Batyuba kötött szavak

Akarjátok, hogy kezdődjön az iskola? Igeeeeen - harsogták kórusban az odagyűlt gyerkőcök, lehettek vagy harmincan, s aznap valahogy tisztábbak voltak, s elegánsabbak. Pántos, fehér cipellőik beleolvadtak az iskolaudvar sarába, kezükben a sokat szorongatott, kertből szedett őszirózsa csokrok sem voltak elszántabbak náluk. Akkor kezdődik az iskola! – kiabálta az igazgató a lépcsőfeljárón egyensúlyozva, s szavára s színes csapat betolult az épületbe. No így. Ilyen egyszerű.

Csak én gondolom azt, hogy a világ ennél bonyolultabb, s hogy van kiért, van kinek igazgatói beszédet mondani iskolai ünnepségeken. Most ezekből egy csokor, ballagásokon mondott, batyuba csomagolt, sokat dédelgetett szavaim, mit az ember olyan pillanatokban mond, amikor beszélni szokás, pedig ezek tipikusan nem verbális helyzetek.

2016

Arról, ami lényeges – és ami nem

Ma arról szeretnék beszélni, ami az iskolában lényeges, és arról, ami nem az.

Amiről azt hisszük, lényegtelen, később meghatározóvá válik. Emlékszem Irénkére, a padtársamra, aki megfelezte velem rántottás szendvicsét, és ez a gesztus, az ő történetei rengeteget jelentettek akkor, amikor szociális kérdéseket kellett átlátnom, kulturális különbségeket megértenem, etnikai konfliktusokat moderálnom. Mert erre egy fél rántottás szendvics tanított meg. Arra nem emlékszem, miről mit tanultunk kémiából, de határozottan emlékszem arra a számunkra szokatlanul emberi hangra, amikor tanárnőm eltért a tárgytól. Hamarabb tanultam meg fizikából a méltósággal viselt élet törvényét, mint Coulombét. S figyeltünk arra, amit matematika tanárunk mondott nekünk, de sokkal nagyobb hatással volt ránk az, amit eltitkolni próbált. Soha semmit nem integráltam azóta, de integrálódni sem tanítottak meg.

Ezért hiszem azt, hogy az igazi tanár nem csak tanít, hanem néha eltér a tárgytól, hogy az igazi diák el tudja raktározni magában azt az élményt, amiről most még elképzelni sem tudná, hogy egyszer majd lényegessé válik. Jó ízléssel választani, értelmesen beszélgetni, meglátni a szöveg mögötti jelentést, kritikusan viszonyulni a manipulációhoz, felismerni a hazugságot, idejében segíteni, elítélni a giccset, látni, hogyan torzul el egy információ, megérteni egy célzást, egy ironikus megjegyzést, megfogalmazni, mit érzünk, s tudni, mikor kell hallgatnunk, ragaszkodni az elveinkhez és érvelni, ha véleményünk van, bátran felvállalni a nekünk való feladatot, s felismerni saját korlátainkat, ha kell – ezeket matematikából, szövegértésből, zenéből vagy pszichológiából tanuljuk, rajzórán vagy vallásórán, akkor, amikor azt hisszük, lényegtelen dolgokról van szó.

Gyakran a legrebellisebb kamaszokból válnak az igazi gondolkodók, azok, akik látják a körülöttük levő világ hibáit, és arra vállalkoznak, hogy megváltoztatják azt. Azt hinnénk, egy iskola színvonalának legfőbb ismérve az, hogy hányan érettségiznek, hányan végeznek egyetemet a neveltjei közül. Pedig mi nem érettségi statisztikát neveltünk, hanem embereket: hinni, merni és akarni.

2014

Emlékeztek a Karinthy-gyermekre, aki elkésett? S magában ezt mondta: “Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már lecsengettek.”

Lecsengettek bizony nekünk is. Nem hiszitek: nálatok jobban most csak a tanáraitok hatódnak meg, akik  elengedik a kezeteket, szembenéznek a ballagás napjával, azzal, hogy bevégeztetett. Esélyük sincs többet formálni benneteket, hozzátok adni valamit önmagukból. Le kell tenni a naplót, a krétát, s kimondani: a mű elkészült. Óriási felelősség ez. Azt mondhatnánk, mi, tanárok edzettek vagyunk: évente engedünk el egy-egy generációt. Minden évben elmondjuk: EZ volt a nagy generáció, azok, akik ezután következnek, meg sem közelítik a mostaniakat. S jövőre ismét elmondjuk ugyanezt. Hozzánk nőtök, felnőtté váltok, a mieink lesztek. Kisétál egy-egy nemzedék az iskolából, s ha akarjuk, ha nem, a ballagás napjától kezdve minden megváltozik. Bármit mondunk nektek, az innentől kezdve a kötelezőség súlya alól felszabadul, s legföljebb személyes varázsunkon múlik, hogy útmutatásunkat, okoskodásunkat egyáltalán meghalljátok-e.  És mégis valami mindig össze fog kötni bennünket. Az oszi, míg élsz, oszi lesz. Már nem fog érdeklődni a hiányzásaid felől, nem ad jegyet és nem vonja le a magaviseleted, de valahogy mindig benned lesz az az érzés, hogy be kell számolnod neki, hogy amit mond, az számodra valahogy sokkal fontosabb, mint bárki más véleménye. Hogy találkozol vele, fecsegsz, te is érzed, talán túl sokat is, és ő bölcsen hallgat. És tud mindent. Nyilván azt is, amit nem mondtál el. Ha ez 1o-2o év múlva így lesz, csak egyet jelent: hogy mi, tanárok jól végeztük a munkánkat.

Van most még, így, ballagás környékén néhány érzelmileg nagyonis intenzív pillanat, amikor mindaz, ami történik, szinte beleég a memóriátokba, a mozdulatok végtelen hosszúvá nyúlnak, a gesztusok fényképekké lesznek, a szavak különös jelentésekkel gazdagodnak, a legapróbb emlékfoszlányon is meg tudtok hatódni, s azon is nevettek, amin addig soha. Ízek maradnak meg, illatok, selyemsuhogások, mondatfoszlányok, mosolyok. Milyen különös, hogy az, ami most történik veletek, amit most még, ezekben a pillanatokban mondunk, amit még kapkodva megosztunk veletek, sokkal erősebb élmény lesz, mint amit négy, nyolc, tizenkét éven át építgettünk bennetek. S ezt mi tudjuk. Éppen ezért zavarbaejtő a felelősség tudata. Találkozunk veletek, fecsegünk, mi is érezzük, hogy talán túl sokat is, és ti bölcsen hallgattok. És mindent tudtok. Nyilván azt is, amit nem mondtunk el. Ha ez így van, csak azt jelenti: jó diákjaink voltatok. 

2013

Kedves Diákok, kedves Ballagók!

Talán az idei volt minden iskolaév közül a legrövidebb. Mindig az idei a legrövidebb. De mindenképp rövidnek tűnik ilyenkor minden együtt töltött év, s el sem kezdjük, máris búcsúzni kell, pityeregni, összeborulni, nagy szavakat mondunk, érzelgős beszédeket, bölcsességeket, melyektől úgy tűnik, ti, búcsúzók, és mi, búcsúztatók megkérdőjelezhetetlen szakértői vagyunk az életnek, sőt az Életnek, s biztosak abban, mi az egyedül üdvözítő sors, amit nektek ki kell járnotok. Miközben, ti, a FB-generáció igazán nem mentek messzire, hisz ha másképp nem is, legalább a virtuális térben egészen biztosan együtt maradtok, még ha az nem is ugyanaz az érzés. Nekünk pedig, búcsúztatóknak, legyünk bár tapasztalt pedagógusok, sokat megjárt politikusok, nosztalgiázó szülők vagy éppen bölcseskedő diáktársaitok, egyetlen közös nevezőnk van: mi sem tudjuk, mi fán terem a boldogság. Fel tudjuk-e ismerni a boldogságot abban a boldog pillanatban, amikor részesei, főszereplői vagyunk a boldogságnak? Nagyon ritkán. Meg tudjuk-e határozni, egészen pontosan és általánosan érvényesen, hogy mi is az a boldogság? Valószínűleg soha. De bölcsességeket harsogni és „tanítani” a boldogságot mindannyian tudjuk. Legalábbis sűrűn megpróbálkozunk vele. Nagyon kevesen tudjuk kimondani, hogy igen, ez most az a pillanat, amikor boldogok vagyunk. De azt bizonyosan megmondjuk, hogy akkor és ott boldogok voltunk. A „voltunk” pillanatát aztán igen nehéz nyakon csípni, visszahozni, magunkhoz kötözni. Elvárjuk, hogy a boldogságnak legyen receptje, ott álljon egy út végén, melyet ha kijárunk, garantáltan elérünk valami nagy ködsűrű létbe (az lesz ott a Boldogság), s onnétt aztán ki nem hajt bennünket senki, még erővel sem. S várjuk, ilyenkor ballagáskor, hogy jöjjön már valaki, mondja meg, melyik az az út, ami oda vezet, s onnantól kezdve minden rendben lesz.

Nem is tudunk másról írni, mi, halandók, boldogságkeresés címén, csak nagyon sarkított, idealizált, allegorizált boldogságfogalmakról, Tudósról, Fejedelemről, Hadvezérről - s Csongorról, meg a boldogságkereső ember végtelen magányáról. Van e köztünk bárki is, aki biztos garanciája lehet annak, hogy a pénz vagy a hatalom, a tudás vagy a hit, a magyarság megőrzése vagy a világpolgárság, a világlátás vagy az ittmaradás, a szerelem, a házasság, a gyermek, a türelem vagy a nyughatatlanság jelent-e majd nektek boldogságot? Valószínűleg mindenből kell egy kicsi az igazi boldogsághoz. S persze minden pillanatban más ezek közül, s nem tudni igazán mennyi, s mikor van az „akkor”.

A boldogságkeresésben, azt hiszem, egyetlen biztos pont van: a hármas út. Nem állítjuk magunkról, hogy megtanítottuk nektek a nagybetűsben való boldogulást. De tudtok integrálni, tudjátok, mekkorára nő a császárpingvin, mire képes egy szénatom, miért metonimikus a történetalakítás, s mi a létegzisztenciális problematika posztmodern megközelítése. Hogy mindez mire jó? Kiderül akkor, amikor a hármas úthoz értek. Egy bizonyos: sok-sok hármas út áll előttetek. Azt kívánom, mindegyik legyen igazi kihívás, lehetőség. S legyen meg mindig a döntéshez való jogotok és szabadságotok.

2013

Kedves Diákok, kedves Ballagók!

Úgy búcsúztok, mintha elmenni készülnétek, mintha tényleg végérvényesen és visszafordíthatatlanul lezárnátok egy korszakot. Pedig nem mentek messzire, néhány vizsga, egy rövid vakáció, és ismét együtt lehetünk. Nem váltok el egymástól, hiszen ha nem is lesztek mindannyian osztálytársak, biztosan találkoztok majd a szünetekben, a közös programokon, a gólyatáborban, gólyabálon.

Mert Ti vagytok azok, akik, az iskola neveltjeiként leginkább tudjátok azt, miért érdemes ide visszatérni. Ti vagytok azok, akikbe 4 éven át belenevelődött az a sajátosan némethlászlós viselkedésmód, amit át fogtok majd adni újonnan érkezett diáktársaitoknak. Fogadjátok majd őket szeretettel, kalauzoljátok őket, mint jó házigazdák, s tanuljatok egymástól: ők észre fogják venni, mekkora különbség van egy tagozatként működő magyar osztályban töltött 4 év, 8 év és egy önálló magyar intézmény szellemisége között. Ti azt fogjátok átadni nekik, ami bennünket némethlászlóssá tesz: a közösség szellemiségét, a nagy magyar család érzését, az itthon természetességét.

Nekünk azért is becsülnünk kell iskolánkat, mert itt lehetünk együtt. S ezt talán azért nehéz megértenetek, mert nem tudjátok összehasonlítani azzal, amikor magyar diákok, akik különböző szakokat választottak, más-más iskolákba jártak, s nagyszünetben szökdöstek át egymáshoz, hogy akár kis időre is találkozhassanak. Amikor a szüleitek diákok voltak, sokáig dédelgettek nagy közös álmot: hogy egyszer majd úgy legyenek kilencedikesek, hogy ne kelljen egymástól elválniuk. Hogy úgy szólalhassanak meg ünnepi pillanatokban, hogy az az ünnep rólunk szóljon. Jusson eszükbe most azoknak a szülőknek, akiknek mindez nem adatott meg, hogy magyar iskola csak addig lesz, míg magyar diák is lesz. Hogy meddig lehetünk mi, magyar diákok egy közös iskola neveltjei, az csakis attól függ, van-e ma a bányavidéki magyarságnak igénye a magyar tannyelvű iskolára, álmodja-e még az egykori nagy közös álmot, hisz-e még abban, hogy minden igyekezetünk középpontjában a iskolánk fenntartása, megőrzése kell, hogy legyen, érzi-e még az egyén felelősségét a közösség életében. Ez jusson eszébe minden magyar szülőnek akkor, amikor segít nektek pályát, iskolát választani. Mert mindannyiótokra szükség van. Visszavárunk titeket.