Iskola a határtalanságban

            Bukaresti napló. Rácsodálkozások, tények és tévhitek, legendák, ízek, illatok.

Régóta a bakancslistámon a bukaresti Ady Endre Líceum. Dolgoztam már úgy másfél évig ebben a városban, s nem volt rá alkalmam, hogy lássam. Három szilaj medve őrizte a kapuját, jobban, mint János vitéz Tündérországáét. Meg nekem se volt hozzá elég éles kardom.

De ugyanolyan régóta követem, figyelem, tanulom ezt az iskolát, a magyar identitás megélésének talán legfontosabb bukaresti fellegvárát. S tudom azt, hogy mi, erdélyiek legalább olyan keveset észlelünk egy-egy ilyen Kárpátokon túli iskolából, mint minden másról, ami a hegyen túl történik.

Kis közösség nagy városban, színes sokféleség, megannyi egyéni történet, ami valahogy mégis egy nagy közös mi-tudattá alakul. Különböző nyelvállapottal, más-más társadalmi háttérrel rendelkező gyermekek alkotnak itt egy-egy osztályt, nem ritkán létszám alatt. Van, aki románul nem beszél, van, aki magyarul nehezen, s van, aki mindkét nyelven kiválóan. Ismerem őket a tantárgyversenyről.

Üres az iskola, csend van, online oktatás. Felújítás előtt állnak. Csendes, szerény beszélgetést folytatunk az igazgatónővel. Semmi bravúrkodás, semmi dicsekvés, semmi bombasztikus önmegvalósítás. Semmi abból a rosszféle önsajnálatból, amivel a szórványban folyton körülbástyázzuk magunkat. Semmi a fogyatkozásról. Én azért a gazda szemével nézek körül. Nézem az impozáns épületet, a nagy tereket, érzem, ahogy a recsegős padló visszahozza a hajdan volt iskolák békebeli hangulatát, s látom, hogy a felújítás előtt álló épület patyolattiszta, rendezett, otthonos és ízléses. Nincs terem fehér tábla nélkül. Nincs osztály tanári gép nélkül. Kamera, videoprojektor. Olyan üvegtáblát látok a matek szaktanteremben, amilyet életemben nem láttam sehol. Intelligens tábla van az óvodában. Professzionális kamerák segítik az online oktatást. Csodás színpad, profi hangtechnika. Parányi étkező, gyermekbarát terek, színes, izgalmas berendezés. Látni a pedagógusok kézműves megoldásait, de látni mögötte valami hihetetlenül színvonalas felszerelést, s úgy simul bele a berendezésbe a XXI. századi technika, mintha az volna a világon a legtermészetesebb. Az is.

Nehezen leplezem a meglepetésemet, hogy az iskola mögött jelentős önkormányzati támogatás van. Itt, a nagy többségi tenger közepén. A szokott elegancia, nyitottság, korrektség. Az a gesztus, amivel az önkormányzat táblagéppel támogatta minden gyermek online oktatását, az óvodásokét is. Felszerelte a termeket modern technikával. A valóságban is, nemcsak kampányígéretként.

Áll az iskola mögött egy civil szervezet, ami hozni szokott az iskolába, nem vinni onnan. Szülők, egykori diákok, akik szerényebb vagy nagylelkűbb felajánlásokkal támogatják az iskolát. Úgy segítenek, hogy közben nem veszik át az irányítást. Nem csármálnak, nem csemerkednek. Szívügy. Cégek, akiknek az égadta világon semmi érdekük nincs, hogy támogassanak egy magyar tannyelvű iskolát, mégis támogatják. Teszik ezt többnyire kampányidőszakon kívül.

Mosolyog a tablóképről 6-8 végzős diák. Követem ezt évek óta a Maturandusban. Nyilvánvaló, hogy a középiskolai osztályok évek óta létszám alatt működnek.  Senki sem üvölt fel, hogy megmentette az iskolát. Mitől is mentette volna meg? Van egy egyedülálló státus, van egy védettség. S van mögötte rengeteg áldozat, amiről senki sem beszél.

Iskolapélda.