Cătălin Cherecheșt elítélték. Azt hinnénk, itt van az ideje az ünneplésnek. Hogy majd most, hogy végre, így, hogy megszabadultunk, hogy kivártuk, hogy nagy sokára… És hogy ez majd egy új kezdet lesz.
A Cherecheș-történet lényeges kérdése nem
az egyén, hanem annak közönsége, nem az, hogy bűnös-e a vádlott, korrupt-e az
elítélt, s milyen szövevényes panamázások áldozata lett végül, hanem hogy egy
személyiségnek hogyan sikerült idáig torzulnia a hatalmi játszmákban, miért a
megmagyarázhatatlan népszerűség, honnan ered a tömeges vakság, s hogyan izzadta
ki magából a közösség saját manipulátorát. Mert mi neveljük a diktátorainkat, minden
egyes gesztussal, amikor elfogadjuk ezt a bolond játékot, amikor partnerek
vagyunk. Ez a szimbiózis mindkét oldalról függőségi viszonyt feltételez.
Emlékszünk a jelenetre, amikor elmondja botrányos beszédét az iskola
megszüntetéséről, majd a magyar alpolgármester kezet fog vele, miközben a
közönség megtapsolja. Egy torzuló személyiség manipulatív erejének különös,
groteszk megnyilvánulása volt ez, akkor és ott. És ez még csak a kezdete volt
annak a rókatáncnak, amit korunk Cipollája közönségével művelt a kobalt ég
alatt. Hanyatlásának első hangos, mediatizált megnyilvánulása volt ez. Vele
torzultak azok is, akik a bűvkörében éltek.
A Cherecheș-jelenség látszólag megfoghatatlan
vetülete pontosan ez: a magyar közösség reakciója az őt ért sorozatos átverésekre,
cinikus játszmákra, hivalkodó, nyílt támadásokra, a tehetetlenség, a
hiszékenység, a megalázkodás tömegpszichológiája. Az attitűdnek pedig hithű
tanítómesterei vannak. Álnaiv a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy egy ilyen
embert támogassanak, mert tudjuk, a fejet hajtó, megalázkodó, mindent lenyelő
és nyelni tanító maroknyi hangadónak komoly érdekei fűződnek ahhoz, hogy senki,
de senki ne lépjen a szeretett vezér fenséges tyúkszemére, hisz ez a megegyezés
– heraus mit uns.
És nem, nem a legutóbbi
kürtőskalács-háború lenne a közösségért felvállalt kiállás csimborasszója, a
csetepaté éppoly kisszerű és tragikomikus, mint a Tersánszky-hősök világában az
szokás, a fölösleges látszás, a semmilyenségből való kinyúlkálás gesztusa. Az
olcsó színjáték nem több, mint egy win-win helyzet mindkét közösség
alapértelmezett etnikai hörgéseinek kielégítésére. A parasztvakítás mögött
mindenki nyolc póklábával fogja a székét.
Mi van másnap? Miről szavalnak majd azok,
akik arra buzdítottak egy egész várost, szavazzunk rá, ő eddig is, mindig
kitartott mellettünk, jó a viszony köztünk, majd segít. Akik kezet fogtak, akik
dicsértek, akik színpadon olvasták fel üzenetét, akik nem voltak képesek
eltávolodni tőle akkor sem, amikor vállalhatatlanul viselkedett velünk szemben?
Mert eközben rendben volt, hogy a
diskurzusból egyre inkább kikoptak az érvek, hogy ma bejelenti, hogy ezen a
helyen egy képzőművészeti központ lesz, aztán azt, hogy azon, vagy inkább lesz egy
egész utca, most egy német iskola lesz itt, máskor meg egy kulturális központ,
ma egy kastélyt újít fel, holnap egy falat húz fel. Ma kiáll azzal, hogy sose
lesz itt magyar alpolgármester – majd mégis lesz, vagy lesz, de mégse, ma azt
nyilatkozza, hogy a nyamvadt magyarok nem tanulnak meg románul, és magyarnak
lenni hendikep, és különben is, nem a magyarok alapították a várost – ez
mondjuk tényleg így van – és ezért – no itt kellene valami ok-okozati viszonyt
felfedezni az eszmefuttatásban – a magyar gyermekek nem kapnak minőségi
oktatást. Meg fogják tapsolni a nénik, akik a húszévesre photoshoppolt választási
plakátot is megkönnyezik, ha holnap kiáll egy csokor vörös rózsával a
színpadra, és azt mondja, hogy én is magyar vagyok – miközben múlt héten zsidó,
s azelőtt meg német, mert ugye éppen a Fórum, miután már az összes létező és
magának teremtett pártba be- és kilépett, és újra be. És senkinek nem tűnik fel, hogy a börtönből a
város lakosságához címzett vallomásos levél, a végeláthatatlan lírai bejegyzések,
a bombasztikus monológok, a dühödt kirohanások, a minősíthetetlen hangnemben
lefolytatott tanácsülések, az ordibálva számonkérések, a maratoni bírósági
felszólalások, a megalomán rendezvények és a szappanoperába illő családi
perpatvarok régóta díványért kiabálnak. Hogy egy önmagát hatalmasra növesztő
torz személyiség lejtmenetéhez tapsoltatnak egy egész közösséget. És senkinek,
de senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt az embert rég el kellett volna
kergetni, nem azért, mert a bíróság elítélte egy korrupciós cselekedet miatt,
hanem ennél sokkal többért is. Hogy mindaz, amit tesz, nevetséges. És eközben a
közösség alkalmassá vált arra, hogy bármely népvezért, aki elé áll, ugyanúgy
megtapsolja.
És ha többek előtt elhangzik az ajánlat,
hogy na akkor, tegyük félre a városalapítás és a románulmegnemtanulás kérdését,
megoldom én a magyar iskola ügyét – de… hatásszünet, kis mosoly,
körülvigyázkodás, hogy jön-e velünk a hallgatóság – ahhoz el kell, hogy menjünk
csak mi ketten megnézni azt az épületet. No, akkor üveges szemmel kell tovább
nézni a falon a repedést, mert nem hangzott el itt semmi, csak elfogytak az
érvek, s belengettük a falkavezérség ötletét, a közönségnek szól, nincs itt
semmi látnivaló. A szokásos. Az ember lánya tudjon azonosulni a helyes
attitűddel.
Maradt a kérdés, hogy azóta azok, akik
azonosulni tudtak, mit oldottak meg. Oszt meglett-e az a választási ígéret a
jóbanlevés langymeleg szlogenje alatt?
A világ, amit felépített Nagybányán, már
régóta önjáró. A hallgatás sejtszinten beépült egy közösségbe, s akinek nem
tetszett, elment, a város ezalatt kiürült. Már mindegy is, hogy mit nem
költöztetünk hová. Hogy a fiatalok nem tértek vissza, az nem csupán egy
szórvány-sztereotípia, az ifjúságnak joga van ahhoz, hogy ne legyen kíváncsi
egy magábaroskadt, eladósodott város zéró gazdasági potenciáljára, a decens
életet biztosító munkahelyek hiányára, a kulturális élet terét kitöltő tingli-tanglira,
aminek egyetlen ünnepelt figurája a nagymamák könnyes szemmel megtapsolt
pujumámija, aki egyemalelkét, de szép ember, aki nem tudjuk, mit mond, de olyan
szépen beszél. Maradt, akit végleg sikerült módszeresen elbutítani, maradt,
akit érdekei fűznek oda, s maradt, aki magára tudja zárni az ajtót. Ezzel a
kevéssel már elboldogulunk, ezeknek fogunk rendezvényeket szervezni a
megmaradásért. Küldetés teljesítve.
A Cherecheș-jelenség rétegeit jó szívvel
ajánljuk alaposabb társadalompszichológiai kutatások tárgyául.
 |
Forrás: ziarmm.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése