Iulia Cociubának,
a Kisjenői Mihai Viteazul Főgimnázium végzős diákjának alighanem sikerült ez, egy
olyan ballagási ünnepségen, amelyen könyörtelen kritikával
illette „az iskolát”, értve ezalatt a rendszerszintű
problémákkal küzdő oktatási rendszert, ami frusztrációt és morális
deformitásokat okozott benne. Tegyük hozzá, kijelentései egy romániai (Arad
megye), román tannyelvű, kisvárosi elméleti líceumban megélt tapasztalataira
vonatkoznak, de általánosabbak annál, mint hogy kivonhatnánk magunkat
érvényességük alól.
A beszéd
Iulia Cociuba a
hagyományos búcsúbeszédet, amelyet a tizenkettedik osztályos ballagó diákok
tartanak, egy valódi manifesztummá alakította, amelyben egy autentikusabb és
értékesebb oktatást kért minden diák számára. Az összegyűlt ünneplő közönség és
a tanári kar előtt a 18 éves végzős nyíltan beszélt azokról a negatív
élményekről és érzésekről, amelyek az elmúlt négy év alatt érték a
középiskolában. „Éveket töltöttem el azzal, hogy jegyekért és akadémiai
elismerésért tanuljak, és csak most jöttem rá, mennyi időt vesztegettem el.
Csak tudást szereztem, értékeket nem, mert sajnos az iskola ezt jelenti.
Ahelyett, hogy a tanulás és fejlődés helye lenne, sokunk számára a frusztráció
és csalódás forrásává vált” – mondta Iulia Cociuba.
A végzős diáklány
kijelentette, hogy az iskola megtanította hazudni, megfelelni és elbújni az
abszurd szabványok mögé. „Az iskola olyan hely lett, ahol az eredményeinket az
intézmény és a tanárok érdemének tulajdonítják, míg a kudarcainkat nekünk róják
fel. Olyan rendszert tapasztaltunk meg, amely inkább felszínességre és
képmutatásra tanított, mint etikai és morális fejlődésre. Ma, önök előtt állva,
újra kifejezem azon vágyamat, hogy autentikus legyek és küzdjek azokért az
értékekért, amelyekben hiszek.”
Beszéde végén
Iulia Cociuba megtagadta, hogy megköszönjön bármit is „a csalódást okozó
rendszernek”, de üdvözölte „azokat a tanárokat, akik minden alkalommal magukat
adták, amikor kiálltak a katedrára, és mindig elérhetőek voltak számunkra”.
Mit is mond a diák?
Amit mond, nem
annyira szokatlan, mint a beszédhelyzet, az alkalom. S ebben valószínű nem ő
maga a felelős, mert azt, hogy atipikus gondolatokat fogalmaz meg egy
ünnepélyes pillanatban, csak azért érezzük, mert belefásultunk abba, hogy ilyen
alkalmakkor olyan beszédek sorát kell végighallgatnunk, amelyek egy kaptafára íródtak,
ugyanazt a semmit mondják, ugyanazt a három idézetet kötik össze ugyanazzal a
négy közhellyel. A mi közösségeinkben ilyenkor jön a nagybetűs
élet, melynek tengerén a kicsi ladik nem emlékszem, mit csinál, a kirepülés a
fészekből, a gyökereket és szárnyakat, a valaki mondja meg, a valahol otthon
legyünk benne, meg hogy az iskola milyen volt, csak jó tíz évvel az iskola
elvégzése után kezd kiderülni. Ezekhez szoktunk. És igen, minden szónok
képes meghatódni magától, és holtkomolyan, mély hatásszünetekkel adja elő
bombasztikus kijelentéseit, melyeknek mélyén nem feszülnek racionális összefüggések,
de ezt könnyes szemmel nem illik szóvá tenni. Mi is jók vagyunk a műfajban, a
többségi közösségekben viszont ebben hatványozottan konformistábbak a keretek
és cifrábbak a szóvirágok.
Abban én is hiszek,
hogy ha az embernek nincs igazán mondanivalója, akkor ne mondjon semmit. Üres
lózungokra nem érdemes pazarolni az időt, elég, ha meggyötör a ballagási
kánikulában ránkolvadó műszálas ünneplő, a tűsarkú meg a kezünkben másfél órája
kornyadozó virágcsokor. Ha tehát szólásra emelkedünk, mondjunk is valamit.
Adódik például a morális értékek és az iskola viszonyának kérdése – ezt ki is
használja.
Ki beszél? A
búcsúbeszéd elején utal rá, hogy néhány századon múlt az, hogy nem jutott be az
iskolába, mégis az évfolyamelső diák privilégiumaként éli meg, hogy beszélhet a
közönséghez. Nyilvánvalóan ünnepel, eredményeivel bizonyított, önigazolást
nyert, s mint ilyen, hiteles pozícióba helyezkedik akkor, amikor egy kisvárosi
elméleti líceum szelekciós (felvételi) rendszerének hiányosságaira mutat rá. Az
értékelést és az ezen alapuló felvételi rendszert azonban nehéz ebben az
országban másképp elképzelni, mint tisztán matematikailag, ahol századpontok
választhatják el a vonal fölött levőket a vonal alattiaktól, mondhatnánk igen,
ez mindig így volt. Ismerünk ugyan emberségesebb megoldásokat nagyhírű nyugati iskolákból,
ahol szubjektív szempontok talán többet nyomnak a latba, mint a konkrét
számokban kvantifikálható eredmények,
mint például az ajánlólevél, az interjú, a motivációs beszélgetések –
gondoljunk bele, felkészült-e a hazai társadalom egy ilyen felvételi
rendszerre, tudnánk-e az ilyen értékelést szakmai szempontok alapján elvégezni
(mindannyian, minden iskolában), vagyunk-e kellően felkészültek és gerincesek
egy megkérdőjelezhetetlen álláspont megfogalmazására, vagy táptalajt adnánk a
korrupciónak, és megnyitnánk kapuinkat az urambátyám világ érvényesülési
taktikái előtt. A szónok által jelzett problémához mi magunk is hozzáfűzhetnénk
jónéhányat. Egyet azonban látnunk kell: egy olyan diák beszél itt, akinek az
iskolába való bejutás olyan sérelmet okozott, amit a jelek szerint négy év
alatt nem sikerült helyretenni. Nem értelmezték helyesen az ő környezetében
azt, hogy hogyan kell viszonyulnia diákként egy olyan rendszerhez, melyben
saját értékelése egy 10-es skálán történik tizedesekkel és századosokkal, ami
nem zárja ki, hogy a tanulás folyamatában ne találkozhatna akár morális értékekkel
is. Ilyesmiről 18 éves diákokkal már lehet beszélgetést kezdeményezni.
Nagyot tarolni
úgy kell, hogy az ember kiszól a rendszerből, mint olyan, aki kicsit benne van,
kicsit már nem (hogy ne érje bántódás), és közben szidja azt, amit
megtapasztalt, pedig bőven elég lenne, ha kibírná azt a húsz percet, amennyit
még az iskolához köti jósorsa, de neki már nincs veszíteni valója, kimondja hát
a frankót. Egyezzünk meg, az iskolai rendszerről negatív kijelentéseket tenni
nem nehéz, s a társadalomban az ilyen retorikára igen nagy igény van.
Kattintásvadász téma, biztos siker. Ettől azonban Iuliának még igaza lehet.
Vannak továbbá
ballagási illemszabályok, elvárások, viselkedési normák. Ilyenkor szoktuk
megköszönni pedagógusainknak a hozzánk való nincsmit, s csak szemünk
rebbenésével éreztetjük azzal a kevés mesterrel, hogy neki viszont tényleg.
Vagy a ballagás után, a kertben, egy jóízűt cigizünk, bőgünk együtt. Nincs az a
tantestület, amelynek mindig minden tagjának hálásnak kellene lennünk,
egyformán és kétséget kizáróan. És nincs az a diák, akinek iskolái során ne
lenne olyan mestere, aki jelentősen tudott hatni rá. Ilyen helyzetben az
viselkedik jól, aki udvarias, diplomatikus, kegyesen hazudik arról, hogy milyen
jó volt itt, s mennyi mindenkinek kell mennyi mindent megköszönni – neki van
igaza tehát: meg kell tanulni hazudni, ez az elvárás, a normatív hazugságformák
egyike. Olyan természetes mindannyiunknak, hogy csak egy friss szem láthat
ebben tisztán.
Kimondani akkor
érdemes efféle sérelmeket, ha van vele valamiféle célunk az érdeklődés
felkeltésén túl. Ha meg tudjuk változtatni a világot, vagy annak legalább csak
egy kis szeletét, amire ráhatásunk van, ha legalább az utánunk következőknek
jobb lesz általunk, s ilyenek. Csak nehéz fogpiszkálóval lődözni egy akkora
masszára mint „az iskola” – értsd alatta az oktatási rendszert, melyet
kérdéses, hogy ki lehet-e mozdítani tehetetlenségéből ezzel az önként vállalt
donkihótos kitárulkozással. A hős elbukik ugyan – lásd a kommentariátusra tett
hatását –, miközben azonosulunk vele, látjuk, hogy harca reménytelen, de igaz.
Mert amit mond,
azt megélhettük mindannyian az iskolában, valljuk be. Voltunk frusztráltak.
Harcoltunk a jegyekért. Megtanultunk hazudni, álságosnak lenni. Ismereteket
halmoztunk fel, s nem értékeket. Csalódunk. Belénkfojtották a véleményünket. És
ennek valószínűleg az ellenekezője is előfordult, nem is egyszer. Az ilyen
összegzésekből nagyon nehéz a szubjektivitást kizárni, nem is kell, bőven elég,
ha az oktatási rendszerben akár egy diákunk is van, aki ezt így érzi, így élte
meg. Mert azzal is dolgunk van, hogy ő ezt ne érezze így, nemcsak azzal, hogy
ez ne fordulhasson elő.
Hogy mi is sérültünk
eleget az iskolában, jusson a jóból a mai kölkelnek is, el vannak kényeztetve,
bezzeg a mi időnkben, hogy térdepeltettek a sarokban, hogy mi bezzeg féltünk a
tanárainktól, mert azok jó tanárok voltak – igen, amíg ez a generáció ki nem
hal, addig ezt fogjuk hallgatni, tényleg, nincs menekvés. Pedig akkor tudnánk
túllépni igazán a mi sérelmeinken, ha az utánunk következőknek legalább a jogát
elismernénk ahhoz, hogy ne fojtsák beléjük a véleményüket, ne sérüljön a
lelkük, miközben tanítjuk őket, és találkozzanak morális értékekkel, amiket
követni tudnak. S ha nem mondanánk azt, hát igen, szivecském, az iskola már
csak ilyen, az a hely, ahol sérülni fogsz, ahová nem azért jössz, hogy jól
érezd magad, ezt senki sem ígéri neked. Mert eközben nagyon nehéz nem átesni a
ló túloldalára, s belecsúszni az amatőr pszichologizálásba, mint
agyontraumatizált gyermek mindenhez jobban értő jogvédői. Közben ki kell
mondani: a mai (romániai) oktatási rendszer normatív szinten minden lehetőséget
megteremt, sőt kritériumként előír ahhoz, hogy egy végzős ne így élje meg azt,
ami az iskolában történik. S ha ez mégis előfordul, az nem a tantervi,
jogszabályi, etikai előírások miatt van, hanem azoknak az értelmezésének, a
gyakorlatba ültetésének hiányosságai miatt. A diák „a rendszer”-rel mégiscsak a
pedagóguson keresztül találkozik, nem jellemző, hogy törvényeket, tantervi
programokat és végrehajtási rendeleteket lapozgatna. „A rendszer” azonban nem
értesül arról megfelelő mélységben, hogy mi történik a tanteremben, vagyis
hogyan csapódik le az egyébként vállalható értékrend, ami a dokumentumokban
körvonalazódik. Ez pedig ugyanúgy „a rendszer” felelőssége, s az, hogy egy
végzős diák ne érezhessen így, ne élhessen meg ilyen élményeket, nemcsak
személyre szóló közbelépéssel, de ugyancsak rendszerszintű szabályozással
oldható meg. Mélyre nyúlunk itt: a tanárképzés problematikájába tenyerelünk
bele, abba a társadalmi jelenségbe, hogy egyáltalán ki az, aki pedagógusnak
megy, és miért, mi motiválja a pedagógust, ki az, aki az ő szakmai és emberi
kvalitásait egyáltalán fel tudja mérni, milyen szűrőn megy át, míg beléphet az
osztályterembe, hogyan történik az iskolák és pedagógusok/ az iskolai
személyzet értékelése, az értékelés folyamatában mi minősül értéknek, és mi nem
– lásd a tanárok eredményeire és a diákok kudarcaira tett megjegyzés –, hogyan
gondolkodik a szülő az iskoláról, és hogyan beszél róla – legtöbbször a
gyermekei előtt –, milyen típusú eredményeket vár el gyermekétől, és milyen
megvalósításokat jutalmaz, hogyan jelzi elégedetlenségeit a pedagógusnak, és az
hogyan orvosolja a problémát, általában mit tematizál a közbeszéd az iskolai
eredmények és értékek tekintetében, az iskolával kapcsolatos elvárásairól. Vagy
felismerjük a megszólalásban azokat a topikokat, amelyek a médiafogyasztóvá
serdült ballagókra zúdulnak a közösségi média és online portálok által,
melyekre jellemzőek az általánosítások, zanzásítások, szlogenekké redukált
kijelentések „az iskolá”-ról, a visszaszólókéban pedig a mai fiatalokról, a vizsgaközpontú
rendszerről, stb. Látjuk, hogy csak a felszínt kaparja meg, s napok óta terjed
a szag.
Nem az a kérdés,
tehát, hogy bátor-e vagy hálátlan, vakmerő vagy illetlen, hanem hogy mit kell
tennünk, hogy ezekkel az élményekkel az iskolai rendszerben ne találkozhasson.
Az sem, aki erről beszél, az sem, akit túlzásokra ragadtatja magát az összegzés
pillanatában, az sem, aki rég megtanult hallgatni róla, hogy volt valamiről
véleménye. Csak legyen, védhető, érvekkel alátámasztott, decensen
megfogalmazott, korrekt véleménye – ezt tanítjuk. Ezt?
 |
| A kép forrása: ballagas.info.hu |
