Hogy néz ki egy „vitás helyzet” oktatásjogi szemszögből? Széljegyzetek az értékelés kapcsán

Ez itt az „ügy”: https://maszol.ro/belfold/Feszultseg-a-Baczkamadarasi-Kis-Gergely-Reformatus-Gimnaziumban-vitas-helyzet-az-osztalyozas-es-a-tanitasi-modszerek-miatt

Hozzáteszem, Hajdu Krisztina tanárnő óráit nem látogattam, oktatásjogi, eljárási vonatkozásban azonban messziről látszik, hogy több csúsztatás történik, amiket nem árt helyretenni. Az „ügy”, ha ez az ugyan, abból a szemszögből lehet érdekes, hogy ki hogyan él a hatáskörével egy oktatási konfliktus kezelésében. Annál is inkább, mert az eset annyira jellemző a mai oktatási viszonyokra. Vélemény.

Lássuk:

„A szerkesztőségünkbe eljuttatott információk szerint […] magyarázta az esetleges retorzióktól tartva a neve elhallgatását kérő panaszos.”

Ehhez a szülőnek mindig joga van, de soha nem vezet megoldásra, nem elegáns, nem is hatékony módja a konfliktus kezelésének. Arra enged gondolni, hogy a nézeteltérés kialakulásába már több ponton is be lehetett volna avatkozni több irányból, annál sokkal barátságosabb módszerekkel, mint a sajtó nyilvánossága. Aki pedig sajtóbotrányt szít, mutatkozzon be.

„Feszültség… vitás helyzet…Megosztó eset borzolta a kedélyeket…”

Másfelől látnunk kell a sajtó igyekezetét, hogy hír legyen az uborkaszezonban. Ezek itt a szenzációteremtés bevált nyelvi eszközei. Jó, ha azonosítjuk őket, és akként olvassuk. Szabad ilyet, el kell adni a sajtóterméket.

„egyes szülők nem értenek egyet az ott tanító Hajdu Krisztina angoltanárnő szigorú értékelési gyakorlatával.”

A szülőnek procedurálisan nem is kell „egyetérteni” egy tanár értékelési, tanítási módszereivel. Az egyetértés azt jelentené, hogy az osztályzatot csak a szülő beleegyezésével lehet beírni a naplóba. (Nem akarok ötleteket adni.) Azt kell megértenünk, hogy a gyermekek iskolában való tanítása egy szakma. Azt végezni is, értékelni is szakembereknek kell. Az, aki el tudja dönteni, hogy egy tanár a kitűzött pedagógiai célnak megfelelő módszereket alkalmaz-e, az ideális esetben magasabban képzett, azonos szakos pedagógus kell, hogy legyen. Szakember, tehát. Értem ezt úgy, nemcsak papíron, s nemcsak azért, mert valaki oda kinevezte. A szülő véleménye a tanári tevékenységről viszont rendkívül fontos, és ennek alapja a sok-sok kommunikáció, elsősorban a pedagógussal, az osztályfőnökkel, az igazgatóval. Jó, ha a kezdet kezdetén tisztázza a pedagógus a szülővel, mik az elvárások, mik a célok, mik az esetlegesen már azonosított problémák, és közösen építenek fel egy fejlesztési stratégiát, aminek a kedvezményezettje a gyermek, de a közreműködők (facilitátorok) között nagyon fontos szerepe van a szülőnek is. (Nem abban, hogy magánórákat fizessen, persze.) Az, hogy a pedagógus jelzi,

„Nem keresett meg senki, egyetlen szülő sem jött el a fogadóórámra.”

arra enged következtetni, hogy ez a kommunikáció valamely fél hibájából nem volt ideális, bár a tanárnő elmondása szerint

„a tanév folyamán, valahol a 3. modul körül értesítőt küldött az érintett szülőknek, hogy gond van a jegyekkel és kérte az együttműködésüket, hogy segítsenek a diákoknak.”

Ezzel a kolléga papíron bőven túlteljesítette a kötelezettségeit – jog szerint fedve van, a kommunikáció mégsem működik. Általában igaz, hogy ott, ahol jól működnek a dolgok, nincs szükség azok szabályozására, a legtöbb eredményes iskolában feltűnően felületes a papírmunka. Ott pedig, ahol folyamatos a konfliktus, minden fél dokumentumokkal bástyázza körül magát. Talán eredményesebb lenne ebben a helyzetben egy jó beszélgetés, egy igazi szülői értekezlet mondjuk egy mediátor szerepet vállaló oszival.

„Hajdu Krisztina erre reagálva elmondta…”

Lehet, hogy ennek nem a sajtóban lett volna a helye?

„Úgy véli, minden diáknak szükséges elérnie az elvárt szintet.”

Így van. És mondjuk ki, nem kizárt, hogy a diákok egy része a minimális szint alatt teljesít, vagy jóval alatta. Itt kell tisztázni azt, mit jelent a bukás. A bukás nem a tanár hatékonyságának a hiánya, tudnunk kell, hogy fejlődésük során gyermekeinknek nem ugyanannyi időre van szükségük, hogy elérjenek egy adott szintet, a fejlődés soha nem folyamatos és állandóan felfele ívelő, hanem gyakran megtorpan, stagnál, hullámzik, vagy hirtelen, ugrásszerűen valósul meg. Mindannyian ilyenek vagyunk. És van, akinek több időre van szüksége. A bukás tehát nem kudarc, hanem egy újabb lehetőség – akkor is, ha ez úgy hangzik, mint egy giccses mém. Erről mindenképpen érdemes a pedagógusnak beszélnie a szülővel. Van olyan gyermek, akit motiválni lehet a tanulásra, ha veszélyzónában van, és van, akire ez éppen ellenkező előjellel hat. Tanulni persze leginkább akkor tudunk, ha kirángatnak bennünket a konfortzónánkból, erre több mód is van, nem biztos, hogy a stresszhelyzet generálása a legjobb.

„több szülő is úgy véli, nem a buktatás lenne a helyes megoldás, hanem a diákok motiválása a tanulásra.”

Én is. Je suis Többszülő. Ettől még létezik a buktatás intézménye, és végső esetben jogos. Ez végső eset?

„A Maszol megkeresésére Hajdu Krisztina, a túl szigorú osztályozással megvádolt angol-német szakos tanárnő elmondta, már 14 éve dolgozik a tanügyben, azóta minden évben buktak meg nála diákok. Idén összesen kilencen maradtak pótvizsgára, három diák németből, a többiek pedig angolból.”

Értjük, ugye, hogy itt arról van szó: Egy iskolában angolból 6 gyermek pótvizsgára bukott. Közülük többen átmentek a pótvizsgán. Én ezt adnám címnek.

„kárt okoz a lelkében”

„Elmondása szerint a „gyerekek félve mennek” a tanárnő órájára.”

„Ez egy teljesen természetes reakció. Emlékszem, hogy annak idején mi is ugyanígy éreztük magunkat, amikor matekból nem tanultuk meg a képleteket, és tudtuk, hogy ezért rossz jegyet kaphatunk.”

Nem, egyre kevésbé hiszem, hogy jó tanár az, akitől félnek, s a félelem lenne a legjobb motiváció. Átéltem én is, sokszor, „nagyonnagy” tanárok keze alatt, s határozottan hiszem, hogy azok rossz, poroszos kényszerek voltak, múltízű tekintélyfitogtatások, amiktől a ma iskolájának meg kell válnia. A jó tanár partner, mentor, provokatőr, aki helyzetbe hozza a diákját, s gondolkodni tanítja és hagyja.

De muszáj itt megjegyezni, hogy a félelem és stresszfaktor egy nagyon szubjektíven mérhető kategória, s igen nagy divatja van annak, hogy azon aggódjunk, az iskola és különösen a mindenféle értékelés stresszeli, sőt traumatizálja gyermekeinket, s ebben az aggodalomban mi, szülők hajlamosak vagyunk túlteljesíteni.

„túl szigorúan kéri meg a leadott anyagot”

Hogy a tanár „lead” s a diák „felvesz” sajnos egy ennél sokkal komplexebb folyamat, ez ilyen egyszerűen a termikus kölcsönhatásban működik csak (abban is csak hővel, nem tudással), s voltak rá törekvések, hogy megvalósuljon a poroszos oktatásban, ahol az ismeret átadása és annak „beszedése” volt a legfőbb pedagógiai cél, de reméljük, ezen már túlléptünk: a tanár ma főképp kompetenciát fejleszt. Hatalmas különbség. Hogy hogy lehet kérni meg, főképp az oktatási folyamatban, ahhoz sajnos nem értek, de aki ezt megfogalmazta, övé a pont.

„Ugyanakkor szerinte a minimális esélyt meg kéne adni a kiskorúaknak, és felháborítónak tartja, hogy a jó angoltudás nélkül lassan nem lehet eljutni a nyolcadikos képességvizsgáig, hiszen a gyermek általános iskolában nem filológia szakon tanul.”

Ezt a megjegyzést nehezen értelmezem. Tudjuk, hogy általános iskolában nincs filológia szak, de már második osztálytól meg lehet – elvben – bukni. Tehát igen, ilyen értelemben angol tudás nélkül nem lehet eljutni a nyolcadikos képességvizsgáig, de már a harmadik osztályig se. Azt azonban érdemes lenne megnézni, hogy azok a gyermekek, akik középiskolában bukásra álltak, milyen lemaradást gyűjtöttek fel általánosban, és vajon nem ott van-e a probléma gyökere, hogy a gyermek, aki aktívan nem vesz részt a középiskolai tanórán, már rég lemondott arról, hogy megtanuljon angolul, és úgy gondolja, arra neki semmi szüksége nem lesz „az életben” – pedig de. Mert ez egy tantárgy.

„A »hallgattassék meg a másik fél is« elve alapján biztosítottunk lehetőséget az iskola vezetőjének, hogy kifejtse álláspontját, kiváltképp arra az őt ért panaszra is, miszerint »az iskolában nem veszik figyelembe a szülőktől érkező panaszokat«.”

Ezeknek hivatalosan iktatott dokumentumoknak kell lenniük az iskola titkárságán, a szülő beadványa, az annak alapján elindított fegyelmi/szakmai procedúra, jegyzőkönyvek, óralátogatások, végül a vezetőségi tanács válasza. Van köztük belső dokumentum, amit egy esetleges vizsgálat során a tanfelügyelőség kérhet, de nem nyilvános dokumentum, tehát nem sajtóműfaj, és van a szülőknek címzett válasz, ami úgyszintén nem az. A válaszadó itt nem „ő” (értsd az igazgató), hanem a vezetőségi tanács, aminek ugyan ő az elnöke, de nem egyedül válaszol a szülőknek, és ezt egy szigorúan betartott procedúra alapján teheti csak. Ha az elvárás az igazgatóval szemben az, hogy a szülők kérésére eltávolítsa a pedagógust az iskolából – akkor jó tudni, hogy amennyiben a kolléga címzetes tanár, az igazgatónak meglehetősen kevés eszköze van arra, hogy ezt megtegye. (Tegyük hozzá, ez egy fontos tanári jog, és egyben a minőségi oktatás rákfenéje). Ha pedig az az elvárás, hogy „jobb belátásra bírja” a kollégát (értsd utasítsa, hogy ne buktasson), akkor abban direkt hatásköre szintén nincs, – de jó diplomataként kezdeményezhet párbeszédet a felek között, ellenőrizheti, hogy működik a szakmai élet az idegen nyelv katedrában, mit csinál a katedrafőnök, kérheti a tanfelügyelőség szakmai tanácsát, tanfelügyelői/módszertanosi támogatást. Azok úgyszintén kezdeményezhetnek egy párbeszédet a felek között.

„A szülők manapság ok nélkül a gyerek pártján állnak, ami nem biztos, hogy a legjobb. Inkább a tanároknak kéne összefogniuk és akkor a gyermekek is sokkal többre vinnék az életben”. – ez úgy hangzik, mintha két „párt” lenne, s egymás ellen harcolna a tanár és a szülő, s ezek összefognának, de nem egymással. Ugye nem így van?

„Az iskolaigazgató szerint a szabályokat betartják, »nincs mit tárgyalni«”.

Sokat segít, ha az ember nem fejezi ki direkt módon a gondolatait. Ez ugyanis az utolsó, amit egy kétségbeesett szülő hallani akar. Attól még lehet ez igaz, csak nagyon fontos árnyalni. Tárgyalni mindig van mit, azt hiszem, ennek az ügynek pont ez a kulcsa. (És igen, tudjuk, hogy a szülő, az „ügy”, a riporter az ember agyára tud menni – de ez egy ilyen őszintétlen szakma, mert ez is az, pont arról szól, hogy stresszhelyzetben is tudunk gondolkodni.)

„A tanfelügyelőség néhány éve kiszállt órahallgatásra, akkor úgy fogalmaztak, hogy a tanárnővel és a tanítási módszereivel minden rendben van.”

Reméljük, nem így fogalmaztak, de igen, az ő tisztjük ebben döntést hozni.

„A tanfelügyelőséghez is eljutott egy beiktatott kérés, ők azt válaszolták, mivel későn adtuk le a panaszt, az iskolakezdés ideje körül lehet az ügyet felülvizsgálni.”  

Lehet nyáron is, be lehet hívni szabadságról is az érintetteket. Látnunk kell azonban, hogy a tanfelügyelőség szerint sem akkora horderejű az ügy, hogy ezt megtegyék.

„»Mi minden ilyen esetben az iskolát kérjük meg, hogy vizsgálja ki az ügyet. Első lépésként az iskolához kell letenni a hivatalos kérést, az iskolának ki kell vizsgálnia az ügyet, ha pedig nem elégedettek a válasszal, akkor jöhet szóba a tanfelügyelőség« – magyarázta az ügy menetét a főtanfelügyelő.”

Ez korrekt. Pont így.

 „A polgármesteri hivatalba is eljuttattuk a kérést, az alpolgármester pedig megkérte az iskolát, hogy biztosítsanak felügyelő tanárt a vizsgákra.”

Ez egy vicc. Az, hogy a szülő kétségbeesésében nem tudja, gyermeke ügyében ki az illetékes, érthető, de az, hogy az alpolgármester sem tudja, mit NEM ír a munkaköri leírása, az már sokat elárul a viszonyokról. A polgármesteri hivatal az iskola fenntartója, s annak épületét, berendezését, személyzeti kiadásait stb. finanszírozza. Semmiféle beleszólása nincs az iskola szakmai munkájába, ezt megengedni sem szabad, bár jól tudjuk, hogy ilyen irányú, főképp politikai nyomásokra nagy igény mutatkozik. A helyi tanács jelöl képviselőket a vezetőségi tanácsba, aki nem lehet azonos sem a polgármesterrel, sem az alpolgármesterrel, neki van rálátása az iskola belső döntéseire, s ha jó ízlése van, afféle csendestárs, aki mondjuk infrastrukturális fejlesztések ügyében mediál, a pedagógiai munkához nincs ugyanis szakértelme. Ahhoz pedig egy iskola vezetőségének mindenképp ragaszkodni kell, hogy az oktatás egy szakma. Hogy milyen felügyelő tanárra gondolt az alpolgármester úr, mit tud az olyan, s mit csinál, mit felügyel, milyen címen, s mennyiért, nem tudni, de az tény, hogy a javaslat oktatásjogi értelemben véve egyedülálló, amihez, mint innovatív gondolathoz szeretettel gratulálunk jelezve, hogy ilyen szereplő nincs az erdélyi bestiáriumban. (Halkan jegyzem meg: a pótvizsga egy bizottság előtt zajlik, ami minimum két, szakképzett tanárból áll, ha erre tetszett gondolni. Hivatalból jár tehát, fel van találva.) Az ő dolga az lett volna, hogy átirányítsa a kérést az iskolához, s tájékoztassa a szülőket arról, hogy az ügyben az iskola az illetékes. Hogy ehhez képest nyilatkozza, hogy

„Tudomásom szerint rendben lezajlott a pótvizsga.”  

mindenképp ügyes, afféle populista fogás. Nem tilos, csak akként kell kezelni. A felügyelő tanár ügyében az igazgató hatásköre az volt, hogy elnézően mosolyogjon. Reméljük, ezt tette.

„Hozzátette: a szülők egy kérdőívet is átküldtek, amelyet névtelenül töltöttek ki, a többségük negatív véleménnyel volt a tanárnőről. »Ezt hozzánk tájékoztató jelleggel juttatták el, mert csak az iskolának van hatásköre tenni valamit az ügyben« – fűzte hozzá az alpolgármester.”

Nem tudni, mi ez a kérdőív, mit tartalmaz, ki állította össze, de úgy sejtem, a procedúra szempontjából semmilyen relevanciája nincs. Van ugyan az iskolában egy minőségellenőrző belső bizottság, aminek feladata ilyen típusú visszacsatolásokat kezdeményezni, azokat elemezni, és az eredményről az iskola vezetőségét tájékoztatni, de azt nem 29 emberrel töltetik ki, nem kerül a szülők birtokába, és nem böngészi őket az alpolgármester (aki itt már helyesen nyilatkozik a hatáskörökről, lám). De azt megkérdezhetnénk, hogy na és a belső minőségellenőrzés mit tett ezalatt, mondjuk kérdőívileg – illetve ezt a tanfelügyelőség kérdezhetné meg, ősszel, amikor aktuálisnak ítéli visszatérni az ügyre. Ha ez egy szülői kezdeményezés, akkor annak azon túl, hogy jólesik kimondani, közösen vagyunk elégedetlenek, más szerepe nincs, ugyanazt tudja, mint az a beadvány, amit az iskola felé írtak.

***

Muszáj elmesélnem: kezdő tanár voltam egy jó iskolában, amikor sok-sok parányi jeggyel megbuktattam a város egyik nagy vállalkozójának gyermekét. A tanévzáró tantestületi gyűlésre vonult be az alpolgármester, a gyűlés abbamaradt, az igazgató hivatott, akinek jelenlétében az alpolgármester megkért, hogy ennek a nagyon fontos embernek a gyermekét engedjem át, hisz át lehet húzni azt a jegyet, s fölé lehet írni egy ötöskét.

–     Alpolgármester úr – mondtam –, ha én egy éven át sok értékelés alkalmával úgy ítéltem meg a magam szakmai tudása alapján, hogy ez a gyermek nem közelíti meg az átmenő jegyet, lezártam pirossal az átlagát, s most átírom, mert ön arra kért, akkor ez egy korrupciós gesztus. Mennyiért tegyem?

–     Vicceltem – mondta.

Sosem lettünk jóban, de tiszteltük egymás humorát.

Forrás: www.pecsma.hu