolta volna, hogy az ember lánya az én koromban már tanfelügyelő lehet, s hogy ezt ő magától el se tudta volna képzelni, ha nem mondom, s nosza ebédeljünk együtt, meg aztán – igazítja meg a sálat a nyakamban, miközben mélyen a szemembe néz – a boríték nekem is elő van készítve, mert ő aztán egy gondos primár, s itt a népek összetartanak. Úgy-e? Hát én nagyon sietek, szabódom, de már látom, hogy nem úszom meg, itt aztán borítékot fogok ebédelni, ha akarom, ha nem.
Miközben föl-alá sétálunk így a folyosón, s hallgatom a polgármester ömlengését a hely szelleméről, és arra gondolok, hogy a rendőri őrizettel felügyelt vizsgahelyszínre ez az ember egyáltalán hogy jött be, s micsoda különös boríték-fétis dívik errefele a hegyek között – a gyermekek már meg is kapták a tételeket. A borítékból, persze. De látom, hogy nem írnak, mintha ragályos lenne, tömött sorokban tolakodnak ki a wc-re, s ott a nadrágzsebükből elővesznek egy papírt – csak nem a tételt? –, s dobják ki az ablakon. Az ablak éppen a kocsma udvarára néz, ahová közben betódult a kinn álldogáló atyafiak zöme, s adják a papírokat kézről kézre. S ami a szavukból kiszűrődik, abból azt veszem ki, hogy a faxot, amit a csomagtartóba bezárattam volt, erősen hiányolják, s valami domnisoárára erősen haragusznak. No, mondom búcsúzóul a polgármesternek, én ezt megnézem magamnak. Ámde az ajtón nem érkeztem kimenni, mert a domnu colonel jótanácsába botlottam, ő ugyanis egyáltalán nem javasolta nekem, hogy az épületből kitegyem a lábam. Nézek ki egy vizsgaterem ablakán, hát a morosán architektúra egy sajátosan szép példáját látom odakinn: a szürke vaskerítés alig fél méterre a kánikulában nyitott ablaktól, s azon kendősök és kalaposok csokrokban lógnak, s adják szintén a jótanácsokat Ionucnak és Szerjózsának, akik nagy bamba képpel néznek hol a felügyelő tanárra, hol az udvar népére. Gondoltam, ha már a jótanácsoknál tartunk, én is adok egyet: nosza zárjuk be az ablakokat, felügyelő tanár úr, s mivel látom, hogy valami súlyos nyavalya gyötri a gyermekeket, besegítek, van időm, majd én elkísérem őket wc-re. Ezért jöttem Nagybányáról, remekül értek hozzá, hogy vizsgázó nyolcadikosokat kísérjek wc-re. De mivel a varázsige tömegeket gyógyított hirtelen, nem sok dolgom akadt, ottragadtam hát a felügyelő tanár mellett, s az beszédbe elegyedett velem, mert hát kedélyes emberek laknak errefele. Kérdezem is tőle, hogy nem zavarom-e, mert a kölkek írnak, suttogjunk inkább. Nem írnak ezek, ne is foglalkozzak vele, nem jött meg még a megoldás. A megoldás? – kérdem. A borítékban az is? Látom, hogy az ember zavarba jött, nem pontosan érti, mi a szöszt akarok a borítékkal, mondom neki, hogy erősen unatkozom, felhívnám a családomat, de ez a fránya kis telefon nem észleli a térerőt. Majd az övé – mondja szolgálatkészen, mert tanfelügyelő az mégiscsak tanfelügyelő, s a lovag is lovag – s kikapja a zsebéből a telefont. Kérdem is, hogy ez hogyhogy nála van, nem kellett a csomagmegőrzőben hagyni? Nem foglalkozunk mi itt ilyesmivel, magyarázza, itt a népek összetartanak. S hogy mennyire igen, azt látom: odakinn kézről kézre szállnak a vizsgalapok, tételek, lágyan szállnak a légben a mértan feladatok, tangóznak a galacsinok, s mintegy varázsszóra megérkezik a megoldás is. Egy aprócska speedy gonzales szökik át a kerítésen, s az előre megragasztószalagozott papírlapot olyan rutinnal keni fel az ablaküvegre, amilyennel a felügyelő tanár kapja be onnan a másodperc törtrésze alatt, míg én a saját telefonjáról a folyosóra kilépve a tanfelügyelőségre küldöm a helyszíni tudósítást. No, megvan hát a megoldás, nyugszom meg, s gyorsan ellenőrzöm is, hogy helyes-e a számítás. Már hogyne lenne helyes? – mondja a felügyelő tanár, ő ugyan nem ért hozzá, mert földrajztanár, de a matekos kolléga már reggel óta be van rendelve a polgármesteri hivatalba. Van ott minden, ami kellhet neki, enni-innivaló, számológép, papír. Mert a primár az jó ember, az aztán összefogja itt a népeket. Az igen, én is megismertem, mondom. Aztán hallom, ebédnél találkozunk. Ott igen, vigyorog. Mondhatja hangosan is, domnisoara, nem zavar itt senkit, ezek olyan lassan másolnak, hogy be se fejezik időre.
Alig adták le a csodás dolgozatokat, gondolom, mégiscsak elbliccelem a domnu primár ebédjét, s arra kérem a felügyelő tanárokat, foglaljanak helyet egy padban, s arról, ami ma történt, írjanak egy nyilatkozatot, s elnök úr ide jöjjön szépen a katedrához, itt kényelmesebb a szék, s domnu colonel, addig, ha volna egy kis ideje, álljon meg ott az ajtóban, s győződjön meg róla, hogy innen csak az megy ki, aki a kezembe adta élménybeszámolóját. Mert arra fölöttébb kíváncsi vagyok, hogy van az, hogy a csupa-csupa 10-es átlaggal a város legjobb középiskolájába bejutott tornyosmezői gyermekek első félév után sorra buknak meg, miközben senki ember fia rajtuk kívül nem jut be abba a drága sztáriskolába, mert az összes helyet lefoglalják? S önök, uraim, annak a receptjét most nekem elárulják, úgy-é?
S ahogy jöttem, úgy mentem el, rendőri kísérettel. S mint a bakter, úgy állt minden falu rendőrsége előtt egy-egy fakabát, s szalutált a felvezető rendőrautónak. Én akkor már a saját autómban ültem, minek a szélvédője ép volt, s a böjeciktől csak a Gutin tetején búcsúztam el, mert onnan tovább nem szólt a rendőri védelem.
Hogy a jó atyafiak gyermekei a szürke kerítés mögött azóta, hogy kamerák vannak, hogy vizsgáznak, hogy nem, azt én nem tudom, mert mi tagadás, a festői szépségű helyre a lábamat azóta se mertem betenni, de úgy sejtem, ott, ahol a primár ilyen jó ember, s a népek így összetartanak, csak kerül valami megoldás erre is: vagy a kamerát teszik a borítékba, vagy a borítékot a kamera elé.



[1] A helyszín fiktív, a történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csak a véletlen műve lehet.





Legyen szabad a Grund!


Mire is tanítottuk őket? Mit kezdenek majd a csonka gúlával, a hiányos szerkezetű mondattal, a foghíjas tornasorral, a passzív szótővel és a bevégzetlen ragozással? Hová lesz a teljesség illúziója, mit adhatnánk nekik? Hogyan kerekedik majd ki a szilánkjaira tört világ?

Neveltünk vagy csak tanítottunk? Adtunk-e nekik mélyrenyúló gyökereket, kőkemény kapaszkodókat, örök értékeket? Megtanítottuk-e őket arra, hol a helyük, mi a hazájuk? Beszéltünk erről? Kellett volna? Hiányzott még néhány szólam, üres közhely, könnyes vallomás? Haza, anyaföld?
Nem. Mi megtanítottuk nekik a Grundot. Megtanítottuk Nemecseket, Bokát, és megtanítottuk Gerébet is, hogy legyen mihez viszonyítaniuk magukat. Soha nem állítottuk, hogy nincs Einstand, soha nem mondtuk, hogy urai és birtokosai lehettek minden üveggolyónak, és igen, papuskáim, a világ csupa-csupa gittegyletből áll. De ti ebben a világban véditek a Grundot, bármi is az. Ez a pad, ez a dal, ez a pár farakás. Ezért élünk. Ezért nem eladó a Grund, ezért nem lehet felparcellázni, széttúrni, elköltöztetni és felszámolni. Mert a Grund nem eladó, a lelkünk se az. És mindegy, hogy ezért hányszor fürösztenek meg, hányszor ázik meg a szíved is, a Grundnak nem lehetsz júdása, s nem fújhatod más dalát. Légy te a közlegény, ne terpeszkedj érdemtelenül szerzett funkciókban, s hagyd csak bátran, hogy kisbetűvel írják a nevedet, ha legbelül tudod, helyesen cselekedtél. Igen, Ernő, ebbe bele lehet halni. Hogy hány esélyes ez a harc? Fontos ez neked? A Grundon nincs én, enyém, nekem – a Grund mi vagyunk. Hogy mi közünk a Grundhoz? Éppen csak annyi, hogy közünk van hozzá.
Hogy mit tanítottunk nektek a hazaszeretetről, a csapatjátékról, az összetartásról és megmaradásról? Megtanítottuk nektek a Pál utcai fiúkat. Egy 111 éves regényt. És mozgalom lett, játék, maradandó emlék. Így tanítunk klasszikusokat.
S tudom, hogy az őszi névsorolvasásnál azt válaszoljátok majd: Ott leszek.

(Elhangzott a VIII. osztályosok ballagásán)





A templomot s az iskolát

Elhangzott a Németh László Elméleti Líceum  templomi, ökumenikus ballagásán

Param-papam, param-papam. A templomot s az iskolát. Azt, pont azt ne hagyjátok. Nem szeretem ezt a verset. Nem tehet erről a vers. Ellenérzésem talán nem is a szövegből fakad, hanem a kontextusból, a kánonból, a korízlésből.
Nem szeretem, mert elcsépeltük, szétnyúztuk, elkoptattuk évnyitókon, szavalóversenyeken, elhittük ismét, mint bármely elnyomás alatt, hogy az irodalom dolga az, hogy eszköze legyen valamiféle ideológiának, közvetítse a próféta-költő gondolatait, egyszerűen, közérthetően. Nem szeretem, mert közérthető, mert szájbarág, kimond olyan nagy szavakat, amik, ha nincs mögöttük érzés, csak üres szavak, hamis szólamok, ha van mögöttük érzés, nyálasak, patetikusak, zavarbaejtőek. Mert azokról az érzéseinkről – szerelemről, hazáról, hitről –, melyek lelkünk legmélyéből gyökereznek, mindig nehezen beszélünk.
Nem szeretem a refrént, a lüktető ritmusát, a param-papam-taram-tatam egyszerűségét. Rossz vers. Nekem rossz, mert erről az érzésről – „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát” – nemigen szoktam beszélni. Mert ami természetes, arról nem beszélünk. Mint ahogy nehéz a tiszta ész racionalitásával, az empirikus tapasztalás élményével megközelíteni a transzcendensben való hitünket, az iskola ügyében való hit is, az anyanyelv oktatása is már-már misztikus indokoltságú vállalás. Mert bár mindig vannak racionális érveink, a templomot s az iskolát nem hagyni igazából hit kérdése. Érvelni emellett éppúgy fonák és zavarbaejtő, mint vallani arról, hogy mi magunk miért választottuk. Olyasmi ez, amit sokkal könnyebb érezni mint érteni. Nem beszélni, nem harsogni, nem szólamokat hangoztatni kell, hanem elplántálni ezt az érzést lelkünk legmélyébe, s valahányszor életünkről, gyermekünk életéről döntenünk kell, meg kell hallanunk a léleknek ezt a természetessé váló ritmusát: param-papam. S aszerint kell cselekedni – a többiről ne beszéljünk, azok csak hangzatos szavak.



Kedves ballagó Diákok!


Elhangzott a Németh László Elméleti Líceum 2018-as ballagásán

Az iskolával kapcsolatos közbeszédnek agyoncsépelt témája az, hogy tanár feladata nemcsak az, hogy oktassa, hanem az, főképp az, hogy nevelje diákjainkat. A társadalom elvárásai a tanárral szemben egyre nagyobbak, a tanár, a mester, az útmutató amióta csak iskola az iskola, a jó példa erejével nevel. A példáról, a példaképről beszélek ma nektek.
Erre reflektáltatok ti is, amikor egymástól függetlenül mindkét osztály búcsúbeszédében a tanárok emberi minőségéről, tartásáról szóltatok. A legnagyobb kihívás ez nekünk. Mert matematikát, közgazdaságtant, testnevelést vagy irodalmat szinte bárki taníthat, de embernek lenni, példával járni emellett, keveseknek sikerül.
Egy tanári karrier megítélése az egyik legnehezebb feladat, és van rá példa bőven, hogy mennyi félresikerült, hamis, nevetséges pontrendszer születik arról koronként, hogy mi mindent kellene tennie a tanárnak, mi minden számít értéknek, és mi értéktelennek a munkájában. És egészen más szemmel néznek bennünket a diákjaink, másként most, ballagóként, s megint másként évtizedek múlva. Mert akkor már eltörpül emlékezetükben a matekpélda megoldása, a mondatelemzés vagy a reakció, akkor már csakis emberi értékeinkre fognak emlékezni. Így emlékezünk mi is tanárainkra. És bevallom, meglehetősen problematikus ez az emlékezés. Minél többet tudunk meg ifjúságunk sötét korának nagy hőseiről, a nagy tanáregyéniségekről, a hatalmassá növesztett legendákról, annál nehezebb megértenünk azt a természetességet, ahogy kinyújtóztak a rendszer oldalán. Akiket nagy lázadóknak hittünk, mert lecsippentettek egy negyedórányit a politikai nevelési órából, vagy szerepükből kiesve kiszóltak a kor retorikájából egyszer, egy félmondat erejéig, vagy kivonultak ballagóikkal maguk után piros és fehér virágokkal a kezükben, vagy nem csináltak hatalmas patáliát abból, amikor elszöktünk a lőgyakorlatról, azok, akiket félve tiszteltünk, azok, akiktől rettegve menekültünk – valójában mit tettek a másik serpenyőbe? Hányszor használták ki hatalmassá növesztett tanár-imázsukat arra, hogy színleg tegyenek csak nagyot közösségükért, valójában önmagukért, ellenünk, közösségük ellen. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, főképp mulasztással. Azt tudjuk róluk, nagy közösségépítők, nagy iskolaalapítók, s nem tudjuk, mennyit ártottak azzal, hogy későn cselekedtek, rosszul, meggondolatlanul, kompromisszumokat kötöttek, nem maguknak – sokkal inkább nekünk.
Ezért hatalmas felelősség tanárnak lenni, úgy élni, olyan példát mutatni, ami évtizedek múlva is tiszteletet ébreszt. Ezért kell az örök emberi értékekhez viszonyítanunk tartásunkat, ezért kell időtálló ideálokhoz mérnünk saját munkánkat. Nem emlékezhetnek diákjaink arra, hogy tanáraik jobban ragaszkodtak pozícióikhoz, mint az igazsághoz, hogy lehajtották fejüket, hogy megalkudtak, megalázkodtak, hogy elárultak titeket saját érdekeikért, hogy egy egész közösség hátán menetelve valósították meg önös céljaikat. Nem, a tanár ezt nem teheti, ha néhány évtized múlva a szemetekbe akar még nézni. Mert nincs más mérce, más értékelő rács a megítélésünkre. Mert a tanár példakép, lehet, hogy nincs sorszáma, de kell, hogy legyen gerince.
Így emlékezzetek majd ránk.

Fotó: Pongrácz Panni

Fotó: Pongrácz Panni


Árnyalatok


A tanári szoba nyilván tiltott terület. Oda élő ember fia be nem teheti a lábát. A tanári szoba előtt Nyilas Mihályok tömött sorai állnak rettegve. Odabenn 5-6 tanár készül a törvényszékre. Oda belépni szigorúan tilos, de ez meg sem fordulna senki fejében, mert már arra a folyósóra sem lehet belépni, ahonnan a tanári szoba nyílik. Sőt, a tanári lépcsőn sem lehet járni, ott csakis őfelsége a tanár lépdelhet méltóságteljesen, naplóval a hóna alatt. Ő, csakis ő léphet be a szentélybe. Ha valakinek mégis be kellene oda nyitnia, azonnal ráförmednek, hogy menjen ki, nem köszönt, s ha mégis, akkor nem jól, de végképp rosszul kérdezett, s egyáltalán. A tanári szobában rejtélyes titkok néznek farkasszemet üveges tekintetű csontvázakkal.
***
És akkor bevittem a krétás dobozokat a tanári szobába. Ott vannak. Nincs kréta máshol, csak ott. Muszáj bemenni érte. Tényleg nincs máshol. Kopog, köszön, kér. Mert valahol meg kell tanulni, hogy egy ajtón be kell lépni. Kopog, köszön, kér. Addig, amíg jól megy. Aztán jöhet a többi ajtó.
***
A tanári szobában volt egy kürtős kalács. Ott állt az asztalon egy ideje. Azt lesték ki, föl-alá sétáltak a nyitott ajtó előtt, s úgy tettek, mint aki véletlenül jár arra. De jó lenne egy kis kürtős, de jó lenne. S ott kuncogtak a folyosón, hullámokban gördültek be nevetgéléseik a megrepesztett ajtón. Hogy történt, hogy nem, ki tudhatja, de az bizonyos, hogy ilyen finom bigyuszos kürtőst sosem ettek. Ők mondták. A mord tanárok meg összevont szemöldökkel fényképeztek.