Megszűnik a Máramaros megyei magyar tanítók módszertan köre?

A tanfelügyelőség Máramaros megyei fórumán megjelent értesítés szerint a magyar tagozatos iskolák magyar tanítói január 29-én kötelesek részt venni a többségi módszertani körökön, egy hosszú lista tartalmazza a magyar tagozatos iskolák többségi körökbe való besorolását.
A magyar tanítók körének többéves hagyománya van, magunk határozhattuk meg, ki vezesse a magyar tanítók körét, évek óta külön köre van a magyar tagozatnak megyei szinten, s a vidéki kollégák vállalják, hogy mindannyian egy helyre utaznak azért, hogy ez így lehessen.
Az év eleji tanácskozáson megállapodtak a tanítók a kör éves tevékenységi tervében annak rendje s módja szerint. A körvezető tartja a román tanítókért felelős tanfelügyelővel is a kapcsolatot, és közvetíti a kör tagjai felé a tőle érkező információkat is. A magyartanárok, magyar tanítók és óvónők köre a magyar tagozatért felelős kisebbségi tanfelügyelő hatáskörébe tartozik.
Az, hogy ez így lehessen, így maradhasson, az magyar tanfelügyelők egész sorának folyamatos odafigyelésén múlott. Én magam tanfelügyelőként az óvónők körének hasonló felszámolási kísérletének álltam ellen, azóta is létezik ez a kör. Minden évben külön odafigyeltem (s tette ezt a főtanfelügyelő helyettes, és azóta minden utódom), hogy a körnek körvezetője legyen, jóváhagyása, tematikája, beszámolója, s minden, ami kell. Nehéz szívvel nézem egykori munkánk megcsúfolását.
Az, hogy a kollégák találkozhassanak, szakmai beszélgetéseket folytathassanak, a szórványban élő pedagógusok számára elengedhetetlenül fontos.  Érdekvédelemről, sajátos támogatási lehetőségekről, közös tevékenységekről beszélni csakis így lehet. Ennek a körnek a felszámolása nyilvánvalóan egy olyan barátságtalan gesztus, ami a kisebbségi pedagógusok kommunikációs lehetőségeit kívánja megszüntetni, indirekt módon kérdőjelezi meg a magyar tagozat sajátosságait, felszámol és beolvaszt.
Kérdezzük, mi történik:
- Megváltozott a magyar tagozat státusa?
- Megváltozott a kisebbségi tanfelügyelő munkaköri leírása? Nem felel a magyar tanítókért?
- Értesítette valaki hivatalosan a magyar körvezetőt arról, hogy megszűnt a köre?
- Megváltoztak volna talán a módszertanosok kinevezésének feltételei, és versenyvizsgázott módszertanosok kinevezése megszűnt egy tollvonással?
- Láthatnánk minderről egy hivatalos értesítést?


Alább a magyar iskolák körökbe való besorolása, az igazgatói fórumra küldött informálás alapján. (Megjegyzem, a lista nem minősül dokumentumnak: nincs rajta aláírás.) Hogy érthető legyen, a magyar tagozatos/önálló magyar iskolák nevét zöldel  kiemeltem. (N. Laszlo, P. Sandor stb. nevű iskoláink említése így leírva, csupán színezi a történetet. Miért és hogyan felel majd eztán az, aki leírni nem tudja az iskola nevét...)

Centre metodice de perfectionare
Nivel primar
Judetul Maramures

Centrul Metodic 1
Sc. Gimn. A. Iancu Baia Mare
Sc. Gimn. G. Cosbuc Baia Mare
Liceul Penticostal Baia Mare
Sc. Internationala Baia Mare
Sc. Gimn. Recea
Sc. Gimn. V. Alecsandri
Sc. Gimn. I. L. Caragiale
Lic. Tehn. T. Vuia Tautii-Magheraus
Responsabili:
Clasa pregatitoare: Ienutas Monica - Sc. Gimn. A. Iancu Baia Mare 0727892426
Clasa I: propunere - Centeri Florentina, Sc. Gimn. V. Alecsandri Baia Mare
Clasa a II-a: Minghiras Camelia - Sc. Gimn. G. Cosbuc Baia Mare
Clasa a III-a: Covaciu Loredana -Sc. Gimn. I. L. Caragiale Baia Mare
Clasa a IV-a: propunere - Balan Luminita, Sc. Gimn. A. Iancu Baia Mare
Centrul Metodic 2
Lic. Tehn. A. Berinde Seini
Sc. Gimn. V. Babes Baia Mare
Sc. Primara A. Rusu Baia Mare
Sc. Gimn. L. Blaga Baia Mare
Sc. Gimn. Cicarlau
Sc. Gimn. S. Barnutiu Baia Mare
Sc. Gimn. M. Sadoveanu Baia Mare
Liceul cu Program Sportiv Baia Mare
Sc. Gimn. V. Lucaciu Sisesti
Responsabili:
Clasa pregatitoare: Chereji Felicia - Sc. Gimn. A. Berinde Seini
Clasa I: Tintas Cristina - Sc. Gimn. A. Berinde Seini
Clasa a II-a: Borca Olimpia - Sc. Gimn. L. Blaga Baia Mare
Clasa a III-a: Petran Nicoleta Rozalia- Scoala Primară Al. Rusu Baia Mare
Clasa a IV-a: Popisteanu Lavinia - Sc. Gimn. L. Blaga Baia Mare

Centrul Metodic 3
Sc. Gimn. N. Iorga Baia Mare
Colegiul de Arte Baia Mare
Sc. Gimn. Gh. Lupan Grosi
Sc. Gimn. A. I. Cuza Baia Mare
Sc. Gimn. P. Dulfu Baia Mare
Sc. Gimn. A. Ivasiuc Baia Mare
Lic. Teor. N. Laszlo Baia Mare (sic!)
Col. Tehnic Baia-Sprie
Sc. Gimn. Baia-Sprie
Responsabili:
Clasa pregatitoare: Horgos Rodica - Sc. Gimn. N. Iorga Baia Mare
Clasa I: Avram Delia - Col. Tehnic Baia-Sprie
Clasa a II-a: Covaza Carmen - Col. de Arte Baia Mare
Clasa a III-a: propunere - Hagau Liana, Col. de Arte Baia Mare
Clasa a IV-a:Maria Mociran- Sc Gimnazială Al. Ivasiuc Baia Mare

Centrul Metodic 4
Sc. Gimn. N. Stanescu Baia Mare
Sc. Nr 18 Baia Mare
Sc. Gimn. Dumbravita
Sc. Gimn. D. Cantemir Baia Mare
Sc. Gimn. O. Goga Baia Mare
Sc. Gimn. N. Balcescu Baia Mare
Sc. Gimn. I. Slavici Baia Mare
Col. Ec. Pintea Viteazu Cavnic
Responsabili:
Clasa pregatitoare: Husti Florentina - Sc. Gimn. N. Stanescu Baia Mare
Clasa I: Buda Voichița- Sc. Gimn. D. Cantemir Baia Mare
Clasa a II-a: Pustai-Codreanu Elena - Sc. Gimn. O. Goga Baia Mare
Clasa a III-a: Bîrle Delia, Școala Gimnazială D. Cantemir
Clasa a IV-a: Jurj Clara - Sc. Gimn. D. Cantemir Baia Mare

Centrul Metodic 5
Sc. Gimn. Nr. 2 Sighetu-Marmatiei
Sc. Gimn. Dr. I. M. de Apsa Sighetu-Marmatiei
Sc. Gimn. Nr. 5 Sighetu-Marmatiei
Sc. Gimn. G. Cosbuc Sighetu-Marmatiei
Sc. Gimn. Nr. 10 Sighetu-Marmatiei
Lic. Ped. Regele Ferdinand Sighetu-Marmatiei
Lic. L. Klara Sighetu-Marmatiei (sic!)
Sc. Gimn. Vadu Izei
Sc. Gimn. Oncesti
Sc. Gimn. Dr. I. Lazar Giulesti
Sc. Gimn. Budesti
Sc. Gimn. Calinesti
Sc. Gimn. Craciunesti
Lic. Tehn. Ocna Sugatag
Sc. Gimn. Desesti
Sc. Gimn. Campulung la Tisa
Sc. Gimn. Dr. G. Tite Sapanta
Sc. Gimn. Remeti
Sc. Gimn. Sarasau
Sc. Gimn. Rona de Sus
Sc. Gimn. L. Ulici Rona de Jos

Responsabili:
Clasa pregatitoare: Tompos Oana - Sc. Gimn. G. Cosbuc Sighetu-Marmatiei 0744700127
Clasa I: Turda Irina - Sc. Gimn. G. Tite Sapanta 0746778171
Clasa a II-a: Radu Mirela - Sc. Gimn. Dr. I. M. de Apsa Sighetu-Marmatiei 0752026135
Clasa a III-a: Popa Duma Tudorita - Lic. Tehn. Ocna Sugatag 0742081777
Clasa a IV-a: Stetco Mariana - Lic. Ped. Regele Ferdinand Sighetu-Marmatiei 0744764736


Centrul Metodic 6

Borsa: Sc. Nr. 4, Nr. 7, Nr. 8, Nr. 9
Scoala Gimnaziala Nr. 1 Moisei
Sc. Gimn. Dragos-Voda Moisei
Viseu de Sus: Sc. Nr. 7, Lic. Tehnologic, Sc. Profesionala, Sc. Nr. 2
Viseu de Jos: Sc. Gimnaziala Viseu de Jos,
Scoala Crasna Viseului
Scoala Valea Viseului
Scoala Leordina
Scoala Petrova
Lic. Tehnologic Repedea
Lic. Tehnologic Ruscova
Lic. Tehnologic Poienile de sub Munte
Sc. Gimnaziala 4 Poienile de sub Munte

Responsabili:
Clasa pregatitoare: Coman Sosica - Sc. 1 Moisei 0740383286
Clasa I:Bodnar Ana LTH Ruscova 0787607120
Clasa a II-a: Cotoz Lacrimioara - Sc. 7, Borsa 0767032762
Clasa a III-a: Ciolpan Gabriela - Lic. Tehn. Viseu de Sus 0747949432
Clasa a IV-a: Semeniuc Lucretia - Lic. Tehn. Poienile de sub Munte 0727080219

Invatamant simultan: Petrovai Viorica - Sc. Crasna Viseului 0745634481
Centrul Metodic 7

Lic. Tehn. Dr. F. Ulmeanu Ulmeni
Sc. Gimn. Chelinta
Sc. Gimn. Kos Karoly Arduzel
Sc. Gimn. Ardusat
Sc. Gimn. Salsig
Sc. Gimn. L. Blaga Farcasa
Sc. Gimn. Baita de sub Codru
Sc. Gimn. Basesti

Responsabili:
Clasa pregatitoare: Drăgan Dina- Școala Gimn. Fărcașa
Clasa I: Mateșan Diana Romana- Lic. Dr. Fl. Ulmeanu, Ulmeni
Clasa a II-a: Cone Adriana Diana- Școala Gimn. Băița de sub Codru
Clasa a III-a: Covaciu Lăcrămioara- Lic. Tehn. Dr. F. Ulmeanu Ulmeni
Clasa a IV-a: Pop Alina- Școala Gimnazială Sălsig
Centrul Metodic 8

Lic. Tehn. G. Moisil Tg. Lapus
Lic. Teoretic P . Rares Tg. Lapus
Sc. Gimn. N. Steinhardt Rohia
Sc. Gimn. Coroieni
Sc. Gimn. Vima Mica
Sc. Gimn. Cupseni
Sc. Gimn. Benko Ferencz Damacuseni
Sc. Gimn. Florea Muresanu Suciu de Sus
Sc. Gimn. Lapus
Sc. Gimn. Grosii Tiblesului
Sc. Gimn. Regina Elisabeta Baiut
Sc. Gimn. A. Buzura Copalnic-Manastur
Sc. Gimn. Cernesti

Responsabili:

Clasa pregatitoare: Gherman Aurelia - Lic. Tehn. G. Moisil Tg. Lapus 0724356651
Clasa I : Pop Dina Claudia - Sc. Gimn. F. Muresanu Suciu de Sus 0721128514
Clasa a II-a: Ionce Veronica - Lic. Tehn. G. Moisil Tg Lapus 0744663147
Clasa a III-a: Panait Anca - Lic. Tehn. G. Moisil Tg. Lapus 0744225778
Clasa a IV-a: Pop Rodica - Sc. Gimn. Lapus 0746992334

Centrul Metodic 9

Sc. Gimn. Mircea Vulcanescu Barsana
Sc. Gimnaziala Stramtura Nr. 1
Liceul Tehnologic O. Goga, Rozavlea
Sc. Gimn. Sieu
Sc. Gimn. Botiza
Sc. Gimn. Ieud
Sc. Gimn. Bogdan-Voda
Sc. Gimn. L. Rebreanu Dragomiresti
Sc. Gimn. M. Eminescu Salistea de Sus
Sc. Gimn. Sacel

Responsabili:
Clasa pregatitoare: Ilea Liviu - Sc. Gimn. Ieud 0747940260
Clasa I: Antal Maria Irina - Sc. Gimn. Liviu Rebreanu Dragomiresti 0787686500
Clasa a II-a: Bota Maria - Sc. Gimn. Sieu 0729134309
Clasa a III-a: Cozma Mariana Ioana - Lic. Tehn. O. Goga Rozavlea 0745920109
Clasa a IV-a: Mirza Ioana - Lic. Tehn. Rozavlea 0756936007

Inv. Simultan:
Sc. Gimn. Poienile Izei
Sc. Gimn. Nr. 1 Stramtura - structura Glod, structura Slatioara
Sc. Gimn. Botiza pe Valea Sasului
Sc. Gimn. Barsana pe Valea Caselor, Valea Muntelui si Nanesti








Centrul Metodic 10
Lic. Teoretic I. Buteanu Somcuta Mare
Sc. Gimn. Satulung
Sc. Gimn. Remetea Chioarului
Sc. Gimn. Finteusu Mic
Sc. Gimn. I. Popescu de Coas
Sc. Gimn. Sacalaseni
Sc. Gimn. P. Sandor Coltau (sic!)
Sc. Gimn. Mireșu Mare
Responsabili:
Clasa pregatitoare: Buhai Ioana- L.T.I. Buteanu Șomcuta Mare
Clasa I: Pop Emilia- Școala Gimn. Mireșu Mare
Clasa a II-a: Tamas Codruta - Lic. Teoretic I. Buteanu Somcuta Mare 0745128305
Clasa a III-a: Zoica Petrescu Cristina - Lic. Teoretic I. Buteanu Somcuta Mare 0744793432
Clasa a IV-a: Grama Ildiko - Lic. Teoretic I. Buteanu Somcuta Mare 0740317658

CENTRE INVATAMANT SIMULTAN

Centrul 1 - simultan
Sc. Gimn. A. Buzura Copalnic-Manastur
Sc. Gimn. Cernesti
Sc. Gimn. N. Steinhardt Rohia
Sc. Gimn. Coroieni
Sc. Gimn. Vima Mica
Sc. Gimn. Cupseni
Sc. Gimn. F. Muresanu Suciu de Sus
Sc. Gimn. Regina Elisabeta Baiut
Lic. Tehn. G. Moisil (Inau)
Sc. Gimn. V. Lucaciu Sisesti
Sc. Gimn. Dumbravita

Responsabil centru: Pop Marilena - Sc. Gimn. A. Buzura Copalnic-Manastur 0742023837

Centrul 2 - simultan
Sc. Gimn. M. Olos Arinis
Sc. Gimn. Asuaju de Sus
Sc. Gimn. Oarta de Sus
Sc. Gimn. Bicaz
Sc. Gimn. Gardani
Sc. Gimn. Boiu Mare
Sc. Gimn. Valea Chioarului
Sc. Gimn. Somcuta Mare structurile Ciolt, Buteasa, Codru Butesii, Finteusu Mare
Sc. Gimn. Satulung structura Mogosesti
Sc. Gimn. Miresu Mare structurile Tulghes si Lucacesti

Responabil centru: Resmerita Claudia - Sc. Gimn. M. Olos Arinis 0740209560
Centrul Simultan 3:
Toate școlile cu  clase predare simultană din Maramureșul istoric
Responabil centru: Andreica Voichița- Școala Gimnazială Călinești
Tel.0768809500


Inspectori școlari:
Prof. Fornvald Natalia

Prof. Dorca Onorica


2018 - a fordulat éve a Németh László Elméleti Líceumban


A jóra, csak a jóra vagyunk hajlandóak emlékezni, s látva azt, hogy a mérlegnek ebben a serpenyőjében sokkal több van, mint a másikban, okunk van az optimizmusra: ez az az út, amin haladnunk kell, egyedül ennek van értelme.
2018-ban az iskola már három épületben működhetett, két helyszínen. Sok-sok ideiglenes megoldással, sok felvállalt kockázati tényezővel.
2018 volt az az év, amikor befejeztünk mindent, amit 2017-ben szerettünk volna. Sok-sok egyeztetés, sok-sok késleltető tényező áll amögött, hogy a felszínen semmi sem mozdult. Végül megvalósult valami ahhoz hasonló, amit elképzeltünk.
Büszkék vagyunk arra, hogy megújult a csapat, sok olyan kolléga érkezett közénk, akik szép eredménnyel vizsgáztak, és igazi értéket hoztak az oktatásba. Végre teljes lett a személyzet csapata is, jó látni a gyors beilleszkedést, a baráti légkört, az odaadással és hittel végzett munkát.
Több mint ezer kézzel festett tulipán került fel az iskola falára, a falra, mely végre érinthető, mosható, tisztítható. Együtt dolgoztunk ezen a kollégákkal egy nyáron át, s egy vakációban ismét. A közösen végzett munka öröme tartott ott bennünket néha késő estig. Ez, a csapat jó hangulatú önkéntes munkája, a közös ötletelés, a sok beszélgetés valóban többet ér, mint a mosható fal. Akárhányszor elhaladunk a tulipánjaink mellett, ez jut eszünkbe.
Sok-sok bosszúság vált köddé akkor, amikor végre, több hónapos késéssel, előbb ideiglenes jelleggel, ősztől aztán saját személyzettel beindult a Híd utcai konyhánk is, és így már igazán otthonná vált az iskola. Olyan új kihívások elé állított ez a helyzet bennünket, amelyhez hasonlóval az iskola fennállása óta nem kellett, hogy foglalkozzon, amit mindannyiunknak külön meg kellett tanulnunk, s mindannyian kicsit erőnkön felül vállaltuk fel ezt az újabb feladatot is. Hisszük, hogy csak a kezdet nehéz.
Hálásnak kell lennünk mindazért, ami a Híd utcai iskolában történt, a rengeteg emberi gesztusért, ami pótolta a megkésett munkálatok okozta hézagokat, jobbá, biztonságosabbá, szebbé tette életünket ebben az épületben. Köszönjük ezt a szülőknek, támogatóknak, jótevőinknek, hálásak vagyunk a Schola-Parentis Egyesületnek, és pályázatainak, hogy mindig pontosan ott és akkor segített, ahol és amikor a legnagyobb szükség volt rá. Sok-sok teendő vár még ránk, amíg azt mondhatjuk, a mi szempontunkból is funkcionális, biztonságos és gyermekbarát lett az iskola épülete.
Igyekeztünk türelemmel dolgozni, s a gyermekek biztonsága érdekében folyamatos tárgyalásokat folytatni, miközben még a tetőcsere és udvarrendezés munkálatai folytak. Az eredmény kárpótolt.
Hálásak vagyunk azért, hogy idén ősszel elkészült a Pedagógus Szövetség és a magyar kormány támogatásával a Híd utcai iskola udvarának játszótere is, a gyermekek nagy örömére. Érkezett ezzel a támogatással sok olyan berendezési tárgy, amelyre szükségünk volt – és sok olyan is, amelyet már megvásároltunk más forrásból az egy éves várakozási idő alatt, hogy az óvoda, iskola működni tudjon. Tartalékaink vannak tehát, hosszú időre tervezhetünk.  
Emelt fővel nyugtázzuk, hogy minden támadási kísérlet ellenére sikerült megőrizni a líceum integritását. Köszönettel tartozunk minden támogatásért, a közösség összefogó erejéért, egész Erdély megmozdulásáért, a sok üzenetért, biztatásért, segítségért. Az idő igazolja létjogosultságunkat, mi közösen küzdünk érte.
Mintegy válaszképp az iskola színvonalát megkérdőjelező márciusi beszédre, érettségiző diákjaink kimagaslóan eredményes érettségi statisztikát produkáltak, bizonyítva ezzel, hogy középiskolai szinten is kiváló munka folyik az iskolában, s hogy az elméleti oktatásnak komoly jövője van a jövő értelmiségének képzésében. Ebben hiszünk, ezért dolgozunk, ennek az eredménye mutatkozik meg az érettségi jegyekben és az egyetemválasztásban.
Nemrég összesítettük: 2018-ban 34 diákunk vett részt kiváló eredménnyel elismert országos és nemzetközi versenyeken. Sikereikre büszkén emlékezhetünk.
Az iskola történetében hosszú idő óta először tapasztaljuk, hogy nőnek létszámaink, minden kezdő osztályt szép létszámmal valósítottunk meg, felszámoltuk a szimultán oktatást, a tanév során további két létszámon aluli osztályunk helyzete is rendeződött. Látnunk kell, hogy visszaállt a bizalom, egyre többen választanak bennünket, egyre több családdal van kapcsolatunk. Különösen sikeresnek bizonyult az óvodacsoportok korcsoportokra való bontása, így a nagycsoportosok életkoruknak megfelelő fejlesztésben részesülhetnek, a leendő előkészítős diákjaink már saját óvodacsoportjainkból kerülnek ki. Beigazolódott az a koncepciónk, hogy az iskolának komoly alapokra van szüksége ahhoz, hogy ötödik osztálytól ne legyenek létszámproblémák. S bár a Híd utcai iskolaépület felújítása, az iskolahálózat átalakítása évekig váratott magára, látjuk, hogy helyes lépés volt, az egyedüli olyan lépés, ami hosszú távon garantálja a magyar oktatás fennmaradását.
Hatalmas kihívás, de nagy öröm a Don Bosco Egyesület által nevelt gyermekeknek a tanítása. Hittel tölt el bennünket minden apró siker, minden kis eredmény, a közösségbe való beilleszkedésnek minden apró kis gesztusa, hiszen közös munkánkkal olyan gyermekeknek adunk esélyt a tanulásra, a magyar kultúrában, keresztény szellemben való nevelkedésre, akik nélkülünk ezt nem tehetnék meg. 
Az önálló magyar iskolákba vetett hitünket erősítette meg az az őszi rendelet, mely kimondta: alsó tagozaton a román órák oktatását nem lehet a szakképzett, a gyermekek anyanyelvét és az állam nyelvét egyaránt jól ismerő tanítókra bízni, hanem azt a romántanárok kell, hogy tanítsák. Az ország legtöbb iskolájára azonnal rákényszerítették az intézkedést. A mi gyermekeink ebből semmit sem éreztek. A máramarosi példa jól mutatja: a rendszernek ezeket a tendenciózus próbálkozásait csak az önálló magyar iskolák igazgatói voltak képesek kivédeni. Nagy tanulság tehát, hogy az önálló magyar iskola és a karakán, szakszerű és megalkuvásra nem kényszeríthető iskolavezetés olyan érték, ami az iskola falain kívül tudja tartani az asszimilációs törekvéseket.
Megtisztelő feladat volt 2018-ban, hogy két országos rendezvény házigazdái lehettünk. Májusban A Magyar Nyelv Napjai vándorrendezvény konferenciával, országos anyanyelvi csapatversennyel érkezett hozzánk, s mi jó szívvel fogadtuk az anyanyelvápolásnak ezt a rangos rendezvényét, szeptemberben pedig igen fontos szakmai konzultációnak adunk helyet: a tanfelügyelők és módszertanosok éves tanácskozása hosszú idő óta először vált igazán olyan fórummá, ahol az anyanyelvű oktatás legfontosabb kérdéseit szakértők tárgyalhatták meg egymással. Köszönjük a minisztérium Kisebbségi Államtitkárságának belénk vetett hitét, támogatását, újabb kezdeményezését, hogy 2019-ben mi lehessünk az Apáczai Csere Jánosról elnevezett nemzetközi magyar tantárgyverseny házigazdái.



Fűben, fában

       Kaptam. Szép, ötletes előkészítő osztályos munka. Különös kedvencem, körbe is hordozom magammal az iskolán, közben az ovisok ebédjét nézem, a pénteki programot egyeztetem, beszélgetek a kollégákkal. Szorít az idő. Szorítom az ajándékom. Látom a szemem sarkából nagycsoportos ovisunkat, aki az ebédlőben kucorog egy széken, lesi a kezemben a famikulást. Az de szép! Megnézhetem? Hát persze. A kezébe adom. Mit szólsz? Fából van? Igen. És el van vágva a fa? Igen. Nézi, forgatja. És amikor elvágtátok az ágat, már benne volt a Mikulás? 
       Ha én Mikulás lennék, benne lennék. Benne, bizony!


Ferdítés, kendőzés, magyarázkodás, avagy hogyan tanítsuk József Attilát?

Sehogy. Ne őt tanítsuk – olvassuk verseit, tanítsuk diákjainkat verset értelmezni. 

Van-e közünk, olvasóknak, műértelmezőknek, érettségizőknek egyáltalán mindahhoz, amit József Attila-életrajznak nevezünk? Hány életrajz van, mi közük ezeknek a valósághoz, mi közünk nekünk a valósághoz, és mi köze az önimázs-teremtésnek az érettségihez? Ezen töprengek, itt, a szárszói József Attila-emlékház küszöbén ülve, s eszembe jut az a sok-sok félreértés, amit a nyári érettségin a Nem emel föl kapcsán olvastam, egyébként láthatóan jó képességű ifjak tollából. Akkor is megdöbbentem, most is, amikor a kiállítás modern, látványos, de szemléletében meglehetősen múltízű valóságábrázolását nézem. Úgy lehet, csak nekem újdonság, nagy mulasztás is talán. De hogy egy emlékház, különösen itt, Szárszón, halálának helyszínén az életrajzról szól, egyfajta életrajzról, ezt József Attila kapcsán mindig meg kell jegyezni – bocsánatos bűn. Talán a források idézése, a válogatás arányai mégiscsak jelzik, hogy a magyarországi irodalomszemléletnek is nehéz levetkőznie a tévhitekbe való burkolózás különös igényét.

József Attila-emlékház, Balatonszárszó

Olvasom, nyilván a Nem emel föl kapcsán, s ez talán annál is szomorúbb, hogy József Attilának volt egy tyúkja, amit le kellett vinnie legelni a térre, hogy az édesanyja korán meghalt, hogy az édesapja kivándorolt Amerikába, hogy a gyermek emiatt sokat éhezett, hogy a kedvese nem értette meg és nem akarta odaadni magát, meg feleségül menni hozzá (nem tudni, melyik kedveséről szól a kijelentés), hogy József Jolán nevelte, s megírta életrajzát, s hogy a költő nem találta meg Istent, és ezért a vonat elé vetette magát. Ezt olvasom, s azon töprengek, látván, hogy tömeges a jelenség, s hogy ezt sokan tudják így, egyformán, hogy mégis mi lehet az oka ennek? Valóban akad pedagógus, aki ezt megtanítja? Csak József Attila életrajzát tanítjuk ilyen részletesen, vagy mondjuk a Jókaiét is? Tudunk-e különbséget tenni lírai én és költő között? Elfogadjuk-e az irodalomnak azt az ismérvét, hogy a versben egy lírai alterego beszél egy vélhetően „alter”-életrajzról? Honnan vesszük az életrajzzal kapcsolatos információinkat, és hitelesek-e a forrásaink? Számoljunk fel néhány tévhitet:
Az életrajzzal kapcsolatos torzításoknak leginkább két forrása van: a Curriculum vitae és József Jolán regénye, A város permén, mely hatalmas példányszámban jelent meg – érthetetlen, a közelmúltban újra, mintegy kötelező olvasmányként. Mindkét forrást fenntartásokkal kell kezelnünk. A Curriculum vitae 1937 februárjában íródott, az első Magyar Papíripari Rt.-nek, azaz Herz Henrik cégének nyújtotta be, kortársak vallomásai szerint azon elhatározása után, hogy szakít költői ambícióival, és polgári állást vállal. A munkavállalásban való sikertelensége, a gyermekkora óta dolgozó, pénzt kereső, mégis folyton állástalan ember bizonytalansága, kudarcélménye, a társadalom elvárásainak való megfelelési kényszere egyfajta magyarázkodássá teszik ezt az önvallomást, mely nem véletlenül rokonítható a pszichoanalitikus kéziratainak (Szabad ötletek jegyzéke két ülésben, Rapaport-levelek, a Gyömrői Edithez írt levelei, Sárgahajúak szövetsége, Átmentem a Párisiba, stb.) hangvételével, hiszen ezek egyidős szövegek, mindegyik a hosszúra nyúló pszichoanalitikus kezelés ideje alatt íródik, igaz, különféle szándékkal, céllal.  Az írás kétségtelenül a költő egyik legszebb prózai műve, ám vajmi kevés köze van a Curriculum vitae szövegműfajához – a kor követelményeihez viszonyítva is – terjengős, indokolatlanul szubjektív, kitárulkozó, beszélője az álláskereső álarcát ölti magára, s mégis olyan tényeket közöl lelki alkatáról, előéletéről, melyek kedvezőtlenek lehetnek álláskérelme elbírálásában. Az életrajzi tények hitelesek ugyan, a válogatás, az arányok, a gyakran ironikus megjegyzések, az önreflekció azonban inkább művészi szövegre jellemzőek. József Attila írásai kapcsán gyakran merül fel az irodalom-nem irodalom, magánélet-költői szerep közötti határ, a műfajiság problematikája. Ennek a szövegnek a kijelentéseit hiba lenne önéletrajzi tényekként kezelni. Sokkal többet mond arról, milyen önéletrajzot szeretne mutatni a világ felé József Attila éppen akkor, 1937 februárjában, éppen abban a lelkiállapotban, amelyben szövegét írta. Érzékenyebb, árnyaltabb szövegértelmezésre van tehát szükség.
József Jolán gyermekkoruk óta meglehetősen problematikus viszonyban volt öccsével, ennek halála csak fokozta a nővér problémáját. Kijelentéseit, „életrajzi” regényét nehéz tényként kezelnünk, az, hogy regényként (értsd: fikció) jelenteti meg írását, talán egyetlen elegáns gesztusa. Alapvető célja az, hogy önmaga szerepét tisztázza, úgy állítsa be magát, mint az öccsét mindenkor segítő, támaszt nyújtó, megbízható nővért, akinek viszont műve főhőséről gyakran nincs más forrása, mint a költő konkrét tényként értelmezett metaforái, verseinek ihletanyaga, melyeknek, Jolán – saját elmondása szerint – tanúja volt. A valóságban évekre veszíti el szem elől öccsét, viszonyuk zavaros és felszínes. Igyekezete célja az, hogy saját maga és Etus húga József Attila utolsó napjaiban vállalt szerepét, halálával kapcsolatos esetleges mulasztását valahogy elmossa, tisztázza. Ez a fejezet – melynek történetét a maga vallomásában József Etelka is megírja – a kortársak által gondatlansággal megvádolt nővér mentegetőzése, önigazolása. Arról is keveset beszélünk, hogy a regényt József Jolán a párt megrendelésére írta, egyértelműen az a célja, hogy testvérét proletár-költőként, önmagát hű pártkatonaként állítsa be, és megteremtsen egy olyan párhuzamos életrajzot, melynek hőse példakép, megfelel a kor és világnézet ideáljának, így természetesen diszkréten kezeli az öngyilkosság tényét, különösen azért, mert ebben saját szerepét, mulasztását is tompítani igyekszik. József Jolánnak tehát egyértelműen érdeke fűződik a proletár-költő imázsának megteremtéséhez, különösen azért, mert a József Attila-hagyatéknak ő az egyik kezelője Szántó Judit mellett. A regény József Attila életrajzával kapcsolatos közléseit ezért meglehetős óvatossággal kell kezelnünk. Sokkal nagyobb értéke az, hogy kidomborodik belőle József Jolánnak, „az édes mostohának”[1] az alakja.
Vetette-e József Attila vonat elé magát? Nem. Közé, alá, talán mindegy is. Erre vonatkozóan Garamvölgyi László[2] készítette a legátfogóbb kutatást, ismerünk korabeli tanúvallomásokat, kortársak feljegyzéseit, sajtóhíreket, és álhíreket. Egyik monográfiaíró, Balogh László[3] egészen romantikus körítéssel tálalja a tragédiát, mondván, hogy a költő a vonat másik oldalán felvillanó fények vonzásába került: „Talán Miskolc lidércfénye villant meg odaát. Lillafüred. El kell jutnia oda. Gyorsan lehajol, hogy átbújjon az előtte álló két kocsi között.”
Nyilvánvaló, hogy ezek a vélekedések az öngyilkosság megszépítésére, a valóság rejtegetésére, az igazság el nem fogadására irányulnak. Az ötvenes évektől kezdődően József Attila eszközévé válik a baloldali erkölcsi nevelésnek, nem lírai alkatával, hanem forradalmári hőstetteivel szabad csak megismerkednie az olvasónak, jelképévé válik a burzsujok elleni harcnak, az éhező népnek, a bérházak nyomorának. S természetes, hogy egy öngyilkos forradalmár nem jár jó példával a jövő generációja előtt. Az, hogy öngyilkos volt-e József Attila, politikai kérdéssé válik. Halála balról nézve baleset, jobbról nézve tragédia. Mai olvasóinak nagy része ebben a tanításban nőtt fel. És úgy tűnik, ezen azóta sem tudta túltenni magát az irodalomtanítás.
József Áron szappanfőző munkás Budapesten állapodott meg, ott alapított családot, miközben váltig hangoztatta, hogy vándorolni kíván, szerencsét próbálni indulna, amerikai terveket emlegetett. Az, hogy hirtelen távozása után felesége azt mondta a szomszédoknak, hogy Amerikába ment, inkább az elhagyott feleség igyekezete, hogy a számára kedvezőtlen valóságot elkendőzze. Nem valószínű, hogy Pőcze Borbála egyetlen percig is azt hitte, hogy férje átkelt a nagy óceánon, de a valóságnak ez a változata mégiscsak kényelmesebb volt, mondani kell valami szépet a gyermekeknek az apjukról. Eközben József Áron eljutott Brailától Désig, új családot alapított, beadta a válási keresetet, sőt találkozott is gyermekeivel Budapesten, és cukorkát adott nekik. Kalandos életét elsőként Szabolcsi Miklós kutatta[4]. Alakja József Attila verseiben jelképes, a freudi elméletből ihletődő motívumteremtés folyamatában jelenik meg az apa-isten figurája.
De mindezekről érettségi dolgozatokban nem kellene olvasnunk. A Nem emel föl kapcsán végképp nem, nem az irodalmi bulvár szintjén, nem a költő magánéletében való vájkálás lehetőségétől felbuzdulva. Tegyünk egy kísérletet, hisz az érettségi tétel I. feladata, egy ismeretlen (!) vers értelmezése nem várja el a művön kívüli ismeretek felsorakoztatását, az életrajzokét különösen nem. Hogyan értelmezhetnénk ezt a verset anélkül, hogy akár csak utalást is tennénk a konkrét életrajzi tényekre? Hogy ezektől elvonatkoztatva, a vers általánosan emberi, mélyen filozofikus mondanivalóját fedezzük fel, a transzcendensben való hitbe kapaszkodás igényét, az egyén és a „formáló alak” viszonyát értelmezzük, egy sajátos isten-kép megjelenítését, ha megvizsgálnánk a beszélőnek saját léthelyzetéről tett vallomását? Ha ezt tanítanánk? Hasonlókat fedeztetnénk fel hasonló versekben? Ha valóban a versértelmezés kompetenciáját fejlesztenénk?

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.




[1] Valachi Anna:  József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book.Bp. 1998.
[2] Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium Kft., Bp. 2001
[3] Balogh László: József Attila.Gondolat, Bp. 1988
[4]    Szabolcsi Miklós: "Nemzett József Áron..." József Attila apjának élete és halála. In: Költészet és korszerűség, 1959.

Hogyan tanuljunk románul? Avagy RLNM kontra OG9/2018

A román nyelv oktatására vonatkozó kormányrendelet (OG9/2018) kapcsán ismét aktuálissá vált a román nyelv tanításának módszereiről, sajátos helyzetéről vitázni. Úgy gondolom, ebben a témában sok szempontból is a legmarkánsabb szakmai akció a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának POSDRU-projektje volt (POSDRU/87/1.3/S/63909), ,,Perfectionarea cadrelor didactice, din invatamantul preuniversitar, care predau limba romana minoritatilor nationale" címmel, amit a szakma a RLMN (Româna ca limbă nematernă) rövidítéssel jegyzett meg. A Projekt  a problémáról való együttgondolkodásnak az első olyan lépése, mely az új nyelvszemléletet kidolgozta és többszáz, kisebbségeket tanító pedagógust (tanítókat és romántanárokat) továbbképzett erre a speciális feladatra. Az általuk felkínált “ca limba nematernă” szintagma egy több évtizedes vitát zár le, mely a román nyelvnek a kisebbségek számára való definiálását főképp politikai irányelvek alapján a „limba statului”, „limba majoritară”, illetve „limba străină” megfogalmazások labirintusából sehogyan sem tudta kivezetni. Az ajánlott státus nemcsak politikailag korrekt, de szakmai irányelveket is előrevetít: hosszú idő óta először mondták ki azt, hogy a kisebbségek nem indulnak azonos esélyekkel a született nyelvhasználókkal, s nyelvtanulásuk nem azonos a világnyelvek megtanulásának módszerével. A projekt felülemelkedett azon, hogy a helyzet specifikumát mindenféle nacionalista szemszögből kommentálja, belátta annak szükségességét, hogy a kisebbségek boldogulásának egyetlen esélye a román nyelv elsajátítása, s a sikertelenségeket nem bezzegelni, hanem szakmailag elemezni kívánta, hogy alkalmas módszereket, valódi segítséget tudjon nyújtani a pedagógusoknak.
A projekt általános irányelveket dolgozott ki, melyeknek fontos hozadéka az, hogy ez a szemlélet áll a mai I-IV. osztályos tantervek és tankönyvek alapjánál, a tantervírók maguk is aktív résztvevői voltak a projektnek, folyamatosan bevont olyan szakembereket, akik a téma tanulmányozásával hosszabb ideze foglalkoznak, kutatnak és publikálnak. Tartani tudta a kapcsolatot a minisztérium munkatársaival, s kétségtelen, hogy az, hogy ezekkel elsajátíttatta a projekt szemléletét, szemléletváltását, a legnagyobb hozadéka ennek a kezdeményezésnek.  Ez különösen azért lényeges, mert a projekt maga nem minden előzmény nélkül robbant be az oktatásszemléletbe, a mai tanterveknek voltak ugyanis olyan tantervkoncepció-előzményei, amelyek később kizárólag samizdat-formában terjedtek, sosem lett belőlük jóváhagyott tanterv. Nagy tanulsága ennek a történetnek az, hogy a pedagógiai koncepcióváltásnak akkor van esélye, ha értő, támogató közönségre talál, nemcsak a döntéshozók, de főként a pedagógusok körében. S mondhatnánk, hogy a jó tanterv önmagát értelmezi, a valóság mégiscsak az, hogy a radikális tantervváltozások szellemiségét, szakmai elvárásait, javasolt módszereit minél több személyes találkozó formájában kell átadni a pedagógusoknak, s erre a legjobb alkalom mindig a szakmai továbbképzés.  A RLMN fő célja pedig az volt, hogy ingyenes lehetőséget adjon minden kisebbségeket tanító romántanár és tanítónő és óvónő számára, hogy részt vegyenek egy akkreditált továbbképzésen, mely nem csupán könnyen megszerezhető kreditpontokat ígér, de valós szakmai tartalmat is ad, igényes munkát vár el, és hosszútávon használható munkaeszközt biztosít.
Az O.G.9 ezt a szakmailag is korrekt hatalmas anyagi és szakmai befektetéssel létrehozott koncepciót, a román nyelv oktatásában hosszú idő óta talán egyetlen pozitív eredményt írja felül indokolatlanul, sértő módon, megalázza tanítót és kisdiákot egyaránt, kényelmetlen helyzetbe kényszeríti azokat a romántanárokat is, akiknek elemi osztályokban kell tanítaniuk. Kétségtelen, hogy a kialakult konfliktusban semmilyen más megoldás nem fogadható el, mint a rendelet sürgős és maradéktalan visszavonása. Bíznunk kell abban, hogy az új (ún. specifikus) román tantervek és tankönyvek, a román nyelv elemi osztályokban való tanításának módszertanából sorozatosan vizsgázó, a RLMN továbbképzésen résztvevő pedagógusok együtt el tudják érni azt a reális társadalmi elvárást, hogy VIII. osztály végéig, amikor a magyar diákok román tagozaton tanuló társaikkal azonos tételből vizsgáznak, valóban elsajátítsák a román nyelvet.
Ha az az államérdek, hogy a kisebbségi diákok megtanulják az állam nyelvét, akkor erre az egyetlen korrekt és eredményes út a RLMN és folyományai. Ha csupán egy sértő és diszkriminatív gesztust kívánnak tenni ellenünk, akkor annak módja az O.G.9 kormányrendelet.
Emlékeztetnünk kell a politikumot, hogy a szakma a román nyelv oktatásáról komoly kutatásokat végzett, és reális eredményeket ért el. Ehhez a koncepcióhoz kell visszatérni!









Érettségi. Részletkérdés, mellékzönge, zárójel


Hurcoljuk az érettség dolgozatokat. Rettentő korrektek vagyunk, időnként már önmagunkban sem bízunk meg, álmunkban titoktartási szerződések néznek velünk farkasszemet, emlékezetünkbe égnek a javítóközpont arcai.  
A javító tanár.  Azzal végképp nem számol a román oktatási rendszer – lássuk be: többségi a szempont −, hogy vannak aránytalanságok az egyes megyék lakosságának összetételében: vélhetőleg nem ugyanannyi magyar (és magyarul írt) dolgozat keletkezik egy tömbmegyében, mint egy szórványmegyében. (Tudom, tudom, hogy meglehetősen szakmaiatlan, stigmatizáló és slendrián a két elnevezés, de értjük.) Ha tehát – hipotézis – a tömbmegye dolgozatait a korrektségre, semlegességre, feddhetetlenségre hivatkozva mondjuk egy szórványmegyében javíttatják, akkor az a két magyar szakos tanár, aki ott él és tanít, előbb szörnyethal, majd legyőzi önmagát, szuperhős lesz, és kijavít minden dolgozatot. Ha mégsem, akkor segítséget kap: buszra száll egy másik tömbmegye minden második magyartanára, elutazik a szórványmegyébe, mire megérkezik, fáradt, nyűgös, elege van – és igaza. Ebben az állapotban javít. Közben a tömbmegye magyartanárai érdeklődéssel figyelik az eseményeket, távolról, mert korrektek. A szórványmegye tanárai kikérik maguknak, vagy nem.
Ugyanez fordítva: Elkerül egy szórványmegye magyar dolgozata Moldvába. Ott hamar felismerik, hogy nincs alkalmas javítótanáruk. Bár nem túl nagy a probléma, alig van vagy 50 dolgozat. Segítséget kérnek hát egy tömbmegyétől. Ott kétségbeesett keresésbe kezdenek: ki lenne az a két palimadár, aki rászedhető lenne, hogy ne otthon javítson, ahol szintén lenne mit, hanem elutazzon oda, ahová magától sose menne semmiért, és kijavítana potom pénzért csekély számú dolgozatot. Mennek s jönnek, hosszabb az út, mint a javítás, szállás nem kell, különben is.  Mire megérkeznek, érthetetlen okokból kifolyólag idegesek. Valamiért sok az óvás.
Nem vagyunk eléggé elszórványosodva. A legszebb jelenet a témában az, amikor az igazán kicsi kisebbségek javítják a dolgozataikat, azok, akiknek anyanyelv oktatásuk érettségi szinten csak egy megyében van. S akkor kísérik a dolgozatokat a javító tanárok, a korrektség, semlegesség és feddhetetlenség jegyében. És a saját diákjaik dolgozatait javítják egy másik megyében. Olyan rutinosan csinálják, s oly bájos természetességgel, hogy ezen igazán csak mi tudunk megütközni, ők nem.
Vannak, akik a probléma megoldását felvállalják. Természetesen magyar érettségi dolgozatot mindenki tud javítani – mert ugye focihoz, gyermekneveléshez és magyar érettségi dolgozathoz mindenki ért −, szakképzett tanár az szakképzett tanár, akkor is, ha soha életében nem tanított középiskolában, fogalma sincs, miről szól a tananyag mostanában, vagy éppen mindig a mellékszakját tanította, angolt, vallást, talajtornát. Szakképzett, hát jogosult, s kénytelen, mert igen nagy pánikhelyzet van, s behívta a tanfelügyelő. S a behívó az behívó, az ember nem kérdez. Meg a dilemma is igen nagy: nézzen most önmagába, merje kimondani, elismerni önmaga s a főnök előtt, hogy ő erre alkalmatlan, vagy legyen jóban mindenkivel, s fogadja el azt a néhány fityinget, amit ezzel kereshet. Úgy dönt, nem adja itt a bonyolultat, különben is: ő a másodkéz.
A másodkéz feltétlen bizalommal van az első iránt. Telepatikus megérzései vannak, a világért sem pontozna másként, mint az első. Összead, ellenőriz, és egyetért. Mert fő az egyetértés. És milyen szép! Igen, itt végre tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Azért néhány esetben hibát ejt, merő véletlenségből. A jóérzésű másodkéz türelmes. Kávét hoz az elsőnek, és szívesen elmegy sétálni. A szemfüles másodkéz kinövi magát, nagy tapasztalata van, hisz tavaly is javított, idén már mindent jobban tud, önbizalma dolgozatról dolgozatra nő, nem baj, hogy üresen hömpölygő, értelmetlen mondatokat olvas, hisz a kislány olyan szépen ír, tízest ad. Boldog, elégedett, rá se ránt.
Másnap tolongás: mindenféle szakosok dolgozatokat várnak. Köztük az egyetlen magyar iskola komplett tanári kara. Ilyenkor nagyon értékesek ők: ők a vorbitor gyé maghiarák. Hozzájuk csatlakoznak azok, akik soha nem tanítottak magyarul, de valamelyik nagymamájuk magyar volt, úgy hírlik, legalábbis a tanfelügyelő listáján így áll, nosza, gyorsan behívja idén is őket. Ezek mindig bejönnek, szendén pislognak, s nem értik, miért e megtiszteltetés, de nem szólnak, mert mit is szólnának. Ezek duplafenekű javítótanárok, ők kapják a magyar földrajz, magyar történelem, magyar informatika, magyar satöbbi dolgozatokat, meg még a többiből is, hisz tudnak románul is. A vorbitorok minden nyáron javítanak. Bár ők mindig csak másodkezek, javító társuk többnyire nem vorbitor. Aztán megegyeznek: ahol a gyerek valamit magyarul írt, majd megérti valamelyikük. Sokat ezek se kérdeznek, bár látják, hogy az összes magyar dolgozattal a többségi kolléga kínlódik, s az összes románnal ők, mert valahogy mégse jött ki a lépés, nem az a kupac dolgozat került eléjük, ami kellett volna, megvolt a jószándék, de hát… a kolléga hamarabb jött. Valamiért mindketten feszültek, és görbén néznek egymásra.
A bizottsági tag ideges. Órák óta telefonálgat mindenféle kimondhatatlan nevű javítótanárnak, aki nem érti, miért kell a nagy nyárban bejönnie egy kimondhatatlan nevű iskolába, amiről élénken érdeklődik, hogy hol van. A bizottsági tag órák óta azzal foglalkozik, hogy különválogassa a románul írt matematika dolgozatot a magyarul írt matematika dolgozattól és a németül írt matematika dolgozattól, de az ukránokat külön szereti, mert azok nem ukránul írták a matematika dolgozatot, hanem románul, lám, lám, így kell ezt csinálni, vennének már mások is példát róluk, azt a rézfánfütyülő kisebbségi dolgozatát, amibe pont azt a tételt nem dolgozta ki az idétlen kölke, amiben lett volna egy felismerhető érthetetlen szó. Különben is, kettő meg kettő négy. Minden nyelven. A bizottsági tag ideges, mert az a másik kettő, aki csak azért van ott, mert ezeket a nyelveket beszéli, folyton akadékoskodik, és mindent jobban akar tudni. A másik kettő képviseli a képviselhetetlent, és szintén ideges. Sutyorognak azon az érthetetlen nyelven, és összevonják a szemöldöküket. Hogyan teremtsünk nemzetiségi konfliktust könnyen, gyorsan, olcsón? – magasiskola.
A tanfelügyelő dolgozatokat számol, borítékol és tankol – neki kell a legmesszebb fekvő megyébe elvinnie a dolgozatokat, másnap jön csak vissza, addig se rontja a levegőt. Fogalma sincs, mi volt a tétel, és miben egyeztek meg a javító tanárok. Rengeteg dolga van. Nem elég, hogy minden élő és félholt kollégát rávett, hogy azonnal mondjon igent a bizottsági behívóra, az ő nyakába szakad annak a felfedezése is, hogy ki tudna elképzelhetetlenül sok magyarul írt matematika, földrajz, anatómia és szociológia dolgozatot kijavítani azok közül a kollégák közül, akikhez semmi köze. Megtett már hatszáz kilométert, és végig telefonált. Nem fáradt, nem unja, nincs elege, nincs véleménye.
S aztán jönnek a fehér hollók. Van nekik négy javítani való dolgozatuk. Komoly társasági életet élnek, élvezik a javító központ egyedülálló hangulatát, kedélyesen trécselnek a rég nem látott társaikkal, és komótosan lapozgatják a dolgozatokat. Sokat sétálnak, így sokkal jobban érvényesül a bemutatásra szánt új ruha. S mivel ráérnek, lefordítanak egy árván maradt filozófia dolgozatot, tandemben egy magyarul nem értő echte filozófussal, egyik érti, másik tudja, lesz ebből is egy jegy, különben is, csak egy dolgozat van. Meg van még egy ugyanilyen földrajz is, hegyek azok hegyek, eresszük. Ezekkel összesen egy baj van: a folyosón kell javítani őket, mert ott nincs kamera. És hát az ablakfülkében könyökölve kissé kényelmetlen.
Nem tudom elképzelni azt a tanárt, akiben a rosszindulat bármilyen apró szikrája is pislákolna, miközben egy CV-325 jelzésű dolgozat egyeztetési hibáival szembesül. A javítótanár szubjektivitása teljesen kizárt. Soha egyetlen megye javító tanáraiban sem volt semmilyen ellenérzés, érdek vagy előítélet más megye dolgozataival szemben. Princípium, aforizma, mém.  

Jó herceg! Ér-e annyit az a fene nagy korrektség, hogy feláldozzuk érte a szakmai tudás értékét? S jobb lesz-e az érettségi eredmény, ha mindenki fáradtan, feszülten, egy görbelábú széken kucorogva javít ki végtelen számú dolgozatot? Számolunk-e azzal, hogy a javító tanárnak is egyszercsak elege lesz, s a komolytalan helyzetben maga is komolytalanná válik? Jó-e nekünk, ha ez a sok korrekt ember pontosan azzal foglalkozik, amihez nem ért? Beszélgessünk az így keletkezett eredmények relevanciájáról. Számoljunk százalékokat, és írjunk toplistákat. Fogjuk meg, és hurcoljuk.



Vizsgák, borítékok, kamerák


Időszámításunk előtt, egy napsütéses nyári délután, valahol a morosán vadvidék fővárosában éppen a játszótéren legeltettem szememet cseperedő gyermekemen… mikor megcsörrent a telefonom. Igen, akkor már volt mobiltelefon, bár még nem voltak kamerák. Hivatalos hangon közlik velem, hogy a ma éjszakát egy vidéki szállodában kell töltenem, s holnap reggel kapom az utasítást, hogy melyik iskolában kell felügyelnem a nyolcadikos záróvizsgák törvényes lebonyolítását. Kérdezem, hogy megvárhatom-e még, míg a gyermek a csúszdáról lecsusszan, vagy sürgős a küldetés. Nem sürgős, de titkos. I’m Bond..., nevetem el az élét.

Autózom a kitűzött cél felé, mikor ismét hívás érkezik. XY, a helyi rendőrkapitányság valamilyen rangú tisztje. Ijedtemben fogalmam sincs. Én vagyok-e az, aki egy ilyen és ilyen típusú, rendszámú személygépkocsival közeledem Felsőfalu felé? Hirtelen körülnézek. Honnan tudja ez? Én meg itt mobiltelefonálok… villan be. Alig válaszolok, meg vagyok lepve rendesen, nem minden nap hívnak fel a rendőrségről. No, megtudom ismét, a rendőrségtől is, melyik szállodában fogom tölteni az éjszakát. Megnyugtató, hogy a rendőrség őrzi az álmom, számontartja, melyik szállodákat frekventálom. Sőt azt is megtudom, hogy reggel sehová nem indulok el, míg nem találkozunk illető telefonálóval, akinek már nemhogy a rangját, a nevét sem tudom.
Felsőfalu álmos városka a morosán dzsungel szélén. Néhány klasszikus gerendaház, egyre több krómacél kerítés, népviselet, vagy valami afféle. Autentikus hely. Itt vánszorgom le a szálloda lépcsőjén, azon morfondírozva, hogy aludtam valahol, találkozom valakivel, s megyek valahova, rettentő fontos és titkos küldetésbe, csak azt nem tudni, mért…
Illető rendőrtiszt hivatalos hangon bemutatkozik, úgy, ahogy csak a rendőrtisztek tudnak bemutatkozni – a nevét megint nem értem. Érdeklődik, hogy én vagyok-e a tanfelügyelőnő. Én volnék, mosolyodom el nagy szendén, ahogy csak kezdő tanfelügyelő tud tapasztalt rendőrtisztre mosolyogni. Nem nagyon hiszi, megkérdezi még egyszer. Igen, igen, mondom, velem beszélt telefonon. Gyorsan közli, hogy mehetünk, és hogy az ő autójával fogunk menni. Én legyek szíves a személygépkocsimat biztonságba helyezni a szálloda udvarára. Tudok vezetni? Persze, hogy tudok, mondom, tegnap egészen idáig mit gondol, ki vezetett? Nem másért, de olyan szép és fiatal vagyok, hogy nem gondolta volna. Kérdezem, hogy hol itt a logikai összefüggés, de nem érti a kérdést, elindul.  Úgy megyek utána, minta tudnám, hogy kivel hová és miért megyek. Emberem vállas, jó tartású, magas, tekintélyt parancsoló férfi. Civilben. Stukkertáskával a nadrágszíján. Biztos így kell – gondolom magamban, és beülök az autójába. Ahogy a szálloda kapuján kikanyarodunk, beáll elénk egy rendőrautó, és mögénk egy másik.
Hová megyünk? – érdeklődöm. Ő azt nem tudja. Gondoltam, mondom, ha olyan határozottan elindultunk s böjeci is jönnek velünk, hogy tudja, hová megyünk. Legyek szíves, telefonáljak a tanfelügyelőségre, tanácsolja szárazan, s én már látom, hogy sokat nem fogunk beszélgetni. Telefonálok. Térerő néha van, ekkor hallom szaggatottan Tornyosmező[1] nevét, meg hogy „vágd el a fax kábeléééét…” No, ez utóbbiban kételkedem, biztos nem jól hallom, bár vagy háromszor elmondják, különböző helyeken szakad meg. Hogy én a kébelt? A faxét? Már hogyne vágnám el… Morfondírozom egy sort, de mondom emberemnek, hogy Tornyosmezőre kérem a fuvart. Böstörög. Hogy már megint, és a tegnap is megrázták ott a tanfelügyelőt, és az semmi, mert a tavaly a másikat jól bezárták, s azt mondták neki, hogy onnan élve nem jön ki. Meg hát azért megyünk az ő autójával, mert a másik tanfelügyelő autójának a szélvédőjét is betörték. Biztos benne, hogy oda akar engem vinni? – kérdezem, de látom, hogy alkalmi sofőröm ma humorérzék nélkül ébredt. Kezdem sejteni a tanfelügyelőség szándékát: ezek most meg akartnak tőlem szabadulni, egy kisebbségi tanfelügyelővel kevesebb.
Tornyosmező költői nevű település a költői szépségű hegyek között, 19 kilométerre egy olyan főúttól, amely maga se vezet sehová. Minden kapuban öt-hat gyermek játszik, s legalább egy apa dülöngözik reggel korán. De azért a táj az táj. A falu központjában ácsorog vagy három-négyszáz atyafi. Hűha, mondom. Mi van itt? Semmi. Ezek így szokták. Csak állnak. Állnak? Állnak hát.
No, akkor menjünk be az iskolába, s pattanok ki az autóból, mellém is gyorsan a rendőri kíséret. Elöl-hátul s két oldalamon rendőr. Most veszem észre, hogy ezek engem kísérnek, s azt is, hogy itt mi most csapatmunkában fogunk vizsgát ellenőrizni. Atyafiak meg se parittyázzák, én is köszönök, ők is. Úgy megyünk el a bejáratot őrző rendőr mellett, mintha mi se történt volna, kérdezem is tőle, hogy akkor most mindenkit így beenged, vagy csak engem nem igazoltat. Engem nem kell, mondja, én a domnu colonellel jöttem. Ja, az más. Odabenn föl-alá sétálnak felnőttek, gyermekek. Kérdezem, hogy szülők-e vagy tanárok, de nem kapok választ, mindenki csak mosolyog.
Kérdem, hol a tanári. Beülök én is egy kávéra szép csendesen, elvegyülök a felügyelő tanárok között. A kávé jót fog, a beszélgetés kedélyes, többnyire arról szól, hogy kinek mennyi volt tegnap. Nem tudom, mijük volt mennyi, de egészen egzakt, pozitív egész számokban kifejezhető a valamijük, s érezhetően ez a téma köti le minden figyelmüket. Érdeklődnek tőlem is, hogy nekem mennyi volt, nemigen tudok mit válaszolni erre, mondom, nem emlékszem. Úgy tudnak azon nevetni, hogy a domnisoárának máson jár az esze, bezzeg, ahogy csak faluhelyen szokás.
No, jön az elnök, ugyanabban a kedélyes hangulatban közli, hogy emberek, itt aztán semmi baj nem lesz, mert a borítékok elő vannak készítve. Mást a vizsga szervezéséről, a lapok kitöltéséről, arról, hogy mit szabad, mit nem, s amit ilyenkor szokás – nem mond. Rutinos a társaság, tudják ők. Megnyugtató, hogy a tételek már borítékban vannak, gondolom, s nézem az órám, hogy milyen korán. S már a borítékok is elő vannak készítve. Osztja az embereket a termekbe, mindenkinek jut egy kupac vizsgalap, csak nekem nem. Valahogy pluszban vagyok, az elnök zavarodottan keresgél a listáján, s csak megkérdi végül: dá mnyévoaszta? Mondom, én meg a tanfelügyelőségről jövök. Az elnök egy kicsit szörnyethal, de azért működik az ösztön, gyorsan kávéval kínál. Mondom, már ittam. De azért megnézném a bizottságot. Bevisz egy terembe, ahol meglepően sok fénymásolópapír tornyosul. Közben elmondja, hogy milyen szép és fiatal vagyok, s hogy ő nem is gondolta, hogy a tanfelügyelőségről jövök. Ugyan, elnök úr, micsoda lesújtó képet fest arról a drága tanfelügyelőségről, hát szabad ezt? Kérdem is, hogy van-e faxa. Kicsit értetlenül néz rám. Van, mondja végül… kinek akarok faxolni? S annak a faxnak kábele van-e? Na ekkor néz rám igazán különösen, hogy miféle lüke libát küldött ide a tanfelügyelőség már megint, aki még azt se tudja, hogy a faxnak rendszerint kábele szokott lenni. Na azt a kábelt akarom én – mondom. Látom az arcokon, hogy igen nagy baj van most. Nincs-e kábele? – kérdem. Hát van… Fogom a gépet, s domnu colonelnek az ölébe nyomom, tenné-e be egy kis időre az autója csomagtartójába, mert én ugyan meg nem rongálom a közvagyont.
Ekkor kezdenek el sürögni-forogni: megjöttek a tételek. Kilences, mondják diadalmasan, kilences, mármint a variáns száma, s ennek most örülni kell, mert kilences. Ha hatos lenne, egész másképp állnának a dolgok. Kérdem, hogy akkor a borítékokba a tétel most kerül bele? S hogy akkor az elnök úr nem azt mondta volt, hogy a borítékok készen vannak már? Elnök úr már a vörös minden színét kipróbálta ábrázatján, mikor arról érdeklődöm, hogy a mosdó merre van. No, ekkor úgy néznek rám, mintha legalábbis embert öltem volna, mert az rendben van, hogy idejöttem, az is rendben van, hogy nem iszom kávét, meg hogy nem értem a borítékot, de már pont a mosdó? Gyorsan menesztenek valakit a polgármesteri hivatalba. Ó, ugyan már, kollégák, ne szégyenkezzenek, láttam én már falusi wc-t, mondom, s oldalamon domnu colonellal ellibbenek az illemhelyre. Ott a fülke előtt udvariasan megállok, s az úriembert előretessékelem, mert mégiscsak ő a férfi, mire végre észbekap, hogy oda már ne kísérjen el. Hátha nem esik bajom. Nem is esik, bár wc-csésze nem volt, csak egy körbebetonozott lyuk, bőségesen akadt papír, afféle apró fecnik, különösen igényes kivitelezésben, mindegyik irodalmi keretbe foglalva, ékes román nyelven, hiszen tegnap román vizsga volt. Stílusos, gondolom, s néhányat összeszedek, ingyen van, jó lesz szuvenírnek. Mondom is a rendőrömnek, hogy ugye tanúm rá, hogy a kultúra minő fellegvárába érkeztünk mi kettecskén, s gyorsan készítünk egypár közös fényképet az eseményről. Elvégre wc-ben kell szelfizni.
Ahogy kilépek, elém áll egy alacsony, pocakos, kopasz figura, fülig ér a szája, dől belőle a vendégszeretet, rutinosan öleli meg a kedves vendég vállát, már visz is magával, s közben beszél, beszél, mondja, hogy mennyire örül, hogy találkozunk, s hogy én milyen szép és fiatal vagyok, s ki gondolta volna, hogy az ember lánya az én koromban már tanfelügyelő lehet, s hogy ezt ő magától el se tudta volna képzelni, ha nem mondom, s nosza ebédeljünk együtt, meg aztán – igazítja meg a sálat a nyakamban, miközben mélyen a szemembe néz – a boríték nekem is elő van készítve, mert ő aztán egy gondos primár, s itt a népek összetartanak. Úgy-e? Hát én nagyon sietek, szabódom, de már látom, hogy nem úszom meg, itt aztán borítékot fogok ebédelni, ha akarom, ha nem.
Miközben föl-alá sétálunk így a folyosón, s hallgatom a polgármester ömlengését a hely szelleméről, és arra gondolok, hogy a rendőri őrizettel felügyelt vizsgahelyszínre ez az ember egyáltalán hogy jött be, s micsoda különös boríték-fétis dívik errefele a hegyek között – a gyermekek már meg is kapták a tételeket. A borítékból, persze. De látom, hogy nem írnak, mintha ragályos lenne, tömött sorokban tolakodnak ki a wc-re, s ott a nadrágzsebükből elővesznek egy papírt – csak nem a tételt? –, s dobják ki az ablakon. Az ablak éppen a kocsma udvarára néz, ahová közben betódult a kinn álldogáló atyafiak zöme, s adják a papírokat kézről kézre. S ami a szavukból kiszűrődik, abból azt veszem ki, hogy a faxot, amit a csomagtartóba bezárattam volt, erősen hiányolják, s valami domnisoárára erősen haragusznak. No, mondom búcsúzóul a polgármesternek, én ezt megnézem magamnak. Ámde az ajtón nem érkeztem kimenni, mert a domnu colonel jótanácsába botlottam, ő ugyanis egyáltalán nem javasolta nekem, hogy az épületből kitegyem a lábam. Nézek ki egy vizsgaterem ablakán, hát a morosán architektúra egy sajátosan szép példáját látom odakinn: a szürke vaskerítés alig fél méterre a kánikulában nyitott ablaktól, s azon kendősök és kalaposok csokrokban lógnak, s adják szintén a jótanácsokat Ionucnak és Szerjózsának, akik nagy bamba képpel néznek hol a felügyelő tanárra, hol az udvar népére. Gondoltam, ha már a jótanácsoknál tartunk, én is adok egyet: nosza zárjuk be az ablakokat, felügyelő tanár úr, s mivel látom, hogy valami súlyos nyavalya gyötri a gyermekeket, besegítek, van időm, majd én elkísérem őket wc-re. Ezért jöttem Nagybányáról, remekül értek hozzá, hogy vizsgázó nyolcadikosokat kísérjek wc-re. De mivel a varázsige tömegeket gyógyított hirtelen, nem sok dolgom akadt, ottragadtam hát a felügyelő tanár mellett, s az beszédbe elegyedett velem, mert hát kedélyes emberek laknak errefele. Kérdezem is tőle, hogy nem zavarom-e, mert a kölkek írnak, suttogjunk inkább. Nem írnak ezek, ne is foglalkozzak vele, nem jött meg még a megoldás. A megoldás? – kérdem. A borítékban az is? Látom, hogy az ember zavarba jött, nem pontosan érti, mi a szöszt akarok a borítékkal, mondom neki, hogy erősen unatkozom, felhívnám a családomat, de ez a fránya kis telefon nem észleli a térerőt. Majd az övé – mondja szolgálatkészen, mert tanfelügyelő az mégiscsak tanfelügyelő, s a lovag is lovag – s kikapja a zsebéből a telefont. Kérdem is, hogy ez hogyhogy nála van, nem kellett a csomagmegőrzőben hagyni? Nem foglalkozunk mi itt ilyesmivel, magyarázza, itt a népek összetartanak. S hogy mennyire igen, azt látom: odakinn kézről kézre szállnak a vizsgalapok, tételek, lágyan szállnak a légben a mértan feladatok, tangóznak a galacsinok, s mintegy varázsszóra megérkezik a megoldás is. Egy aprócska speedy gonzales szökik át a kerítésen, s az előre megragasztószalagozott papírlapot olyan rutinnal keni fel az ablaküvegre, amilyennel a felügyelő tanár kapja be onnan a másodperc törtrésze alatt, míg én a saját telefonjáról a folyosóra kilépve a tanfelügyelőségre küldöm a helyszíni tudósítást. No, megvan hát a megoldás, nyugszom meg, s gyorsan ellenőrzöm is, hogy helyes-e a számítás. Már hogyne lenne helyes? – mondja a felügyelő tanár, ő ugyan nem ért hozzá, mert földrajztanár, de a matekos kolléga már reggel óta be van rendelve a polgármesteri hivatalba. Van ott minden, ami kellhet neki, enni-innivaló, számológép, papír. Mert a primár az jó ember, az aztán összefogja itt a népeket. Az igen, én is megismertem, mondom. Aztán hallom, ebédnél találkozunk. Ott igen, vigyorog. Mondhatja hangosan is, domnisoara, nem zavar itt senkit, ezek olyan lassan másolnak, hogy be se fejezik időre.
Alig adták le a csodás dolgozatokat, gondolom, mégiscsak elbliccelem a domnu primár ebédjét, s arra kérem a felügyelő tanárokat, foglaljanak helyet egy padban, s arról, ami ma történt, írjanak egy nyilatkozatot, s elnök úr ide jöjjön szépen a katedrához, itt kényelmesebb a szék, s domnu colonel, addig, ha volna egy kis ideje, álljon meg ott az ajtóban, s győződjön meg róla, hogy innen csak az megy ki, aki a kezembe adta élménybeszámolóját. Mert arra fölöttébb kíváncsi vagyok, hogy van az, hogy a csupa-csupa 10-es átlaggal a város legjobb középiskolájába bejutott tornyosmezői gyermekek első félév után sorra buknak meg, miközben senki ember fia rajtuk kívül nem jut be abba a drága sztáriskolába, mert az összes helyet lefoglalják? S önök, uraim, annak a receptjét most nekem elárulják, úgy-é?
S ahogy jöttem, úgy mentem el, rendőri kísérettel. S mint a bakter, úgy állt minden falu rendőrsége előtt egy-egy fakabát, s szalutált a felvezető rendőrautónak. Én akkor már a saját autómban ültem, minek a szélvédője ép volt, s a böjeciktől csak a Gutin tetején búcsúztam el, mert onnan tovább nem szólt a rendőri védelem.
Hogy a jó atyafiak gyermekei a szürke kerítés mögött azóta, hogy kamerák vannak, hogy vizsgáznak, hogy nem, azt én nem tudom, mert mi tagadás, a festői szépségű helyre a lábamat azóta se mertem betenni, de úgy sejtem, ott, ahol a primár ilyen jó ember, s a népek így összetartanak, csak kerül valami megoldás erre is: vagy a kamerát teszik a borítékba, vagy a borítékot a kamera elé.



[1] A helyszín fiktív, a történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csak a véletlen műve lehet.