Ünnepi beszéd 2015 májusában, a XII.
osztályok ballagásán
Tulajdonképpen vártam őket, követtem azt, ami apró
gyermekekként már felcsillant bennük, igen, sokáig terveztem, hogy tanítani
akarom őket. Ők pedig akartak együtt dolgozni. Olyanok voltak, mint egy marék
szöcske, valamit mindig műveltek, folyton vihogtak és lökdösődtek. De jó volt a
közös munka, orrhosszal vezettek minden versenyen saját kortársaik előtt.
Amikor versenyre mentünk, idegesen kopogtam, hogy felébresszem őket, s
bosszankodtam, hogy este már megint nincsenek a szobájukban. Közelharcot
vívtunk, hogy vegyenek részt a programokon. Sosem fognak felnőni – gondoltam, s
elnéztem, ahogy a nagyok pátyolgatják, nevelgetik, bosszantják őket, s
csodáltam, milyen elnézőek velük. Felnéztek a nagyokra, miközben folyton
próbálgatták a határaikat. Nagyos dolgokra vágytak, idejekorán. Sok időt
töltöttek közöttük, és mindig igyekeztek minden társaság középpontjába kerülni.
Korábban még csak a bohóckodással – aztán egyre inkább azzal, hogy
bekapcsolódtak a beszélgetésbe. „Nicsak, ki beszél!” – néztünk egymásra. Olvastak,
tanultak, versenyekre készültek. De egyre kevesebbszer kísértem már őket
fellépéseikre, versenyeikre. Kikövetelték maguknak a függetlenséget. És mint
minden tehetséges ember, nyughatatlan kamasszá cseperedtek. Amikor egy
versenyen hirtelen a nyakamba ugrott valamelyikük, akkor láttam, hogy
tulajdonképpen nincs nagy baj. „Rokonod?”- kérdezték. „Nem, tanítványom.”-
mondtam, s azon morfondíroztam, hogy micsoda kérdés ez, meg hogy nem rokonok-e
mégis... Szerettem a kötetlenséget, a magyarórák nagy felismeréseit, szerettem
megszerettetni velük, amit értékesnek tartottam, vártam a beszélgetéseket,
provokáltam az önálló véleményt. Már nem a kötelező olvasmányokról beszéltünk,
hanem a kedvencekről, friss felfedezéseinkről. Egyre inkább örvendtem annak,
hogy bölcs meglátásaik vannak. Látnak, belelátnak, mögélátnak. Gondolkodnak. S
közben hol körülöttem, hol kissé távolabb saját közösségük vezéregyéniségei
lettek. Jó szervezők, bátor műsorvezetők, előadók, szónokok, interjúalanyok.
Néztem, ahogy körvonalazódnak az egyéniségek, s egyre bizonyosabb voltam benne,
hogy úgy lehet, mégiscsak rokonok.
Okos tanácsokkal látják el a kicsiket, türelmesen, de
mégis kicsit ugratva őket. Gyereknyelven beszélnek hozzájuk, kontrollálják
elszólásaikat, és vannak dolgok, amiket nem vallanak be a kicsik előtt.
Drukkolnak nekik, hosszú beszélgetések elejtett mondataiban vallják be, hogy
aggódnak a most érkező generációkért. Nosztalgiáznak.
Amikor versenyre megyünk, halkan kopognak az ajtómon,
hogy felébresszenek, én meg már nem is keresem őket a szobájukban. Autót
vezetnek – nézem, hogy milyen bravúrosan, és hagyom, hogy kivezessenek az
idegen városból. A hátsó ülésen három gyerkőc vihog és lökdösődik. Sosem fognak
felnőni.
A Medáliák Társaságának négy tagja, Asztalos Örsike,
Markó Botond, Orzac Lilla és Schneider Renáta a mai napon a Társaság Seniori
körébe lép át. A díjat átadja Balázs Udo, Krizsanovszki Viktor, Korponay Berti,
és Staharoczky Áron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése