A nagybányai iskolaügy színe és fonája

A nagybányai iskola ügyében, Cătălin Chereches, Nagybánya polgármesterének Március 15-én elmondott beszéde, az ezt megelőző és követő események, nyilatkozatok kapcsán

Konfliktusnak neveznék egy kölcsönös nézeteltérést. Az, ami a hétfői igazgatói gyűlésen történt, sokkal inkább egy egyoldalú kirohanás volt, ami nem egy személyt, hanem általában véve sértett egy (sőt két) kisebbséget többségi igazgatók jelenlétében. Azt, hogy ebben a helyzetben egy iskolaigazgató érvelni vagy a vádak elől kihátrálni próbál, az nem minősül konfliktusnak. Hogy értelmetlen és alaptalan volt, az tény, egy olyan diskurzus, amely nagyon mélyen volt az értelmiségi magatartásmodell alatt. Egy olyan embernek, akinek családjában 3-4 anyanyelvet beszélnek, s 3-4 vallást gyakorolnak egyszerre, ez a hangnem teljesen idegen. Bármikor visszautasítanám.

Sokkal inkább az érdekes, hogy mi áll a magatartás hátterében. S közvetve, mi áll a Március 15-i polgármesteri beszéd mögött.

Amit a polgármester egy esetleges ingatlanspekulációról mond – nos, aki az oktatási rendszert egy kicsit is ismeri, tudja, hogy egy igazgató egy iskolaépületet nemigen használhat másra, mint oktatásra, nem játszhat át semmilyen más célra senkinek, mert nagyon szigorú szabályok kötik meg a kezét. Nemcsak a kezemet köti, a lelkem se vinne rá arra, hogy ne a gyermekek szempontjait tekintsem prioritásnak. Az önkormányzati tulajdonú épületeket pedig továbbra is az önkormányzat tartja fenn, tehát nem nagyon van mivel ingatlanspekulálni. Nekünk tényleg épület kell. Minden más politikai csatározásból – elhiszem, hogy a polgármester feszült ettől, hogy politikai ellenfelei foglalkoztatják – az iskola szeretne kimaradni. Egyetlen tanítványunk szülein se kérjük számon a pártállását, tisztán emberi viszonyaink vannak. Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki segítségünkre siet.

Érthetetlen, hogy a helyi RMDSz  Porcsalmi Bálint korrekt nyilatkozata, Laczikó Enikő közleménye után, bár újabb közleményben korrigálta álláspontját, miért folytatja továbbra is a polgármester retorikáját, miért talál ki új és új narratívákat egy olyan vélt konfliktusra, amelynek nem volt szemtanúja.

Március 15-én hagyománya lett annak, hogy a polgármester megígéri, hogy a magyar diákokat egy belvárosi iskolába költözteti a jelenlegi épületből, ahol alapítása óta működik a líceum és a felső tagozat. Akkor is szükségmegoldásként került oda az önálló magyar iskola, a helyzet a Cuprom épületének szociális lakásokká való átalakítása óta csak romlott. Tény, hogy a líceum egy átalakított bentlakásban, méltatlan helyen működik, vonzerejét sokban befolyásolja periferikus elhelyezkedése, még akkor is, ha minden törekvésünk arra irányul, hogy belül otthonos, ízléses környezetet biztosítsunk a diákoknak. Hogy egy épület, annak elhelyezkedése, maguk a falak mennyire fontosak az oktatásban, azt talán mi érezzük a legjobban, nap mint nap. Nem a falakat tanítjuk, de tudjuk, hogy közel 200 család hozza, küldi iskolába gyermekét erre a helyre. 20 éve emelt fővel vállaljuk minden nap ezt a helyet azért, hogy együtt lehessünk, hogy magyarul tanulhassunk. A költözés szükségességének ténye vitathatatlan.

Ám a nagy költözés hevében – mely hév évek óta fellángol, majd lecsendesül Nagybányán – bármennyire is izgalmas egy újabb költözés lehetősége, felelősségteljesen kell döntenünk. A líceum jelenlegi épületében a felső tagozat (4 osztály) és a középiskolai osztályaink (8 osztály) működnek. Nekik kell alkalmas iskolaépületet találnunk a belvárosban. Egy líceum pedig nem csupán 12 osztályteremből áll, áll laboratóriumokból (jelenleg 2 informatika, egy-egy fizika, kémia, biológia szaktantermünk, és ugyanennyi szertárunk van), könyvtárból és olvasóteremből (14 ezer kötetünkkel együtt költöznénk), tornateremből, tanári szobákból, irodákból. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a felkínált épület valóban jobb annál, ahonnan elköltözünk. Hideg fejjel kell mérlegelnünk, hiszem azt, hogy minden mást félretéve egy ilyen döntés tiszta logikára épül.

A líceum jelenlegi épülete

Keressük a párbeszéd lehetőségeit. Nem vitás, hogy a felszínre került ügy mögött hosszú évek mulasztásai, hiányai vannak. Küzdünk egy többszörösen identitást váltó közösséggel, akiknek az iskolaválasztásban az identitásuk nem elsődleges szempont. Van ugyan egy oktatási stratégiánk, amihez azonban senki nem ragaszkodik. Van két oktatási intézményünk (egy önálló magyar iskola és egy tagozat), amit már nem bír el a város. Nincs viszont 7 éve szakképzett, kompetens, elfogulatlan tanfelügyelőnk. Nincs, aki ebben a helyzetben ne hagyjon kivérezni egy iskolát, nincs, aki kimondaná, hogy a kampányban hangoztatott kétpólusú oktatás a megosztás eszköze, nem az összefogásé. Nézünk két kényszerhelyzetben vergődő tanári kart, amint egymásnak feszül. Nincs, aki magára vállalná a szomorú tény kimondását: ez már nem tartható fenn. Hogy többet árt, mint használ. Helyette van, aki – végül – feltétlen támogatásáról biztosít bennünket. De miben áll ez, túl a deklaratív jellegű szolidaritáson? Miközben ma több, mint 3 órán keresztül egyeztettünk és megoldásokat kerestünk, felmerült a tanfelügyelő ötlete: a jövőben el tudnám-e képzelni a Németh László Elméleti Líceumot – melyben ma óvodától érettségiig magyarul tanulhatnak a gyermekek – csupán líceumi osztályokkal? És legyen hozzá szórványkollégium. És a többi osztály (előkészítő – VIII.) tagozatként működne a másik vegyes iskolában?

 A Németh László Elméleti Líceum akkor sem számolódik fel mint intézmény, ha csupán a középiskolások maradnak meg, de a beolvadás lehetősége az alsóbb osztályok esetében annál nagyobb, minél több órát tartanak románul egy tagozatos iskolában. Ez a koncepció egyébként teljesen fordítottja annak, amit a polgármester beszédében állított, de mindenképp téves. Ezt az álláspontot nem képviselheti, ötlet szintjén se egy magyar oktatásért felelős tanfelügyelő.

Tartok tőle, hogy a szövevényes ügy hátterében ez az ötlet áll, mely talán nem ma született, s a helyi RMDSz-vezetőknek és a városvezetésnek sem ismeretlen.