Fesztesedjünk el!

A hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranyfeszt döntője, több, mint 90 gyermek részvételével. A verseny, mely rendhagyó módon ünnepli meg a 200 éve született Arany Jánost, valójában sokkal több, mint verseny. Olyan kísérlet ez, mely egyedülálló a diákok számára kiírt versenyek palettáján, friss, alternatív, távol áll mindenféle hivatalos merevkedéstől, s mint ilyen, sok ponton értelmezhetetlen is. A szervezőknek is meglepetést szerez a szokatlanul nagyszámú benevezés, a hónapokig tartó versenyfolyamat végig töretlen lelkesedéssel zajlik, a feladatok meglepetésszerűen érkeznek olyan személyes hangvételű levelekben, amiket érdemes lenne – csak úgy példának – közreadni. A rendezvény(sorozat) nem megemlékezik Arany Jánosról, hanem újraalkotja a diákok Arany-olvasatát, játékra hív és provokál, teret enged olyan posztmodern gesztusoknak, melyek talán szokatlanok a felső tagozatos diákoknak. Kétségtelen, hogy az irodalommal való kreatív bíbelődés egyfajta irodalmi műveltséget feltételez, kissé talán korán, ha arra gondolunk, hogy VII-VIII. osztályosokat szólít meg, s a feladatok zöme is magasra teszi a lécet. Nagy tanulság mégis, hogy a diákok sikerrel kapaszkodnak, rövid értetlenkedés után hihetetlen kreativitással fognak hozzá olyan feladatok teljesítéséhez, melyekkel mi, tanárok, legföljebb középiskolásokat mertünk volna megszólítani. Menet közben megtapasztalják mi is az, hogy slam poetry vagy karikatúra, levelet írnak kortárs költőkhöz, verset faragnak, antológiát szerkesztenek s bemutatkozó filmet forgatnak. Senki nem gügyög a gyermekeknek, senki nem ereszkedik le hozzájuk. És senkinek nem hiányzik a gügyögés. De mindenki, aki megszólítja őket, a szemükbe néz, és valóban kíváncsi rájuk. Arra kíváncsi, hogy mit gondolnak a világról, a kortárs műfajokról, a költőkről, Arany Jánosról, a szavakról, a vizuális üzenetekről. És ők végre gondolnak valamit, ha már szabad. Bár kissé még mindig zavarban vannak, viselkednek, elvárásokat akarnak teljesíteni. Aztán ez elmúlik. Megtanulják, hogy nem kell karikaturistának lenni ahhoz, hogy karikatúrát rajzoljanak, sőt rajzolni se kell tudni, ha van a fejükben egy gondolat, amit közvetíteni akarnak, és nem kell írónak lenni ahhoz, hogy közük legyen a szavakhoz. Jó adag bátorságra tesznek szert.

Az, hogy nem tilos a sokat szidott kütyüket használni, sőt, a versenynek FB-oldala van, online jönnek a versenyfeladatok, „Arany János”-sal lehet e-mailezni, folyamatosan jelen van a technika a gálán is – s hogy mindez a maga természetességével vesz körül bennünket, végképp vonzóvá teszi a lurkóknak az irodalommal való foglakozást. Végre teljesen értelmetlenné válik a kötelezők kontra Harry Potterek butuska vitája. A vers nem egy megsárgult könyv lapjain árválkodik, nem szent és sérthetetlen szöveg, mit vigyázban állva nagy levegővel s még több pátosszal kell előadni – lehetőleg népviseletben. A vers megszólít, személyes kapcsolatra hív, incselkedik, elgondolkodtat, folyamatosan egy másik, egy rendhagyó megoldást provokál. Mi lenne, ha... talán így másképp... folytatódjon így?

A Tranzit Ház alternativitása, levegője persze sokkal többet ad a közös munkához, mint helyszínt. Olyan kreatív tér ez, mely szavak, szabályok nélkül teremt természetes magatartásformákat. Az író-olvasó találkozón velük egyidős írótársukat látják, a fellépő zenekar középiskolásokból áll, a zsűri tagjai workshopban dolgoznak velük, elérhető, hús-vér emberek, közöttük járnak, velük beszélgetnek. Az alűrök otthon maradtak.

És közben nem nevezett ki senki versenybizottságot, nem hangzott el semmiféle ünnepi beszéd, nincs iktatószáma, pecsétje és aláírása az okleveleknek, nem készült statisztika és grafikon a megyék eredményeiről, nincs elnök és ügyvezető elnök, nincs javító bizottság, akit szállodában kell altatni, nincs exkluzív kirándulás a tételíró és javító bizottság számára, nem ülnek külön asztalnál a díszmeghívottak, senki tűsarkúját meg nem dicsértük, egészen halkan, ízlésesen hangzik el az is, hogy ki a kezdeményező, ki a támogató, nincs páholy és prezídium. Nem, erre a munkájára senki sem kap semmiféle igazolást, és nem ér majd semmiféle pontot, nem lesz belőle érdemfokozat, dicsőségfal, előléptetés és kitüntetés. De nem lehetne mégis, hogy elfesztesedjünk? Hogy egy irodalmi verseny az íróról és az olvasóról szóljon? Hogy őszintén érdekeljen bennünket az, amit a versenyző a verseny okán vagy inkább ürügyén az irodalomról gondol, önmagáról, az olvasásról, a világról? Hogy a közhelyeket a személyesség váltsa fel? Az Aranyfeszt, mint erre való kísérlet mindenképp sokat ígér.

S aztán tudom, hogy szabályzat, táblázat, jóváhagyás, támogatás, elismerés, százalék – de talán elég lenne, ha ezzel csak a versenyszervezők foglalkoznának. A szervező, ha jól szervez, képes a rendszer minden fonákságát megszűrni, hogy abból minél kevesebb jusson el a diákig. Fesztesedjünk el! Előbb csak egy kicsit...