A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gyermekhangon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gyermekhangon. Összes bejegyzés megjelenítése

Fűben, fában

       Kaptam. Szép, ötletes előkészítő osztályos munka. Különös kedvencem, körbe is hordozom magammal az iskolán, közben az ovisok ebédjét nézem, a pénteki programot egyeztetem, beszélgetek a kollégákkal. Szorít az idő. Szorítom az ajándékom. Látom a szemem sarkából nagycsoportos ovisunkat, aki az ebédlőben kucorog egy széken, lesi a kezemben a famikulást. Az de szép! Megnézhetem? Hát persze. A kezébe adom. Mit szólsz? Fából van? Igen. És el van vágva a fa? Igen. Nézi, forgatja. És amikor elvágtátok az ágat, már benne volt a Mikulás? 
       Ha én Mikulás lennék, benne lennék. Benne, bizony!


Árnyalatok


A tanári szoba nyilván tiltott terület. Oda élő ember fia be nem teheti a lábát. A tanári szoba előtt Nyilas Mihályok tömött sorai állnak rettegve. Odabenn 5-6 tanár készül a törvényszékre. Oda belépni szigorúan tilos, de ez meg sem fordulna senki fejében, mert már arra a folyósóra sem lehet belépni, ahonnan a tanári szoba nyílik. Sőt, a tanári lépcsőn sem lehet járni, ott csakis őfelsége a tanár lépdelhet méltóságteljesen, naplóval a hóna alatt. Ő, csakis ő léphet be a szentélybe. Ha valakinek mégis be kellene oda nyitnia, azonnal ráförmednek, hogy menjen ki, nem köszönt, s ha mégis, akkor nem jól, de végképp rosszul kérdezett, s egyáltalán. A tanári szobában rejtélyes titkok néznek farkasszemet üveges tekintetű csontvázakkal.
***
És akkor bevittem a krétás dobozokat a tanári szobába. Ott vannak. Nincs kréta máshol, csak ott. Muszáj bemenni érte. Tényleg nincs máshol. Kopog, köszön, kér. Mert valahol meg kell tanulni, hogy egy ajtón be kell lépni. Kopog, köszön, kér. Addig, amíg jól megy. Aztán jöhet a többi ajtó.
***
A tanári szobában volt egy kürtős kalács. Ott állt az asztalon egy ideje. Azt lesték ki, föl-alá sétáltak a nyitott ajtó előtt, s úgy tettek, mint aki véletlenül jár arra. De jó lenne egy kis kürtős, de jó lenne. S ott kuncogtak a folyosón, hullámokban gördültek be nevetgéléseik a megrepesztett ajtón. Hogy történt, hogy nem, ki tudhatja, de az bizonyos, hogy ilyen finom bigyuszos kürtőst sosem ettek. Ők mondták. A mord tanárok meg összevont szemöldökkel fényképeztek.



Nemzetközi tyúknap


Nőnap. Még be se léptem, már rohan elém. Hoz a tenyerében egy dobozkát. Hirtelen nem is értem. Izgatottan mondja, hogy gyorsan-gyorsan egyem meg, és ezt ő anyával nekem sütötte, és hogy édes, és nekem, és szeretettel. Ez milyen szép, gondolom. Tényleg, nőnap. A fejem minden egyébbel van tele. Nézem, ahogy rohan végig a folyosón, lobog a szőke copfja.
Látom magam, amint minden virágom lefotózom és posztolom, s délután már pucsítok egy szelfin valami étteremben, mint frissen pöndörített tupírcsoda, ki úgy fest, mintha éppen idetévedt volna egy parasztlakodalomból. Vagy nem magam látom?

Igen, nőnap. Ez lenne. 

Aztán amikor végképp nem látszom ki a dolgozatokból, kérvényekből, igazolásokból és statisztikákból, hirtelen berobban az ajtón, majd kicsattan a lelkesedéstől. Na? Milyen volt? – kérdi. Látja biztos, hogy értetlenül nézek rá. A sütiiiii…. Még mindig nem ettem meg a sütit. De már rángat is be egy hatalmas dobozt. Oldalazva jön, a doboz meg ő alig férnek be az ajtómon. Ez egy üres doboz – mondja. És ezt az igazgató néninek hoztam, ez egy teljesen üres doboz, de nem is az az érdekes, hanem, hogy ezt mi, az ötödik osztály kifestettük az igazgató néninek. Nők napjára ajándék. És ezt mi festettük. Még mond három ilyen mondatot, rendkívül vidáman, majd kipördül az ajtón.
Van a dobozon egy halom szívecske, egy teljesen szabályos fa, egy felirat, igen, ékezetek a helyükön… és egy tyúk. Vagy kakas. Utóbbi motívum értelmezése folyamatban. De mégiscsak azt hiszem, hogy ennél szebbet soha de soha nem kaptam.


Barátkozom a tyúkommal. Eldöntöm róla, hogy tyúk. Végülis ma egy ilyen csajos nap van.  Látod, tyúkom, én pont így rohantam be gyermekkoromban az igazgatói irodába nagyszünet végén, s azt kérdeztem: Na? Milyen volt?

Hát így vagyunk: gyerekek, nők, tyúkok.

Te ki vagy?

Apró szőke gyermek rántja meg a blúzom sarkát. Te ki vagy? Szia, tücsök, én az igazgatónéni vagyok, mondom neki, azt hiszem, kedvesen. Mosolyog, hunyorog. Biztos van rendes neved is...

No, ilyenkor az ember agyán sokminden átfut. A sok félreértelmezett vezetői szerep, a mindenható igazgatók, akik jöttén szétrebbentünk, az igazgatói irodákban való számonkérések, tanári lépcsők, tiltott folyosók, tűsarkakon imbolygó butuska fodorcsodák, fábólfaragott doktorok, az asztal sarkát csapdosó félrészeg megmondóemberek, áldozatok, akik panaszkodnak, hogy „mióta pozícióban vagyok (misszionárius vagy majom? – hm), egyetlen szabad hétvégém sincs”, hűvös dámák, akik nem felelősek semmiért, lázadó hősök, kikről sorra kiderült hogy igen, ők súgtak be mindannyiunkat, talpig zsinórban feszengő egykori pártaktivisták, katedrán szétfolyó, sárga egyetemi jegyzeteket diktáló unott pályakezdők, tanfelügyelőknek cukornélkülcsakiscukornélkülugyejóltudom kávét lötyögtető vidéki nagyasszonyok, kik telefonon ordítanak a beosztottaikra, hogy a következő percben kiöltsék hosszú, bársonyos nyelvüket – mily hasznos adottság! – fácsemsöfiébinyé, az iskolai grund helyén gyermekláb nem érintette nyírt gyepet nevelő maximalisták, fordászolt fejek, mik a kellő pillanatban függőleges irányú ismételt mozgásra képesek, nyelvzsenik, kik a pillanat törtrésze alatt megtanulnak egy soha addig nem beszélt magyar nyelvet, szakértők, kiknek fogalma se, tanácsosok, kiknek tanácsa se, fentről jött illetékesek, kiket fűtött autókkal várnak s bélelt csokrokkal, a magyarság egyetlen kompetens képviselői, kik egyetlen napig se tanultak volt magyarul, önmaguknak okleveleket osztogató elővigyázatos papírgyűjtők (ó, az a sok lombos fa!), funkciókkal vigasztalódó bukott nők, ponthajhászok, kik idén harmadszor végzik el ugyanazt a tanfolyamot, mert tudodazkellazalegjobbnemkellmennicsakfizetni, botcsinálta funkcióörökösök, konferenciák kapujában pucsító füligrúzsos barátnők, négy idézetet három közhellyel beszéddé nyomorító kényszerszónokok, békebajnokok, kik a helyzet áldozatai, pinkhajúak szövetsége - egy nemzedéknyi korrupció, végtelen energiájú ranglétramászók, táv- és tévoktatáson sprintelő befutók, funkcióba lábujjhegyen surranók, körülbelülénvagyokafőnökök, törvénytevő notesztulajdonosok, domináns dívák, álarcaik mögé sértetten elvonuló úrhölgyek, szaktalan szakfelügyelők, ideiglenesen kinevezett helyettes felettesek. Ezek jöttek, táncra perdültek. Láttam őket és szagoltam.

Hát persze, hogy van rendes nevem is. Izabellának hívnak. Jó, akkor így foglak szólítani. Te szólíts tücsöknek, de ne felejtsd el. És már rohan.


Nem felejtem.





Libbenős

Teszek-veszek. Asztalt cserélek íróasztallal, egyiket ki, másikat behurcolom, találok még fölösleges címkéket a székek támláján, kitalálom, hogy az a bizonyos szép abrosz jó helyen lenne a díszteremben. Apró kislány pördül be utánam. Mit csinálsz itt? Rendezgetek. És itt mi van? Ez itt a díszterem. Olyan nagy! Táncolni is bírsz benne. Egy hete van nálunk, román tagozatról érkezett, vegyes családban él. Örültünk neki, ő is jól érzi itt magát. Próbáld ki, tudsz-e táncolni - mondom. Tudok, bizony! Egyszerre libben a lányka a szemem sarkában, és a hímzett abrosz a kezemben. Juj, de szép! De szép! - mondja lelkendezve, s körültáncolja az asztalt. - Ezek magyar virágok, ezek magyar levelek! S a magyar virágok, magyar levelek mosolyognak a simítása alatt. 

Fülbemaló

Csak éppen bedugom a fejem a Híd utcán a napközis csoportba megkérdezni, van-e valamire szükség, de már ugrik is a nyakamba, mikor meglát, s visítja, hogy szia. Hároméves, nincs tíz kiló, itt van nálunk, biztonságban. Már nem sír. Azóta kisimult, felbátorodott, mosolygós, csodaszép.  Úgy kapaszkodik belém a pehelysúlyával, hogy nem is érzem, mikor félresimítja a hajamat. De szép a fülbemalód! Micsoda? – mosolygok – a fülbemanóm? Fül-be-ma-lód. Olyan szépen artikulál, hogy hagyom. Ami ilyen erővel akar fülbemaló lenni, annak hagyni kell, hadd legyen. Én is szeretnék ilyen fülbemalót, pont olyat, mint a tied. Értem én, hogyne érteném. Hát persze. Látom, nincs kifúrva a kis füle, mondom is neki, hogy azt most rögtön nem lehet, mert nincs mibe akasztani. Akkor fúrjuk ki! Az fájna neked. Az nem baj, ha fáj, mondja, én azt kibírom.

Milyen igaz...