Hej tulipán, tulipán

Kell-e egy iskola falára kézzel festeni 680 tulipánt? Nyilván nem.

S akkor ez miről szól?

Szól arról, hogy bármilyen szép is, az ajándék iskola bizony-bizony az elején még rengeteg apró bosszúságot okoz. Hogy a patinás épületet bárhogy alakítjuk is át, mindig marad egy-egy zuga, amin még dolgozni érdemes. Hogy minden apró, még nem végleges megoldás türelmetlen reakciókat gerjeszt. Hogy az ovis wc-k között nem volt  elválasztó fal, hogy a konyha annyit készülődött, mint egy menyasszony, hogy a kamerák mit vesznek, s mit nem, hogy a füstriasztó miért sípolja szét az idegeinket, hogy a korlát miért nincs, és hány elképzelés van arra, hogy milyen legyen, hogy az ablakon ki lehet hajolni, hogy neki lehet futni, s miért nem lehet valamilyen, akár díszes, virágos ablakrácsot tervezni? Hogy miért nem kell gőzelszívó, és ha nincs, akkor miért kellett volna, hogy honnan s hogyan kell hűtőszekrényt venni, hányat, s mekkorát? Hogy miért jut csili-vili vijjogó technikára, s nem jut egy gyermekmagasságban mosható festésre? Hogy miért késik, miért nincs… Meg a szobor, meg a névtábla, az időkapszula és a gyűrött abrosz. Csupa apróság, szóra se érdemes. És csupa apróság, amiről annyiszor beszéltünk, s mégsem akart megoldás kerülni rá.

Vagy mégis, mert szép szóval, jó ötlettel, sok és nagy akarással, rengeteg türelemmel ezeket sorra meg lehetett oldani. Került másnapra elválasztó fal a wc-khez, úgy tűnik lassan – alapvető felszereléssel – elkészül a konyha, sikerült megkérni a biztonsági kamerákat, hogy csak bizonyos időintervallumban működjenek, került némi pénz az iskola költségvetésében a korlátokra is, vannak kulccsal zárható, láncra nyitható és paravánnal elbarikádozott ablakaink, működik a gőzelszívó, a hűtő, a sütő. És teljesen mindegy, hogy miért nem lettek ezek meg, meg hogy ki a hibás, ki a felelős, ki késleltette, ki nem csinálta. Hogy annak, aki megcsinálta dolga-e, amit csinált? Biztos nem. Mert egyetlen dolog a fontos: elkészült.

Egy hete még őrült rendetlenség, por és építőtelepi szemét az alagsorban. Egy hete egyeztünk meg – Én jövök. Te jössz? Én is jövök. Jöjjünk mind… -, hogy bár még mindig nincs pénz az utolsó simításokra, mi azért akarjuk a konyhát, akarjuk a mosható festést, a tisztaságot és békét. Első nap még törmeléket hordtunk ki és dobozhegyeket. Még bútorokat állítottunk össze és gépeket vizslattunk: ez vajon micsoda? Húsdaráló vagy vízcsap?

Székek, asztalok cseréltek emeletet, dobozok, zsákok, ládák szálltak alá a kamrába, kézről kézre. Szemetes zsákok keltek útra, dobozok, csomagolóanyagok váltak feleslegessé.

És került négy doboz festék. Néztük az összemaszatolt, agyonfogdosott lépcsőfeljárót, és néztünk egymásra, nyakig porosan: a dadus, a tanci, a takarító néni, a karbantartó, az óvónő meg az igazgató. Szó sem volt arról, hogy pénzünk legyen efféle munkálatokra. Holnap – mondtuk. Én is jövök. Én is.

Másnap vettem egy festőhengert, mert mi a szösz. Legalább a lépcsőfeljáratot. Aztán sorra mentünk át a szomszéd barkácsboltba, hol egy ecsetért, hol egy maszkoló szalagért, hol egy újabb festőhengerért. Titkon mindenki tudott festeni, az is, aki addig még nem, és terjedt, terjedt a szép új, tiszta, mosható festés, előbb csak a bejáratnál, a székek mögött, a lépcsőfeljáraton, csak az a fal meg a másik… s akkor már az emeleti folyosó – míg a 4 doboz festék el nem fogyott.

Néztük a szép új fehéret, s éreztük, hogy valami hiányzik még a tér ritmikájából. Mi lenne ha… talán egy csík, egy levonó, láttam olyat valahol. De elszakad, műanyag, lekaparják. Én is lekaparnám… És ha festenénk? Szép tulipánokat… És akkor indult a spontán brainstorming. Ki egy szirmot, ki egy levelet, egy pöttyöt legalább hozzátett. S rajzoltuk, töröltük, újra rajzoltuk. Így állt össze az a sablon, ami körbekacskaringózta majd az egész épületet. Hamar egyeztünk meg a barna különböző árnyalataiban, szépen harmonizálnak a sötét ajtókkal, a szalagpadlóval. És festettünk, festettünk: ki egy szirmot, ki egy levelet, egy pöttyöt legalább. Napról napra egyre többen lettünk. Napról napra egyre többet maradtunk. Senkit se hívtunk, senkit se marasztaltunk, a munkaidő már rég lejárt. S jött minden, ami hej tulipán, tulipán, s te lehetsz írja sebemnek gyönyörű kis tulipánt, történetek, poénok, szirmok, levelek, pöttyök, férjek, gyermekek és látogatók. És szép sorban alakult minden a konyhában: lett villanyszerelő önkéntesünk, és hétvégén is dolgozott értünk a vízszerelő. Lett helye minden polcnak és minden kiskanálnak. És működni kezdett a sütő, s helyükre kerültek a csapok. Egyre többen ültünk az asztal körül, és egyre vidámabbak. És egyre többet mondogattuk, hogy ez nekünk jó. Már magunk sem tudtuk hol kezdődött, de tartottunk attól, hogy egyszer véget ér. Ez a hely az én hazám./Ide jöttem világra/Remélem, nem hiába. S mindenki tett hozzá, mindenki valamit hozott, semmit se vitt haza.

És másnap megint. Tudtuk, hogy nem az épület tanítja a gyermekeket, hanem a pedagógus. De a pedagógus teszi olyanná az épületet, hogy az tanítani tudja a gyermeket: arra, ami szép, ami igaz, ami örökérvényű érték. Arra, hogy abban a konyhában, abban a tulipánban, abban a festékes mosolyban megtalálja önmagát. Hogy van egy hely, amihez köze van.

Pont került a történet végére. Nevezzük ünnepnek, katarzisnak, ha tetszik. Nevezzük team buildingnek, csapattréningnek, önkéntes munkának.

Nézzük az első tulipánokat és az utolsókat, nézzük a fejlődést. Ahogy a mozdulat tökéletesedik, úgy töltődik fel a lélek. Dolgozunk egymás mellett, és hallgatjuk egymás szuszogását, egyszerre kanyarítjuk az íveket, s egyszerre mozdul a fejünk jobbról balra. Valahányszor elmegyünk mellettük, erre fogunk gondolni. 

Itt kacskaringózik 680 tulipán annak bizonyságaképpen, hogy dolgozik itt egy csapat, aki egy maréknyi ember, aki hisz abban az ügyben, amit képvisel, aki nem szégyelli a kétkezi munkát, aki megteremti maga körül a szépet, akinek a kreativitása messzebbre visz, mint a lehetősége. Aki nem fizetésért és nem munkaidőben, hanem a közösen töltött idő élményéért dolgozik. Ahol nem a funkció és a hierarchia határozza meg a feladatokat, ahol senki senkinek nem oszt munkát, és nem kér számon semmit, nem suhan a főnök tűsarkakon, és nem várja a munkás a műszak végét. Mi így szeretjük ezt az iskolát, s így szeretjük a gyermeket. Csapat kovácsolódik, erős mag. Legyen ez iskolapélda!

Köszönet az élményért: Kerekes Gabriella, Kerekes Zsolt (és barátai), Vincze Melinda, Bencze Henrietta, Cucuiat Attila, Bálint Tünde, Csurka Tünde, Ninács Ria, Szaniszló Emese, Tasnádi Ella, Sebők Aranka, Sebők Miklós, Lauran Mihai, Maxim Anna és Maxim Giani. Köszönet Marton Rudolf munkájáért, és Bak László tiszteletes úr támogatásáért!