Az Országos Oktatásmenedzseri Szaktestületről
Most, amikor annyi minden máshoz hasonlóan a nyilvános
térben cizellálódik az igazgatók versenyvizsgájának módszertana, aktuálissá
válik a kérdés: ki lehet iskolaigazgató, milyen emberideálnak kell megfelelnie
annak a vezetőnek, akire intézményeinket bízzuk széles e hazában.
Mert iskolaigazgató valójában bárki lehet, bárki,
akit ebbe a „funkcióba” valaki valamennyi időre kinevez. Egy vizsga
módszertanának – ez az, ami a szemünk láttára formálódik[1]
– pedig az a feladata, hogy definiálja, ki a valaki, ki a bárki,
mennyi a valamennyi idő, és milyen alapon történik ez a kinevezés: a valakié
és a bárkié.
Persze jó igazgató nem lesz bárki. Az oktatásmenedzseri
feladatok közül ez ugyanis a legösszetettebb: egy igazgatónak egyszerre kell jó
gazdának lenni, aki érti, hol fut a gázcső és honnan szerezhető be a a
szabványnak megfelelő bútor, hogyan tesz eleget a tűzoltósági, közegészségügyi,
munkavédelmi előírásoknak, aki szilárd elvek mentén tud arculatot tervezni, aki
el tudja érni a (nem mindig baráti) tanfelügyelőségen, hogy tiszteletben tartsák
intézménye érdekeit, aki gazdálkodni tud az iskola költségvetésével, és felel a
teljes könyvelésért, aki munkaadóként kollégái megélhetését tudja garantálni,
aki ismeri a jogi útvesztők minden kiskapuját, és késhegyen táncolva, de
angyali nyugalommal néz a jövőbe, miközben nem feledi a múltat, aki
prezentábilis személy, ha képviselni kell az intézményt, össze tud fűzni két
értelmes mondatot, s nem felejti el, hogy az iskolába gyermekek járnak, akik
iránt talán érez némi affinitást, titkon legalább, vessző, szóköz, satöbbi.
Az igazgatók nem járnak igazgató-iskolába, az
oktatásmenedzseri képzések, még ha vannak is, nagyon messze állnak a napi
gyakorlattól. Ezt a világot csakis tapasztalati úton lehet megismerni, nincs
más út. Minél többet látok belőle, annál inkább értem a dinasztikus utódlás gyakorlatát.
Nem föltétlen a genetika miatt, hanem sokkal inkább azért, mert egy trónörököst
jó esetben egy életen át neveltek arra, hogy mit kell majd tennie akkor, amikor
átveszi a trónt. A modellt követve csak abban tudok hinni, hogy egy igazgató
maga neveli ki azt, akinek átadja majd az irányítást, sok-sok év múlva, mert a
sok-sok év gyakorlata lenne ebben a műfajban a nagy titok. Talán így nőhetnének
igazgatókká egy mester mellett inaskodó aligazgatók, persze valahol egy másik
világban, ahol az aligazgatók kinevezésének is más lenne a módszertana. Talán
kidolgozhatnánk erre a feladatra egy működő mentori rendszert, ahol tapasztalt
volt igazgatók karolhatnának fel egy-egy, vagy akár több intézményt. S akkor,
igen, még mindig ott van a funkicónyavalya, egy különös lélektani betegség, ami
kifordítja önmagából az egyént abban a pillanatban, amikor a feneke az
igazgatói széket éri, s olyan dolgokra lesz hirtelen képes és képtelen,
amelyeknek semmi közük nincs addigi hitvallásához – már, ha volt ilyen. Itt bukik
meg az én slow education-elméletem. Igen gyakran, igen nagyot bukik, mert az
ember már csak ilyen. S közben szemünk előtt pörög a fast-modell, a kinevezem,
oszt hónaptól ő csinálja, mindegyhogy gyakorlata: látjuk, hogy a sok,
politikai érvek mentén avanzsált, évente-félévente cserélgetett igazgató hogyan
kormányzott intézményeket az arctalanság, a mindegy, a nemlét szélére.
Mit tehet ebben a helyzetben egy vizsgamódszertan?
Igazgatói kompetenciákat mér. S ne feledjük, mindig, amikor egy tanulási
folyamat (?) végén kompetenciákat mérünk, akkor a mérés módja (maga a mérőeszköz)
és eredménye nemcsak igazodik egy ideális állapothoz (jeles/megfelelő), hanem
vissza is hat arra, azaz formálja az ideált magát. Az tehát, hogy milyen
kritériumoknak kell megfelelnie egy iskolaigazgatónak, azt is meghatározza,
hogy mit nevezünk egyáltalán igazgatásnak. Ha ma[2]
egy iskolaigazgatónak bizonyítania kell kognitív kompetenciáit, akkor ez azt
sejteti, hogy nem minden pedagógusnak van kognitív kompetenciája. Gondoljunk bele:
ők tanítják a gyermekeinket. És itt most elhallgatnék egy pillanatra.[3]
Kell vagy nem kell tagjának lenni az Országos
Oktatásmenedzseri Szaktestületnek ahhoz, hogy valaki iskolaigazgató lehessen? Erről szólnak az utóbbi napok hírei[4].
Végül kell. A testületet 2012-ben alapították, és azóta 17 felvételi alkalom
volt ebbe a grémiumba, ahová csak az nem nyert felvételt, aki nem akart. A
felvételnek ugyanis az a feltétele, hogy a jelölt bizonyítsa, hogy (nem
feltétlenül oktatás)menedzseri képzésen vett részt, amit elvégezhetett egyetemi
képzés keretén belül, valamely magánegyetem vidékre kihelyezett tagozatának
tömbösített, hétvégi, távoktatásos mesteri képzésén például, vagy, ami még
szebb: egy 60 kredites továbbképzésen, amit szintén bárki szervezhetett, aki
jóban volt azokkal, akik ilyen képzéseket szoktak akkreditálni, s akinek sok
mondanivalója nem volt a klienseknek, de nagyon figyelt arra, hogy a tanfolyam
részvételi díját időben befizettesse. Élni és élni hagyni. A többi kritérium
teljesítése már gyerekjáték: a mindenféle bizottságokban való kibicelés[5]
bármit bizonyít, csak igazgatói tapasztalatot nem. Az első és tizenhetedik
felvételi alkalom közötti színvonalbéli különbség szembetűnő: a testületi
tagság utóbb csak afféle must have lett tanári körökben, mint egy rendes piros
tűsarkú.[6]
A testületnek 33 300
tagja van, ennyi potenciális iskolaigazgató jár-kel közöttünk. Hihetetlen,
hogy még mindig van olyan, aki ezt elbámészkodta, s vélhetőleg rájuk való tekintettel
játsszuk most ezt az oda-vissza rendeletesdit. Nagy kérdés, ha ezeknek az
embereknek mindenáron igazgatónak kell lenniük, annak ellenére, hogy ezt a
nagyon triviális feltételt az elmúlt 17 alkalommal sem sikerült teljesíteni,
akkor mit lehet rájuk bízni?
Minden rést, amit a törvényi kereten hagy, kitölt a
korrupció[7].
Bármilyen szép gondolat is volt a testület létrehívása, az ördög a részletekben
rejlik, s a korrupció ezen formájának felszámolása az egyetlen indok arra, hogy
magát a testületet is felszámolják.
Mi van, ha testületi tagság nélkül is lehet igazgató egy tanár? Hát akkor tényleg bárki lehet az. Az is, aki semmilyen menedzseri képzésen nem vett részt, semmilyen tapasztalata sincs, még ilyen pénzen szerzett nemessége se. Az is, aki besétál az utcáról. A testület megszüntetése körül kialakult nyilvános diskurzus így teljesen steril: ez az „elit”-tagság is, ha komolyan nem vesszük a felvétel kritériumait – márpedig eddig sem vettük –, s dokumentumaink nem a reális tudást, tapasztalatot fedik, akkor olyan, mint a nullával szorzás.
[1] Igen, egy szakértői világban elvárható
volna, hogy az ilyen normatív dokumentumok végleges formájukban kerüljenek
nyilvánosságra.
[2] Nemcsak ma, a legutóbbi, 2016-os igazgatói
versenyvizsga alkalmával is IQ-teszten
bizonyították rátermettségüket az igazgatók.
[3] Persze érdemes lenne itt egy fejezetet
nyitni a pedagógusképzésről, továbbképzésből, ami hozzátehetne néhány
gondolatot a diagnózishoz.
[4] Talán csak nekem tűnik különösnek ez a
szereposztás, mely szerint egy szakértő miniszter egy szakértő testület
felszámolását tervezi, és ezt egy (nem szakértő/más szakot értő) kormány nem
hagyja jóvá.
[5] A dossziéba kerülő dokumentumok elég, ha
bizottsági kinevezések. Tudjuk, ugye, hogy ilyeneket kilószám gyártanak, s maga
a tény, hogy valakit valahová kineveztek, még semmilyen információt nem nyújt
arról, hogy ott végzett-e egyáltalán valamilyen munkát, s ha igen, milyen
minőségűt.
[6] Nem vonom kétségbe persze, hogy ezeken a
gyorstalpalókon átesett sok olyan igazgató is, aki többszörösen bizonyította
már rátermettségét, szakmai tudását, tapasztalatát, emberi értékeit. S azt is tudom,
hogy jónéhányan vagyunk, akik valóban komolyan vettük képzéseinket, s több évig
készültünk a feladat felvállalására, akiknek dossziéiban minden papírfecni évek
munkáját igazolja – s most kényelmetlenül feszengünk ebben a társaságban.
[7] Az, hogy jóval a vizsga megszervezése
előtt egy miniszternek a vizsgatételek biztonságáról kell nyilatkoznia,
világosan utal arra, hogy van-e a témában korrupció, és ha igen, akkor miért
nincs.