Ferdítés, kendőzés, magyarázkodás, avagy hogyan tanítsuk József Attilát?

Sehogy. Ne őt tanítsuk – olvassuk verseit, tanítsuk diákjainkat verset értelmezni. 

Van-e közünk, olvasóknak, műértelmezőknek, érettségizőknek egyáltalán mindahhoz, amit József Attila-életrajznak nevezünk? Hány életrajz van, mi közük ezeknek a valósághoz, mi közünk nekünk a valósághoz, és mi köze az önimázs-teremtésnek az érettségihez? Ezen töprengek, itt, a szárszói József Attila-emlékház küszöbén ülve, s eszembe jut az a sok-sok félreértés, amit a nyári érettségin a Nem emel föl kapcsán olvastam, egyébként láthatóan jó képességű ifjak tollából. Akkor is megdöbbentem, most is, amikor a kiállítás modern, látványos, de szemléletében meglehetősen múltízű valóságábrázolását nézem. Úgy lehet, csak nekem újdonság, nagy mulasztás is talán. De hogy egy emlékház, különösen itt, Szárszón, halálának helyszínén az életrajzról szól, egyfajta életrajzról, ezt József Attila kapcsán mindig meg kell jegyezni – bocsánatos bűn. Talán a források idézése, a válogatás arányai mégiscsak jelzik, hogy a magyarországi irodalomszemléletnek is nehéz levetkőznie a tévhitekbe való burkolózás különös igényét.

József Attila-emlékház, Balatonszárszó

Olvasom, nyilván a Nem emel föl kapcsán, s ez talán annál is szomorúbb, hogy József Attilának volt egy tyúkja, amit le kellett vinnie legelni a térre, hogy az édesanyja korán meghalt, hogy az édesapja kivándorolt Amerikába, hogy a gyermek emiatt sokat éhezett, hogy a kedvese nem értette meg, és nem akarta odaadni magát, meg feleségül menni hozzá (nem tudni, melyik kedveséről szól a kijelentés), hogy József Jolán nevelte, s megírta életrajzát, s hogy a költő nem találta meg Istent, és ezért a vonat elé vetette magát. Ezt olvasom, s azon töprengek, látván, hogy tömeges a jelenség, s hogy ezt sokan tudják így, egyformán, hogy mégis mi lehet az oka ennek. Valóban akad pedagógus, aki ezt megtanítja? Csak József Attila életrajzát tanítjuk ilyen részletesen, vagy mondjuk a Jókaiét is? Tudunk-e különbséget tenni lírai én és költő között? Elfogadjuk-e az irodalomnak azt az ismérvét, hogy a versben egy lírai alterego beszél egy vélhetően „alter”-életrajzról? Honnan vesszük az életrajzzal kapcsolatos információinkat, és hitelesek-e a forrásaink? Számoljunk fel néhány tévhitet:

Az életrajzzal kapcsolatos torzításoknak leginkább két forrása van: a Curriculum vitae és József Jolán regénye, A város permén, mely hatalmas példányszámban jelent meg – érthetetlen, a közelmúltban újra, mintegy kötelező olvasmányként. Mindkét forrást fenntartásokkal kell kezelnünk. A Curriculum vitae 1937 februárjában íródott, az első Magyar Papíripari Rt.-nek, azaz Herz Henrik cégének nyújtotta be, kortársak vallomásai szerint azon elhatározása után, hogy szakít költői ambícióival, és polgári állást vállal. A munkavállalásban való sikertelensége, a gyermekkora óta dolgozó, pénzt kereső, mégis folyton állástalan ember bizonytalansága, kudarcélménye, a társadalom elvárásainak való megfelelési kényszere egyfajta magyarázkodássá teszik ezt az önvallomást, mely nem véletlenül rokonítható a pszichoanalitikus kéziratainak (Szabad ötletek jegyzéke két ülésben, Rapaport-levelek, a Gyömrői Edithez írt levelei, Sárgahajúak szövetsége, Átmentem a Párisiba, stb.) hangvételével, hiszen ezek egyidős szövegek, mindegyik a hosszúra nyúló pszichoanalitikus kezelés ideje alatt íródik, igaz, különféle szándékkal, céllal.  Az írás kétségtelenül a költő egyik legszebb prózai műve, ám vajmi kevés köze van a Curriculum vitae szövegműfajához – a kor követelményeihez viszonyítva is – terjengős, indokolatlanul szubjektív, kitárulkozó, beszélője az álláskereső álarcát ölti magára, s mégis olyan tényeket közöl lelki alkatáról, előéletéről, melyek kedvezőtlenek lehetnek álláskérelme elbírálásában. Az életrajzi tények hitelesek ugyan, a válogatás, az arányok, a gyakran ironikus megjegyzések, az önreflekció azonban inkább művészi szövegre utalnak. József Attila írásai kapcsán gyakran merül fel az irodalom-nem irodalom, magánélet-költői szerep közötti határ, a műfajiság problematikája. Ennek a szövegnek a kijelentéseit hiba lenne önéletrajzi tényekként kezelni. Sokkal többet mond arról, milyen önéletrajzot szeretne mutatni a világ felé József Attila éppen akkor, 1937 februárjában, éppen abban a lelkiállapotban, amelyben szövegét írta. Érzékenyebb, árnyaltabb szövegértelmezésre van tehát szükség.

József Jolán gyermekkoruk óta meglehetősen problematikus viszonyban volt öccsével, ennek halála csak fokozta a nővér problémáját. Kijelentéseit, „életrajzi” regényét nehéz tényként kezelnünk, az, hogy regényként (értsd: fikció) jelenteti meg írását, talán egyetlen elegáns gesztusa. Alapvető célja az, hogy önmaga szerepét tisztázza, úgy állítsa be magát, mint az öccsét mindenkor segítő, támaszt nyújtó, megbízható nővért, akinek viszont műve főhőséről gyakran nincs más forrása, mint a költő konkrét tényként értelmezett metaforái, verseinek ihletanyaga, melyeknek, Jolán – saját elmondása szerint – tanúja volt. A valóságban évekre veszíti el szem elől öccsét, viszonyuk zavaros és felszínes. Igyekezete célja az, hogy saját maga és Etus húga József Attila utolsó napjaiban vállalt szerepét, halálával kapcsolatos esetleges mulasztását valahogy elmossa, tisztázza. Ez a fejezet – melynek történetét a maga vallomásában József Etelka is megírja – a kortársak által gondatlansággal megvádolt nővér mentegetőzése, önigazolása. Arról is keveset beszélünk, hogy a regényt József Jolán a párt megrendelésére írta, egyértelműen az a célja, hogy testvérét proletár-költőként, önmagát hű pártkatonaként állítsa be, és megteremtsen egy olyan párhuzamos életrajzot, melynek hőse példakép, megfelel a kor és világnézet ideáljának, így természetesen diszkréten kezeli az öngyilkosság tényét, különösen azért, mert ebben saját szerepét, mulasztását is tompítani igyekszik. József Jolánnak tehát egyértelműen érdeke fűződik a proletár-költő imázsának megteremtéséhez, különösen azért, mert a József Attila-hagyatéknak ő az egyik kezelője Szántó Judit mellett. A regény József Attila életrajzával kapcsolatos közléseit ezért meglehetős óvatossággal kell kezelnünk. Sokkal nagyobb értéke az, hogy kidomborodik belőle József Jolánnak, „az édes mostohának”[1] az alakja.

Vetette-e József Attila vonat elé magát? Nem. Közé, alá, talán mindegy is. Erre vonatkozóan Garamvölgyi László[2] végezte a legátfogóbb kutatást, ismerünk korabeli tanúvallomásokat, kortársak feljegyzéseit, sajtóhíreket, és álhíreket. Egyik monográfiaíró, Balogh László[3] egészen romantikus körítéssel tálalja a tragédiát, mondván, hogy a költő a vonat másik oldalán felvillanó fények vonzásába került: „Talán Miskolc lidércfénye villant meg odaát. Lillafüred. El kell jutnia oda. Gyorsan lehajol, hogy átbújjon az előtte álló két kocsi között.”

Nyilvánvaló, hogy ezek a vélekedések az öngyilkosság megszépítésére, a valóság rejtegetésére, az igazság el nem fogadására irányulnak. Az ötvenes évektől kezdődően József Attila eszközévé válik a baloldali erkölcsi nevelésnek, nem lírai alkatával, hanem forradalmári hőstetteivel szabad csak megismerkednie az olvasónak, jelképévé válik a burzsujok elleni harcnak, az éhező népnek, a bérházak nyomorának. S természetes, hogy egy öngyilkos forradalmár nem jár jó példával a jövő generációja előtt. Az, hogy öngyilkos volt-e József Attila, politikai kérdéssé válik. Halála balról nézve baleset, jobbról nézve tragédia. Mai olvasóinak nagy része ebben a tanításban nőtt fel. És úgy tűnik, ezen azóta sem tudta túltenni magát az irodalomtanítás.

József Áron szappanfőző munkás Budapesten állapodott meg, ott alapított családot, miközben váltig hangoztatta, hogy vándorolni kíván, szerencsét próbálni indulna, amerikai terveket emlegetett. Az, hogy hirtelen távozása után felesége azt mondta a szomszédoknak, hogy Amerikába ment, inkább az elhagyott feleség igyekezete, hogy a számára kedvezőtlen valóságot elkendőzze. Nem valószínű, hogy Pőcze Borbála egyetlen percig is azt hitte, hogy férje átkelt a nagy óceánon, de a valóságnak ez a változata mégiscsak kényelmesebb volt, mondani kell valami szépet a gyermekeknek az apjukról. Eközben József Áron eljutott Brailától Désig, új családot alapított, beadta a válási keresetet, sőt találkozott is gyermekeivel Budapesten, és cukorkát adott nekik. Kalandos életét elsőként Szabolcsi Miklós kutatta[4]. Alakja József Attila verseiben jelképes, a freudi elméletből ihletődő motívumteremtés folyamatában jelenik meg az apa-isten figurája.

De mindezekről érettségi dolgozatokban nem kellene olvasnunk. A Nem emel föl kapcsán végképp nem, nem az irodalmi bulvár szintjén, nem a költő magánéletében való vájkálás lehetőségétől felbuzdulva. Tegyünk egy kísérletet, hisz az érettségi tétel I. feladata, egy ismeretlen (!) vers értelmezése nem várja el a művön kívüli ismeretek felsorakoztatását, az életrajzokét különösen nem. Hogyan értelmezhetnénk ezt a verset anélkül, hogy akár csak utalást is tennénk a konkrét életrajzi tényekre? Hogy ezektől elvonatkoztatva, a vers általánosan emberi, mélyen filozofikus mondanivalóját fedezzük fel, a transzcendensben való hitbe kapaszkodás igényét, az egyén és a „formáló alak” viszonyát értelmezzük, egy sajátos isten-kép megjelenítését, ha megvizsgálnánk a beszélőnek saját léthelyzetéről tett vallomását? Ha ezt tanítanánk? Hasonlókat fedeztetnénk fel hasonló versekben? Ha valóban a versértelmezés kompetenciáját fejlesztenénk?

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. Kinek mindegy volt már a kín, hisz gondjaid magamra vettem, az árnyékvilág árkain most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

---

[1] Valachi Anna:  József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book.Bp. 1998.

[2] Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium Kft., Bp. 2001

[3] Balogh László: József Attila.Gondolat, Bp. 1988

[4]    Szabolcsi Miklós: "Nemzett József Áron..." József Attila apjának élete és halála. In: Költészet és korszerűség, 1959.