Toplistás iskolák

Közeledik a IX. osztályba való iratkozás, készülnek megyei szinten az iskolákat a tavalyi bejutási átlagok alapján rangsoroló füzetecskék – elegáns munkahelyeken kötelező irodalom elegáns anyukáknak. Egyébre valószínűleg teljességgel alkalmatlanok ezek a kiadványok, statisztikáik ugyanis semmit sem árulnak el az iskolák színvonaláról, adatbázisaik esetlegesek, relatívak, gyakran hibásak, szempontrendszerük amatőr.

Bár a sajtót ez kevéssé érdekli: hangzatos szalagcímekben kiáltanak ki egy-egy iskolát a megye legjobbjának, s ünneplik a győztest. Statisztikák, elemzések, toplisták készülnek a tanfelügyelőségeken, a minisztériumban, de az egyes iskolák is végeznek önkéntes számításokat.

A toplista három fő mutatója az érettségi átlag, az utolsó tavalyi bejutási átlag és az olimpikonok száma. A szempontok nyilvánvalóan alkalmatlanok arra, hogy iskolák minőségét, vagy akár eredményességét mérjék.  

Mit mér az érettségi vizsga?

Az elmúlt évek sikertelenségeit országos szinten nagy arányban okozza magának az érettségi tételnek (a tananyagnak, az érettségi követelményrendszernek) a hibája, a javítókulcs indokolatlan megkötései, a fordítási hibák, a javítás szubjektivitása, a szervezetlen vizsgabonyolítás. A más megyékben történő javítás hol az eredményhirdetést késleltette, hol a javító tanárokat sürgette. A tavalyi botrányos javítási hibák arra engednek következtetni, hogy a legnagyobb csúsztatások nem a mérőeszközben, hanem a javításban történnek. Az érettségi vizsga tehát nem csupán a diákok teljesítményét, hanem magát az oktatási rendszert is méri. Az ilyen hibák kiszűrésén egyébként dolgozik a minisztérium, de az eredmény csak egy még bizalmatlanabb, még gyanakvóbb, agyonkamerázott, jogi procedúrákban gondolkodó, többszörösen túlszervezett, és éppen ezért működésképtelen vizsgarendszer.

Hogyan számítsunk érettségi statisztikát?

Az igazán reális érettségi statisztikát egy teljes generációra vetítve kellene számolni: az sokkal többet árulna el, ha tudnánk,  hányan érettségiztek a 12 évvel ezelőtt első osztályba iratkozott gyermekek közül. Egy ilyen szám tartalmazhatná a külföldre távozott, iskolaelhagyó, iskolaváltó, lemorzsolódott, román tagozatra átszivárgott, szakiskolát végzett, 12 osztályt elvégzett, de érettségire be nem iratkozó, érettségin meg nem jelent diákok hányadát is. Ilyen statisztikát azonban egyetlen középiskola sem számol. Sőt, az érettségi eredményeit manipuláló statisztikák kirívó példája a 2013-as kolozsvári eset, mely világos bizonyítéka annak, hogy a rangos középiskolák számára az érettségi statisztika értékesebb mutató, mint saját diákjainak sorsa. Jó iskolát hamisítani legkönnyebben úgy lehet, hogy azokat a diákokat, akik nem esélyesek, nem is engedjük érettségizni, őszre buktatjuk őket, így a sikeresen érettségizők bűvös százalékát csak a beiratkozottak számához kell viszonyítani. A XII. osztály végén megbuktatott diákok boldogulása aztán senkit sem érdekel. Az őszi érettségi statisztikákat senki sem vizsgálja. A módszer csak 2013-ban keltett felháborodást, azóta országosan elfogadottá vált. Az érettségi statisztika olyan érvvé változik ebben a felfogásban, ami beiratkozó diákok egész hadát serkenti arra, hogy efféle „rangos” iskolákat válasszanak. Gyermek pedig egyre kevesebb van, az értük folytatott harc egyre keményebb.

Érettségi átlagot egy érettségi vizsgaidőszak végén, azaz az őszi érettségi óvások utáni végleges adatait beszámítva kellene közzétenni. Nyáron ugyanis a diákok egy része, bár összességében véve sikertelenül vizsgázik, így „rontja a statisztikát”, mégiscsak letesz 2-3 érvényes, sikeres vizsgát valamely tantárgyból, így ezeken túllépve közelebb áll a teljes sikerhez. Sokan közülük ősszel be is hozzák ezt a lemaradást. S becsülni kell azokat is, akik két nekifutásból, vagy korrigálva egy balesetet mégiscsak leérettségiznek.

Az előző generációkból beiratkozott diákok eredményeit az aktuális generáció statisztikájába viszont nem kell beszámítani. Ők néhány százalékkal javítják a saját generációjuk (tavalyi, tavalyelőtti) érettségi statisztikáit. Tény, hogy minél több idő telik el a próbálkozások között, annál kisebb az esély a sikeres érettségire.

Olimpikonok kilóra

A romániai (és benne a romániai magyar) iskolák színvonalát leginkább a nemzetközi mérések (PISA, PIRLS, TIMSS) mutatják, ezeket a szomorú statisztikákat többnyire azzal mentegetik, hogy viszont milyen magas az olimpikonok (tantárgyversenyeken résztvevő diákok) száma. Versenyző nemzet, avagy ország vagyunk, sehol nem tulajdonítanak olyan fontosságot az iskolai vetélkedőknek, mint Romániában, s tegyük hozzá, mi magyarok ebben fölülmúljuk a többséget, mert azon kívül, hogy elviekben az összes romániai versenyen indulhatunk, megszervezzük a nagyobb magyarországi versenyek erdélyi szakaszait is, sőt, saját versenyeket is kezdeményezünk, s ha nem lenne elég a minisztérium (különben bravúros, de) végeláthatatlan versenykalendáriuma, magukat népszerűsítendő és a felvételi vizsgát helyettesítendő, afféle diákcsalogató versenyeket szervez minden egyetem, könnyen elszámolható, hangzatos pályázatokkal állnak elő a civil szervezetek, amelyek ha egy-egy ügyre akarják felhívni a figyelmet, úgyszintén versenyt szerveznek, s hogy le ne maradjon, valami házi szavalóversenyt minden iskola szervez. S mint az az év végi díjazások alkalmával ismét kiderült, a tanfelügyelőségek önhatalmúlag döntik el, hogy mi minősül versenynek, mi nem, attól teljesen függetlenül, hogy a minisztériumnak különben van egy hivatalos versenytáblázata, melyért annyi küzdelem folyik. Nos, ennek a teljesen részrehajló, mindenféle emberi racionalitást mellőrző versenyválogatásból kerül ki az olimpikonok hada, akik megszámoltatnak, és ennek alapján az iskolák megmérettetnek. Nyilvánvalóan ennek a statisztikának semmiféle relevanciája nincs, és olyan aránytalanságokat kelt, amelyek alapján mindent lehet mérni, csak éppen a sikerességet nem.  

Toplistás iskolák kontra szórványiskolák

Időnként a sajtó, máskor a minisztérium és tanfelügyelőségek éreznek igényt arra, hogy iskolai toplistákat írjanak. Egy ilyen statisztika bölcsen megállapítja, hogy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum az ország legjobb iskolája, ami így is lehet, ha ugyan az ilyesmi fontos volna. Az adatok azonban azért sem relevánsak, mert a Bolyai Líceum nyilván van abban a helyzetben, hogy komoly szelekcióval hozza létre osztályait, egy szórványiskolának viszont az a feladata, hogy biztosítsa az anyanyelven való tanulás lehetőségét minden gyermeknek – azaz a kevésbé jó képességűnek is. Így tehát adódik a kérdés: kiválogatni a jók közül a legjobbakat, és azokat sikeres érettségihez juttatni nagyobb bravúr-e, mint felzárkóztatni a kevésbé jókat is, és a gyenge átlagokkal bejutott gyermekeket négy év alatt 2-3 jegynyi előrelépésre ösztönözni – akár szerényebb érettségi statisztika árán is? És egyáltalán: összemérhető-e két ilyen iskola? Kell-e összemérni, és kinek jó ez?

Ha a fenti toplista eredményhirdetését komolyan vennénk, ujjongva osztanánk meg: lám csak, sokkal előkelőbb helyen van a szórványiskolák között is a Németh László Elméleti Líceum, mint a nagyhírű nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, vagy a sokat támogatott dévai Téglás Gábor Iskolaközpont, az aradi Csíki Gergely Iskolaközpont vagy a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a szórványiskolák közül a miénk a legjobb. Ha az ilyen toplisták ugyan számítanának valamit.  

A bűvös bejutási átlag

Mint ahogy az sem az iskola színvonalát mutatja, hogy mi az a legkisebb jegy, amivel még be lehet jutni. Ilyen értelemben érdekes az összehasonlítás: látjuk, hogy a Bethlen Gábor Kollégiumba 8,05-tel lehet bejutni, hozzánk 5,12-vel, mégis az előző toplista szerint jobbak az eredményeink, mint az enyedieknek. Vagy azt látjuk, hogy Enyeden van szelekció, nálunk nincs. Vagy azt, hogy náluk szűkebb a beiskolázási keret (osztályok száma a diákok számához viszonyítva), nálunk tágabb. Vagyis egészen pontosan: nem látunk semmit.

Szociális szempontok kontra statisztikák

Soha, egyetlen statisztika sem mondja ki: az iskolát elvégzett, vagy akár részben elvégzett diákok között egyre többen vannak olyanok, akik mögött nem áll igazi támogató család, akik szociális nehézségekkel küszködnek, akiket elhagytak a szüleik, akik iskola mellett dolgozni kényszerülnek, akik kisebb-nagyobb fogyatékukat győzik le – és akik számarányosan egy szórványiskolában pont annyian vannak, mint a társadalomban magában. Az ilyen diákok ugyanis fel sem érnek a rangos iskolák bejutási átlagához, vagy legalábbis sokkal kevesebben. S bár a szórványiskolákban ezek a gyermekek „rontják a statisztikát”, legtöbbször önmagukhoz képest óriási eredményeket érnek el: elvégeznek 10 osztály, vagy 12-t, legyőzik önmagukat és körülményeiket, óriási erőfeszítések árán jelen vannak az órákon, anyanyelvükön tanulnak, anyanyelvű kultúrában nevelkednek. Ezek a kis, egyéni csodák – ha választani kell – talán többet érnek, mint egy toplista előkelő helye. Mert ezeket a diákokat, bár nem juttattuk érettségihez, mégis megmentettük a teljes elkallódástól. Mert a diák számunkra mégiscsak több, mint egyszerű számadat.

Nem zárom ki, hogy volna mód kialakítani egy olyan komplex módszert, mely az iskolákat megbízhatóan mérhetné egymáshoz, és főképp évtizedekre kiterjedően önmagukhoz, kimutatva a változás trendjeit, azt, hogy javul vagy romlik egy-egy iskola sajátmagához (is) mért teljesítménye. Abban azonban biztos vagyok, hogy az iskolák valós értéke nem derült ki a sajtóban közölt sok százalékos, átlagszámító, összehasonlító adatból, de sokkal közelebb kerültünk az érettségi statisztikák relativitáselméletéhez.

Közeledik a IX. osztályba való iratkozás, készülnek megyei szinten az iskolákat a tavalyi bejutási átlagok alapján rangsoroló füzetecskék – elegáns munkahelyeken kötelező irodalom elegáns anyukáknak. Egyébre valószínűleg teljességgel alkalmatlanok ezek a kiadványok, statisztikáik ugyanis semmit sem árulnak el az iskolák színvonaláról, adatbázisaik esetlegesek, relatívak, gyakran hibásak, szempontrendszerük amatőr.

Bár a sajtót ez kevéssé érdekli: hangzatos szalagcímekben kiáltanak ki egy-egy iskolát a megye legjobbjának, s ünneplik a győztest. Statisztikák, elemzések, toplisták készülnek a tanfelügyelőségeken, a minisztériumban, de az egyes iskolák is végeznek önkéntes számításokat.

A toplista három fő mutatója az érettségi átlag, az utolsó tavalyi bejutási átlag és az olimpikonok száma. A szempontok nyilvánvalóan alkalmatlanok arra, hogy iskolák minőségét, vagy akár eredményességét mérjék.  

Mit mér az érettségi vizsga?

Az elmúlt évek sikertelenségeit országos szinten nagy arányban okozza magának az érettségi tételnek (a tananyagnak, az érettségi követelményrendszernek) a hibája, a javítókulcs indokolatlan megkötései, a fordítási hibák, a javítás szubjektivitása, a szervezetlen vizsgabonyolítás. A más megyékben történő javítás hol az eredményhirdetést késleltette, hol a javító tanárokat sürgette. A tavalyi botrányos javítási hibák arra engednek következtetni, hogy a legnagyobb csúsztatások nem a mérőeszközben, hanem a javításban történnek. Az érettségi vizsga tehát nem csupán a diákok teljesítményét, hanem magát az oktatási rendszert is méri. Az ilyen hibák kiszűrésén egyébként dolgozik a minisztérium, de az eredmény csak egy még bizalmatlanabb, még gyanakvóbb, agyonkamerázott, jogi procedúrákban gondolkodó, többszörösen túlszervezett, és éppen ezért működésképtelen vizsgarendszer.

Hogyan számítsunk érettségi statisztikát?

Az igazán reális érettségi statisztikát egy teljes generációra vetítve kellene számolni: az sokkal többet árulna el, ha tudnánk,  hányan érettségiztek a 12 évvel ezelőtt első osztályba iratkozott gyermekek közül. Egy ilyen szám tartalmazhatná a külföldre távozott, iskolaelhagyó, iskolaváltó, lemorzsolódott, román tagozatra átszivárgott, szakiskolát végzett, 12 osztályt elvégzett, de érettségire be nem iratkozó, érettségin meg nem jelent diákok hányadát is. Ilyen statisztikát azonban egyetlen középiskola sem számol. Sőt, az érettségi eredményeit manipuláló statisztikák kirívó példája a 2013-as kolozsvári eset, mely világos bizonyítéka annak, hogy a rangos középiskolák számára az érettségi statisztika értékesebb mutató, mint saját diákjainak sorsa. Jó iskolát hamisítani legkönnyebben úgy lehet, hogy azokat a diákokat, akik nem esélyesek, nem is engedjük érettségizni, őszre buktatjuk őket, így a sikeresen érettségizők bűvös százalékát csak a beiratkozottak számához kell viszonyítani. A XII. osztály végén megbuktatott diákok boldogulása aztán senkit sem érdekel. Az őszi érettségi statisztikákat senki sem vizsgálja. A módszer csak 2013-ban keltett felháborodást, azóta országosan elfogadottá vált. Az érettségi statisztika olyan érvvé változik ebben a felfogásban, ami beiratkozó diákok egész hadát serkenti arra, hogy efféle „rangos” iskolákat válasszanak. Gyermek pedig egyre kevesebb van, az értük folytatott harc egyre keményebb.

Érettségi átlagot egy érettségi vizsgaidőszak végén, azaz az őszi érettségi óvások utáni végleges adatait beszámítva kellene közzétenni. Nyáron ugyanis a diákok egy része, bár összességében véve sikertelenül vizsgázik, így „rontja a statisztikát”, mégiscsak letesz 2-3 érvényes, sikeres vizsgát valamely tantárgyból, így ezeken túllépve közelebb áll a teljes sikerhez. Sokan közülük ősszel be is hozzák ezt a lemaradást. S becsülni kell azokat is, akik két nekifutásból, vagy korrigálva egy balesetet mégiscsak leérettségiznek.

Az előző generációkból beiratkozott diákok eredményeit az aktuális generáció statisztikájába viszont nem kell beszámítani. Ők néhány százalékkal javítják a saját generációjuk (tavalyi, tavalyelőtti) érettségi statisztikáit. Tény, hogy minél több idő telik el a próbálkozások között, annál kisebb az esély a sikeres érettségire.

Olimpikonok kilóra

A romániai (és benne a romániai magyar) iskolák színvonalát leginkább a nemzetközi mérések (PISA, PIRLS, TIMSS) mutatják, ezeket a szomorú statisztikákat többnyire azzal mentegetik, hogy viszont milyen magas az olimpikonok (tantárgyversenyeken résztvevő diákok) száma. Versenyző nemzet, avagy ország vagyunk, sehol nem tulajdonítanak olyan fontosságot az iskolai vetélkedőknek, mint Romániában, s tegyük hozzá, mi magyarok ebben fölülmúljuk a többséget, mert azon kívül, hogy elviekben az összes romániai versenyen indulhatunk, megszervezzük a nagyobb magyarországi versenyek erdélyi szakaszait is, sőt, saját versenyeket is kezdeményezünk, s ha nem lenne elég a minisztérium (különben bravúros, de) végeláthatatlan versenykalendáriuma, magukat népszerűsítendő és a felvételi vizsgát helyettesítendő, afféle diákcsalogató versenyeket szervez minden egyetem, könnyen elszámolható, hangzatos pályázatokkal állnak elő a civil szervezetek, amelyek ha egy-egy ügyre akarják felhívni a figyelmet, úgyszintén versenyt szerveznek, s hogy le ne maradjon, valami házi szavalóversenyt minden iskola szervez. S mint az az év végi díjazások alkalmával ismét kiderült, a tanfelügyelőségek önhatalmúlag döntik el, hogy mi minősül versenynek, mi nem, attól teljesen függetlenül, hogy a minisztériumnak különben van egy hivatalos versenytáblázata, melyért annyi küzdelem folyik. Nos, ennek a teljesen részrehajló, mindenféle emberi racionalitást mellőrző versenyválogatásból kerül ki az olimpikonok hada, akik megszámoltatnak, és ennek alapján az iskolák megmérettetnek. Nyilvánvalóan ennek a statisztikának semmiféle relevanciája nincs, és olyan aránytalanságokat kelt, amelyek alapján mindent lehet mérni, csak éppen a sikerességet nem.  

Toplistás iskolák kontra szórványiskolák

Időnként a sajtó, máskor a minisztérium és tanfelügyelőségek éreznek igényt arra, hogy iskolai toplistákat írjanak. Egy ilyen statisztika bölcsen megállapítja, hogy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum az ország legjobb iskolája, ami így is lehet, ha ugyan az ilyesmi fontos volna. Az adatok azonban azért sem relevánsak, mert a Bolyai Líceum nyilván van abban a helyzetben, hogy komoly szelekcióval hozza létre osztályait, egy szórványiskolának viszont az a feladata, hogy biztosítsa az anyanyelven való tanulás lehetőségét minden gyermeknek – azaz a kevésbé jó képességűnek is. Így tehát adódik a kérdés: kiválogatni a jók közül a legjobbakat, és azokat sikeres érettségihez juttatni nagyobb bravúr-e, mint felzárkóztatni a kevésbé jókat is, és a gyenge átlagokkal bejutott gyermekeket négy év alatt 2-3 jegynyi előrelépésre ösztönözni – akár szerényebb érettségi statisztika árán is? És egyáltalán: összemérhető-e két ilyen iskola? Kell-e összemérni, és kinek jó ez?

Ha a fenti toplista eredményhirdetését komolyan vennénk, ujjongva osztanánk meg: lám csak, sokkal előkelőbb helyen van a szórványiskolák között is a Németh László Elméleti Líceum, mint a nagyhírű nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, vagy a sokat támogatott dévai Téglás Gábor Iskolaközpont, az aradi Csíki Gergely Iskolaközpont vagy a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a szórványiskolák közül a miénk a legjobb. Ha az ilyen toplisták ugyan számítanának valamit.  

A bűvös bejutási átlag

Mint ahogy az sem az iskola színvonalát mutatja, hogy mi az a legkisebb jegy, amivel még be lehet jutni. Ilyen értelemben érdekes az összehasonlítás: látjuk, hogy a Bethlen Gábor Kollégiumba 8,05-tel lehet bejutni, hozzánk 5,12-vel, mégis az előző toplista szerint jobbak az eredményeink, mint az enyedieknek. Vagy azt látjuk, hogy Enyeden van szelekció, nálunk nincs. Vagy azt, hogy náluk szűkebb a beiskolázási keret (osztályok száma a diákok számához viszonyítva), nálunk tágabb. Vagyis egészen pontosan: nem látunk semmit.

Szociális szempontok kontra statisztikák

Soha, egyetlen statisztika sem mondja ki: az iskolát elvégzett, vagy akár részben elvégzett diákok között egyre többen vannak olyanok, akik mögött nem áll igazi támogató család, akik szociális nehézségekkel küszködnek, akiket elhagytak a szüleik, akik iskola mellett dolgozni kényszerülnek, akik kisebb-nagyobb fogyatékukat győzik le – és akik számarányosan egy szórványiskolában pont annyian vannak, mint a társadalomban magában. Az ilyen diákok ugyanis fel sem érnek a rangos iskolák bejutási átlagához, vagy legalábbis sokkal kevesebben. S bár a szórványiskolákban ezek a gyermekek „rontják a statisztikát”, legtöbbször önmagukhoz képest óriási eredményeket érnek el: elvégeznek 10 osztály, vagy 12-t, legyőzik önmagukat és körülményeiket, óriási erőfeszítések árán jelen vannak az órákon, anyanyelvükön tanulnak, anyanyelvű kultúrában nevelkednek. Ezek a kis, egyéni csodák – ha választani kell – talán többet érnek, mint egy toplista előkelő helye. Mert ezeket a diákokat, bár nem juttattuk érettségihez, mégis megmentettük a teljes elkallódástól. Mert a diák számunkra mégiscsak több, mint egyszerű számadat.

Nem zárom ki, hogy volna mód kialakítani egy olyan komplex módszert, mely az iskolákat megbízhatóan mérhetné egymáshoz, és főképp évtizedekre kiterjedően önmagukhoz, kimutatva a változás trendjeit, azt, hogy javul vagy romlik egy-egy iskola sajátmagához (is) mért teljesítménye. Abban azonban biztos vagyok, hogy az iskolák valós értéke nem derült ki a sajtóban közölt sok százalékos, átlagszámító, összehasonlító adatból, de sokkal közelebb kerültünk az érettségi statisztikák relativitáselméletéhez.