Mire jó a próbavizsga?

Ismét statisztika-lázban ég az ország, pedig ez a legutolsó dolog, amit a próbavizsgákkal kapcsolatban tennünk kellene. Siránkozunk és szörnyülködünk, magyarázkodunk és mentegetőzünk, felzárkóztató programokat és tematikus ellenőrzéseket sürgetünk.

Mire jó a próbavizsga, mit mutat meg ez a megmérettetés, mekkora a baj (már megint, még mindig) az oktatási rendszerrel, és főképp ki a hibás? – tisztázzuk a félreértéseket.

A próbavizsga egy tét nélküli szimulálás, pontosan olyan ez, mint amikor a pilóták gyakorolnak, anélkül, hogy hibáik miatt lezuhannának. Azt is megélik közben, hogy mi a következménye annak, ha hibát követnek el, hibázni tehát ér, tesztelni a „gépet” is, próbálgatni a határait. Vagy olyan, mint az estélyi ruha első próbája a varrónőnél – csak ezt végignézi a teljes báli közönség.

Másfelől ez egy tét nélküli próbavizsga, és ez lényeges a hozzáállás tekintetében. A próbavizsgára kapott jegy csak a diák írásos kérésére kerülhet be a naplóba. Tehát nem kerül be. Ilyenformán a jegy igazán mellékes részletkérdéssé válik elsősorban azoknak, akiknek a jegyeiről szól itt a beszélgetés. Bár ebben is nehéz általánosítani. Mert míg a VIII. osztályos diákok egy jó része már a próbavizsga miatt is agyonstresszeli magát, a napos oldalon nincs motiváció. Aminek nincs következménye, azzal sokat nem kell foglalkozni. És – lássuk be –, egy jókora réteg számára magának a vizsgának sem lesz az égadta világon semmi következménye. És itt nem csupán azokra kell gondolnunk, akiknek nincsenek különösebb ambícióik a továbbtanulással kapcsolatban, hanem a teljes szórványra, vagy minden olyan helyre, ahol a térségben egy középiskola van, és az több helyet hirdet meg, mint ahány nyolcadikos van, vagyis ott, ahol a jegynek nincs szerepe a felvételiben.

Tavaly óta nem számítanak be a felvételi átlagba a négy év jegyei. Objektívebb így a diákok mérése, de ki van téve annak, hogy egyetlen alkalommal mérve a tudásukat, ez pont nem az a nap lesz, amikor jól tudnak teljesíteni. Mondhatnánk azt is, hogy ez az életben még rengetegszer lesz így, s az igazán lényeges helyzetekben csakis magukra számíthatnak, meg még rengeteg ilyen közhelyet, ami a tényeken nem változtat: erre a fajta megmérettetésre egészen másként kell készülni, mint arra, aminek nincs ekkora tétje. A próbavizsgának éppen ebben volna a legnagyobb szerepe: kipróbálni, hogyan működünk vizsgázóként, hogy reagálunk a stresszhelyzetre, hogy kezeljük az izgalmat, az indulatainkat, a pánikot, hogy osszuk be az időnket, mit teszünk, ha egy feladat kifog rajtunk. A vizsgára való lelki, mentális felkészülés legalább olyan fontos, mint a tanulás. Erre kellene konkrét stratégiákat kidolgozni a felkészítő tanárral együtt. Ilyenkor kell megtanulni optimálisan kihasználni a választereket (a gyermekek megvonalazott keretekbe, táblázatok rovataiba, előre kijelölt felületekre írják válaszaikat), kezelni a vizsgalapokat, helyesen kihúzni a hibás válaszokat, megfelelő írószert használni – egyszóval megszokni a vizsgázás technikáját.

Vélhetőleg a nyolcadikosok ilyenkorra már láttak vizsgatételt. Abban bízunk, hogy nem láttak hetente egyet. Az ugyanis, hogy a kompetenciák fejlesztése helyett agyongyakoroltatjuk őket, folyamatosan méregetjük a tudásukat, a legnagyobb hiba a felkészítésben: olyan automatizmusokat fejleszt ki, amelyek szöges ellentétei a kompetenciamérés szándékának. A vizsgára való felkészülésnek ideális esetben az októberben megjelenő tételmodellnek a közös megoldása és a próbavizsga kellene hogy legyen az egyedüli módja, a vizsga tartalma ugyanis semmiben nem különbözik attól, amiről a tanórának szólnia kellene négy éven keresztül. Ilyen ideális esettel én még nem találkoztam, de az ideális esetek már csak ilyenek. Helyette van a megfelelési kényszer minden lehetséges és abszurd formája. A tanár nemcsak az igazgatónak, de elsősorban a szülőnek akar megfelelni, az igazgató a tanfelügyelőségnek, a tanfelügyelőség a minisztériumnak – s miközben megérkeztünk a kóró és a kismadár meséjéhez, egyetlen részletre nem figyeltünk: a gyermekre. A szülő eközben már nem érti a gyermeke házi feladatát, és szorong attól, hogy a feladat, ami nem is az övé, meghaladja őt. Fent említett szereplők közül kivétel nélkül mindenkiben ott lappang az önvád, a folyamatos rettegés attól, hogy kiderül: valamit elmulasztott, valamit nem jól értett, valamit rosszul csinált, s hogy ezt leplezze, mindenki másra mutogat, mondván, hogy a hiba nem az ő készülékében van. Az ösztönös védekezés egy olyan reakció, ami leginkább a bizonytalanságot jelzi. Ez a bizonytalanság eredményezi aztán a sok pótcselekvést, egyéni megoldást, aminek közös nevezője a magába az oktatási rendszerbe vetett hit megingása. Ezért szaporodnak el a pánikszerű különutas megoldások: a magániskolák, a magánórák, az magánóraadó önkéntesek, a diákok tesztelésére szakosodott központok, a „szakértők”, civil összefogások és föderációk. Annyi üres mondatot és zöldséget, mint ilyentájt, ritkán lehet olvasni. Nem volt eddig olyan vizsga, aminek apropóján ne lepleződött volna le egy-egy haragos elégedetlen. Annyian kezdenek bezzegelni, ostorozni a mai fiatalokat, akik egyrebutábbak, csakatelefonjaikbabújnak, hogyhallanánakhabevandugvaafülük és különbenishogynéznekki, visszasírni a régmúlt jó poroszos oktatását, felidézni saját egykori keménységüket, hogy látnunk kell: nagy igény van a nosztalgiára, ez az egyetlen kapaszkodó a bizonytalan világban. Mert két fontos javaslat fogalmazódik meg: az, hogy mindenképp változtatni kell, és az, hogy amit eddig megváltoztattunk, azt csináljuk vissza. Gombamód szaporodnak az egyre britebb tudósok, akik minden statisztikában látnak egy hazafias verset, minden dolgozatban egy elégiát, s elhangzik a jelszó: „agyontraumatizálják a gyermekeinket” – a vizsgához valószínű még a focinál és a gyermeknevelésnél is többen értünk. A sopánkodások hevében fel sem tűnik, hogy éppen az idei próbavizsga eredményeit hasonlítjuk a tavalyi nyári vizsga eredményeihez, egyik generációt a másikhoz, februárt júniushoz, gyakran egy kalap alá vesszük a különböző vizsgaformákat, s az sem világos, hogy mikor beszélünk magyar gyermekek teljesítményéről, és mikor az országos átlagról. Ezek egymáshoz való viszonyítása adja ki a beszédtéma fő vonulatát, pedig ezeket az átlagokat valójában ki sem kellene számolni. A gyermek nem azért vizsgázik jól vagy rosszul, hogy kicsit kimozdítsa a statisztikát, a próbavizsga dolga nem az, hogy iskolákat, megyéket egymással versenyeztessen. A diák eredménye nagyonis fontos – de ezzel csak neki és a felkészítő tanárának volna dolga. Nekik viszont annál több.

Hogy riasztó-e a román és a matematika átlag zuhanórepülése? Igen. Hogy meglepő-e az eredmény? Nem. Hogy előrevetíti-e a gyenge nyári eredményeket? Ha semmit sem teszünk addig, biztosan.

 

Hogyan (ne) kommunikáljuk magunkat az asztal alá? Elszólások az udvarhelyi tragédia kapcsán

Van az úgy, hogy egy intézményvezető kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen fenntartani egy olyan narratívát, aminek nem sok köze van ugyan a valós tényálláshoz, de sokak megítélését festheti át. Hogyan járjunk el ilyen esetben, hogy ne adjuk el magunkat könnyen, olcsón, egyszerűen? Íme néhány hasznos tipp:

A narratíva egy olyan saját szabályrendszerrel bíró teremtett világ, aminek minden állítását és belső viszonyrendszerét mi magunk fektetjük le, ezért nagyon fontos, hogy olyan információkat helyezzünk el ebben a világban, amelyek hellyel-közzel összeérnek. Ezzel biztosítjuk a narratíva világszerűségét. Ha van rá igényünk, ez a világszerűség akár életszerű is lehet.

Vegyük saját kezünkbe a problémát. Tudjunk róla, hogy minden iskolának kell, hogy legyen egy olyan, általunk kinevezett bizottsága, ami az intézményi kommunikációért felel. Ezt az intézményi transzparenciára és az adatvédelemre vonatkozó törvények alapján úgy nevezzük ki, hogy közben ne sértsük meg vele a munka törvénykönyvét se, azaz olyan tagokat nevezzünk ki, akiknek van hozzáférésük az információkhoz és az adatokhoz, tudnak a kettő között különbséget tenni, és alkalmazotti jogviszonyban vannak az iskolával – azaz feladatokat adhatunk nekik, és azokat számonkérhetjük, ha mondjuk olyasmit kommunikálnak, ami nem közvetlen érdekünk. Ez fontos lehet majd a bíróságon. Legjobb, ha mi magunk kommunikálunk. Ilyen értelemben, ha bármely volt diákunk ügyvédként akar sajtószóvivő lenni, ne felejtsük el, hogy az iskolánk szervezeti ábrájában ilyen állás nincs, alkalmazni nem tudjuk. Szerződést kötni azért nem tudunk, mert az ügyvédnek vélhetőleg nincs se végzettsége, se kiváltott engedélye arra, hogy ilyen szolgáltatást nyújtson, papír nélkül meg nem tanácsos senkivel megegyezni, mert van elég bajunk enélkül is – ezt pont a szóvivőtől tudtuk meg, akinek az lenne a dolga, hogy jobb fényben tüntessen fel bennünket. Ha tehát szóvivői státussal hivatalosan nem tudunk senkit megkínálni, könnyen keverjük magunkat abba a gyanúba, hogy ügyvéd mögé bújunk. Nevezzük tehát az ügyvédet az egyszerűség kedvéért ügyvédnek.

Tanítsuk meg hallgatni a szereplőket. Fontos lenne, hogy – még mielőtt ránkomlik a fal – megbeszéljük minden potenciális szereplővel, hogy az, hogy nincs benne abban a bizottságban, ami az iskoláról kommunikál, azt jelenti, hogy nem kommunikál az iskoláról. Ezzel kivédhetjük azokat a fecsegéseket, locsogásokat és félreszólásokat, amelyek ugyan összeállnak egyfajta valóságverzióvá, de később kénytelenek leszünk őket aljas rágalomnak, álhírnek, és a sajtó gonosz mesterkedésének beállítani – ami jóval nagyobb kihívás. Ilyenformán értessük meg a gyermekkel, hogy nem látott semmilyen repedést, ha mégis, az optikai csalódás volt, kamaszos képzelgés, kósza illúzió, de semmiképpen nem értesített erről semmiféle szolgálatos nevelőt, mert ha mégis, akkor annak azonnal életbe kellett volna léptetnie egy bizonyos vészhelyzeti forgatókönyvet, ami az épület azonnali és szervezett kiürítésére vonatkozik, aminek léteznie kellene dokumentum formájában is, no meg sokat gyakorolt és ilyenkor az ösztönös pánikszerű menekülés reakcióját biztonsággal fölülíró attitűdnek is, ami kiterjed nemcsak saját diákjainkra, hanem minden bentlakóra. Emlékezzünk arra, hogy olyan vészhelyzeti forgatókönyv, aminek az a finalitása, hogy a gyerek bent van, s a pedagógus kint, nem nagyon született még, de ha mégis, igyekezzünk meggyőzni a pedagógust, hogy ha már kijutott, ne nyilatkozzon arról, hogy hogyan kereste kétségbeesetten a gyermeket. Ez az információ nem fog összeérni azzal, hogy a falomlás után órákig nem tudtuk összeszámolni a báránykáinkat: hány van benn, hány van kinn. Hasznos volna, ha a leomlott fal tövében aggodalmaskodó kollégák nem idéznék fel emlékeiket, hogy diákjaik napok óta mondják, repednek a falak, mert az ilyen sopánkodások óhatatlanul bemásznak valami sajtótermékbe. Ha már megtörtént a félrekommunikálás, viszonylag nehéz lesz elhinteni azt, hogy az épület másodpercek alatt, minden előzmény nélkül, uk-muk-fuk leomlott. Próbáljunk azért érvelni. Nem azzal, hogy megkérdeztük a kórházban levő lányokat, láttak-e repedést: ők nyilván azért maradtak a romok alatt, mert nem kezdtek el kimenekülni. Kérdezzük meg azokat, akik kijutottak, hogy ugyanbiza minek hatása alatt indultak el, s hová igyekeztek. Ők ugyan könnyen alááshatják a hipotézisünket, de legalább nem festünk úgy, mint aki rutinosan terjeszt alá nem támasztható állításokat. Ne mondjuk azt, hogy nem tudjuk, ki mondta, hogy a repedéseket látta, mert vélhetőleg csak felismerjük a képen a saját diákjainkat. Nem tüntet fel bennünket kedvező színben a gyermek, ha azt nyilatkozza, hogy románórára ment 3 óra 52 perckor, mert olybá tűnik, arra a románórára nem a nagyhírű elméleti líceum falai között került sor, és erről hétköznapi leplezetlenséggel lehet beszélni. Nem szerencsés, ha eközben az aligazgató asszony körleveleket küld arról, hogy senki ne nyilatkozzon a sajtónak, mert bár jogos a kérése, ez tipikusan az az üzenet, amit nem jó írásba adni, mert mielőtt célba érne, képes kiszivárogni a nyavalyás. És nem jól néz ki. Képzeljük el a helyzetet, amint a leomlott fal tövében éppen e-maileket olvasnak az alkalmazottaink (azok egy része, akiket sikerült beírni a címlistába) és könyveljük el, ezzel elértük, hogy sírva nevetnek rajtunk, milyen látványosan akadozik az intézményi kommunikációnk. Gondolkodjunk el rajta, az ilyen tárgyú e-maileknek nem lenne-e indokolt előbb kihímezni a szélét.

Hallgassunk kifogástalan eleganciával. Arról, hogy az iskola felújítására honnan érkezett pénz, honnan nem, s azokat ki és hogyan költötte el, milyen szálak kihez hogyan vezetnek, jobb, ha semmit se mondunk. Nincs jó válasz. Arra sincs, hogy miért nem került fel a bentlakás a szeizmikus kockázatnak kitett épületek adatbázisába, s ennek folyományaként miért nem igényeltünk pénzt a felújítására, mert erről legalább egy dokumentumnak léteznie kellene az iskolában, amiben kérjük az önkormányzatot, hogy tegyen ezirányban lépéseket. Ezeket a kérdéseket érdemes valahogy elkerülni anélkül, hogy arra hivatkozzunk, a rossz, személyeskedő sajtó a hibás, hogy ilyet mer kérdezni. Erről elég nehéz lesz elterelni a figyelmet. Érdemes továbbá hallgatni minden olyan témáról, ami az egyház szerepére vonatkozik ebben az ügyben: ők adnak (leomló) tetőt a fejünk fölé: közös érdekünk egymás mulasztásait elfedni. Próbáljuk elkerülni azt a témát, hogy az építkezés szereplői – a tulajdonos, a finanszírozók, a tervező, a működtető, a kivitelezők – egyébként szoktak egymással kommunikálni, méghozzá kiváló hatékonysággal. Igyekezzünk áttematizálni a problémát: nincsenek összefonódások, nincsenek érdekközösségek, egymástól függetlenül, mindannyian jóhiszeműen cselekedtünk, senki sem tudott a másikról, mert nem volt dolga tudni róla, senki nem tudott a veszélyekről, senki senkit nem figyelmeztetett semmire, csak siettünk, hogy befejezzünk egy munkálatot. Minden erővel el kell terelni a figyelmet arról, hogy beástunk egy épület alá télvíz idején, éppen a financiális év lezárulása előtt. Hagyjuk, hogy az önkormányzat szóvivője elterelő nyilatkozatokat tegyen különböző gödrökről, addig sem világos, hogy mi folyik.

Nézzünk bele időnként a munkaköri leírásunkba. Látni fogjuk, miért nem tanácsos eszerint azt mondani, hogy munkánk 70-80%-a arról szól, hogy ne omoljanak össze ezek az épületek, s tartjuk a falakat, mint valami székely Atlasz. Mert bár jó színben tüntetjük fel magunkat, aki belülről is látott már iskolát, rögtön tudni fogja, hogy ezek szerint nem teljesen azzal foglalkozunk, amivel kellene. Sőt: kényes helyzetek előtt győződjünk meg arról, hogy menedzseri tevékenységünk mivel dokumentálható.

Fésüljük át az érveinket. Ha kell, vessük őket papírra, és nézzük meg, összeérnek-e. Ne mondjuk például ugyanazzal a szánkkal, hogy régóta esedékes a felújítás, mert egy erősebb esőzés alkalmával becsorog az ablakon a víz, és azt, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy ez fog történni. Ne feledjük el, hogy miközben ezeket mondjuk, van a zsebünkben egy geológus diploma, ami mégiscsak adhatna némi támpontot arra, hogy a föld, ha árkot ásunk bele, s a fal, ha sokat áztatjuk, hogy mozog együtt. Jusson eszünkbe, hogy az iskolában legalább 4 olyan elemző-tervező dokumentum van, ami konkrétan tartalmazza azt az információt, hogy miből van az iskola fala, és hogy mikor épült. Nem szerencsés azt mesélni, hogy hónapok óta ázik a fal, és azt, hogy felkészületlenül ért a leomlása, miután beástak alá. Arról sem érdemes tájékoztatni a közvéleményt, hogy a szennyvíz felbuzog a bentlakásban, de nem jelentettük a hatóságoknak, ennek ellenére közegészségügyi engedélyünk van, és a gyermekek ott étkeznek.

Ne feledkezzünk meg róla, hogy mi működtetjük az intézményt az épületben. Bárkié is az épület, bármilyen állapotban is van, bárhogy is döntenek az épület felújításáról a fejünk fölött, ne felejtsük el, hogy azt, hogy mikor és mire használjuk az épületet, mi döntjük el. Például azt is, hogy ha a legkisebb gyanú is felmerül a biztonsággal kapcsolatban, akkor inkább hazaküldjük a gyermekeket, mint hogy veszélyeztessük az életüket. Gondoljunk arra, hogy Székelyudvarhely és Farkaslaka között 12 km van. Ne meséljük el, hogy egy másik épületet is úgy újítottuk fel, hogy ott közben zajlott a tanítás, mert ez az ötlet is messzire vezet, s rajtunk kívül az ezért felelős önkormányzatot is magunkkal rántjuk. Nem érdemes ilyenkor azt mondani, hogy szakemberekre bíztuk a helyzetet, mert mi vagyunk azok a szakemberek.

Próbáljunk korrekt viszonyt ápolni a sajtóval. Nem kell szeretnünk őket, de nem tanácsos újabb bajt hozni a saját fejünkre, tudjuk ugyanis, hogy van bajunk elég. Ha nem, kérdezzük meg a sajtószóvivőt, meg fogja mondani. Próbáljuk egyenlő mércével kezelni sajtót, és tegyünk úgy, mintha nem zsigerből viszonyulnánk a média egy részéhez. Őrizzük meg legalább a látszatot. Ha jól építettük fel a narratívánkat, nemcsak azok fogják fenntartani, akiknek szintén érdeke, de azok sem találnak fogást rajta, akiknek megfogan egy gondolat a fejükben. Ha nem jól, akkor minden csak azon múlik, szajkózzuk-e eleget a mantrát: nem volt repedés. Legyünk udvariasak, ígérjük meg, hogy rendelkezésükre állunk egy előre megbeszélt időpontban, és addig finoman távolítsuk el őket az épületből. Így elkerülhetjük azt, hogy olyan kameraállásokból fotózzák az iskolánkat, ahol elvileg nem lenne miért tartózkodniuk, miközben további impresszióknak, fecsegéseknek, oda nem illő megjegyzéseknek tesszük ki őket. Ha egy mód is van arra, hogy elkerüljük a személyes üzenetváltások, konfliktusok megjelenítését a nyilvános térben, tegyünk meg érte mindent, s közben gondoljunk arra, mennyire méltatlan ez a helyzet, s mennyire kisszerű a problémánk ahhoz képest, hogy két gyermek meghalt.

Próbáljunk megnyitni egy e-mailt. Nem oly nehéz… Vagy kommunikáljunk egy más, gyorsabb, átláthatóbb csatornán.

Tartsunk sajtótájékoztatót. Sokkal operatívabb, mint a nyilatkozat, a levelezés, a személyes interjú, és hasznosabb, mint a hallgatás. Jelezni tudjuk ezzel, hogy tisztességes tárgyalópartner vagyunk – naponta egyszer, megadott órában.

Tegyünk rendet az irodánkban. Olyan részletkérdés ez, amit soha semmilyen körülmények között nem érdemes elhanyagolni. Számoljunk azzal, hogy a tér, amit munkánk számára alakítunk ki (különösen, ha nem alkalmazotti, hanem egy költségvetés fölött döntő menedzseri státusban használunk egy irodát), nagyon sokat elmond rólunk, főleg azt, amit nem szeretnénk közölni. Hasznos lehet ez egy ellenőrzés, inspekció során is. Egy igazgatói iroda szerény, de igényes (nem magunkra költöttük az iskola pénzét, de pedánsak vagyunk), rendes (a fejünkben is rend van), és jelenidejű (közünk van a jelenben történő eseményekhez). Persze kiemelhetjük az enteriőrben az iskola veretes múltját is – de ehhez egynél több tárgyra nincs szükségünk. Ha a rumlinak mélyebb gyökerei vannak, mint amit egy talpraesett titkárnő tíz perc alatt be tud suvasztani a fiókokba, válasszunk egy olyan teret, ahová be merjük engedni a kívülállókat is. Kérjük meg irodatársunkat, ne állítsa ki a ruhadarabjait. Hamarosan a felvétel be fogja járni a világot, s az a félreértés születhet, hogy a XXI. századi Erdélyben így néz ki egy igazgató irodája.

Update-oljuk magunkat. Különösen, ha nagyon hosszú ideje igazgatunk egy intézményt, meg kell győznünk a külvilágot arról, hogy nem úgy ülünk ott, mint akit ottfelejtettek. Hasznos lehet, ha nem halmozzuk fel magunk körül karrierünk minden papírját, időnként leporoljuk a berendezést, kicseréljük a kollégáink képét az iskola honlapján, letakarítjuk onnan azokat az infókat, amik most pont kényesen érintenek – mert tudjuk, hogy ha nem etetjük hírrel a sajtót, akkor ahhoz nyúl majd, ami elérhető az interneten. Próbáljunk olyan nyilatkozatokat írni, amelyek nem tűnnek a 19. századi pátosz stílusgyakorlatának, hanem közük van egy tegnapi eseményhez. Megrendülésünket kortárs nyelven is ki tudjuk fejezni. Egyáltalán igyekezzünk azt üzenni, hogy képesek vagyunk a diákjainknak hasznos, korszerű, érvényes tudást átadni, és tisztában vagyunk a körülöttünk éppen zajló eseményekkel.

Beszéljünk frontálisan. Ne ültessük a sajtót magunk köré egy kerek (ovális) asztalhoz, mert egészen más kérdéseket kezdenek majd feltenni, mint ha frontálisan ültetjük le őket. Így lehetőségünk van, hogy egyetlen kameraállást biztosítsunk, s azt kontrollálni tudjuk, hogy mi van a hátunk mögött, nem fogják körbefilmezni s fotózni az irodánkat. Hacsak nem ebédre hívtuk a sajtót, tárgyalóasztalra nem kell abroszt tenni. Ha annak olyan felülete van, ami már nem vállalható, újítsuk fel, de ne terítsük le. Főleg ne egy olyan textíliával, ami a késő 80-as évek keletnémet esztétikáját idézi be a térbe.

Vezessük mi a vezetőtanácsot. Üljünk le egy székre. Ha egy csapat nevében beszélünk, akkor középre. Ezzel jelezzük, hogy mi vezetjük a csapatot, nem a vezetőtanács bennünket. Beszéljük meg a felszólalókkal, mit akarunk mondani, osszuk le a témákat még a sajtótájékoztató előtt. Adjuk át a szót a vezetőtanács tagjainak, ne engedjük, hogy ők maguk vegyék át a szót. Részletkérdés, de nagy különbség, ez árulja el a viszonyokat. Próbáljuk meg egy vonalba ülni a nővel, akivel amúgy együtt dolgozunk. Nem kell a hátunk mögül kipislognia, számítanunk kell arra, hogy a téma sokakat fog érdekelni, olyanokat is, akiknek a kultúrájában az asszony is ember. Az se baj, ha hagyjuk megszólalni. Nevezzük egyébként őt aligazgatónak, ha a hazai sajtót fogadjuk egy állami intézmény fizetett alkalmazottjaként, elég, ha akkor utalunk rá igazgatóhelyettesként, ha magyarországi vendégeket fogadunk, vagy akkor sem.

Közöljünk, ne beszélgessünk. Lehetőségünk van precíz, tényszerű információkat átadni. Éljünk vele. Az emberi oldalunkat, a megrendülésünket, a gyászunkat elég egyetlen mondatban kifejezni. Fölösleges elmorzsolni egy könnycseppet a szemünk sarkában: műfajidegen, és azt a félreértést eredményezheti, hogy felismertük, mekkora slamasztikában vagyunk. Egyetlen újságíró sem azért kérdez, mert kíváncsi arra, mi van a lelkünkben. Ne lepődjünk meg, ha tényleg megírja, amit mondunk neki. Ezért jött. Ne hivatkozzunk arra, hogy krízishelyzetben mindenki bolondul kommunikál, ha részt vettünk egy versenyvizsgán, aminek a pszichológiai tesztje többek között azt mérte, hogy vészhelyzetben képesek vagyunk-e higgadtan cselekedni. Azt, amit eddig operatívan tettünk az ügyben, azt mondjuk el, arra nagy szükség van.

A kommunikáció egy szakma. Nem várja senki el tőlünk, hogy mindezeket von Haus aus tudjuk, de jobbacska menedzsment (tovább)képzéseken az ilyesmit tanítják. Ha ehhez tartjuk magunkat, egyben azt is üzenjük, mi a menedzseri funkcióra feljogosító papírunkat nem pénzen vettük, hanem valóban kijártuk az iskolát. Egy igazgató, ha diplomás ember, nem kell, hogy értelmiségi közegből jöjjön, de úgy kell viselkednie, mintha. Sokat emel a hitelességén.

Ne válaszoljunk azokra a kérdésekre, amiket fel sem tettek. Ilyenformán nem szükséges közölni, hogy mi magunk is tagjai voltunk annak a bizottságnak, ami kiválasztotta a kivitelezőt, ha korábban ahhoz a verzióhoz ragaszkodtunk, hogy nem vagyunk szakemberek. Nem tudni ugyanis, hogy akkor milyen kritériumok alapján választottuk ki a céget. Kiderül amúgy is, amikor a rendőrség a bizottság többi tagját vizsgálja.

Döntsük el, hogy melyik információ kire tartozik. Nagyon hasznos, ha megszerveztük az oktatás új helyszíneit, de azt, hogy a kedd délelőtti táncórákat hová helyeztük át, elég azokkal közölni, akik kedd délelőtt táncolni szoktak, nem a teljes nyilvánossággal, mert az azon fog tűnődni, hogy vajon egy elméleti líceumban a logaritmus vagy a kovalens kötés okán kell-e kedd délelőtt táncolni.

Mondjunk le. Vagy ne. De ne kínálgassunk meg a lemondásunkkal mindenkit, aki arra jár. Nem elegáns. Nem vagyunk mi színházban… Mondjuk helyette azt: tévedtünk, vállaljuk a következményeket. Mondjuk azt, hogy mulasztottunk. Mondjuk, hogy nem rajtunk múlt, hogy csak két gyermek halálát okoztuk, lehettek volna sokkal többen is. Mondjunk valamit az erkölcsről. A tisztességről. Végső esetben lépjünk ki a narratívából, ami másra amúgy sem jó, mint hogy tálcán kínáljuk a saját fejünket is a bíróságnak.

Ha másképp nem megy, mondjuk azt, hogy No comment. Mennyivel jobb!

Vélemény. Nem teljesen komolytalan.

 

Forrás: statikum.hu

 

A cinkosság oktatásjogi lehetőségei. Széljegyzetek az abúzus kapcsán

          

        Érzelmi és szexuális visszaélések sorozatát tárja fel az Átlátszó Erdély portál. A Márton Áron Főgimnázium tanára, Orbán Zsolt az ügy kapcsán lemondott tanári állásáról, utóbb városi tanácsosi tisztségéről és RMDSz-tagságáról is.

 

Hozzáteszem, a kollégával többször dolgoztunk már együtt, szakmai tudásáról csakis pozitívan tudok nyilatkozni, a fenti forrást kellő szövegértési (és pedagógusi, igazgatói, tanfelügyelői, no meg tanári, anyai és női) tapasztalattal olvasom. Elfogadom, hogy az ügyben nyilatkozóknak joguk van ferdíteni, mert tudom, jó okuk van saját felelősségük letagadásában. Az oktatásjogi, eljárási csúsztatásokat teszem helyre ebben az írásban, azt vizsgálom, kinek a felelőssége lehet, hogy több, mint másfél évtizeden át fennállt egy olyan tanár-diák viszony, ami messze túlmutat a normalitáson, több szempontból is. Hol, hogyan lehetett volna mégis közbelépni egy olyan rendszerbe, ami alapvetően nem támogatja az ilyen jellegű közbelépéseket?  Vélemény.

 

A csíkszeredai eset klasszikus példája annak, hogy hová fajulhat a tanár-diák viszony, ha a konfliktus minden szereplője a homokba dugja a fejét, sőt, a hozzászólásokból látjuk, hogy sokan egyenesen magát a tényfeltáró riportot, a nyilatkozó, azóta már felnőtt lányokat hibáztatják. Az esetet, azzal együtt, hogy számolunk azzal, a téma természetes velejárója a túlzás, és a legtöbb érintett érdeke az elkendőzés, nem csupán egy szaftos lejáratásnak tartjuk jól kiszínezett történetekkel, ahogyan azt Orbán Zsolt nyilatkozza. Nagyon helyesen látja Markó Ilona, az iskola jelenlegi igazgatója, „ha csak a fele igaz annak, ami a riportban szerepel, az is rendkívül súlyos.” 

A grooming sajátos velejárója, hogy nagyon nehéz felismerni, nehéz rá felhasználható, konkrét bizonyítékot találni, megvádolni egy pedagógust éppoly kényes ügy, és nehezen vállalható, mint a sértetteknek bevallani azt, ami történt. Az igazgató, a tanártársak, az iskolapszichológus és a szülők hozzáállása ezért mindig az egyrészt-másrészt tengelyen mozog, mert a mérleg másik serpenyőjében ilyenkor mindig benne van a pedagógus egyébként kiváló szakmai teljesítménye, amire, mondjuk ki, óriási szükség van. Az eseteket pontosan ezért is tudják ilyen sokáig szőnyeg alá söpörni, mert tekintélyes személybe senki nem mer belekötni. A zsenáns kis titok és a karrier ilyenkor fordítottan arányos görbéken fejlődik: kezdetben a szakmai értékesség a nagyobb, később a karakterhiba, deviancia egyre inkább elhatalmasodik a személyiségen. Ezért nagyon lényeges, hogy folyamatában lássuk az esetet, és tudjuk, hogy a környezet felelőssége az, hogy a megfelelő ponton kellő súllyal avatkozzon be a történésekbe, akkor, amikor (vagy ha) egy egyébként értékes kollégát még vissza lehet billenteni a normalitásba.

Ehelyett a történet résztvevői folyamatosan ellentmondásos kijelentéseket tesznek, melyeknek közös nevezője, hogy sejtették, de nem tudták, mi történik. Pedig az ilyesmiről meg lehet bizonyosodni – de ehhez nem fűződnek érdekek. Általános hozzáállás az, hogy ha az eseteket meg nem történtté nyilvánítjuk, akkor nincs dolgunk, mert az, hogy ilyen esetben mi a dolgunk, az nem világos. Így sokkal könnyebb az ügyet néhány szédült leányka vernyákolásaként látni, mint oktatásjogi eljárásokat lefolytatni, korrekt módon.

Az eset a sokadik olyan székelyföldi oktatási konfliktus, aminek nem is kellett volna létrejönnie, ha a szereplők ismerik és alkalmazzák a törvényeket, jogszerűen járnak el saját hatáskörükben, és nem gondolják azt, hogy az ilyesmi csak papírmunka, amit egy olyan államhatalom kényszerít ránk, amivel sajátságos a viszonyunk, tehát igyekszünk ignorálni azokat a törvényi lehetőségeket is, amelyek egyébként rendelkezésünkre állnak. Jellemző, hogy semmit nem tesznek papírra, s a legnagyobb cinizmus, hogy csak azzal hajlandóak foglalkozni, ami le van írva. A szülő nem tudja magától, hogy írásban kell feljelentést tennie, az iskolától várja, hogy szóljon, hogy írásban kell panaszt tennie, de nem hivatalos találkozókra jár az iskola képviselőivel, ahol nem készül jegyzőkönyv, határozott kérésük, hogy az ügy ne kerüljön az iskola falain kívülre, de felkeresnek egy ügyvédet, aki, ad absurdum azt tanácsolja, veressék inkább meg a tanárt, mert a jogi felelősségrevonás nem garantált. Ilyet komoly szakember egyszerűen nem mondhat, és komoly szülő nem fogadhat el. A hivatalos megoldásokkal szembeni bizalmatlanság a legnagyobb hiba, amit elkövetnek: nem viszonyulnak a problémához állampolgárként. Az igazgató igazgatóként csakis hivatalos személy, arra nem hivatkozhat, hogy csak a szóbeszédet ismeri, kötelessége lett volna a legapróbb jelnél is kivizsgálást végezni/kérni, és ehhez megvoltak az eszközei:

Minden iskolának fontos dokumentuma az az etikai kódex, amit minden alkalmazott tudomásul vesz, aláír, betart. Ennek be nem tartását, bármilyen jelzésre az igazgató jegyzőkönyvben rögzíti, csatolja hozzá az értintett tanár nyilatkozatát, az ügyet bemutatja a vezetőségi tanácsnak, ami kivizsgálásra a fegyelmi bizottság elé terjeszti. Ez, ha indokoltnak tartja, a kivizsgálásba bevonja a hatóságokat (rendőrség, gyámügy), és amennyiben nem büntetőjogi jellegű a kihágás, hanem csupán az etikai kódex és az iskola belső működési szabályzata elleni vétség, akkor az ügyben kiszabja a megfelelő büntetést a munka törvénykönyve alapján, ami az írásbeli figyelmeztetéstől a munkaszerződés felbontásáig terjedhet. Már akkor is mulasztás történt, amikor a pedagógus az iskolában tanító kollégák munkáját bírálta a diákok előtt. Másészt tudjuk, hogy az iskolákban működő bizottságok tagjait senki nem készti fel a bizottságokban elvégzendő munkájukra, a saját felelősségükre olvassák el a kinevezésükben feltüntetett törvények szövegét – vagy nem olvassák el. A rendszer úgy tekinti, hogy kinevezésük pillanatától szakemberek lesznek. A helyzet ugyanaz az ideiglenesen kinevezett igazgatók, tanfelügyelők, sőt magasabb rangú tisztségviselők esetében is.

Az ügyet nehezíti a pedagógus címzetes státusa – sokszor mondom, hogy ez a minőségi oktatás rákfenéje: az egyszer címzetes státusba kerülő tanárral szemben egy igazgatónak nagyon kevés eszköze van, és ezt a pedagógus jól tudja: történik is rá utalás. Nem lehet ebben az országban megszabadulni ettől, valahányszor kísérlet történt rá, hogy ezt átalakítsák valamilyen rövidebb ideig érvényes szerződésre, ami után a pedagógust valaki érdemben minősítsen, vagy újra kelljen vizsgáznia egy állásra, esetleg valamilyen teljesítményszintet elérnie, a szakszervezetek mindannyiszor felléptek a tanárok védelmében. Látjuk, hogy a tanárok védelme felette áll a diákok védelmének, s általában a minőségi oktatásnak, az, hogy sokakat jogosan véd, egyben azt is jelenti, hogy lényegesen kevesebbeknek visszaélésre ad lehetőséget. Az állások elfoglalásának módszertana szerint a tanárnak egy állás végleges elfoglalásához tartania kell egy bemutató órát (ez nem volt még érvényben a 2000-es évek elején), és tennie kell egy vizsgát, amin elméleti tudását bizonyítja. Arra, hogy az esetleges személyiségtorzulásokat kiszűrjék, mielőtt bebetonoznak egy pedagógust az iskolába, nincs mód. Erre lenne hivatott az éves munkaügyi orvosi vizsgálat, melynek része egy pszichológiai felmérés. Ez áll egy kérdőívből, melyet, legyünk komolyak, egy értelmes ember, akinek esetleg még tudomása is van saját devianciájáról, könnyűszerrel abszolvál. Ha mégis fennakad a rostán, az iskolapszichológus átirányítja egy komolyabb kivizsgálásra, amire elmegy – vagy nem. Ezesetben olyan bonyolult és esetleges a procedúra végigjárása, hogy az pszichológusok jelentős része inkább nem vállalja fel, hogy valamilyen személyiségtorzulást azonosított. Ez a címzetes státus felbontásának a legnehezebb útja.

Valamivel könnyebb azonosítani az alkoholproblémákat – amikkel szemben teljes toleranciát olvasunk ki a cikkből. Pedig az igazgató a legapróbb gyanú esetén is köteles értesíteni a rendőrséget, ha munkaidőben ittas egy alkalmazott. A rendőrség kiszáll, az alkoholszonda eredményét jegyzőkönyvben rögzítik, és ez ismét a fegyelmi bizottság elé kerül, mely procedúrának eredményeképpen felfüggeszthetik a munkaszerződést. És bár az alkoholfogyasztás nem az iskolában történik, egy iskolai kiránduláson a kísérőtanári minőségben eltöltött időre azonos szabályzat vonatkozik, mint a munkaidőre. Hogy ezzel miért nem foglalkozik az igazgató, rejtély. Különösen azért, mert a pedagógus nem magányosan iszik, hanem a diákjaival együtt – ami egy újabb etikai vétség. Egy jó menedzser műveltségének az is a része kellene, hogy legyen, hogy tudja, hogy ezek az addikciók (az, hogy a ki nem mondott problémák elkendőzése dohányzással, alkoholizmussal, deviáns szexualitással történik) gyakran együtt járnak, s anélkül, hogy konyhapszichologizálásba kezdene, felismerje, hogy érdemes erről egy szakemberrel konzultálnia. Az azonban, ahogy jóbarátját, az ismert pszichológust bevonja a történetbe, nemcsak teljességgel szakszerűtlen és etikátlan, de még eredményre se vezet. Hogy az nem ismeri el a sajtóban az ügyben betöltött szerepét, várható védekezés.

A diákoknak mindenféle iskolán kívüli tevékenységét olyan procedúra szabályozza, mely feltételezi azt, hogy a szervező egy nagy dossziét állít össze, melyben nemcsak a szülők beleegyezése van, hanem a rendezvény teljes programja, a kísérőtanárok és kísérő felnőttek kiléte, azok erkölcsi bizonyítványa, nyilatkozatok a szabályzat betartásának kötelezettségéről stb. Ezt a teljes dokumentációt az igazgató aláírja (tehát aláírásával vállalja a felelősséget), és továbbítja a tanfelügyelőségnek. Nagyon nehéz megérteni, hogy ha egy pedagógussal szemben akár a legapróbb gyanú is felmerül, miért nem állítja meg az igazgató a jelenséget ezen a ponton, ahol az aláírását vagy alá nem írását még csak nem is kell indokolnia. Sőt, ha felmerül benne a gyanú, de nincs bizonyítéka, mi tartja vissza, hogy ő maga ne vegyen részt megfigyelőként ezeken a kirándulásokon. Valószínű, nem tudott volna meggyőződni az események megtörténtéről, hanem inkább megakadályozta volna jelenlétével azokat, és végülis ez lett volna a cél. Az, hogy a pedagógusnak hófehér erkölcsi bizonyítványa van, teljesen természetes, ha soha semmi nincs leírva abból, ami történik. A nagyon bonyolult procedúra tehát könnyen válik fölösleges formalitássá, egyetlen nem formális része az igazgató és a tanfelügyelőség aláírása. Másrészt tudnunk kell, hogy a kísérőtanári szerep feltételezi azt, hogy a pedagógus akár több napját is arra szenteli, hogy a gyermekeket kísérje, távol van családjától, s bár ő maga is részesül a kirándulás örömeiből, ez nem egy fizetett munka, ezért egy igazgatónak aranyat ér az olyan pedagógus, aki vállalja az ilyen utazásokat. Ez egy embertípus, az ilyen fajta igyekezet gyakran csúszik át valamilyen fajta opportunizmusba, ami együtt járhat a tanórák meg nem tartásával és az anyagi haszonszerzéssel (amit egyébként szintén szabályoznak), esetleg egyedülálló pedagógusok társaságkeresésével, kényszeres kalandkereséssel, a privát nyaralás helyettesítésével, a közösségi oldal színesítésével stb. Az iskola részéről pedig ezek a kirándulások, programok, külföldi partnerkapcsolatok egyértelműen jó érvek az imázsteremtésben, ennek valamiféle versenye az elit intézmények között mindig is volt. Az teljesen érthető, hogy az iskolának nem hiányzik a botrány – éppen ezért nem az a jó stratégia, hogy szőnyeg alá söpörjük a gyanút, hanem az, hogy fellépünk a diákok érdekében.

Az igazgató kezében jó eszköz továbbá a tanár minősítése, melyet a katedrafőnök terjeszt fel a vezetőségi tanácsnak, és ami egy olyan államilag egységes kereten belül az iskola specifikus igényeire szabott kritériumrendszer alapján történik, amely nem csupán a szakmai tudásra vonatkozik, tehát ha dokumentumokkal alátámasztható kihágások vannak, akkor nagyonis indokolt ennek csökkentése (az elégtelen-jeles skálán), ennek pedig további következményei vannak. Nem éltek vele. Sőt, ha felmerül a gyanú, hogy a pedagógus túl közel engedi magához a saját osztályát, akkor miért kap osztályfőnöki státuszt, amikor ennek megadása szintén az igazgató (és a vezetőségi tanács) beleegyezésétől függ, amit nem kell indokolni – kivéve, ha azt az érintett pedagógus nem kéri explicit módon, írásban? De hát látjuk, nem írnak abban az intézményben. Az osztályfőnökség megvonása ugyan valószínűleg nem oldotta volna meg a helyzetet, de mindenképp egy olyan eszköz lett volna, amit, ha idejekorán bevetnek, jóérzésű pedagógus helyesen tud értelmezni.

Az igazgató ehhez képest nincs tisztában azzal, mi zajlik a pincében, mi az üres  tanteremben, mi egy buli alkalmával a tanáriban. Ezt nehéz elképzelni tudva azt, hogy az iskolák jellemzően be vannak kamerázva, de neki személyesen sem ártana néha jelen lenni. A diáklánytól érdeklődik a tanárral való viszonyáról, de bizonyosságra nem törekszik sem pro, sem kontra. Pedig ez utóbbihoz legalább konkrét érdekei fűződnének.

És túl minden hivatalos formaságon, hogy másfél évtizedig ez a két ember, az igazgató, aki maga vitte oda a pedagógust az iskolába, és ezért valamiféle – nem direkt – erkölcsi felelőssége is van, és a pedagógus, aki valameddig élvezte is a bizalmát, miért nem ül le egymással egy négyszemközti, bizalmas beszélgetésre, szintén érthetetlen. A viszony addig fajul, míg nyilatkozatában a pedagógus úgy utal a lejáratási kampányra, mint amit a lemondatott igazgató fiának osztálya szándékosan indít ellene, bosszúból azért, mert közreműködött az igazgató menesztésében.

Láthatólag nem működik az igazgató-iskolapszichológus tandem. Azt tudni kell, hogy az iskolapszichológus csak akkor fogadhatja a diákokat négyszemközti beszélgetésekre, ha ahhoz a szülő írásban hozzájárul (ellenkező esetben a szülő beperelheti, de hát nem írnak…), s a beszélgetés bár konfidenciális (ilyen értelemben nem fogja feltárni az eseteket a sajtónak például), de ha problémát azonosít, köteles azt közölni a szülővel és az igazgatóval. Ha a szülő jelzi, hogy tud a problémáról (pl. a kapcsolatról a tanárral), és szerinte rendben van, az iskolapszichológus nem tud többet tenni az ügyben. Viszont ilyen esetekben, ha a gyermek veszélyben van, az igazgatóval együtt kötelesek értesíteni (írásban) a gyermekjogvédelmet (Hargita Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság). Az, hogy melyik gyermek mikor kereste fel az iskolapszichológust, biztosan tudható lehet, mert az iskolapszichológus ezeket a tevékenységeket feljegyzi a regiszterében – ez azonban nem publikus dokumentum, a benne levő információk sem, helyesen, erre tehát a sajtónak nem lesz rálátása, de hogy a tevékenysége során nem oldódott meg a probléma, azaz nem lettek következmények, az látható. Az az eset pedig, amikor a diáklány tanácsért akar fordulni, de nem meri elmondani a problémát az iskolapszichológusnak, hogy ne leplezze le a tanárt, jól jelzi a viszonyokat és a bizalmatlanságot.

A volt igazgató leváltása szintén hosszan elnyúló konfliktus eredménye (melyben ez az ügy nem is játszik szerepet), amiben érthetetlen, hogy a politikum (és az azzal együttműködő) tanfelügyelőség miért nem talál eszközöket, mikor pedig nagyon kézenfekvő lenne, hogy mit kell tenni, ők maguk találták ki pontosan ilyen megfoghatatlan esetekre.  Az, hogy most Korodi Attila elítéli „azokat a típusú deviáns magatartásokat, amik bármiféle hasonló helyzetet teremthetnek”, nagyon korrekt, bár nehezen hihető, hogy a városi tanácsos ügyeiről ilyen hosszan nem szereztek tudomást.

A tanfelügyelőség nem keres magának problémát. Megelégszik azzal, hogy ami nincs írásban, az nincs, és úgy működik, mint egy igazi hangulatrádió: nem kelt felesleges feszültséget a megye legjobb iskolájával szemben, könnyebb azt mondani az akkori főtanfelügyelő Kálmán Ungvári Zsófiának, hogy „nem hiszi el a tanárról, hogy ilyet tett volna”. Egy főtanfelügyelőnek nem hinni kell, hanem meggyőződni, s erre szintén meglettek volna az eszközei, természetes lett volna, hogy elrendel egy külső kivizsgálást.  Másrészt a pedagógus a tanfelügyelőség sok bizottságának, munkacsoportjának tagja volt, munkájára nagy szükség volt, s arra valóban lehetett számítani. Ezért a pedagógus tisztázása direkt érdeke lett volna a tanfelügyelőségnek. Az, hogy nem mosta tisztára az emberét, mint ahogy ilyenkor szokás, arra enged következtetni, hogy sejtették mi lehet egy ilyen vizsgálat eredménye.

Nagy kérdés ebben az ügyben a szemtanú felnőttek, tanártársak felelőssége. Egyértelmű, hogy sokkal többet tehettek volna a lányok védelmében, az is, hogy tudomásuk vagy sejtésük volt az esetek egy részéről, és nem tettek lépéseket. Segíthetett volna itt a kollégával folytatott emberi beszélgetés, az igazgatóval, iskolapszichológussal való konzultálás, és végül: az írott feljelentés. Ez utóbbi legalább abban az esetben indokolt lett volna, amikor a kolléga rányitott a kislányon fekvő pedagógusra. De jelezni kellett volna a problémát azoknak a kísérőtanároknak is, akik a kirándulásokon történő alkoholizálást, dohányzást, abúzust észlelhették, ha észlelni akarták volna. Azt, hogy a pedagógus néhány kolléga elől rejtőzködni próbál, a későbbi kirándulásokra már egyedüli tanárként megy, vagy kettesben a kiszemelt lánnyal, arra enged következtetni, hogy mégis történtek lépések ezügyben, de mivel azok nem vezettek megoldásra, vélhetőleg erőtlen próbálkozások voltak. Ennél sokkal nagyobb felelőssége van a baráti körnek, amelyben úgy tűnik, a falka szabályai működnek, a pedagógus nyíltan bizonyítja férfiasságát azzal, hogy diáklányokkal mutatkozik körükben, és ott elfogadó közegre talál. Ha mégis voltak olyan figyelmeztetések, amelyekről nincs tudomásunk, azok sem vezettek konkrét eredményre. Az az eset, amikor a tanárkolléga a diáklánynak azt mondja, „Orbánnak van egy ilyen szokása, de úgy lehet elkerülni ezeket a helyzeteket, hogy nem kell inni.” egyenesen cinikus. (Még akkor is, ha igaz: végre valaki megmondta a diákoknak, hogyan védjék meg magukat.) Másrészt látnunk kell a tanári tehetetlenségben a sajátmaguk állásának védelmét, azt az általános reakciót, hogy nem foglalkoznak azzal, ami nem az ő dolguk, hogy könnyebb tagadni, végtelenül nehéz bizonyítékokat keresniük, ami tényleg nem az ő dolguk, mint ahogy azt is, hogy nem látják esélyét annak, hogy támogatásra találnak az iskola vezetőségében, ami újabb menedzseri hibára enged következtetni.

El kell ismernünk ugyanakkor a pedagógusok kitettségét is, az alaptalan vádakkal szembeni tehetetlenségüket, azt, ahogyan védik a mundér becsületét (ami persze védendő, ha van), és a magánélethez való jogukat is.  Ismerünk sok tanár-diák kapcsolatot, házasságot, amit törvény nem tilt ugyan , ha mindkét fél nagykorú. (Ez a kérdés többször felmerül.) Ezek nyilván az iskolában való találkozások alkalmával körvonalazódnak, de hogy a tanítvány nagykorúsága előtt mi történhet, és mi nem, arra vonatkozóan nagyon szigorú előírások vannak. Az, hogy a pedagógusnak találkoznia kell a kamaszkori szexualitás ezeregy formájával, az természetes, sőt reagál is ezekre, s ehhez kiegyensúlyozott, művelt pedagógusokra van szükség. Az, hogy különösen a fiatal férfitanárok középiskolás tanítványaik szemében prédát jelentenek a hormonok mocorgása idején, egy végtelenül természetes jelenség, amit egy egészséges személyiség a helyén tud kezelni, bár ki kell mondani, hogy ez nem könnyű feladat. (Hogy klasszikust parafrazáljunk, a kamaszlányoknak van egy ilyen szokásuk, de úgy lehet elkerülni ezeket a helyzeteket, hogy nem kell inni.) Az ő alapképzésük ezzel kapcsolatban semmilyen tevékenységet, előírást nem tartalmaz, de vannak olyan programok, projektek, amelyek felismerik a problémát, és megpróbálnak rá továbbképzéseket, mintatevékenységeket nyújtani. Úgy tűnik, nem kellő eredményességgel.

Sokat elmondanak a nevelésről való gondolkodásról azok az elszólások is, mint a „Nem voltak tabuk, beszélt azokról a témákról is, amelyekről nemhogy a többi tanár nem, de még a szülők sem. A szexualitás sem volt tabu. Ő is bátran beszélt róla, és a saját osztályába behívta az iskolapszichológust is beszélni a témáról.” Ebben az esetben éppen a megvádolt pedagógus jár el helyesen, aki viszont azzal arat sikert, hogy atipikus a tanártársak között. Ha az, hogy a szexualitás nem tabu, minden tanórára jellemző lenne (el nem tudom képzelni, irodalom órán például hogyan lehet elkerülni a témát némely művek értelmezésekor), ha kamaszkori problémáikkal a diákok mernének a többi pedagógushoz is fordulni, akkor ez az egy nem élvezne ekkora népszerűséget. Az, hogy ez az egyetlen óra, ahol nincs tekintélyelvűség (2005-ben), arra enged következtetni, hogy tanári attitűddel kapcsolatban is volnának teendők. Ha volna az iskolában szexuális nevelés, ha beszélnének úgy igazán, nemcsak formálisan arról, hogy mit tegyen egy leányka (akár fiú is, a konkrét eseten túl), ha erőszakos cselekmény éri, vagy mit tegyen, hogy ne érje, akkor valószínű legalább fel tudnák ismerni a helyzetet – ami egy lépés attól, hogy ne essenek áldozatául, és hogy ne évekkel később kelljen végighallgatniuk, hogy ez csak egy csinált nyafogás. Ehelyett hallgatásba burkolóznak a pedagógusok, az iskola vezetősége, s önként adódik a kérdés, hogy ha a tabusításnak ez a mechanizmusa itt tart még mindig, akkor hol tart maguknak a pedagógusoknak a szexualitással kapcsolatos műveltsége. Mert az, hogy felnőtt ember erről a témáról decensen és a korosztálynak megfelelően beszélni tudjon, mégiscsak része kellene, hogy legyen ennek a műveltségnek.

Érvényes ez a szülőkre is. A beszámolók ezen a téren is rengeteg hiányosságot, fonákságot tárnak fel. Látjuk, hogy a szülők többségének tudomása van az esetekről, más részük hallomásból tud az esetekről, s némelyeknek még imponál is, vagy nem akarják a gyermekkel való amúgy is problémás kapcsolatukat elrontani azzal, hogy eltiltják tanáruktól. Sok-sok olyan eset, amikor jó lett volna nevelési tanácsadót, pszichológust bevonni a konfliktusba, vagy olyan nyílt viszonyt alakítani ki a gyermekekkel, amiben nincsenek tabuk, vagy legalább – éppen a szóbeszédből kiindulva – felvértezik leánykájukat azzal a tudással, hogy talán nem kellene kettesben maradni a tanárával annak lakásán, hogy nem kell visszafordulni, ha kap egy sms-t, vagy egyáltalán jó volna észrevenni, hogy alkoholt fogyasztott, dohányzott, vagy azt, hogy nincs otthon. Soha, egyetlen szülő sem kíséri el a gyermekeket ezekre a kirándulásokra, pedig joguk lenne. Soha, egyetlen szülő sem kíséri haza a gyermekét a tanár lakásáról, pedig láthatná, ami ott történik – vagy jelenlétével megakadályozhatná. Több beszámolóban is visszatérő motívum, hogy az áldozatok, szemtanúk nem mernek problémáikkal a szülőkhöz fordulni, sőt, a tanárt védik tőlük (ebben a tanár felelősségét is látni kell). A megvádolt pedagógus szerepe jellemzően ott tud kibontakozni, ahol szükség van szeretetre, és ahol a szeretetnek a különböző formáit nem tudják helyesen definiálni. Az, hogy ragaszkodnak a jóhírű iskolához, az, hogy a státusszimbólum előbbre való, mint a kamaszlányok problémáinak meghallgatása, a szóbeszédnek legalább a gyanú szintjén való kezelése, oda vezet, hogy nem tesznek lépéseket a gyermekek védelmében: nem akarnak gyengébb iskolát, vállalják, hogy a történtek ellenére ismét abba az osztályba kerüljön a gyermekük, ahol a megvádolt pedagógus osztályfőnök, nem gyanakszanak a pedagógus lakásán történő eseményekkel kapcsolatban. Nem írnak le semmit.

Csupán sejteni lehet, hogy a korai alkoholfogyasztással és szexualitással szembeni tolerancia határai itt máshol húzódnak, mint más közösségekben, más sztereotípiák élnek a női és férfiszerepekről, s azzal együtt, hogy senki nem beszél ezekről a problémákról, mindenki sokkal engedékenyebb, elfogadóbb. Ezzel magyarázható, hogy a kortárs szemtanúk felelőssége nem kérhető számon. A lányok elfogadják azt, hogy a tanár kegyeiért való versengés normális viszony, hogy a lakására menni, vele kirándulni kiválasztottság – ez mind-mind a grooming természetével együtt jár, de nem jöhetne létre, ha nem lenne körülötte a felnőtt társadalom, mint tabusító toleráns közeg, a nemiségről és a tanári szerepekről való rég nem update-olt közgondolkodás.

Látni kell az ügyben a leváltott igazgató és a jelenlegi igazgató állásfoglalása közötti különbséget. Nem kételkedem abban, hogy Markó Ilonának lesz elég ereje, tudása és diplomáciai érzéke ahhoz, hogy nyilatkozatát valós tartalommal töltse meg. Orbán Zsolt szakmai tudása hiányozni fog a szakmából. Bármi is lesz az ügy kivizsgálásának eredménye, a folyamatot nem látom visszafordíthatónak – éppen ezért lett volna fontos idejében közbeavatkozni nemcsak a lányok, hanem a pedagógus érdekében is.

A kép forrása: blog.ipleaders.in

Jót vagy semmit

 Cătălin Cherecheșt elítélték. Azt hinnénk, itt van az ideje az ünneplésnek. Hogy majd most, hogy végre, így, hogy megszabadultunk, hogy kivártuk, hogy nagy sokára… És hogy ez majd egy új kezdet lesz.

A Cherecheș-történet lényeges kérdése nem az egyén, hanem annak közönsége, nem az, hogy bűnös-e a vádlott, korrupt-e az elítélt, s milyen szövevényes panamázások áldozata lett végül, hanem hogy egy személyiségnek hogyan sikerült idáig torzulnia a hatalmi játszmákban, miért a megmagyarázhatatlan népszerűség, honnan ered a tömeges vakság, s hogyan izzadta ki magából a közösség saját manipulátorát. Mert mi neveljük a diktátorainkat, minden egyes gesztussal, amikor elfogadjuk ezt a bolond játékot, amikor partnerek vagyunk. Ez a szimbiózis mindkét oldalról függőségi viszonyt feltételez.

Emlékszünk a jelenetre, amikor elmondja botrányos beszédét az iskola megszüntetéséről, majd a magyar alpolgármester kezet fog vele, miközben a közönség megtapsolja. Egy torzuló személyiség manipulatív erejének különös, groteszk megnyilvánulása volt ez, akkor és ott. És ez még csak a kezdete volt annak a rókatáncnak, amit korunk Cipollája közönségével művelt a kobalt ég alatt. Hanyatlásának első hangos, mediatizált megnyilvánulása volt ez. Vele torzultak azok is, akik a bűvkörében éltek.

A Cherecheș-jelenség látszólag megfoghatatlan vetülete pontosan ez: a magyar közösség reakciója az őt ért sorozatos átverésekre, cinikus játszmákra, hivalkodó, nyílt támadásokra, a tehetetlenség, a hiszékenység, a megalázkodás tömegpszichológiája. Az attitűdnek pedig hithű tanítómesterei vannak. Álnaiv a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy egy ilyen embert támogassanak, mert tudjuk, a fejet hajtó, megalázkodó, mindent lenyelő és nyelni tanító maroknyi hangadónak komoly érdekei fűződnek ahhoz, hogy senki, de senki ne lépjen a szeretett vezér fenséges tyúkszemére, hisz ez a megegyezés – heraus mit uns.

És nem, nem a legutóbbi kürtőskalács-háború lenne a közösségért felvállalt kiállás csimborasszója, a csetepaté éppoly kisszerű és tragikomikus, mint a Tersánszky-hősök világában az szokás, a fölösleges látszás, a semmilyenségből való kinyúlkálás gesztusa. Az olcsó színjáték nem több, mint egy win-win helyzet mindkét közösség alapértelmezett etnikai hörgéseinek kielégítésére. A parasztvakítás mögött mindenki nyolc póklábával fogja a székét.

Mi van másnap? Miről szavalnak majd azok, akik arra buzdítottak egy egész várost, szavazzunk rá, ő eddig is, mindig kitartott mellettünk, jó a viszony köztünk, majd segít. Akik kezet fogtak, akik dicsértek, akik színpadon olvasták fel üzenetét, akik nem voltak képesek eltávolodni tőle akkor sem, amikor vállalhatatlanul viselkedett velünk szemben?

Mert eközben rendben volt, hogy a diskurzusból egyre inkább kikoptak az érvek, hogy ma bejelenti, hogy ezen a helyen egy képzőművészeti központ lesz, aztán azt, hogy azon, vagy inkább lesz egy egész utca, most egy német iskola lesz itt, máskor meg egy kulturális központ, ma egy kastélyt újít fel, holnap egy falat húz fel. Ma kiáll azzal, hogy sose lesz itt magyar alpolgármester – majd mégis lesz, vagy lesz, de mégse, ma azt nyilatkozza, hogy a nyamvadt magyarok nem tanulnak meg románul, és magyarnak lenni hendikep, és különben is, nem a magyarok alapították a várost – ez mondjuk tényleg így van – és ezért – no itt kellene valami ok-okozati viszonyt felfedezni az eszmefuttatásban – a magyar gyermekek nem kapnak minőségi oktatást. Meg fogják tapsolni a nénik, akik a húszévesre photoshoppolt választási plakátot is megkönnyezik, ha holnap kiáll egy csokor vörös rózsával a színpadra, és azt mondja, hogy én is magyar vagyok – miközben múlt héten zsidó, s azelőtt meg német, mert ugye éppen a Fórum, miután már az összes létező és magának teremtett pártba be- és kilépett, és újra be.  És senkinek nem tűnik fel, hogy a börtönből a város lakosságához címzett vallomásos levél, a végeláthatatlan lírai bejegyzések, a bombasztikus monológok, a dühödt kirohanások, a minősíthetetlen hangnemben lefolytatott tanácsülések, az ordibálva számonkérések, a maratoni bírósági felszólalások, a megalomán rendezvények és a szappanoperába illő családi perpatvarok régóta díványért kiabálnak. Hogy egy önmagát hatalmasra növesztő torz személyiség lejtmenetéhez tapsoltatnak egy egész közösséget. És senkinek, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt az embert rég el kellett volna kergetni, nem azért, mert a bíróság elítélte egy korrupciós cselekedet miatt, hanem ennél sokkal többért is. Hogy mindaz, amit tesz, nevetséges. És eközben a közösség alkalmassá vált arra, hogy bármely népvezért, aki elé áll, ugyanúgy megtapsolja.

És ha többek előtt elhangzik az ajánlat, hogy na akkor, tegyük félre a városalapítás és a románulmegnemtanulás kérdését, megoldom én a magyar iskola ügyét – de… hatásszünet, kis mosoly, körülvigyázkodás, hogy jön-e velünk a hallgatóság – ahhoz el kell, hogy menjünk csak mi ketten megnézni azt az épületet. No, akkor üveges szemmel kell tovább nézni a falon a repedést, mert nem hangzott el itt semmi, csak elfogytak az érvek, s belengettük a falkavezérség ötletét, a közönségnek szól, nincs itt semmi látnivaló. A szokásos. Az ember lánya tudjon azonosulni a helyes attitűddel.

Maradt a kérdés, hogy azóta azok, akik azonosulni tudtak, mit oldottak meg. Oszt meglett-e az a választási ígéret a jóbanlevés langymeleg szlogenje alatt?

A világ, amit felépített Nagybányán, már régóta önjáró. A hallgatás sejtszinten beépült egy közösségbe, s akinek nem tetszett, elment, a város ezalatt kiürült. Már mindegy is, hogy mit nem költöztetünk hová. Hogy a fiatalok nem tértek vissza, az nem csupán egy szórvány-sztereotípia, az ifjúságnak joga van ahhoz, hogy ne legyen kíváncsi egy magábaroskadt, eladósodott város zéró gazdasági potenciáljára, a decens életet biztosító munkahelyek hiányára, a kulturális élet terét kitöltő tingli-tanglira, aminek egyetlen ünnepelt figurája a nagymamák könnyes szemmel megtapsolt pujumámija, aki egyemalelkét, de szép ember, aki nem tudjuk, mit mond, de olyan szépen beszél. Maradt, akit végleg sikerült módszeresen elbutítani, maradt, akit érdekei fűznek oda, s maradt, aki magára tudja zárni az ajtót. Ezzel a kevéssel már elboldogulunk, ezeknek fogunk rendezvényeket szervezni a megmaradásért. Küldetés teljesítve.

A Cherecheș-jelenség rétegeit jó szívvel ajánljuk alaposabb társadalompszichológiai kutatások tárgyául.

                                                                       Forrás: ziarmm.ro

 

Hogy néz ki egy „vitás helyzet” oktatásjogi szemszögből? Széljegyzetek az értékelés kapcsán

Ez itt az „ügy”: https://maszol.ro/belfold/Feszultseg-a-Baczkamadarasi-Kis-Gergely-Reformatus-Gimnaziumban-vitas-helyzet-az-osztalyozas-es-a-tanitasi-modszerek-miatt

Hozzáteszem, Hajdu Krisztina tanárnő óráit nem látogattam, oktatásjogi, eljárási vonatkozásban azonban messziről látszik, hogy több csúsztatás történik, amiket nem árt helyretenni. Az „ügy”, ha ez az ugyan, abból a szemszögből lehet érdekes, hogy ki hogyan él a hatáskörével egy oktatási konfliktus kezelésében. Annál is inkább, mert az eset annyira jellemző a mai oktatási viszonyokra. Vélemény.

Lássuk:

„A szerkesztőségünkbe eljuttatott információk szerint […] magyarázta az esetleges retorzióktól tartva a neve elhallgatását kérő panaszos.”

Ehhez a szülőnek mindig joga van, de soha nem vezet megoldásra, nem elegáns, nem is hatékony módja a konfliktus kezelésének. Arra enged gondolni, hogy a nézeteltérés kialakulásába már több ponton is be lehetett volna avatkozni több irányból, annál sokkal barátságosabb módszerekkel, mint a sajtó nyilvánossága. Aki pedig sajtóbotrányt szít, mutatkozzon be.

„Feszültség… vitás helyzet…Megosztó eset borzolta a kedélyeket…”

Másfelől látnunk kell a sajtó igyekezetét, hogy hír legyen az uborkaszezonban. Ezek itt a szenzációteremtés bevált nyelvi eszközei. Jó, ha azonosítjuk őket, és akként olvassuk. Szabad ilyet, el kell adni a sajtóterméket.

„egyes szülők nem értenek egyet az ott tanító Hajdu Krisztina angoltanárnő szigorú értékelési gyakorlatával.”

A szülőnek procedurálisan nem is kell „egyetérteni” egy tanár értékelési, tanítási módszereivel. Az egyetértés azt jelentené, hogy az osztályzatot csak a szülő beleegyezésével lehet beírni a naplóba. (Nem akarok ötleteket adni.) Azt kell megértenünk, hogy a gyermekek iskolában való tanítása egy szakma. Azt végezni is, értékelni is szakembereknek kell. Az, aki el tudja dönteni, hogy egy tanár a kitűzött pedagógiai célnak megfelelő módszereket alkalmaz-e, az ideális esetben magasabban képzett, azonos szakos pedagógus kell, hogy legyen. Szakember, tehát. Értem ezt úgy, nemcsak papíron, s nemcsak azért, mert valaki oda kinevezte. A szülő véleménye a tanári tevékenységről viszont rendkívül fontos, és ennek alapja a sok-sok kommunikáció, elsősorban a pedagógussal, az osztályfőnökkel, az igazgatóval. Jó, ha a kezdet kezdetén tisztázza a pedagógus a szülővel, mik az elvárások, mik a célok, mik az esetlegesen már azonosított problémák, és közösen építenek fel egy fejlesztési stratégiát, aminek a kedvezményezettje a gyermek, de a közreműködők (facilitátorok) között nagyon fontos szerepe van a szülőnek is. (Nem abban, hogy magánórákat fizessen, persze.) Az, hogy a pedagógus jelzi,

„Nem keresett meg senki, egyetlen szülő sem jött el a fogadóórámra.”

arra enged következtetni, hogy ez a kommunikáció valamely fél hibájából nem volt ideális, bár a tanárnő elmondása szerint

„a tanév folyamán, valahol a 3. modul körül értesítőt küldött az érintett szülőknek, hogy gond van a jegyekkel és kérte az együttműködésüket, hogy segítsenek a diákoknak.”

Ezzel a kolléga papíron bőven túlteljesítette a kötelezettségeit – jog szerint fedve van, a kommunikáció mégsem működik. Általában igaz, hogy ott, ahol jól működnek a dolgok, nincs szükség azok szabályozására, a legtöbb eredményes iskolában feltűnően felületes a papírmunka. Ott pedig, ahol folyamatos a konfliktus, minden fél dokumentumokkal bástyázza körül magát. Talán eredményesebb lenne ebben a helyzetben egy jó beszélgetés, egy igazi szülői értekezlet mondjuk egy mediátor szerepet vállaló oszival.

„Hajdu Krisztina erre reagálva elmondta…”

Lehet, hogy ennek nem a sajtóban lett volna a helye?

„Úgy véli, minden diáknak szükséges elérnie az elvárt szintet.”

Így van. És mondjuk ki, nem kizárt, hogy a diákok egy része a minimális szint alatt teljesít, vagy jóval alatta. Itt kell tisztázni azt, mit jelent a bukás. A bukás nem a tanár hatékonyságának a hiánya, tudnunk kell, hogy fejlődésük során gyermekeinknek nem ugyanannyi időre van szükségük, hogy elérjenek egy adott szintet, a fejlődés soha nem folyamatos és állandóan felfele ívelő, hanem gyakran megtorpan, stagnál, hullámzik, vagy hirtelen, ugrásszerűen valósul meg. Mindannyian ilyenek vagyunk. És van, akinek több időre van szüksége. A bukás tehát nem kudarc, hanem egy újabb lehetőség – akkor is, ha ez úgy hangzik, mint egy giccses mém. Erről mindenképpen érdemes a pedagógusnak beszélnie a szülővel. Van olyan gyermek, akit motiválni lehet a tanulásra, ha veszélyzónában van, és van, akire ez éppen ellenkező előjellel hat. Tanulni persze leginkább akkor tudunk, ha kirángatnak bennünket a konfortzónánkból, erre több mód is van, nem biztos, hogy a stresszhelyzet generálása a legjobb.

„több szülő is úgy véli, nem a buktatás lenne a helyes megoldás, hanem a diákok motiválása a tanulásra.”

Én is. Je suis Többszülő. Ettől még létezik a buktatás intézménye, és végső esetben jogos. Ez végső eset?

„A Maszol megkeresésére Hajdu Krisztina, a túl szigorú osztályozással megvádolt angol-német szakos tanárnő elmondta, már 14 éve dolgozik a tanügyben, azóta minden évben buktak meg nála diákok. Idén összesen kilencen maradtak pótvizsgára, három diák németből, a többiek pedig angolból.”

Értjük, ugye, hogy itt arról van szó: Egy iskolában angolból 6 gyermek pótvizsgára bukott. Közülük többen átmentek a pótvizsgán. Én ezt adnám címnek.

„kárt okoz a lelkében”

„Elmondása szerint a „gyerekek félve mennek” a tanárnő órájára.”

„Ez egy teljesen természetes reakció. Emlékszem, hogy annak idején mi is ugyanígy éreztük magunkat, amikor matekból nem tanultuk meg a képleteket, és tudtuk, hogy ezért rossz jegyet kaphatunk.”

Nem, egyre kevésbé hiszem, hogy jó tanár az, akitől félnek, s a félelem lenne a legjobb motiváció. Átéltem én is, sokszor, „nagyonnagy” tanárok keze alatt, s határozottan hiszem, hogy azok rossz, poroszos kényszerek voltak, múltízű tekintélyfitogtatások, amiktől a ma iskolájának meg kell válnia. A jó tanár partner, mentor, provokatőr, aki helyzetbe hozza a diákját, s gondolkodni tanítja és hagyja.

De muszáj itt megjegyezni, hogy a félelem és stresszfaktor egy nagyon szubjektíven mérhető kategória, s igen nagy divatja van annak, hogy azon aggódjunk, az iskola és különösen a mindenféle értékelés stresszeli, sőt traumatizálja gyermekeinket, s ebben az aggodalomban mi, szülők hajlamosak vagyunk túlteljesíteni.

„túl szigorúan kéri meg a leadott anyagot”

Hogy a tanár „lead” s a diák „felvesz” sajnos egy ennél sokkal komplexebb folyamat, ez ilyen egyszerűen a termikus kölcsönhatásban működik csak (abban is csak hővel, nem tudással), s voltak rá törekvések, hogy megvalósuljon a poroszos oktatásban, ahol az ismeret átadása és annak „beszedése” volt a legfőbb pedagógiai cél, de reméljük, ezen már túlléptünk: a tanár ma főképp kompetenciát fejleszt. Hatalmas különbség. Hogy hogy lehet kérni meg, főképp az oktatási folyamatban, ahhoz sajnos nem értek, de aki ezt megfogalmazta, övé a pont.

„Ugyanakkor szerinte a minimális esélyt meg kéne adni a kiskorúaknak, és felháborítónak tartja, hogy a jó angoltudás nélkül lassan nem lehet eljutni a nyolcadikos képességvizsgáig, hiszen a gyermek általános iskolában nem filológia szakon tanul.”

Ezt a megjegyzést nehezen értelmezem. Tudjuk, hogy általános iskolában nincs filológia szak, de már második osztálytól meg lehet – elvben – bukni. Tehát igen, ilyen értelemben angol tudás nélkül nem lehet eljutni a nyolcadikos képességvizsgáig, de már a harmadik osztályig se. Azt azonban érdemes lenne megnézni, hogy azok a gyermekek, akik középiskolában bukásra álltak, milyen lemaradást gyűjtöttek fel általánosban, és vajon nem ott van-e a probléma gyökere, hogy a gyermek, aki aktívan nem vesz részt a középiskolai tanórán, már rég lemondott arról, hogy megtanuljon angolul, és úgy gondolja, arra neki semmi szüksége nem lesz „az életben” – pedig de. Mert ez egy tantárgy.

„A »hallgattassék meg a másik fél is« elve alapján biztosítottunk lehetőséget az iskola vezetőjének, hogy kifejtse álláspontját, kiváltképp arra az őt ért panaszra is, miszerint »az iskolában nem veszik figyelembe a szülőktől érkező panaszokat«.”

Ezeknek hivatalosan iktatott dokumentumoknak kell lenniük az iskola titkárságán, a szülő beadványa, az annak alapján elindított fegyelmi/szakmai procedúra, jegyzőkönyvek, óralátogatások, végül a vezetőségi tanács válasza. Van köztük belső dokumentum, amit egy esetleges vizsgálat során a tanfelügyelőség kérhet, de nem nyilvános dokumentum, tehát nem sajtóműfaj, és van a szülőknek címzett válasz, ami úgyszintén nem az. A válaszadó itt nem „ő” (értsd az igazgató), hanem a vezetőségi tanács, aminek ugyan ő az elnöke, de nem egyedül válaszol a szülőknek, és ezt egy szigorúan betartott procedúra alapján teheti csak. Ha az elvárás az igazgatóval szemben az, hogy a szülők kérésére eltávolítsa a pedagógust az iskolából – akkor jó tudni, hogy amennyiben a kolléga címzetes tanár, az igazgatónak meglehetősen kevés eszköze van arra, hogy ezt megtegye. (Tegyük hozzá, ez egy fontos tanári jog, és egyben a minőségi oktatás rákfenéje). Ha pedig az az elvárás, hogy „jobb belátásra bírja” a kollégát (értsd utasítsa, hogy ne buktasson), akkor abban direkt hatásköre szintén nincs, – de jó diplomataként kezdeményezhet párbeszédet a felek között, ellenőrizheti, hogy működik a szakmai élet az idegen nyelv katedrában, mit csinál a katedrafőnök, kérheti a tanfelügyelőség szakmai tanácsát, tanfelügyelői/módszertanosi támogatást. Azok úgyszintén kezdeményezhetnek egy párbeszédet a felek között.

„A szülők manapság ok nélkül a gyerek pártján állnak, ami nem biztos, hogy a legjobb. Inkább a tanároknak kéne összefogniuk és akkor a gyermekek is sokkal többre vinnék az életben”. – ez úgy hangzik, mintha két „párt” lenne, s egymás ellen harcolna a tanár és a szülő, s ezek összefognának, de nem egymással. Ugye nem így van?

„Az iskolaigazgató szerint a szabályokat betartják, »nincs mit tárgyalni«”.

Sokat segít, ha az ember nem fejezi ki direkt módon a gondolatait. Ez ugyanis az utolsó, amit egy kétségbeesett szülő hallani akar. Attól még lehet ez igaz, csak nagyon fontos árnyalni. Tárgyalni mindig van mit, azt hiszem, ennek az ügynek pont ez a kulcsa. (És igen, tudjuk, hogy a szülő, az „ügy”, a riporter az ember agyára tud menni – de ez egy ilyen őszintétlen szakma, mert ez is az, pont arról szól, hogy stresszhelyzetben is tudunk gondolkodni.)

„A tanfelügyelőség néhány éve kiszállt órahallgatásra, akkor úgy fogalmaztak, hogy a tanárnővel és a tanítási módszereivel minden rendben van.”

Reméljük, nem így fogalmaztak, de igen, az ő tisztjük ebben döntést hozni.

„A tanfelügyelőséghez is eljutott egy beiktatott kérés, ők azt válaszolták, mivel későn adtuk le a panaszt, az iskolakezdés ideje körül lehet az ügyet felülvizsgálni.”  

Lehet nyáron is, be lehet hívni szabadságról is az érintetteket. Látnunk kell azonban, hogy a tanfelügyelőség szerint sem akkora horderejű az ügy, hogy ezt megtegyék.

„»Mi minden ilyen esetben az iskolát kérjük meg, hogy vizsgálja ki az ügyet. Első lépésként az iskolához kell letenni a hivatalos kérést, az iskolának ki kell vizsgálnia az ügyet, ha pedig nem elégedettek a válasszal, akkor jöhet szóba a tanfelügyelőség« – magyarázta az ügy menetét a főtanfelügyelő.”

Ez korrekt. Pont így.

 „A polgármesteri hivatalba is eljuttattuk a kérést, az alpolgármester pedig megkérte az iskolát, hogy biztosítsanak felügyelő tanárt a vizsgákra.”

Ez egy vicc. Az, hogy a szülő kétségbeesésében nem tudja, gyermeke ügyében ki az illetékes, érthető, de az, hogy az alpolgármester sem tudja, mit NEM ír a munkaköri leírása, az már sokat elárul a viszonyokról. A polgármesteri hivatal az iskola fenntartója, s annak épületét, berendezését, személyzeti kiadásait stb. finanszírozza. Semmiféle beleszólása nincs az iskola szakmai munkájába, ezt megengedni sem szabad, bár jól tudjuk, hogy ilyen irányú, főképp politikai nyomásokra nagy igény mutatkozik. A helyi tanács jelöl képviselőket a vezetőségi tanácsba, aki nem lehet azonos sem a polgármesterrel, sem az alpolgármesterrel, neki van rálátása az iskola belső döntéseire, s ha jó ízlése van, afféle csendestárs, aki mondjuk infrastrukturális fejlesztések ügyében mediál, a pedagógiai munkához nincs ugyanis szakértelme. Ahhoz pedig egy iskola vezetőségének mindenképp ragaszkodni kell, hogy az oktatás egy szakma. Hogy milyen felügyelő tanárra gondolt az alpolgármester úr, mit tud az olyan, s mit csinál, mit felügyel, milyen címen, s mennyiért, nem tudni, de az tény, hogy a javaslat oktatásjogi értelemben véve egyedülálló, amihez, mint innovatív gondolathoz szeretettel gratulálunk jelezve, hogy ilyen szereplő nincs az erdélyi bestiáriumban. (Halkan jegyzem meg: a pótvizsga egy bizottság előtt zajlik, ami minimum két, szakképzett tanárból áll, ha erre tetszett gondolni. Hivatalból jár tehát, fel van találva.) Az ő dolga az lett volna, hogy átirányítsa a kérést az iskolához, s tájékoztassa a szülőket arról, hogy az ügyben az iskola az illetékes. Hogy ehhez képest nyilatkozza, hogy

„Tudomásom szerint rendben lezajlott a pótvizsga.”  

mindenképp ügyes, afféle populista fogás. Nem tilos, csak akként kell kezelni. A felügyelő tanár ügyében az igazgató hatásköre az volt, hogy elnézően mosolyogjon. Reméljük, ezt tette.

„Hozzátette: a szülők egy kérdőívet is átküldtek, amelyet névtelenül töltöttek ki, a többségük negatív véleménnyel volt a tanárnőről. »Ezt hozzánk tájékoztató jelleggel juttatták el, mert csak az iskolának van hatásköre tenni valamit az ügyben« – fűzte hozzá az alpolgármester.”

Nem tudni, mi ez a kérdőív, mit tartalmaz, ki állította össze, de úgy sejtem, a procedúra szempontjából semmilyen relevanciája nincs. Van ugyan az iskolában egy minőségellenőrző belső bizottság, aminek feladata ilyen típusú visszacsatolásokat kezdeményezni, azokat elemezni, és az eredményről az iskola vezetőségét tájékoztatni, de azt nem 29 emberrel töltetik ki, nem kerül a szülők birtokába, és nem böngészi őket az alpolgármester (aki itt már helyesen nyilatkozik a hatáskörökről, lám). De azt megkérdezhetnénk, hogy na és a belső minőségellenőrzés mit tett ezalatt, mondjuk kérdőívileg – illetve ezt a tanfelügyelőség kérdezhetné meg, ősszel, amikor aktuálisnak ítéli visszatérni az ügyre. Ha ez egy szülői kezdeményezés, akkor annak azon túl, hogy jólesik kimondani, közösen vagyunk elégedetlenek, más szerepe nincs, ugyanazt tudja, mint az a beadvány, amit az iskola felé írtak.

***

Muszáj elmesélnem: kezdő tanár voltam egy jó iskolában, amikor sok-sok parányi jeggyel megbuktattam a város egyik nagy vállalkozójának gyermekét. A tanévzáró tantestületi gyűlésre vonult be az alpolgármester, a gyűlés abbamaradt, az igazgató hivatott, akinek jelenlétében az alpolgármester megkért, hogy ennek a nagyon fontos embernek a gyermekét engedjem át, hisz át lehet húzni azt a jegyet, s fölé lehet írni egy ötöskét.

–     Alpolgármester úr – mondtam –, ha én egy éven át sok értékelés alkalmával úgy ítéltem meg a magam szakmai tudása alapján, hogy ez a gyermek nem közelíti meg az átmenő jegyet, lezártam pirossal az átlagát, s most átírom, mert ön arra kért, akkor ez egy korrupciós gesztus. Mennyiért tegyem?

–     Vicceltem – mondta.

Sosem lettünk jóban, de tiszteltük egymás humorát.

Forrás: www.pecsma.hu