Nagyapám rózsái

Nyaralót épített a gyermekeinek. Az egybenyitaható három szoba egyszerre lett volna a családi fészek és a nagycsaládi mulatozás helyszíne. Egyszer talán hallottam is nótázni őket ott apámmal, amúgy kedélyesen, versengve. Ott volt ebben a nyaralóban minden ereje, minden szeretete, s valamiféle optimista jövőkép, mely szerint a három gyermek s a sok unoka ott együtt lesz egy szép, nagy család. Benne volt minden szakmai bravúrja, amit a messze földön híres mesterember büszkén mutogatott a szomszédságnak. Mindig volt vendég. S a ház padlása mindig csodás titkokat rejtett olyankor, amikor nagyapám éppen a vendégekkel volt elfoglalva. A vendég többnyire üzleti ügyben érkezett, s olyankor nagyapám eltűnt hónapokra egy vidéki templom állványai közt kis, festékes üvegcséivel, ezerféle ecsetével, levágott karimájú kalapjában, hengerek, sablonhegyek közt kecses frízek görbületeiben. S én mászkáltam utána, lestem a mozdulatait, bámultam az egymásba olvadó festékfoltokat, leltároztam a kihegyezett ceruzákat. Bécsből, Pestről érkeztek a mintakönyvei, onnan rendelt sablonokat, s a kiterjedt rokonságnak mindenkori dolga az volt, hogy a ritka holmikat eljuttassák nagyapámnak, az ántivilág legsötétebb éveiben is. Nagy könyvtárat tartott, taníttatta gyermekeit, s értékelte a tudást. Kiszolgálták őt az asztalfőn, a zizegősre keményített damasztabroszon, de letette a tányérját a hokedlire, hogy kiszedhessem belőle a paszulyszemeket kézzel. És csorgott a leves végig a könyökömig, s ő csak nevetett.

Aztán úgy döntött, fest a nyaraló három egybenyitható szobájának közös falára egy hatalmas, egybefüggő rózsamezőt. Emléket állít dédapám szép sorba ültetett nemesített rózsafáinak. Előkerültek a sablonok, a rózsaszín árnyalatai, a kis ecsetek, a még kisebbek, s a mester alkotott. Beleálmodta rózsáiba minden tudását, sorbaállította minden drága szerszámát, életre simogatott minden kis levélkét. De a műlátó gyermekek finom, pallérozott ízlését nem találta el. Más életeket éltek már, más házakban. Egyikük sem merte mondani, hogy nem szépek a rózsák, csak nézték, nézték, hümmögtek. A családi szétfejlődés ott ácsorgott egy fura csoportképben, szemben velük kedveszegett, hervadó rózsakert.

 Szép az, fiam, csak elég messziről kell nézni, mondta végül nagyapám. Mert ő tudta.

Nézem hát a viruló rózsákat. Nem tudom, elég messziről-e.