Kié legyen a rossz tanuló?

Az Oktatási Minisztérium 4948/2019-es rendelete alapján azok a diákok, akiknek nincs 5-ös felvételi átlaguk, nem tanulhatnak tovább elméleti líceumban. Mit jelent ez? Milyen következményei vannak szórványban ennek a rendeletnek?

Hogyan számítjuk ki a felvételi átlagot?

Rossz neve van, nyilván ennek a felvételi (bejutási) átlagnak, azt sugallja, hogy a középiskolák felvételit hirdethetnek, pedig dehogy. Bár sokkal jobb volna az intézmények autonómiáját azzal erősíteni, hogy diákjainak szelekciója ügyében maguk dönthessenek, ám a decentralizáció úgy tűnik, nem trend.

IX. osztályba a diák egy számítógépes leosztási rendszer alapján jut be, melynek alapja a diák által preferált líceumok sorrendje (opcióiról űrlapot tölt ki) a diákok felvételi átlagának figyelembe vételével. A felvételi átlag számításának képlete:

MA = 0,2 × ABS + 0,8 × EN¹

Fontos érteni, hogy nem a záróvizsga egyes próbáinak jegye kell minimálisan 5-ös legyen, hanem a felvételi átlag, amibe kis mértékben ugyan, de beleszámít a felső tagozaton 4 év alatt megszerzett jegyek átlaga.

Az intézkedés célja az, hogy növelje az sikeresen érettségiző diákok arányát, s ezáltal befolyásolja az oktatás minőségének egy fontos indikátorát. Ám a fonák logika ismét több sebből vérzik:

1.       Egyrészt azt sugallja, hogy a „jó” diákok elméleti líceumba valók, a „rosszak” pedig szakiskolába, ahol nem kell érettségizniük, s így a szakmát tanulni kívánó „jó” tanulókat indirekt módon elirányítja a szakiskolától, a szakiskolát stigmatizálja (oda csak a „rosszak” járnak), gettósítja.

2.      Másrészt ködösít, mert attól, hogy kevesebb diák kerül elméleti líceumba, s kevesebbnek kell érettségiznie, egy nemzedékre vonatkoztatva semmivel sem lesz magasabb az érettségizettek aránya, de sokkal jobban mutat majd a  magasabb százalék, amit persze, feledhető, hogy sokkal kevesebb, válogatott diák eredményéhez viszonyítanak. Nem több tehát, mint a változatlan helyzet elkendőzése. Mi tagadás, látványos eredmény várható, de mit mutat majd ez a bűvös százalék?

3.      Előítéletre alapoz, feltételezi, hogy a pillanatnyi gyenge teljesítmény azonos a diák tudásával/képességével, és hogy azt a lemaradást, amit VIII. osztályig felgyűjtött, már nem lesz képes legyőzni érettségiig. Tehát nem csupán az iskolát, hanem a diákot is  stigmatizálja.

4.      Ami azonban különösen fontos részletkérdés, hogy globálisan, azaz nem egyénileg dönt azokról a diákokról, akiknek alacsony átlagaik vannak. Nem veszi (nem is veheti) számba azt, hogy mi az oka a lemaradásnak, milyen csonka család, szociális nehézség, lelki sérülés vagy mentális gát áll az eredménytelenség mögött, nem ad új lehetőséget, nincs kiskapu, nincs kivétel speciális, esetleg szubjektíven, egyénileg elbírált esetek számára, nem kíváncsi az emberi tényezőre. Ott², ahol a speciális nevelési igényekkel rendelkező magyar³ diákok felzárkóztatásának nincs  szervezett, állami, anyanyelvű intézményi kerete, igen nagy kérdés, hogy pedagógiailag indokolt-e, ha egy  fogyatékos, lelkileg sérült vagy egyszerűen csak tanulási nehézségekkel küszködő, néha anyanyelvén is bizonytalanul kommunikáló gyermek⁴ kikerül a számára biztonságot jelentő – pl. egyetlen magyar tannyelvű líceumból – egy olyan helyre, ahol helyettünk majd mások rugdossák, mert nem elég, hogy „rossz” tanuló, de ráadásul vélhetőleg rosszul is beszéli a többségi nyelvet. Gondolok arra a nem kevés megyére, térségre, ahol a magyar tannyelvű líceumon kívül minden szakoktatás román nyelven folyik⁵.

5.      Persze szükség van szakmunkásra, szükség van szakoktatásra, még nagyobb szükség lenne olyan szakiskolákra, ahol a diákok valóban szakmát tanulnak, és valóban olyan szakmát tanulnak, amire szükség van a munkaerőpiacon. Ilyet azonban keveset ismerek. A szakiskolák zöme – függetlenül attól, hogy ott milyen nyelven folyik az oktatás – olyan elfekvő, ahol a diák se érettségi vizsgára nem jelentkezhet, se szakmát nem tanul, viszont magas százalékban válik iskolaelhagyóvá. Ezt az alapot kell megteremteni azelőtt, hogy ilyen steril intézkedésekkel pumpálnánk fel egy olyan minőségi mutatót, aminek semmi köze az egyénhez, a minőséghez vagy az oktatás valós, objektív helyzetéhez.

6.      Végül a szórványiskolák szempontja: tudomásul kell vennünk, hogy ott, ahol az osztályok legalább minimális létszámának teljesítése minden évben kihívás, az a 2-3 diák, aki gyenge eredményei ellenére a magyar tannyelvű líceumot választja, miközben saját maga is tudja, hogy valószínűleg nem fog leérettségizni, vagy olyan pályát készül választani, ahol nincs is szüksége érettségi vizsgára, de anyanyelvi környezetben, magyar kultúrában, anyanyelvét beszélő osztálytársai körében szeretne négy évig tanulni, az a 2-3 diák egy egész osztály létét határozhatja meg. S fordítva: ha ezeket a diákokat elveszítjük a szórványlíceumokból, akkor osztályok egész sora szűnhet meg. Tudom, hogy ez teljességgel irreleváns szempont egy mutatós százalékarányhoz képest.

1.       Ahol MA a felvételi átlag (media de absolvire), ABS az V-VIII. osztályok tanulmányi átlaga (media de absolvire), az EN a VIII-os záróvizsga átlaga (Evaluare Națională). Ez utóbbi vonatkozásában a szülő továbbra is dönthet úgy, hogy nem számítja be az átlagba az anyanyelv vizsga jegyét, ez esetben a diák nem folytathatja magyar (vagy más anyanyelvű) tannyelvű  líceumban a tanulmányait.

2.       Egyezzünk meg: Erdélyben mindenhol.

3.       értsd bármilyen kisebbségi, vagy akár többségi is

4.       ez lenne a “rossz tanuló”

5.       Itt jönne az ötlet: létesítsünk szakiskolai osztályokat. Ámde olyat, amiben tanulhatna 2 cukrász, 3 műkörmös, 2 autószerelő és 4 kőműves – mert ez a szórványhelyzet – nyilván nem lehet ilyet létesíteni. És igen, a másik megoldás a gyöngyhalászat, persze, menjenek el a jobbak a nagyvárosokban létesített szakiskolai központokba, mert nem elég, hogy a gyermek nehézségekkel küzd, kiváló hatással lesz majd rá, hogy a családjából is kirángatjuk 14 éves korában.