Mi van, ha nincs?

Mi tagadás, az online oktatás is csak olyan, mint a tantermi. Csak sokkal jobban látszanak a különbségek. Az iskolapadban jobban elsimulnak a társadalmi különbségek, tenni tudunk valóban az esélyegyenlőségért, és jobban hisszük, hogy az iskola a legfőbb eszköze az egyén kiemelkedésének saját társadalmi osztályából.

De az online oktatásba valóban csak az kapcsolódik be, aki tud. És aki akar. Akinek valamilyen, vagy épp hogy nem akármilyen eszköze van, akinek internet hozzáférése van, nem szakadozik, nem torzít, nem túlterhelt. Akinek anyja-apja, testvére nem ugyanazon a laptopon akar ugyanakkor online lenni. Akinek van egy saját zuga, szobácskája, ahová el tud vonulni a tévés néniket hallgatni. És néha szólni hozzájuk. Aki felöltözött már annyira legalább, hogy bekapcsolhassa a kameráját, s aki épp nem a reggelije fölött nyammog, nem rágcsálja a nagyi által bekészített újabb és újabb nasihalmot, nem unja meg az anya régi telefonját, s hagyja magára a fűben, hogy beszéljen csak magának, beszéljen. Nem nyit a kütyüjén egy másik ablakot, ahol egy sokkal izgalmasabb játékban vehet részt. Ők a szerencsések. Náluk szerencsésebbek azok, akik bár Thaiföldön nyaraltak, nem jutott kamerára, nem megy a laptop, éppen ma nem tudják bekapcsolni, és éppen holnap se fogják tudni. Mert nekik is szabad.

S akkor ott vannak azok, akiket azóta se láttunk. Mert van ugyan telefonjuk, de a kártyás net utolsó morzsáit rég elhasználták az aktuális szelfikre. Mert kaptak ugyan egy jótevőtől egy néhány éves táblagépet, de hát nem ment rajta a játék: muszáj volt falhoz vágni. És vannak ők, a soron, tizennégyen testvérek. Ha táblagépük lenne, már nem lenne.

Velük mi legyen? Megmérjük-e őket például statisztikailag? Az segít?

Kérdezzük meg a pedagógusokat, van-e diák, akit online nem lehet elérni, s helyezzük kilátásba, hogy ettől a statisztikától fog függeni a fizetésük. Mindenki online volt!

Volnának ötletek: például a szülőket kötelezni arra, hogy biztosítsák a szükséges feltételeket. Vagy például az iskolákat utasítani arra, hogy a saját számítógépes laborjaikat – utoljára 2008-ban járultak hozzá némi fejlesztéshez, ezen neveljük a jövő generációit, mondjuk informatikusokat, de mindegy is – nosza gyorsan osszák szét a rászorulók között, hátha a szétosztott gépeket soha többé nem látják viszont, s akkor már nem lesz baj, hogy régiek. S ugye az, hogy nincs minden osztályteremben videókamera, okos tábla, vetítési lehetőség, miegyéb, az csak egy vicc? Mert ezeknek a kütyüknek fenejó szimatuk van: kiszagolják a nagy költségvetésű iskolákat, és tömött sorokban migrálnak az osztálytermek felé. Csak az ajtót kell kinyitni. Nem vicc.

Például azt is megtehetnénk, hogy kampány idején megígérjük egy egész városnak, hogy minden gyerek laptopot, táblagépet, minden osztály intelligens táblát kap – legalább a tábla legyen intelligens. Minden gyermek. Az a gyermek is, akinek van, akinek nem kell, aki már rég használja a sajátját. Mert van rá pályázat. S meg ne kérdezzük a város iskoláit, hogy ugyanbiza akarják-e, hogy helyettük pályázzunk, s ezáltal kizárjuk őket minden más pályázati lehetőségből, majd hosszan kushadjunk a témában, hátha egyszer majd lejár az online világ, s nem lesz szükség rá.

Például az is jó ötlet, hogy nyomtassuk ki a féléves tananyagot két papírlapra, vegyük fel a tűsarkúinkat, a bundás galléros fehér kabátkánkat, s billegjünk ki a sorra, néhány fős csoportokban, hátha elénk szalad néhány gumipapucsos, rövidnadrágos, koszos tenyerű gyerkőc, akinek érdeklődését felkelthetjük a témában egy fotó erejéig. Kiváló fotó lesz, egész intézmények igazolhatják vele létjogosultságukat, s több heti fizetést lehet erre felvenni.  

Mert foglalkoztunk a problémával. Probléma megoldva.

S hagyjuk a civileket, gründoljanak össze néhány tucat táblagépet, tegyék ki a lelküket, s legyünk mi a fenséges, mindentudó szétosztó bizottság. Hagyjuk, hogy előtörjön belőlünk az emberi természet legalja, s ösztönözzük azokat, akik akár támogatók is lehetnének, hogy legyenek támogatottak, hiszen nekik is jár. Mert ennyi festett vérzés még sosem konkretizálódott táblagépben.

Hála azoknak, akik ezt jól csinálják. Diáknak, pedagógusnak, szülőnek, önkormányzatnak, adományozónak és pályázatnak. Hála. Tényleg. Az igazi emberi nagyságról szól, a tudás értékéről.

És hála azoknak, akik végre felismerték: lesznek gyermekek, akiket első félévre nem lehet majd lezárni. Lemondtunk róluk.