Az elmúlt évek iskolai szabályzataiban, az iskoláról való közgondolkodásban egyre hangsúlyosabban vannak jelen olyan kezdeményezések, amelyek egy mesterséges, leginkább a tanítás/nevelés helyett tiltásra épülő világot teremtenek meg. Jöjjön erről egy sorozat (elsőként a mobiltelefon használatáról az iskolában), ennek második darabja az iskolai egyenruha-vitákról szól.[1]
A nagy hévvel bevezetett korábbi rendelkezés következményeként vélhetőleg olyanok is akadtak, akik túlbuzogták a kötelezőt, ezt abból is sejthetjük, hogy a legfrissebb, módosított iskolai szabályzat kimondja, hogy az egyenruhát nem viselő diákokat nem szabad kitiltani az iskolából, vagy megbüntetni őket. [2]
Belegondolni is fájdalmas, de szabályozni nyilván azt kell, ami probléma, s ha szabályzat van, emberek, jaj, lehet, hogy van olyan iskola, ahol tényleg nem engedték be a diákokat a tanórára, mert nem volt egyenruhájuk. Nekem nehéz ezt elképzelnem, bár mondják.
Az elkötelezettek között két irányzat dívik: a nosztalgikus és a nyugatmajmoló. Aki úgy gondolja, ő is egyenruhában nőtt fel – a gyermekének se lehet rossz (vagy ha neki rossz volt, legyen csak másnak is, attól nő nagyra a gyermek), és aki azt hiszi, hogy ha a rangos nyugati iskolák college-trendjeit magunkra öltjük, a külcsínnel együtt a színvonal is átragad ránk. Utóbbit nem tapasztaljuk. Azon gondolkodom, több-e ez, mint valami végtelenül kisszerű igyekezet. Lássuk az érveket!
„Közösségépítő, ha a diákok magukon viselik az iskola címerét.” Valóban közösségépítő. De nem mindegy, hogy miért viselik magukon. Tudjuk, hogy ami kötelező, azt utáljuk, az iskola címere pedig méltatlan arra, hogy utálat tárgyának tegyük ki. Sokkal nagyobb eredményt érünk el azzal, ha a diák találkozik az iskola címerével minden ajtófeliraton, minden plakáton, minden, az iskolával kapcsolatos híranyagban, ha büszkén viheti az iskola zászlaját, ha saját maga dönt arról, hogy ballagó nyakkendőjére ráhímezteti a suli címerét. Nem azért mert kötelező, hanem mert szereti. És nosztalgikus érzésekkel őrizgeti, hogy felvegye az iskolai ünnepségekre. Sokkal többet mond, ha saját maga készíttet magának címeres pólót[3], kitűzőt, vagy örököl egyet a nagytestvértől. És viseli, mert az iskola színeiben versenyez valahol.
„Mert olyan rendezett”, és a pedagógus pihentetheti szemét a nagy egyformaságon. Mondják. Gondolkodtam rajta: nem igénylem az egyformaságot.
„Megtanítja a gyermekeknek, hogy vannak szabályok”. Meg. Ugyanezt meg lehet tanítani értelmes szabályokkal is. Érvekkel, nem öncélúan.
„Az egyenruha biztonságot nyújt”: ha a diák az utcán közlekedik, tudják, melyik iskolához tartozik, ha valami csínyt követ el. És ennek az ellenkezője is igaz: az egyenruha viselése lehet stigma (önálló magyar intézmények előnyben), lehet provokáció. A tanév nagy részében a diákok kabátban járnak, ami alatt egyáltalán nem látszik a „biztonságot nyújtó” egyenruha. A diák egyébként, ha csínyt akar elkövetni, rendszerint leveti vagy elrejti előtte az egyenruháját. Jobb tehát, ha arra neveljük őket, ilyen csínyeket semmilyen ruhában ne kövessenek el. Bár vannak bocsánatos csínyek – azokat meg bármilyen ruhában el lehet követni.
„Az egyenruha elfedi a társadalmi különbségeket.” Nem fedi el. A társadalmi különbségek az egyenruhához viselt cipőben, kabátban, mobiltelefonban ugyanúgy megmutatkozhatnak. S hiába járnak egyenruhában a diákok, különféle autókból szállnak ki reggelente, más-más élménybeszámolóik vannak a nyaralásaikról, más-más kütyükön kommunikálnak, más-más képet osztanak meg közösségi portálokon a szobáikról, házaikról, utazásaikról. A társadalmi különbségeket talán semmi nem tudja elfedni. De nem is kell. Nem akarjuk a diákjainkat egy számukra mesterségesen létrehozott világban úgy felnevelni, hogy ne készítsük fel a valóságra: ha kilép az iskola kapuján, igenis szembesül a ténnyel, hogy vannak társadalmi osztályok. Szerencsére. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az öltözködési verseny csak elméletben létezik − a hétköznapokban ez nem igazán foglalkoztatja őket. Nem tapasztaljuk.
Törvényes? Leszámítva egy miniszteri rendeletet, mely a megkülönböztető jegyek (kitűző, nyakkendő, póló vagy egyenruha) viselésére kötelezi a gyermekeket biztonsági okokra hivatkozva, igazán nincs kidolgozott törvényi alapja annak, hogy miért is kötelezi a legtöbb iskola arra a szülőket, hogy pénzt gyűjtsenek. Valakik valamikor megszavazták, valahogy belekerült az iskolák szabályzatába, már maguk sem emlékeznek hogyan, de pontosan arra a bizonyos bekezdésre hivatkozva kell minden szeptemberben ugyanazt a cécót végigjárniuk a szülőknek. Miközben sűrű minisztériumi figyelmeztetések érkeznek azzal kapcsolatban, hogy a pedagógusoknak tilos pénzt gyűjteniük, és az iskolai könyvelőségeknek nincs módjuk arra, hogy legálisan elkönyveljék az így begyűjtött és elköltött pénzeket, a legtöbb iskola kiskaput keres: a szülői bizottságokon, mint civil szervezetek pénzügyi keretein keresztül intézi az egyenruhák árainak begyűjtését, gyakorta a szülő nem kap számlát a beküldött pénzről, nem pontosan annyiba kerül az egyenruha, amennyit kérnek tőle, stb. Homályos döntések születnek a beérkezett ajánlatokról, nem tudni, az olcsóság-e a szempont vagy az esztétikum, és miért kell a többségnek egy nevenincs bizottság ízlésficamát nap mint nap magán viselnie. Viszont kitűnő üzlet azoknak a cégeknek, amelyek egymással versengve kínálják a különbnél különb és olcsóbbnál olcsóbb egyenruhákat. Halkan mondom, kitűnő üzlet a megrendelőknek is, s mint minden ilyen természetű intézkedés, felkérés táncra. Egy olyan oktatási rendszerben, ahol korrupció természetesen nincs.
„Pénzbe kerül.” Pontosan a társadalmi különbségek miatt nem tehetjük ki a szülőket olyan költségeknek, amelyek tulajdonképpen nem szolgálják gyermekeik épülését. Semmivel sem kerül kevesebbe a hétköznapokon ugyanabban az egyenruhában járatni a gyermekeinket – civil ruhát úgyis kell vennünk neki. Ugyanannyit, mintha nem lenne egyenruhája.
„Megvédi az utcai ruhát.” Tényleg meg. A rajzóra, gyurmázás után a kisgyereknek nem az utcai ruhája mocskos, hanem az egyenruhája, az amiből egy van, ha anya ki nem mossa, meg nem szárítja, ki nem vasalja reggelig, akkor világvége van. És nem lehet mást felvenni, mert talán be sem engedik a kapun a gyermeket. Az egyenruha különben is a hét elején lesz „váratlanul” mocskos, akkor, amikor egyedül tekereg a mosógép dobjában, ugyanannyi vízzel, mosóporral, energiával, mint egy egész adag mosnivaló. Mindig reggel derül ki, hogy elszakadt, kilyukadt, foltos lett és kikoszlott, hogy gyorsan kelljen vele valami csodát művelni. Mert az egyenruhák már csak ilyenek... Nem jobb egy akármilyen köpenyt használni a festékes tevékenységekhez? S tényleg olyan nagy baj, ha a gyermek összemocskolja a ruháját? Azt az akármelyiket?
„Nem kopik az utcai ruha.” Nem. De ugyanúgy kinövi a gyermek. Tehát nem spóroltunk.
„Nem akad be a gyerek ruhaujja a padba.” Ennek a problémának a kezelésére mi inkább az kicsorbult padokat cseréltük újakra. Nem a szülők pénzén.
„Az egyenruha olyan szövetből készül, ami könnyen mosható, nem kell vasalni és jó tartása is van.” Olyan szövet nincs. Vagy nem szövet, hanem valami műszálas vacak.
Télen és nyáron is ugyanazt az egyenruhát kellene viselniük a diákoknak. Nincs az az egyenruha, ami nyáron ne lenne izzasztóan meleg, télen pedig ne kellene alá − vagy föléöltözni. Az pedig rendkívül előnytelenül, és menthetetlenül tiritarkán hat.
„Olcsó.” Viszont műszálas, kényelmetlen, s a tanév végére elrongyolódik. Ha utcai ruhában járhatnak a diákok, többnyire természetes, egészséges és kényelmes anyagokat viselnek, legtöbbször farmert, pólót. Egyenruhában napi nyolc órán keresztül kell egy műszálas ruhát magukon (el)viselniük. Ha egy hétig ugyanazt az egyenruhát viseli a gyermek, akkor nem tiszta, ha kettőt veszünk, hogy moshassuk, már nem olcsó. A tanév végére ugyanúgy kinövi, mint bármi mást, többéves egyenruha nincs. A rongyos egyenruhán viselt címer nem jó eszköz a közösségépítésre.
„Eltakarja a rövid szoknyát és a túl mély dekoltázst.” Igen, ez is egy módszer. De ehelyett jobb megtanítani diáklányainkat, hogyan öltözzenek ízlésesen, alkalomhoz illően. A gyakorlatban ezt a problémát szintén nem tapasztaljuk. Nem jellemző, hogy a rövid szoknyák ellen kellene hadakoznunk. Viszont az egyenruhák zöme leginkább egy zsákhoz hasonlít, ami a legtöbb diáklányon szörnyen áll, arra teljesen alkalmatlan, hogy az ízlésüket alakítsa.
„Nem kell minden reggel háromszor átöltözni, ruhákat válogatni.” Ez azért kifejezetten lányos probléma. Csakhogy az egyenruha semmit sem javít a helyzeten, mert akkor még mindig ott van a frizura dilemmája... vagy a cipőé... a harisnyáé... a reggelié... az uzsonnáé.
Végül mutasson nekem valaki egy olyan élő iskolás fiúgyermeket, aki magától felvenne egy műszálas, bélelt mellényt egy méretes felirattal a mellén. Kéket, bordót, lilát vagy kockásat, teljesen mindegy. A gyűlölt mellényről aztán öreg korukra sokat sztorizhatnak. Másra alighanem alkalmatlan.
***
És akkor leszakadt egy gomb a gyermekem egyenköpenyéről. Olyan gombot égen-földön nem lehet kapni. Gondoltam, rendes anya leszek, lecserélem az összeset, egyformára, valami hasonlóra, egészen hasonlóra. Nem vált be a csel, már délben megtudtam, hogy nincs rendben a köpeny, mert most az én gyermekem különbözik a többitől. Azóta is remélem, hogy nem csak a gombja.
[1] Olyan iskolában tanítok, ahol nincs egyenruha. Bár ez nem az én bravúrom, maximálisan egyetértek elődeim nézeteivel: nem szeretnénk egyengyermekeket nevelni.
[2] „În unitățile de învățământ sunt interzise măsurile care pot limita accesul la educație al elevilor, cum ar fi, de exemplu (...) interzicerea participării la cursuri sau sancționarea elevilor care nu poartă uniforma unității de învățământ.”
[3] Az egyenruhákkal kapcsolatos megjegyzéseim zöme alól kivétel az a megoldás (sok van ilyen az országban), ahol egy vagy több (!) címeres, feliratos pólót használnak egyenruhának.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése