Útkeresés a tehetséggondozásban. A Medáliák Társaságáról

In: „Ezernyi fűszál zeng tücsökzenét...” Köszöntő kötet P. Dombi Erzsébet tiszteletére. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2012.

A probléma. Romániában intézményesített lehetőségek, kitaposott utak a tehetséggondozás számára valójában nincsenek. Van ugyan egy „kiváló osztályok” nevű oktatási program, ennek szabályzata azonban szinte egyáltalán nem gondol a magyar oktatásra, s ezen belül a szórványoktatás állandó létszámhiányos helyzetére. Van ugyan anyagi támogatás a nemzetközi versenyekre felkészítő táborok[1] szervezésére sok tantárgyból, szintén kisebbségi lehetőségek nélkül. Vannak ugyan Gyermekpaloták rengeteg szakkörrel, de különösen szórványvidéken magyar pedagógusok nélkül. Van ugyan lehetőség választott tantárgyként működtetni a színjátszó kört, nyelvművelő kört, a válság okozta megszorítások, a kislétszámú osztályok alulfinanszírozottsága miatt azonban éppen ezekről mond le elsőként egy iskola vezetősége.
Az adottság. Nemzedékenként 2−3 kiemelkedően tehetséges diák, ügyes mesemondó, néptáncos, szavaló, „színpadi jelenség”, helyesíró, fogalmazó, érzékeny lelkű megszállott olvasó, jó ízlésű számítógépes grafikus, rajztehetség. Túl kevés ahhoz, hogy afféle elit osztályt (zene tagozat, művészeti osztály, drámaosztály) tudjunk létrehozni számukra, túl sokan ahhoz, hogy szemet hunyjunk létezésük fölött és beolvasszuk őket a középszintbe, túl sokfélék ahhoz, hogy hasonló képességüket, tehetségüket csoportosan lehessen fejleszteni.
Az ötlet. Ahogy évről évre készültünk a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedőre, együtt készült több generáció, kinőttek a kicsik (felső tagozatosok) csapatából és a középiskolások között folytatták a versenyzést. Ez a tapasztalat tudatosította bennünk, hogy a tehetséggondozásban remekül működik a vegyes korosztályos felkészülés, a diákot nem a pedagógus készíti egyedül, hanem egymásnak adják át a tapasztalatot, tudást, hiszen közösen alkotnak csapatot, csak együtt tudnak eredményt elérni: közös érdekük, közös céljuk van. Ez megoldást kínált a kis létszám okozta problémára, s egyben azt is világossá tette, hogy az osztályok, évfolyamok adta kereteket túl kell lépni. Az ötlet előzménye minden szabadkőműves páholy, titkos baráti társaság, irodalmi kör és láthatatlan kollégium.
A társaság alapítása. 2005 termékeny éve volt a Németh László Gimnázium diákjainak, több országos versenyről győztesként, díjazottként tértek haza neveltjeink. Ezért a pedagógus gondolt egyet, és a tanévzáró ünnepségen nemcsak díszokleveleket adott át, hanem a versenyek győzteseit közös munkára hívta meg, felkínálta rendszeres segítségét a diákoknak, megalapítva ezáltal a Medáliák Társaságát.
Névválasztás. József Attila-évet ünnepeltünk, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedő tematikája is József Attila-versekkel volt kapcsolatos, a verseny történetében egyetlen győztes csapatunk a Medáliák nevet viselte, József Attila azonos című versére utalva. A szó többértelműsége pedig mindenkor a versenyek győzteseit juttatta eszünkbe.
A társaság szabályzata. Ez már az alapító mag feladata volt, nagyon rövid időn belül megszervezték a társaság munkáját, s létrejött egy alapszabályzat, mely meghatározta a társaságot magát, kinevezett egy elnököt a rangidős diák személyében, kimondta, hogy a társaság 12 tagból áll, miképp József Attila versciklusának darabjai, minden évben felvételi vizsgát szerveznek a belépni szándékozók számára. Megfogalmazták célkitűzéseiket, a közös terveket. Ezek között volt egy irodalmi diáklap kiadása, irodalmi estek szervezése, rendszeres találkozások, közös felkészülések. A társaság szabályzata emlékeztetett a diákregények grundjára, s ezen felnőttként többen mosolyogtunk, hogy lám, igény van még ilyesmire a mai gyermekekben.
A pedagógus szerepe a társaságban. A pedagógus önkéntes munkát végez, sőt, nem csupán saját diákjaival foglakozik, hanem kollégái neveltjeivel is, előbb az iskola diákjaival, majd a város diákjaival, környékbeliekkel. Az iskolán, tanórán kívüli munka, a sok együttlét természetesen magával hoz egy sokkal kötetlenebb tanár−diák viszonyt. A pedagógus közvetlensége a bizalom záloga. A pedagógus nem mindentudó, nem kizárólagos információforrás, csupán egy a társaság tagjai közül, kicsit talán idősebb „nagytestvér”. A pedagógus emberarcú, diáklelkű, tudatos provokatőr. Nem utasít, nem kér, hanem lehetőségeket kínál fel. A diák maga határozza meg, mi az a lehetőség, amivel élni kíván, mi az a verseny, amire készülni szeretne, mi az a tevékenység, ami foglalkoztatja, miben kér segítséget, s mi az, amit meglepetésnek szán, melyik munkáját osztja meg a többiekkel, s mi az, amiről inkább nem tesz említést. A pedagógus sosem dönt egyedül, csupán segít dönteni. A legnagyobb kihívás éppen a sokoldalú tehetségek gondozása volt, a mesélni, rajzolni, verset mondani, fogalmazni egyaránt jól tudó gyermekek alkotó kedvének teret nyerni, lehetőséget teremteni.
Viharos kamaszkor. A tanár−diák közelség s az életkori sajátosságok, az én és a világ konfliktusa, a tehetséges diák nonkonformizmusa, az értelmes lázadás, a miértek megválaszolatlansága, a gondolkodó, környezetére érzékenyen reagáló kamasz sokszor zavaros, csonka családi háttere mindig új és új problémák elé állította a pedagógust. A tehetséggondozásban pedig tabuk nincsenek, nem foglalkozhatunk csak a  napos oldallal, be kell látnunk, hogy ugyanaz az érzékenység, amiből a diák tehetsége fakad, néha elviselhetetlenné teszi számára saját környezetét. Krízishelyzetben a pedagógus ajtaja pedig nyitva kell, hogy legyen.
Az irodalmi estek. Igazi jó hangulatú beszélgetések irodalomról. Vallomások önmagukról, vers és diák találkozásáról mindig olyan témában, amit ők maguk választottak ki. A pedagógus ismét csak provokál, beszélgetést kezdeményez, saját maga is beszél irodalomhoz, szöveghez való viszonyáról. Az irodalmi játékok során újabb alkotások születnek.
Az irodalmi diáklap. Feketén Fehéren címmel 4 lapszámot ért meg, csupa diákverssel, a diákok saját grafikáival, igényes lapszerkesztéssel kínált alternatívát a nagy példányszámban megjelenő diáklapokkal szemben.
A közös utazások, táborozások. A mogyoróskai anyanyelvi tábor, a kassai kirándulás Márai-emlékek nyomában, a Házsongárdban készült film, a soproni fellépések, a győri diákszínjátszó fesztiválon való szereplés, a nagycenki rajztábor, a versenyekre való hosszú utazások mind-mind csapatépítő foglalkozások is voltak, nagy lehetőségek hosszú beszélgetésekre, közös olvasásra, esti sétákra, családias együttlétekre.
Az irodalmi színpad. Köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam címmel Márai-szövegekből készült filmes-színpadi összeállítás, Freud és a májashurka címmel Karinthy, József Attila szövegei alapján készült egy pszichoanalízis-témájú diákelőadás, Erdély hangjai címmel transzilván szövegek szólaltak meg a gyermekek előadásában, Ady-versekből készült összeállításunkkal Győrben léptünk fel. Az előadásoknak szintén nem volt mindentudó rendezője a pedagógus, a legtöbb ötlet, a kreatív munka ismét a diákoké. Egy József Attila-versekből készült, sok jó ötlettel színpadra állított előadás a diákok rendezésében meglepetésként készült. A próbafolyamatok lelkes, felszabadult hangulata a csapattá kovácsolódás élménye jellemezte ezt a munkát, talán legtöbb örömüket ebben találták a gyermekek.
Karitatív akciók, versenyszervezés. Éppen azért, mert a „medáliák” rendezett anyagi körülményekkel a hátuk mögött gondtalanul készülhettek versenyeikre, fellépéseikre, fontosnak éreztem megismertetni őket azokkal a diáktársaikkal, akik más körülmények között nőttek fel. Így öltöztek mikulásjelmezbe a diákok, s járták be a szórványfalvak óvodáit verssel, dallal, gyermekjátékkal, magyar szóval a tarsolyukban, s jóféle, maguk sütötte mézeskaláccsal, mit szintén együtt, alkotó kedvvel készítettek el. Így került sor könyvgyűjtésre, jótékonysági rendezvényeken való fellépésre. A társaik iránti szeretet hozta őket a versenyszervezők közé, így lettek mesemanók a mesemondó versenyen, így alkottak játékos feladatokat várostörténeti vetélkedőkre, és vettek körül valahányszor megyei versenyt szerveztünk.
Kudarcélmények. Természetesen előfordult az is, hogy a társaság tagjai csoportosan, egyénileg, vagy egymással versengve nem érték el azt az eredményt, amit szerettek volna. A gepárd-kölyköknek1 néha aludniuk is kellett. Az elmaradt eredmények, a bravúrszünet nehezen érthető a diák és egész környezete számára. A kudarc okainak reális felismerése a továbblépés záloga, a csorbult én-kép, az elfogult önértékelés, a hárítás, a dacos tagadás olyan lehetséges tanulói reakció, ami a tehetséggondozásban sokkal erősebben van jelen, mint a tanórán. A pedagógus empátiája, szakértelme ilyen esetekben elengedhetetlen. A rosszul kezelt kudarcélmény teljes tagadáshoz, kiábrándultséghoz vezethet.
A külső megítélés. A város közönsége lassacskán beszivárgott a Medáliák Társaságának irodalmi estjeire, előadásaira, meghívást kaptunk kulturális fesztiválokra, megjelentünk nagyobb közéleti eseményeken.
Ellenhangok, fejcsóválás, értetlenség, „elitkézés”. Volt ilyen is.
A szülők szerepe a társaságban. A szülők a társaság nagy családjának tagjai. Egymás jóbarátai, a gyermekeknek és munkájuknak elkötelezett támogatói. A társaság működése idején csak pozitív szülői hozzáállással, támogatással és folyamatos jelenléttel találkoztunk.
A Medáliák Társasága ma már nem létezik. Mi lett a medáliákkal? Van köztük három színésznövendék, egy dramaturg, három magyartanár, egy újságíró, egy műépítész, egy turizmust és nemzetközi kapcsolatokat végzett bécsi diák, egy angliai egyetemen tanuló pilótajelölt, két műszaki egyetemet végzett diák, egy közgazdász-tanuló, több versenyszerető középiskolás, mindannyian aktív irodalomkedvelők, igazi kovászai a közéletnek. Összejárnak.
Évekkel később így emlékeznek vissza a Medáliák Társaságára:
A Medáliák Társaságának viszonylag rövid élete folyamán sokan, sokfélék ültünk a társaság „kerekasztala” mellett. Fiatalok, akiket valahol életük különböző szakaszaiban izgatott egyfajta alkotásvágy, akiket egy kicsit magába szippantott a vers, a könyv, az írás, a beszélgetés világa, a versenyek hangulata, az előadás és a közönség fogalmával való kísérletezés − ezen belül saját maguk próbálkozásai. Szerencsémre voltam „a kicsi” is, illetve azután „a nagy” is a társaságon belül, így eleinte kisbojtárként sok hasznosat ellestem, amit később valamelyest egy-egy véleményben vagy egy egyszerű vállveregetésben átadhattam. A versenyek, az izgulások, körömrágások és egy valamilyen (mindenkiben másképp megfogalmazódó) cél erősen összetartotta ezt a csapatot s a benne létező embereket. (Moldován Blanka)
Medáliákként rendszeresen részt vettünk anyanyelvi, irodalmi, szavalóversenyeken (és rendszeresen díjat hoztunk haza), irodalmi esteket szerveztünk, irodalmi lapot adtunk ki, verses-zenés összeállításokat mutattunk be. Röviden így lehetne összefoglalni a társaság tevékenységét. Távol állnék azonban az igazságtól, ha nem említeném meg, hogy mindezt felhőtlen jókedvvel, a tennivágyás derűjével tettük. (Bertóti Johanna)
A Medáliák Társaságába a Németh László Gimnázium és a Nicolae Iorga Általános Iskola irodalom-, illetve művészetkedvelő diákjai tartoztak. A tagokat a hasonló érdeklődési kör hozta össze. 
Heti rendszerességgel, keddenként voltak a találkozások, melyek mindig meghitt, bensőséges hangulatban zajlottak le, általában tea, sütemény és csokoládé társaságában. Igazi barátságok kötődtek itt, melyek csak erősödtek a távoli helyeken megszervezett versenyekre való utazások alkalmával. Az irodalom-  és művészetkedvelő magyar fiatalok számára a társaság köreiben lehetőségük nyílt irodalomról való beszélgetésekre, tantárgyversenyekre, szavaló-, mesemondó versenyekre, a különböző tematikus versenyekre való felkészülésre. Kiadványt készítettünk (Feketén Fehéren), versenyeket szerveztünk, előadást tartottunk a pszichoanalízis kapcsán Freud és a májashurka címmel. Karitatív tevékenységekben is részt vállaltuk: a társaság tagjai Mikulásnapkor ellátogattak két napközibe, ahová meglepetéseket vittünk a gyermekeknek. A szamosardói Kós Károly Általános Iskola bentlakásának támogatására előadást szerveztünk, ahol mi is felléptünk, és az itt összegyűlt összeget átadtuk az iskola vezetőségének. (Lakatos Bíborka)
A kísérlet (ön)kritikája. A Medáliák Társasága nem az egyedül üdvözítő megoldás a tehetséggondozásra. A kísérletet a kényszer szülte, és csak részben alkalmas arra, hogy pótolja az intézményesített hátteret. Hiányossága, hogy a tehetséges diákokkal egyetlen pedagógus foglalkozott, a pedagógus hiányossága pedig, hogy nem érthet minden tehetségterület fejlesztéséhez. Állandó nehézséget okozott a tanórák és a délutáni foglalkozások közötti színvonalbéli különbség: az osztály átlagos képességéhez igazodó tanóra a délutáni foglalkozás puszta léte miatt színvonalában még nem emelkedett a tehetséges diák elvárásainak szintjére. Az általános műveltséget kínáló elméleti osztályokba járó tehetséges diákok minden tantárgyból szerettek volna jól teljesíteni, a mindenben igényes diák gyakran saját magát terhelte túl. Bár a csoportos foglalkozás alkalmával a diákok egymástól is tanultak, egymást is motiválták, állandó igény mutatkozott az egyéni foglalkozásokra, fejlesztésekre is. A délutáni tehetséggondozás nem tudja helyettesíteni a tehetséggondozó osztályokat, a művészeti iskolákat, a kísérlet mégis több és más eredményt hozott, mint a megszokott opcionális tantárgyak, fakultációk, szakkörök.

A hivatkozott irodalom

Ranschburg Jenő 2005. Gepárd-kölykök. Gyermekismeret. Prolog Kiadó, Nagyvárad.
Brassai László 2004. Személyiségfejlesztés az iskolában. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy.










































[1] Lotul olimpic.
1 „A kiemelkedően tehetséges gyerekek leginkább a gepárdokhoz hasonlíthatóak. Ez az állat könnyen azonosítható, hiszen, ha látunk egy élőlényt, amely óránként 110 km-es sebességgel fut – az kizárólag csak gepárd lehet. De a gepárd nem mindig fut.”  Ranschburg  2005.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése