Petőfi szerelmi lírája. Kidolgozott tétel érettségizőktől érettségizőknek*

 

Petőfi Sándor az egyik legkiemelkedőbb magyar költőnk. A népiesség képviselője a magyar irodalomban. Munkássága örökre nyomot hagy a világban, hisz nemcsak hazánkban, hanem szerte a világban ismerik és eltökélten olvassák, tanítják keze, lelke munkáját. Mivel Petőfi romantikus költő, csodálatosan bánik a szavakkal, elképesztő és csodálatra méltó tiszteletet, szeretetet, szenvedélyt és odaadást mutat be.

Véleményem szerint nem élhetjük le az életünket „teljesen”, ha nem ismerkedünk meg Petőfi munkásságával. Nemcsak költészete, magánélete is dicséretre méltó. A költő élete a szemünk előtt folyik le. Petőfi élete nem volt fenékig tejfel. Már fiatalon munkát vállalt, amivel hozzátudott segíteni a család fenntartásában. Azzal, hogy megírta ezeket a verseket nemcsak megmentette szerelmét a feledés homályától, hanem létrehozott egy hatalmas, felbecsülhetetlen értékű kultúrális örökséget. A mai generáció nincs tisztába a nemzetek múltjával, ezért nagyon fontos, hogy hűen őrizzük ezt a hagyományt. De a mai generációra az is érvényes, hogy nem műveltek, nincs meg bennük az alap műveltségi szint. Az alap műveltséget már egy könyvből is megismerhetjük. Ezt Petőfi versei tudják nyújtani. Petőfi Sándor, ha ezt látná, hogy a könyvtárak mennyire elavultak, sírni kezdene szomorúságában, hisz a verseit nem egyik napról a másikra írta.

Az alábbi vers költője Petőfi Sándor verse, amelyben fontos szerepet játszik a vershelyzet és a versbeszéd. A vershelyzet és versbeszéd egyes szám első személyben mutatkozik meg, a versbeszéd egy kissé nyálas. A vershelyzet sincs konkrétan meghatározva, de jó alkalom lehet egy vallomást mondani a szerelem tárgyának címezve. A versekből az olvasó megtudhatja, hogy az elbeszélő néhol humoros, kíváncsi személy, aki vezette a mások társaságát. A versben a lírai én leírja, hogy megérkeztek a nászútra, ahol a házigazda körbevezette őket a környéken. Ezután mindketten megpihentek, kipihenték fáradalmaikat, ami a hosszú út során vállaikra nehezedett. A szereplőknek pontos személyiségük van. 

A szerelem az irodalmi művekben nagyon jellemző, hisz számos dolog köthető hozzá. Az általam választott mű a Petőfi Sándor című mű. Azért választottam e műt, mivel nagyon jól bemutatja a témát ebből a szempontból nézve. A szerelem témája az irodalomban remekül kivetül Petőfi alkotásában, ezáltal fogom felvázolni a cím témáját. A vers címe intertextuális viszonyban van a verssel, már a költemény elolvasása előtt is elgondolkodtat a témával kapcsolatban: a szerelem szerepe a szövegben az, hogy Petőfi megtalálja a feleségét, mert szegény annyira magányos, hogy senkije sincs neki. 

A szerelem motívuma és jelentősége magávalragadó, ugyanis a szerelem sokmindent jelképez, mint például a személyiség fejlődését vagy maga az emberi mivolt új szintre való lépése. Maga a szerelem ebben a műben is kiemelkedik, kifejezvén, hogy az ember az idő lineáris áldozata. A szerelem Petőfi lelkét megvilágosítja. A lírai én feltételes módba fogalmazván az olvasható, hogy ha a szívük összeolvadna, szép hajnal virradna rá.

A versben megjelenik a lírai én, az egyes szám első személyű névmások és igék végződései mögé bújtatva, a lírai én a szerelmét szólítja meg, akit nem ismerünk név szerint, hanem csak személyes névmással („te”) utal az iránta való szerelemre, ráadásul a birtokos rag elárulja a viszonyulást őhozzá. A vers szenvedélyes, álmodozó érzéseket szólaltat meg, amelyek alapjául szolgálnak a vágyakozás reményének. A vers hangulata reménytelinek indul, a költő kifejezi szerelmét a vers megszólítottja felé irányába -nak. A végére viszont beletörődik abba, hogy érzései viszonyzatlanok, és a reménytelenség reményteliséggé válik.

A versben hamar észre lehet venni, hogy egy dalvers, mivel dallamiasan írja le a költő. A romantikus stílusalakzat szervezi a mű világát. A versben lehet érezni a ritmikusságot. A vers mérsékelten tartalmaz költői képeket és retorikai alakzatokat. A mű szervező elve az ellentét használata, ami a motívumokban, a szereplőkben és a cselekményben mutatkozik meg. A műben ellentét található, mely egyben szervező elv is, és felelős a mű ritmusosságáért. Az első két versszakba páros rím tekinthető meg. A lírai én az első versszakba a világot hozza párhuzamba szerelmével, mivel a világ amilyen nagy, olyan kicsi a kiszemeltje. A motívumok mitológiai és bibliai értelemben is jelen vannak: a vers leírja a paraszti élet valóságát, sőt még lennébb süllyed a juhászok szintjére.

Végezetül a szerelem témája a műben az életet jelképezi. Valamint a szerelem témája egy fontos elem a műben, ami alakítja a szereplők sorsát valamint jellemét.

Összefoglalva, a vers egy lírai alkotás, ami a drámai műfajba sorolható. Összességében kimutatható, hogy Petőfi Sándor műve tökéletesen bemutatja a szerelem témáját az irodalomban. Összességében Petőfi Sándornak ez a verse a magyar irodalom fontos drámája. Ezért szeretném elolvasni ezt a verset, mert nagyon felkeltette érdeklődésemet.

 

A kép forrása: avarfalvimesek.blog.hu

*A fenti szöveg egy parodisztikus stílusimitáció.

Az írás előképe Karinthy Frigyes Magyar dolgozat című írása, melyben az író arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen ömlengést vártak el a magyartanárok az 1910-es években a diákoktól, és mit értettek meg a diákok abból, amit magyarórán hallottak.

Ennek az írásnak minden mondatát a próbavizsgán írt dolgozatok ihlették, laza szöveggé szerkesztve Karinthy stílusbravúrjának egy kortárs változata áll össze, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy mit várnak el a magyartanárok 2024-ben a diákoktól, és mit értenek meg azok abból, amit magyarórán hallottak.

Szösszenetek az értelemről

 

avagy

                          Miért tanítsunk szövegértést, miért írjunk helyesen?

A nemzet napszámosai napszámolnak: egy tesztlapocskát egy dugóval egy tubussal egy csepegtetővel egy zacskóba, újabb tesztlapocskát egy másik dugóval, tubussal, csepegtetővel egy másik zacskóba, kis cédula, aláírás, táblázat, nyilvántartás stb. Kesztyűben, maszkban, lélegzetvisszafojtva, ellenszélben – gondolom, valami helyett. Pedig mennyi értelme lenne inkább életre-halálra tanítani szövegértést, biológiát, logikát, fejleszteni digitális képességeket! Érdemes volna megtanítani, miről ismerszik fel egy tudományos tény, miért sántíthat egy vélemény, miből milyen következtetést lehet levonni, mi minősül objektív kijelentésnek, mi igaz a híradóból, melyek a nyelvi, képi stb. manipuláció eszközei, mit árul el a kimondatlan háttérmondat, mit jelent a 6 ezrelék.

                                                                       ***

Az iskola az a hely, ahol a diákok amúgy is összegyűlnek. S ha már össze vannak gyűjtve, ott a legkönnyebb szórakoztatni őket. Úgyis unatkoznak. S akkor jön a bábos bácsi, a könyvtáros néni, a tárogatóművész, a szavaló néni, a vásári komédiás és mindenféle vándorszínész, aki fejenként x összegért számla nélkül (majd a pedagógus gyűjtse össze) előadja saját művészetét, ami nélkül a világ nem lenne kerek, az iskola miatt a diákok különben is lemaradnának a tudásszerzés eme nagyszerű módjáról, s ott unatkoznának a biológia órán, a vírusok felett.

***

 

Kóbor észosztókkal tele van a világ. Ők majd jobban tudják, elmondják a frankót, amit a tudományos akadémiák titkolnak, a politikusok tagadnak, a sajtó elferdít: ők tudják az igazat. Meghívnak egy több órás előadásra, ahol velünk is megosztják. Széles gesztusokkal, nagy pátosszal magyaráznak egy rézmetszetet, boncolgatnak egy mítoszt vagy egy metaforát, mely egyedüli bizonyítéka annak, hogy honnan származunk, kik vagyunk, kikkel lehetünk rokonok, kik esküdtek össze ellenünk, hogy jött létre a világ, és meddig tart még. (Rövid reflexió tárgya: mi minősül objektív ténynek?) Mert eddig csak az agyunkat mosták, csak eltitkoltak, csak butítottak, de ők, akiket eddig nem engedtek szóhoz jutni, elnyomtak, meghurcoltak, és üldöztek, ők, akik eddig annyit szenvedtek, most elmondják nekünk azt az egyet, hogy. Ilyenkor az ember körül könnyes szemekkel ül a közönség – vajh ki tanított nekik szövegértést? S miközben meghatódva tapsolnak, nem szabad két grimasz között fogadkozni, hogy soha a büdös életben nem teszek eleget udvariasságból ilyen meghívásoknak, mert az előadó rögtön kiszúr, leolvassa arcodról ki nem mondott gondolatodat, idegesen lobogó ősz hajába túr, majd megszakítja eszmefuttatását, és a szemed közé néz: Nem tetszik? Te is Galíciából jöttél? Látom a nagy orrodon! (Újabb reflexió tárgya: hogyan aránylik az ember orrának mérete a szövegértéséhez – orrplasztika előtt, illetve után. Továbbá: Lehet-e idegen orrokkal ékeskedni?) A szünetben aztán meglesed az orrod a tükörben, drága jó örmény nagyanyám! -  mosolyodsz el, megszámolod véredben azt a két vörös vértestet, amit Árpád apánktól örököltél, a többi úgyis kék, és rögtön asszociálsz: heraus mit uns, mondod, miközben lelépsz a hátsó ajtón. Hazafelé menet azon morfondírozhatsz, hogy ha nem tanultál volna történelmet, most nem lennél megsértve. Bezzeg!

Nézz hátra: egyedül te jöttél el. Ők tapsolnak.

 

***

Hogy én? Én nem oltatom be magam! Ezek smekkeriák! Hogy én írjam alá a saját felelősségemre? Ezek csak az aláírásomat akarják! Én nem teszem rá az aláírásomat mindenféle papírra! – állok a sorban, mint bárki más, körülöttem a nép. („Szervusz, nép!” R.J.) Hallgatom bambán, már egy ideje mondja, mikorra az aláírásához jut. Látni rajta, hogy ötvenéves korára már legalább háromszor kerülhetett olyan helyzetbe, hogy aláírnia kellett. S azon tűnődöm, ugyanbiza ki tanított ennek a szegény párának szövegértést, logikát, biológát… S hogy két hegy közt egy völgyben hányan élhetnek így, akik nagynéha alászállnak a városba ügyeket intézni, mi az az érv, mi az a varázsige, amivel belátásra lehetne bírni ekkora tudatlan tömegeket? S milyen hihetetlen nagy ereje lehetne az oktatásnak abban, hogy egész tömegek ki tudjanak lépni saját társadalmi osztályukból, fel tudjanak emelkedni a társadalmi ranglétrán saját tudásukba kapaszkodva! S mekkora lemaradást jelent most a társadalom legalján tengődőknek az, hogy a legalapvetőbb ügyeiket is csak a mobiltelefonok, a táblagépek, az online tér, a meet-ek világában tudják intézni. Nevezzük digitális szegregációnak.

***

Nekem csak vezetékes telefonom van – mondja halkan. Zavartan téblábol, szelíden közli, hogy be van oltva, de láthatólag fogalma sincs, mi az a QR-kód, amit kérnek tőle. Ma sem tud adót fizetni. Mondják neki, hogy lehet online is, nem kell személyesen jönnie. Megértően mosolyog, udvariasan köszön, megigazítja papi gallérját, és elegánsan továbbáll a hivatal kapujából.

          ***

A gyerek csak elromlik az iskolában. Mi, a civil szervezet majd megmondjuk, hogy az iskolában mit kell csinálni. A pedagógusok nem értenek a gyermekekhez.

Jut eszembe: ezeknek a civil szervezet-néniknek azóta már sikerült leérettségizniük?

 

          ***

Belegondolok, milyen világ volna az, ahol a szavazópolgárnak volna annyi szövegértési képessége, hogy felismerje a manipulatív szándékot. Pedig ez egy nyolcadik osztályos kompetencia.

***

Azé hogy valaki nem tud hejessen irni, nem kel minjárt lehuroggni! Gratulálókk! Ezért járttatok egyetemre?  Ez nem egy nyelvtan vagy helyesírás csoport! Írjanak helyesen az elitkék! Hát nincs egy magyartanár, aki itt a fészbúkon kijavítsa a helyesírási hibákat?

A helyesírás képessége nem a magyartanárok privilégiuma. Alanyi jogon jár. Nemcsak magyarórán.

 

***

Az utóbbi idők beiskolázási kampányainak, iskolai hirdetéseinek szövegeiben fenemód megszaporodtak a helyesírási hibák. Mi tagadás, egy iskolát népszerűsítő felhívásban – melynek mégiscsak az lenne az üzenete, hogy „Kedves Szülő! Mi itt azt vállaljuk, hogy megtanítjuk gyermekét írni, olvasni, számolni.” – különös hatást keltenek. Önként adódik a kérdés, hogy az, aki ezeket fogalmazza, hogy került oda, ahol ezeket fogalmazza.

***

A helyesírás az értelmiségi lét minimuma. Ez a kedvencem. Az értelmiségi lét nem összetévesztendő persze a diploma birtoklásával. S bár tanárként soha nem fogom azt gondolni, nem ér semmit egy oklevél, elnézem, ahogy nagy diplomalobogtatással alakul az új rend, s mondják magukról, hogy egyetem szakon végeztek, s mesteri szakon végeztek. Nem tudom, melyik az az egyetem, ami egyetem szakot hirdetett, de elgondolkodtató, hogy mennyit ér egy olyan diploma, aminek tulajdonosa nem tudja megfogalmazni egy kétsoros bemutatkozásban, mi a (felsőfokú) végzettsége. S látva a sok magyartalan hőzöngést, nyakatekert mondatförmedvényt, helyesírási hibákkal meghintett bravúrkodást, sejteni lehet, hogy igencsak vékony papírra nyomtatták azokat a diplomákat valamely magánegyetem vidékre kihelyezett tagozatán. Mennyivel többet ér becsülettel megfogni az eke szarvát! (Ez utóbbi megjegyzés persze szintén csak egy patetikus hőzöngés, nem lévén már eke se, nemhogy annak szarva.)

***

Iskolai megnyitó ünnepség. Megható, ájtatos beszédet várunk, fohászt, főhajtást. Viccet mond helyette. A szőke, barna, fekete nőről, aki öngyilkos akar lenni, leugrik a tizedik emeletről, de meggondolja magát, s akkor megjelenik nekik egy jótündér: Mondjátok, milyen madárrá változtassalak benneteket? Sassá, sirállyá. Átváltoznak, leszállnak. Pingvin, mert az olyan cuki! – mondja a szőke. Gyerekek! Járjatok iskolába, mert itt megtanulhatjátok, mi repül, és mi nem. Igen, azt hiszem, a leghatásosabb tanévkezdő beszéd volt, amit valaha hallottam. Mert az iskolának valóban az volna a dolga, hogy megtanítsa, mi repül, és mi nem. Aki ezt a beszédet mondta, így, lazán, mosolyogva, sosem lobogtatta a diplomáját. Pedig úgy fest, volna mit.  

***

Tanítsunk. Tanítsunk szövegértést, helyesírást, biológiát, logikát, fejlesszünk digitális képességeket! Tanítsuk meg, miről ismerszik fel egy tudományos tény, miért sántíthat egy vélemény, miből milyen következtetést lehet levonni, mi minősül objektív kijelentésnek, mi igaz a híradóból, melyek a nyelvi, képi stb. manipuláció eszközei, mit árul el a kimondatlan háttérmondat, mit jelent a 6 ezrelék, mi repül, és mi nem. Hinnünk kell a tudásban.

Vélemény. Nagyon privát. 

120 éve született Németh László

     

„Én is nagybányai vagyok" - mondta 1960-ban Németh László a szintén nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenőnek - Pesten. Mert ilyesmiről leginkább Pesten lehet beszélgetni. 

Tersánszky Józsi Jenő előtt, akiről köztudomású, hogy témái, alakjai egyrészét Nagybányáról hozta, egyszer megemlítettem, hogy voltaképp én is nagybányai vagyok, apám ott volt tanár, amikor a világra jöttem. – Tanár? Hogy hívták? kérdezte ő. József? S minthogy tizenhárom évvel idősebb nálam, s apám kétéves koromig maradt Bányán, nem volt nehéz az ő tanárának s az én apámnak az azonosságát megállapítani. A biztosra vett s annyiszor tapasztalt reakció azonban elmaradt: Jenő elhúzta ugyan a képét, de hogy mosolya mögött mi van, nem árulta el. Mindig gondoltam, hogy viszonya a pedagógusnéppel aligha volt egész harmonikus; apám is igen fiatal tanár volt még akkor; ki tudja, milyen nyomot hagyott benne; nem feszegettem hát; sem akkor, sem később.

Most aztán megtudtam, mit takart az a mosoly. Tersánszky a Család és Iskola 1960. júniusi számában Jótanuló – rossztanuló címen megírja, hogy az a mód, amellyel ő ismert eredetiségét magából kinevelte, nem minden tanár előtt nyert méltánylást, volt, aki még javítóra is küldte. Akadt azonban a tanárai közt egy, aki nemcsak mint tornaoktató a nyújtón és korláton becsülte meg előtornászi ügyességét, de a történelem órán is valami előtornászfélét a nem éppen kiváló diákból. Az volt a szokása, hogy óra végén a magyarázatot visszakérdje, s minthogy ebben Tersánszky friss esze az előretanuló kitűnőket is lefölözte, a legnehezebb leckéket vele mondatta fel. Azaz Tersánszky rossztanulói emlékezetében apám lett az a bizonyos jó tanár, aki tanítványait egyénileg kezeli, s a rosszjegyű deákban is meglátja a jót, sőt elő is csalja belőle, s akinek ebben az esetben persze irtózatos szerencséje is volt, mert a felfedezett diák nemcsak a történelemóráknak, de a magyar elbeszélőirodalomnak is egyik előtornásza lett. (…)

Tanárember nem az utókorban – lelke derűjében keresi, ha keresheti elismerését; annál szebb, ha a véletlen, egy kiváló tanítvány mégis vet egy fénypászmát feledésnek szánt nevére. (…) Általában, mi teszi a jó tanárt, milyen lelkület az, amelyre évtizedek múlva is felragyognak, mosolyba borulnak a katedrájára szegzett szemek. Apámra, akivel dolga volt, úgy emlékezett, mint szelíd, nyugodt, többnyire mosolygó, jóakaratú emberre. Akit utcán-jártában megismert, annak messziről előre köszönt; az egyetlen ember, aki hosszú élete során belekötött, süvegelő jobbágyőseit emlegette. Ő azonban cselédemberré lett szilasi osztálytársait, Pesten az utcaseprő-házfelügyelőt éppúgy megelőzte, vagy méginkább, a kalapemelésben. Sokszor láttam otthon, s a nagy „búrcsárdában” is viharok közepén, amint nem sok reménnyel a békéltetőt próbálta játszani; a vérmesebb, temperamentumokra büszke sógorok (bár ő volt az egyetlen köztiszteletben álló ember a családban) néha le is nézték a jó természetét. (…)

„Felnőtteket nem lehet nevelni”, szokta összegezni a hosszú jóakarat tapasztalatát, ha egy-egy mérséklő, emberségre emlékeztető gesztusában csődöt vallott. Ebben hallgatólag az is benne volt, hogy gyereket lehet. Az iskolában nyilván azért is érezte otthon magát, mert ott, a kis „őrültházban”, tulajdonságai több sikert, méltánylást remélhettek, mint a nagyban, 146. oldal az életben. Pedig egy iskola, Brown-mozgásként cikázó udvarával, a pillanatnyi indulatok parittyaköveként kilőtt emberkéivel külsőleg jobban hasonlít a tébolydához; a hibák ott mégis nem olyan megrögzöttek, s az önalakítás vágya is éberebb. Egy ember, akinek a nyugodtságában, állandósult kedélyében az önnevelés győztes iskolája érzik, jobban fölkelti a kíváncsiságot, az alárendelés, az utánzás ösztönét, s a tiszteletet.

(Németh László: A jó tanár)

NAT-mentes övezet

Nem lehet már diszkréten hallgatni, NAT-ügyben végképp nem, odáig dagadt már a botrány, s annyi erdélyi magyartanár aggódik azon, hogy mi lesz majd, ha ez itt is érvényes lesz.

Látom, de nem akarom elemezni itt most a különféle politikai irányzatok kanonizálási törekvéseit, sem a nyilvánvalóan helytálló szakmai-pedagógiai érveket, amelyeket komoly intézmények, rangos kutatók hoznak fel a NAT ellen. S közben persze, hogy hazaszeretetre (is) kell a gyermeket nevelni. Hogyne. 

Nyilván újra kellene definiálni azt is, hogy mi a nemzet, azt is, hogy mi az alaptanterv, a nemzeti minimum, haza, s szeretet, sejtem, hogy a “közös ismeretanyagunk”-ban nem vétetett figyelembe a mi ajánlásunk, s hogy odaátról másképp fest a Kárpát-medence, mint ideátról. Igaz, festői. Innen is, onnan is nézve. 

Eközben egy másik országban, egy másik minisztériumban egy másik miniszter jóváhagyásával egy egészen más tanterv készül, a szakma bevonásával, tapasztalt egyetemi tanárok irányításával. Kánonátrendezés nélkül, korrektül. Arra procedurálisan sincsen lehetőség, hogy a NAT átszivárogjon, itt is érvényes legyen, csak azért, mert azt Kárpát-medencei közös tantervnek álmodták meg a szerzők. Nehezen mondom ki, de ez az agyonszabályozott, hierarchikus oktatási rendszer legalább ilyen törekvések ellen véd bennünket. Ilyen módon Romániában nem is lehetne tantervet írni, nemcsak magyart, de semmilyet se. 

Ez itt egy másik ország, NAT-mentes övezet, az Iskola a határon innen rekedt.

Ki az a Nyilas Misi?

Egy teljesen életképtelen alak? Egy boldogtalankodó, esetlen, félszeg, önmagát megvédeni nem tudó, származása miatt is frusztrált figura, olyan, amilyenekről csak könyvekben olvasni, mert a való életben már rég eltaposták volna? Vagy ő a becsület, a segítőkészség, az ártatlanság veretes példája, aki a körülmények áldozata lett? Mit tanítunk ma Nyilas Misiről, Nyilas Misivel a diákjainknak? Milyen életideált közvetít ez a szereplő?

Azt tanítjuk általa, hogy a kollégium, az iskola olyan igazán demokratikus hely, ahol Orczy és Nyilas Misi, az ács fia, egy osztályba járhat. Ami azért nem azt jelenti, hogy egyforma jogaik vannak, akkor és ott, nem azt jelenti, hogy a tanáraik nem társadalmi helyzetük alapján ítélik meg diákjaikat, de mindenképp kiderül ezekről a jelenetekről, hogy maga az elbeszélő is elítéli azokat, negatív példaként mutatja be a megkülönböztetést, még ha van is lehetőség arra, hogy egy ács fia óriási áldozat árán iskolába járjon.

Azt tanítjuk, hogy Misi minden olyan helyzetben, ahol azt teszi, amihez ért, becsülettel helytáll. És minden olyan helyzetbe, amihez semmi köze, belebukik, óriási galibát és kárt okoz. Kiválóan tanul, és ebben nem is tud tévedni. De nyilván a debreceni diák nem tud professzionális lutrizó lenni. S nyilván belebukik naivságába, tudatlanságába, tapasztalatlanságába. Tapasztalatot csak áldozat árán szerezhet. Óriási áldozat árán. S nemcsak magának – másoknak is kárt okoz. Amatőr, lelkes amatőr, aki elhiszi magáról, hogy másoknak jót tesz, s éppen azzal okoz kárt, hogy magára vállal olyan feladatokat, amikhez semmi köze. Az ilyen lelkes amatőrök nagyobb segítségünkre lennének már akkor is, ha nem csinálnának semmit. Az sem menti fel Misit, hogy jót akart. Akarni kevés. S csupán a romantikus véletlenen múlik, hogy buzgolkodása nem vezet tragédiához.

Légy jó, igen, légy, abban légy jó, amihez értesz. De mindig lépj ki egy kicsit a konfortzónádból. Hidd el magadról, hogy ott lapul benned a tehetség, hogy lehetetlennek tűnő feladatokra is képes vagy, de tedd ezt úgy, hogy ne essél a lelkes amatőr-lét csapdájába. Emlékezz arra, amikor a mai produkciódban kételkedtél, nem hitted, hogy menni fog, hogy meg tudod csinálni, tulajdonképpen azt sem hitted, hogy szeretni fogod. Mindig emlékezz erre, s tedd mellé azt a boldog sikerélményt, amit a teljesíthetetlennek tűnő feladat teljesítése után éreztél. Ez visz előre, ha vállalod az ismeretlent, ha hiszel a saját akaratodban, ha megtanulod reálisan felmérni képességeidet. Ha bátrabb, sokkal bátrabb vagy Nyilas Misinél, ha nem adod fel, ahogy ő feladta, ha nem a könnyebb utat választod, ha megküzdesz helyedért a világban.

Van itt néhány részletkérdés, amolyan érdektelennek tűnő körülmény, ami inkább szól tanárnak, mint diáknak. Az, amit a kollégium autonómiájáról mond az igazgató, a mai intézményvezetőknek is a legfőbb problémája. Az, ahogyan ő egy intézmény autonómiáját gerinces ember módjára képviseli, mindannyiunknak példaértékű. Ahogy a tanári kar ellenében is emberi arcát mutatja a diáknak, az mindannyiunknak kötelező feladat kellene, hogy legyen. S itt a rossz példa legalább annyira motivál bennünket, mint a jó. Nyilas Misit bántják, ezért elhagyja a nagyhírű kollégiumot. Mi már tudjuk, hogy az effajta vaskalapos pedagógia, a gyermeket gúzsba kötő öncélú rend és fegyelem, a kényszerítés, a megfélemlítés, a megalázottság és kirekesztés különféle formái nem visznek előre. A negatív példa szomorú következményei állnak mindig szemünk előtt, amikor egy gyermekbarát, valóban családias, otthon-illatú iskolát teremtünk, olyat, ahol még Nyilas Misi is jól érezné magát. Nem célunk nektek latin declinatiokat tanítani: funkcionális, korszerű tudást kell átadnunk nektek.  Azt tanítjuk, mondd ki a véleményed, érvelj, s ha igazad van, vidd győzelemre gondolatodat. Azt tanítjuk, szólíts meg minket, tekints partnernek, használd tudásunkat, mondd el, ha valami fáj, tárd fel titkaid. És te azon szerencsés diákok közé tartozol, akik ezt megtapasztalhatták. Értékeld ezt, beszélj róla társaidnak, s ne feledd, hogy ősszel lehetőséged van egy olyan iskolában tovább tanulni, ahol nem kell magad Nyilas Misinek érezned. Hát légy jó, légy jó…

Fotó: Pongrácz Panni

Ferdítés, kendőzés, magyarázkodás, avagy hogyan tanítsuk József Attilát?

Sehogy. Ne őt tanítsuk – olvassuk verseit, tanítsuk diákjainkat verset értelmezni. 

Van-e közünk, olvasóknak, műértelmezőknek, érettségizőknek egyáltalán mindahhoz, amit József Attila-életrajznak nevezünk? Hány életrajz van, mi közük ezeknek a valósághoz, mi közünk nekünk a valósághoz, és mi köze az önimázs-teremtésnek az érettségihez? Ezen töprengek, itt, a szárszói József Attila-emlékház küszöbén ülve, s eszembe jut az a sok-sok félreértés, amit a nyári érettségin a Nem emel föl kapcsán olvastam, egyébként láthatóan jó képességű ifjak tollából. Akkor is megdöbbentem, most is, amikor a kiállítás modern, látványos, de szemléletében meglehetősen múltízű valóságábrázolását nézem. Úgy lehet, csak nekem újdonság, nagy mulasztás is talán. De hogy egy emlékház, különösen itt, Szárszón, halálának helyszínén az életrajzról szól, egyfajta életrajzról, ezt József Attila kapcsán mindig meg kell jegyezni – bocsánatos bűn. Talán a források idézése, a válogatás arányai mégiscsak jelzik, hogy a magyarországi irodalomszemléletnek is nehéz levetkőznie a tévhitekbe való burkolózás különös igényét.

József Attila-emlékház, Balatonszárszó

Olvasom, nyilván a Nem emel föl kapcsán, s ez talán annál is szomorúbb, hogy József Attilának volt egy tyúkja, amit le kellett vinnie legelni a térre, hogy az édesanyja korán meghalt, hogy az édesapja kivándorolt Amerikába, hogy a gyermek emiatt sokat éhezett, hogy a kedvese nem értette meg, és nem akarta odaadni magát, meg feleségül menni hozzá (nem tudni, melyik kedveséről szól a kijelentés), hogy József Jolán nevelte, s megírta életrajzát, s hogy a költő nem találta meg Istent, és ezért a vonat elé vetette magát. Ezt olvasom, s azon töprengek, látván, hogy tömeges a jelenség, s hogy ezt sokan tudják így, egyformán, hogy mégis mi lehet az oka ennek. Valóban akad pedagógus, aki ezt megtanítja? Csak József Attila életrajzát tanítjuk ilyen részletesen, vagy mondjuk a Jókaiét is? Tudunk-e különbséget tenni lírai én és költő között? Elfogadjuk-e az irodalomnak azt az ismérvét, hogy a versben egy lírai alterego beszél egy vélhetően „alter”-életrajzról? Honnan vesszük az életrajzzal kapcsolatos információinkat, és hitelesek-e a forrásaink? Számoljunk fel néhány tévhitet:

Az életrajzzal kapcsolatos torzításoknak leginkább két forrása van: a Curriculum vitae és József Jolán regénye, A város permén, mely hatalmas példányszámban jelent meg – érthetetlen, a közelmúltban újra, mintegy kötelező olvasmányként. Mindkét forrást fenntartásokkal kell kezelnünk. A Curriculum vitae 1937 februárjában íródott, az első Magyar Papíripari Rt.-nek, azaz Herz Henrik cégének nyújtotta be, kortársak vallomásai szerint azon elhatározása után, hogy szakít költői ambícióival, és polgári állást vállal. A munkavállalásban való sikertelensége, a gyermekkora óta dolgozó, pénzt kereső, mégis folyton állástalan ember bizonytalansága, kudarcélménye, a társadalom elvárásainak való megfelelési kényszere egyfajta magyarázkodássá teszik ezt az önvallomást, mely nem véletlenül rokonítható a pszichoanalitikus kéziratainak (Szabad ötletek jegyzéke két ülésben, Rapaport-levelek, a Gyömrői Edithez írt levelei, Sárgahajúak szövetsége, Átmentem a Párisiba, stb.) hangvételével, hiszen ezek egyidős szövegek, mindegyik a hosszúra nyúló pszichoanalitikus kezelés ideje alatt íródik, igaz, különféle szándékkal, céllal.  Az írás kétségtelenül a költő egyik legszebb prózai műve, ám vajmi kevés köze van a Curriculum vitae szövegműfajához – a kor követelményeihez viszonyítva is – terjengős, indokolatlanul szubjektív, kitárulkozó, beszélője az álláskereső álarcát ölti magára, s mégis olyan tényeket közöl lelki alkatáról, előéletéről, melyek kedvezőtlenek lehetnek álláskérelme elbírálásában. Az életrajzi tények hitelesek ugyan, a válogatás, az arányok, a gyakran ironikus megjegyzések, az önreflekció azonban inkább művészi szövegre utalnak. József Attila írásai kapcsán gyakran merül fel az irodalom-nem irodalom, magánélet-költői szerep közötti határ, a műfajiság problematikája. Ennek a szövegnek a kijelentéseit hiba lenne önéletrajzi tényekként kezelni. Sokkal többet mond arról, milyen önéletrajzot szeretne mutatni a világ felé József Attila éppen akkor, 1937 februárjában, éppen abban a lelkiállapotban, amelyben szövegét írta. Érzékenyebb, árnyaltabb szövegértelmezésre van tehát szükség.

József Jolán gyermekkoruk óta meglehetősen problematikus viszonyban volt öccsével, ennek halála csak fokozta a nővér problémáját. Kijelentéseit, „életrajzi” regényét nehéz tényként kezelnünk, az, hogy regényként (értsd: fikció) jelenteti meg írását, talán egyetlen elegáns gesztusa. Alapvető célja az, hogy önmaga szerepét tisztázza, úgy állítsa be magát, mint az öccsét mindenkor segítő, támaszt nyújtó, megbízható nővért, akinek viszont műve főhőséről gyakran nincs más forrása, mint a költő konkrét tényként értelmezett metaforái, verseinek ihletanyaga, melyeknek, Jolán – saját elmondása szerint – tanúja volt. A valóságban évekre veszíti el szem elől öccsét, viszonyuk zavaros és felszínes. Igyekezete célja az, hogy saját maga és Etus húga József Attila utolsó napjaiban vállalt szerepét, halálával kapcsolatos esetleges mulasztását valahogy elmossa, tisztázza. Ez a fejezet – melynek történetét a maga vallomásában József Etelka is megírja – a kortársak által gondatlansággal megvádolt nővér mentegetőzése, önigazolása. Arról is keveset beszélünk, hogy a regényt József Jolán a párt megrendelésére írta, egyértelműen az a célja, hogy testvérét proletár-költőként, önmagát hű pártkatonaként állítsa be, és megteremtsen egy olyan párhuzamos életrajzot, melynek hőse példakép, megfelel a kor és világnézet ideáljának, így természetesen diszkréten kezeli az öngyilkosság tényét, különösen azért, mert ebben saját szerepét, mulasztását is tompítani igyekszik. József Jolánnak tehát egyértelműen érdeke fűződik a proletár-költő imázsának megteremtéséhez, különösen azért, mert a József Attila-hagyatéknak ő az egyik kezelője Szántó Judit mellett. A regény József Attila életrajzával kapcsolatos közléseit ezért meglehetős óvatossággal kell kezelnünk. Sokkal nagyobb értéke az, hogy kidomborodik belőle József Jolánnak, „az édes mostohának”[1] az alakja.

Vetette-e József Attila vonat elé magát? Nem. Közé, alá, talán mindegy is. Erre vonatkozóan Garamvölgyi László[2] végezte a legátfogóbb kutatást, ismerünk korabeli tanúvallomásokat, kortársak feljegyzéseit, sajtóhíreket, és álhíreket. Egyik monográfiaíró, Balogh László[3] egészen romantikus körítéssel tálalja a tragédiát, mondván, hogy a költő a vonat másik oldalán felvillanó fények vonzásába került: „Talán Miskolc lidércfénye villant meg odaát. Lillafüred. El kell jutnia oda. Gyorsan lehajol, hogy átbújjon az előtte álló két kocsi között.”

Nyilvánvaló, hogy ezek a vélekedések az öngyilkosság megszépítésére, a valóság rejtegetésére, az igazság el nem fogadására irányulnak. Az ötvenes évektől kezdődően József Attila eszközévé válik a baloldali erkölcsi nevelésnek, nem lírai alkatával, hanem forradalmári hőstetteivel szabad csak megismerkednie az olvasónak, jelképévé válik a burzsujok elleni harcnak, az éhező népnek, a bérházak nyomorának. S természetes, hogy egy öngyilkos forradalmár nem jár jó példával a jövő generációja előtt. Az, hogy öngyilkos volt-e József Attila, politikai kérdéssé válik. Halála balról nézve baleset, jobbról nézve tragédia. Mai olvasóinak nagy része ebben a tanításban nőtt fel. És úgy tűnik, ezen azóta sem tudta túltenni magát az irodalomtanítás.

József Áron szappanfőző munkás Budapesten állapodott meg, ott alapított családot, miközben váltig hangoztatta, hogy vándorolni kíván, szerencsét próbálni indulna, amerikai terveket emlegetett. Az, hogy hirtelen távozása után felesége azt mondta a szomszédoknak, hogy Amerikába ment, inkább az elhagyott feleség igyekezete, hogy a számára kedvezőtlen valóságot elkendőzze. Nem valószínű, hogy Pőcze Borbála egyetlen percig is azt hitte, hogy férje átkelt a nagy óceánon, de a valóságnak ez a változata mégiscsak kényelmesebb volt, mondani kell valami szépet a gyermekeknek az apjukról. Eközben József Áron eljutott Brailától Désig, új családot alapított, beadta a válási keresetet, sőt találkozott is gyermekeivel Budapesten, és cukorkát adott nekik. Kalandos életét elsőként Szabolcsi Miklós kutatta[4]. Alakja József Attila verseiben jelképes, a freudi elméletből ihletődő motívumteremtés folyamatában jelenik meg az apa-isten figurája.

De mindezekről érettségi dolgozatokban nem kellene olvasnunk. A Nem emel föl kapcsán végképp nem, nem az irodalmi bulvár szintjén, nem a költő magánéletében való vájkálás lehetőségétől felbuzdulva. Tegyünk egy kísérletet, hisz az érettségi tétel I. feladata, egy ismeretlen (!) vers értelmezése nem várja el a művön kívüli ismeretek felsorakoztatását, az életrajzokét különösen nem. Hogyan értelmezhetnénk ezt a verset anélkül, hogy akár csak utalást is tennénk a konkrét életrajzi tényekre? Hogy ezektől elvonatkoztatva, a vers általánosan emberi, mélyen filozofikus mondanivalóját fedezzük fel, a transzcendensben való hitbe kapaszkodás igényét, az egyén és a „formáló alak” viszonyát értelmezzük, egy sajátos isten-kép megjelenítését, ha megvizsgálnánk a beszélőnek saját léthelyzetéről tett vallomását? Ha ezt tanítanánk? Hasonlókat fedeztetnénk fel hasonló versekben? Ha valóban a versértelmezés kompetenciáját fejlesztenénk?

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. Kinek mindegy volt már a kín, hisz gondjaid magamra vettem, az árnyékvilág árkain most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

---

[1] Valachi Anna:  József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book.Bp. 1998.

[2] Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium Kft., Bp. 2001

[3] Balogh László: József Attila.Gondolat, Bp. 1988

[4]    Szabolcsi Miklós: "Nemzett József Áron..." József Attila apjának élete és halála. In: Költészet és korszerűség, 1959.

Fesztesedjünk el!

A hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranyfeszt döntője, több, mint 90 gyermek részvételével. A verseny, mely rendhagyó módon ünnepli meg a 200 éve született Arany Jánost, valójában sokkal több, mint verseny. Olyan kísérlet ez, mely egyedülálló a diákok számára kiírt versenyek palettáján, friss, alternatív, távol áll mindenféle hivatalos merevkedéstől, s mint ilyen, sok ponton értelmezhetetlen is. A szervezőknek is meglepetést szerez a szokatlanul nagyszámú benevezés, a hónapokig tartó versenyfolyamat végig töretlen lelkesedéssel zajlik, a feladatok meglepetésszerűen érkeznek olyan személyes hangvételű levelekben, amiket érdemes lenne – csak úgy példának – közreadni. A rendezvény(sorozat) nem megemlékezik Arany Jánosról, hanem újraalkotja a diákok Arany-olvasatát, játékra hív és provokál, teret enged olyan posztmodern gesztusoknak, melyek talán szokatlanok a felső tagozatos diákoknak. Kétségtelen, hogy az irodalommal való kreatív bíbelődés egyfajta irodalmi műveltséget feltételez, kissé talán korán, ha arra gondolunk, hogy VII-VIII. osztályosokat szólít meg, s a feladatok zöme is magasra teszi a lécet. Nagy tanulság mégis, hogy a diákok sikerrel kapaszkodnak, rövid értetlenkedés után hihetetlen kreativitással fognak hozzá olyan feladatok teljesítéséhez, melyekkel mi, tanárok, legföljebb középiskolásokat mertünk volna megszólítani. Menet közben megtapasztalják mi is az, hogy slam poetry vagy karikatúra, levelet írnak kortárs költőkhöz, verset faragnak, antológiát szerkesztenek s bemutatkozó filmet forgatnak. Senki nem gügyög a gyermekeknek, senki nem ereszkedik le hozzájuk. És senkinek nem hiányzik a gügyögés. De mindenki, aki megszólítja őket, a szemükbe néz, és valóban kíváncsi rájuk. Arra kíváncsi, hogy mit gondolnak a világról, a kortárs műfajokról, a költőkről, Arany Jánosról, a szavakról, a vizuális üzenetekről. És ők végre gondolnak valamit, ha már szabad. Bár kissé még mindig zavarban vannak, viselkednek, elvárásokat akarnak teljesíteni. Aztán ez elmúlik. Megtanulják, hogy nem kell karikaturistának lenni ahhoz, hogy karikatúrát rajzoljanak, sőt rajzolni se kell tudni, ha van a fejükben egy gondolat, amit közvetíteni akarnak, és nem kell írónak lenni ahhoz, hogy közük legyen a szavakhoz. Jó adag bátorságra tesznek szert.

Az, hogy nem tilos a sokat szidott kütyüket használni, sőt, a versenynek FB-oldala van, online jönnek a versenyfeladatok, „Arany János”-sal lehet e-mailezni, folyamatosan jelen van a technika a gálán is – s hogy mindez a maga természetességével vesz körül bennünket, végképp vonzóvá teszi a lurkóknak az irodalommal való foglakozást. Végre teljesen értelmetlenné válik a kötelezők kontra Harry Potterek butuska vitája. A vers nem egy megsárgult könyv lapjain árválkodik, nem szent és sérthetetlen szöveg, mit vigyázban állva nagy levegővel s még több pátosszal kell előadni – lehetőleg népviseletben. A vers megszólít, személyes kapcsolatra hív, incselkedik, elgondolkodtat, folyamatosan egy másik, egy rendhagyó megoldást provokál. Mi lenne, ha... talán így másképp... folytatódjon így?

A Tranzit Ház alternativitása, levegője persze sokkal többet ad a közös munkához, mint helyszínt. Olyan kreatív tér ez, mely szavak, szabályok nélkül teremt természetes magatartásformákat. Az író-olvasó találkozón velük egyidős írótársukat látják, a fellépő zenekar középiskolásokból áll, a zsűri tagjai workshopban dolgoznak velük, elérhető, hús-vér emberek, közöttük járnak, velük beszélgetnek. Az alűrök otthon maradtak.

És közben nem nevezett ki senki versenybizottságot, nem hangzott el semmiféle ünnepi beszéd, nincs iktatószáma, pecsétje és aláírása az okleveleknek, nem készült statisztika és grafikon a megyék eredményeiről, nincs elnök és ügyvezető elnök, nincs javító bizottság, akit szállodában kell altatni, nincs exkluzív kirándulás a tételíró és javító bizottság számára, nem ülnek külön asztalnál a díszmeghívottak, senki tűsarkúját meg nem dicsértük, egészen halkan, ízlésesen hangzik el az is, hogy ki a kezdeményező, ki a támogató, nincs páholy és prezídium. Nem, erre a munkájára senki sem kap semmiféle igazolást, és nem ér majd semmiféle pontot, nem lesz belőle érdemfokozat, dicsőségfal, előléptetés és kitüntetés. De nem lehetne mégis, hogy elfesztesedjünk? Hogy egy irodalmi verseny az íróról és az olvasóról szóljon? Hogy őszintén érdekeljen bennünket az, amit a versenyző a verseny okán vagy inkább ürügyén az irodalomról gondol, önmagáról, az olvasásról, a világról? Hogy a közhelyeket a személyesség váltsa fel? Az Aranyfeszt, mint erre való kísérlet mindenképp sokat ígér.

S aztán tudom, hogy szabályzat, táblázat, jóváhagyás, támogatás, elismerés, százalék – de talán elég lenne, ha ezzel csak a versenyszervezők foglalkoznának. A szervező, ha jól szervez, képes a rendszer minden fonákságát megszűrni, hogy abból minél kevesebb jusson el a diákig. Fesztesedjünk el! Előbb csak egy kicsit...

Mikes-etűdök

Nemigen tudnám megmondani, hogy a huszadik, vagy huszonegyedik alkalom, hogy részt veszek az olimpián. Diákként, kísérőtanárként, javítóként, szervezőként. S tudom, hogy kétféle ember van: aki itt nőtt fel a Mikesen, és aki nem érti, mi történik itt. Mert ez nem csupán egy olimpia, nem egy vacak rovat egy végtelen táblázatban, hanem egy létminőség, egy életérzés, egy olyan élmény, amiről akkor, amikor átéljük, talán nem is tudjuk, hogy mennyire meghatározó lesz egyszer az életünkben. Amikor először vehettünk részt a Mikes Kelemenről elnevezett olimpián, s ott ültünk a bentlakás lépcsőjén hajnalig énekelve az olimpia himnuszát, nem sejthettük, hogy a verseny minden kis szimbólumához ragaszkodni fogunk évtizedeken át: a himnuszhoz, a hímzett zászlóhoz, a kitűzőkhöz, apró emléktárgyakhoz, találkozásokhoz, a szervezés rendjéhez, a visszatérő programpontokhoz. Akkor még nem láttuk át, hogy maga Mikes nemcsak a szervező iskola névadójaként lesz majd fontos az elnevezésben, hanem igazi szimbólumává válik majd a versenynek. Nem is a leveleskönyv esztétikai értékéért, a fejedelemhez való hűség, a száműzetésben való értékőrzés, hanem a túlélés jelképeként. 53. alkalommal szervezzük meg ezt a versenyt, a magyar irodalomtanítás legnagyobb ünnepét, legnemesebb ügyünket, és 53 év alatt a legsötétebb idők próbáit is kiállta az olimpia. Azok, akik majd évtizedekkel később itt állnak a színpadon, most közöttetek ülnek. Mi sem tudtuk annakidején, hogy egyszer majd módunk lesz arra, hogy gyermekkorunk meghatározó élményének szervezői lehessünk. Ezt a versenyt mindig is az éltette tovább, hogy jobb dolgozatok íródtak, mint köszöntőszövegek. (2025. április 24.) 

 

Vendégblogger. Gircsis Beáta Orsolya (VII. osztály) házi feladata. Stílusgyakorlat.

 

Zágon, 25. junii 1723.

 

            Kedves barátom, tudom, hogy minden időd elveszi a fejedelem szolgálata, de mégis bátorkodom megzavarni mindennapjaidat. Mert bizonyosan érdekel, milyen csudadolgok történnek minálunk Zágonban, 'iszen már több esztendő óta idegen földön bujdosol.

            Kis falucskánkban nem sok minden változott utolsó ittléted óta, csak a templomot kellett fejérre fösteni, s mostan ettől úgy megváltozott, hogy fel sem ösmernéd. A piacon is kevesebb kofa árul, Tatorján Dömötörné sincs már köztünk, mert elszólítá őt az Úr életének nyolvankilencedik esztendejében.

            De örömhírt is mondok, kedves barátom. A Zádornik András feleségül vette Szallátiék lányát, van egy csöpp gyermekük, de az úgy nyivákol, mint a kismacska. És jómagam is házas-tüzes ember lettem, ügyes kis feleségem van, Katalin a szomszédotokból.

            Édes jó anyácskád mondotta vala, hogy írjam meg néked azt is, velük mi van, hát megírom. Mikesnét gyötöri a hátfájás, de azért minden nap kimegy a kertbe. Öcséd elköltözött, s most Kolozsvárott él. A szakács és a szobalány végzik a dolgukat. A barmok jól vannak, a disznó lefialt, majdnem minden tyúkot megfőztek, de egy nagyon öreg megmaradt, mert sok tyukmont tojik.

            Nem is rabolom tovább értékes idődet, mert temérdek lehet a munka a fejedelem szolgálatában, s kifogyóban van a téntám.

            Reménylem, bújdosó éveidnek hamar vége szakad.

 

                                                Minden jót kíván:

                                                            Tetétlen György

***

Egyszer azt javasoltam, hagyjuk ki Mikest a tantervből. Volt rá alkalom, éppen akkor, amikor a tantervet kompetenciaközpontúvá alakítottuk. Akkor azt gondoltam, VII. osztályban nem Mikes művét, hanem Mikes életét tanítjuk csupán. Rokokó, népiesség, nyelvjárási ízek, sajátosan transzilván szemlélet, budoárirodalom, francia hatások és én-elbeszélés idegen fogalom ekkor még, a szöveg szépségeit nehéz megláttatni, marad hát a moralizálás, a Mikes, a mi székelyünk, az el nem feledhetem Zágont, a honvágy, a hűség, miegyéb. Ehhez pedig Mikes legföljebb ürügy, akár Kőrösi Csoma Sándor, egyébként, s épp ezért méltatlan hozzá. Ilyenféle moralizáláshoz ajánlott továbbá Apáczai, Heltai, Misztótfalusi - várjuk. Semmi a lélek mélyéről, a képzeletbeli nagynénivel ápolt különös viszonyról, a műfaji interferenciákról, a közelkelet kultúrájának kiváló dokumentálásáról, arról, hogy ugyanakkor, ugyanott maga Rákóczi is számüzetésben élt, s aztán még mások máshol is. Amikor aztán középiskolában ismét találkozna vele a diák, úgy igazán, a szöveget korban, kontextusban elhelyezve, akkor már nem kíváncsi rá: valaki végérvényesen eltorzította benne a Mikes képet, akkor sem értette, most sem szereti. És akkor szegény Mikest kitöröltük a tantervből. Csakhogy Mikes szívós fajta: ha mi kidobtuk az ajtón, ő bejött az ablakon. S most újfent ott csücsül Rodostóban, kiváló ürügy, hogy a mikesi magatartás tanulságairól mondjunk szép példabeszédeket. Mert ő a mi székelyünk.

***

A mikesi magatartás tanulságai. Ez a cím állt szép, krétával írt kalligrafikus betűkkel 1990 tavaszán a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum valamely tantermének tábláján, még ott, a régi épületben. Ott volt ugyanis a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakasza. Nagy bravúr volt, azelőtt való évben ugyanis még Mihai Eminescu Olimpiának hívták ugyanazt a versenyt, valahol, sokkal messzebb, ahol gyárlátogatáson megnézhettük, hogyan készül a csapágy vagy az inggomb. Ez a cím pedig a teljes tétel volt. Nem volt se részletes pontozás, se javítókulcs, gondolom, követelményrendszer se. Nem lehetett se Országos Tételszerkesztő Bizottság, se a megyék tanfelügyelősége által kiszabott tételjavaslat-kvóta. Az oklevélnek se volt iktatószáma, s nem írta alá semmilyen államtitkár, de a régi címert már leragasztották a MADISZ-logóval. Mert az épp akkora volt, hogy elfedte. Egyszóval minden borzasztóan szakmaiatlan volt. Mi pedig, tarisznyások ott ültünk a bentlakás lépcsőin, s torkunkszakadtából énekeltük, hogy kelj át a tengereheeeen, és ez akkor borzasztóan nagy lázadás volt. Akkor is rebellis voltam, akkor is úgy gondoltam, hogy a Mikest nem értő társadalom (ezt így írtam, pedig még nem tudtam, mi az) úgy indul el a tanulságtól, mint kezdő táncos a kályhától, és ezért a rebelliómért, mint szokatlan, újszerű megközelítésért, valamiféle díjat kaptam. Mikes ott ült, nézett bennünket meg a tanulságot boldogan, hisz akkor még a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny tényleg a nyelvről és irodalomról szólt. Sokkal később derült ki, hogy a bentlakás lépcsője tele volt leendő költőkkel, írókkal, irodalomtörténészekkel, nyelvészekkel – meg tételszerkesztőkkel.

***

És maga, Király, hol volt a vakációban? Osztályfőnököm két dilemmával küszködött: az egyik, hogy én vagyok-e vagy az anyám, s ha nem az anyám, akkor melyikünk a Király, a másik, ennél sokkal frissebb az, hogy a december óta elkövetett rebellióimról akkor most kinek kell jelentést tennie. Sepsiszentgyörgyön, tanár úr, a Mikes Kelemen Tantárgyversenyen. Kicsoda? Mikes Kelemen... S mit csinált? Díjat hoztam, tanár úr. Miből is? Magyar nyelv és irodalom... Ja! Az is egy tantárgy?

***

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy eldördült a startpisztoly, s mindenki őrült futóversenybe kezdett. Az, hogy ki hová mehet, kinek a diákja hányadik, ki mit javít, hány dolgozatot, ki kinek kedvez, ki miért hurrogja le a másikét, hányan mehetnek, ki milyen osztályra vehet vonatjegyet, s hogy az oklevelet, igazolást erről az egészről egyáltalán meg kell őrizni, nemcsak emlékbe, no, ha ezt látta volna Mikes, maga kért volna letelepedési engedélyt Rodostóban, hogy onnan még a hegyen át se nézzen vissza. Mikes már nem tudott a keresztjavításokról, a korrupcióról, az sms-ben adott tippekről, a kicserélt tételekről, a téglákról, a rádióműsorokról, az őrült tülekedésről, a megrendelt jegyekről, a politikai különdíjakról, az óvásokról, a díszbeszédekről, a statisztikákról, a megyék sorrendjéről, a titkosított tételek elő- és utóéletéről, az illusztris személyiségek impozáns felvonulásáról, no meg arról, hogy mindezért a tanárnak mennyi pont, s a diáknak mennyi pénz jár. Vagy fordítva. Mózes azóta nem kelt át a tengeren.

***

Voltam fekete listán, voltam fehéren. Nem mehettem, mert jelentkeztem, jelentkeztem, tehát nem mehettem. Voltam listaíró, írtam fehéren feketét. Voltam pluszban, sőt mínuszban. Voltam kísérő és sofőr, apród és számkivetett. Voltam szervező, ki nem szervezhetett, voltam tételíró, ki nem szerkeszthetett. Voltam kitúrva, voltam leszúrva. Voltam interjúalany, mondtam díszbeszédet, s ültem az utolsó sorban fehéren. Voltam... De Mikessel nem találkoztam.

***

https://www.youtube.com/watch?v=J6yMBQA9XiM

***

Én a Mikesről mikor fogok igazolást kapni? Gondoltam, vége, lejöhetek a színpadról, de maradt még egy kérdés. Mert Mikes igazolás lett, csupán egy papír, ritka értékes, értékesebb, nyilván, mint holmi leveleskönyv. Igazolás, darabonként 1-2-3 pontért, szabadon sokszorosítható, csereberélhető, hamisítható. Több igazolás íródik, mint dolgozat, de soha nem elég. Ezért élünk, ezért kísérünk, szervezünk, van a bizottságnak elnöke, ügyvezető elnöke, sőt alelnöke is, akár több is, hogy mindenki, aki akár egy díszbeszédet is mond, ponthoz juthasson. Pont. Ha tudtam volna, hogy kit tisztelhetek személyében – nos pont ugyanezt gondoltam volna.

***

Nemzetközi Magyar Tantárgyverseny. Értem. De azóta se hiszem.

***

Ülünk a konzullal a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának díjkiosztó ünnepségén, a kolozsvári színház színpadán, reflektorfényben, előttünk bársonnyal fedett díszasztal. Azóta se tudom, miért. Miért várakoztunk, miért hunyorogtunk, mi késett, miért szegeződött ránk annyi tekintet, miért nem voltak mikrofonjaink. Milyen jó, hogy az RMDSz kezdeményezte ezt a versenyt! Ó, igen, az első versenyt 1970-ben szervezték. És milyen fontos, hogy a magyar kormány is támogatja! Hallom, konzul úr, hozott egy szép albumot. Igen, a legjobb csángó gyermeknek szeretnénk átadni. Nagyon fog neki örvendeni. És tudják már, melyik megyéből jött? A csángó gyermek? Igen, Bákóból. Olyan messziről? Nahát!

                                                                                        ***

Mos azt hiszem, a mester betért hozzánk egy jó szóra. Rajtunk múlott, mindannyiunkon. Az új, megváltozott versenytanterven, mely sokkal közelebb vezetett bennünket az irodalomhoz. A tanáraitokon, akik az új szelek szavait meghallották és megértették, benneteket készítettek. A mester-tanítvány varázslatos viszonyán, az örök köteléken. A tételjavaslók komoly, igényes munkáján, akik lehetővé tették, hogy több száz tételjavaslatból választhassuk ki nektek azt az egyet, ami megihlethetett benneteket. A bizottságon, az ő alázatos munkájukon, a tisztaságon és szakmaiságon, amit elvként közösen elfogadtunk. Jó látni a békés, indulatmentes, korrekt és jó hangulatú munkájukat, s hogy ez a megváltozott bizottsági attitűd, a főhelyekről való alászállás milyen sokat jelent éppen a mikesi magatartás tanulságaiban. Látta Mikes a szervező csapat emberfeletti tusáját a megváltozott versenyszervezési szabályzatokkal, tévelygéseinket az útvesztőkben, a jogi grádicsok között. S látta, hogy erről ti, diákok mit sem tudtok, és ez így jól van. S aztán olvasott Mikes számtalan szebbnél szebb gondolatot, komolykodó, bölcselkedő szavakat és ízes, fordulatos meséket. Ott mosolyog a Márvány-tenger partján, és várja, hogy ezt a nagy ügyet minél többen érezzük sajátunknak. Mert több ez, sokkal több mint verseny. Minden versenyünk őstojása, értelmiségi létünk évenkénti megnyilvánulása, életérzés, tarisznyás lázadás, 48 éves különös szokásunk, hogy évente egyszer a legjobbakkal az irodalommal bíbelődjünk. Felfedezése az irodalom tágasságának, afféle nyújtózkodós ünnepe az erdélyi irodalomoktatásnak. Mikes, jó mester, jövőre visszavárunk. 

(Ügyvezető elnöki beszéd, Nagyvárad,  2019., részlet)

Ügyet akkor lehet vezetni, ha van ügy. 50 éven át aligha lehetne fenntartani egy versenyt, ha azért nem dolgoztak volna – százak és ezrek. Ha az, aki kezdeményezte, ne tartotta volna saját ügyének. S nem vittük volna sötét korokon át tarisznyánkban tovább a versenyt, ha az csupán egy versengés lett volna, nem mindannyiunk közös ügye. Generációk nőttek fel, kiknek kötetnyi visszaemlékezése csupán apró szilánk mindazokból a történésekből, amiket a lelkünkben érzünk. Megéltünk persze sok olyan pillanatot is, amit határozottan el kell felejteni, ami feledhető, és amire illik nem emlékezni.  50 év emlékezete tette a Mikest igazi transzgenerációs élménnyé. S meg kell értenünk, hogy ez a közös élmény az, ami kiemeli a versenyt a bizottságok, táblázatok, nyilatkozatok, kinevezések és igazolások hervasztó valóságából egy másik dimenzióba, ahol az ittlétünk üggyé válik, élménnyé, az irodalom tágas terében való nyújtózkodássá. Keljetek át a tengeren!

                                      (Ügyvezető elnöki beszéd, Gyergyószentmiklós,  2023., részlet)

Mi, felnőttek minden megnyitó ünnepségen felidézzük az olimpiáról őrzött emlékeinket, nosztalgiázni illik, jelezni, hogy annak, amit ti most átéltek, mi is részesei voltunk. Nem mesélem el újra, hogyan énekeltük itt Szentgyörgyön, nem messze tőlünk, abban az épületben, ahol a Mikes Kelemen Elméleti Líceum egykor működött, az olimpia himnuszát, hogy Mózes a dalban hogyan kelt át a tengeren, sőt, a tengere-he-e-en, tartok tőle, hogy azok, akik évről évre itt vagytok, s ezt halljátok, egyszer figyelmeztetni fogtok, hogy ezt már mondtam, de nem így. Pedig fontos nekünk, hogy láttuk, amint a Mihai Eminescu olimpia Mikes Kelemenné lesz, s olyan élményeket éltünk meg együtt, melyekről nem is tudtuk, hogy egyszer majd fontosak lesznek nekünk.

Szabó T. Annával tegnap véletlenül keveredtünk egy asztaltársaságba, s az ilyenkor természetes, hogy felidézzük az olimpiával kapcsolatos emlékeinket. Így kerül szóba az 1986-os év olimpiája. Vasluiban, mondom, igen ott, abban a sajtszagú bentlakásban. És bár egymásra Vasluiból nem emlékszünk, akkor ott mindketten ugyanazt a szagot érezzük újra orrunkban, a mindenünkbe beívódott bentlakásszagot. A közös sajtszag-élmény egyből másfele tereli a beszélgetést.

Most nézzetek jól körül, mert azokkal az emberekkel, akik most körülöttetek ülnek, egész életetekben másképp fogtok beszélgetni, mint azokkal, akik nincsenek itt. Ők is értékes emberek bizonyára, de titeket össze fog kötni a közös élmény, valami megmagyarázhatatlan érzés, valami sajtszag.

(Ügyvezető elnöki beszéd, Sepsiszentgyörgy, 2024. Részlet)