Mintha fegyverkeznénk az iskolákban, a tanítási órák fegyelmét jogi
intézkedésekkel támasztjuk meg, s győzedelmesen kürtöljük világgá: legyőztük a
nyavalyásokat, elkobozzuk a telefonjaikat, s ha rendetlenkednek, büntiszobába
zárjuk őket. Az idei tanévkezdés szabályzatainak híre nemcsak a sajtóban, de a
közbeszédben, a tanári szobákban és a szülői értekezleteken is a leglényegesebb
beszéd- és vitatéma lett, ami valószínűleg elérte valódi célját: jótékonyan
tereli el a figyelmet az oktatási rendszer valós problémáiról. Mit jelent ez,
hogyan változnak meg észrevétlenül a tanári szerepek, s hogy csapódnak le az
intézkedések? Újabb téma, aminek bárki lehet a szakértője.
A két intézkedés közül a telefonok elkobzásával fogunk gyakrabban
találkozni, a büntiszoba még így is több mosolyt vált ki, mint valós
alkalmazást.
Szögezzük le a legelején: a diákok statútuma, amiben a két új intézkedés
megjelenik, nem megengedő módban fogalmaz, nem azt mondja, hogy a tanár elveheti
a diák telefonját, hanem, hogy a diáknak tilos a tanórán telefont használni, és
hogy a telefonokat a tanóra alatt így s úgy tárolják. És igen, ott van
kivételként, hogy tanári engedéllyel oktatási célokra felhasználható. Tehát
azért mégis. A jelenség szabályozására korábban is voltak próbálkozások.
Mi a baj a telefonhasználattal az iskolában?
Amikor ilyesmit szabályozni kell, akkor a tiltó rendelkezések mögött mindig
rengeteg precedens áll, egy olyan jellemző, társadalmi probléma, amiben a
célcsoport zöme érintett. Nagy gesztussal általánosítunk, s kimondjuk: a
diákjaink függők, a telefon elvonja a figyelmet a tanári magyarázatról, sőt, ki
vagyunk téve annak, hogy felvételeket készítsenek a tanórákról. Ezekre a
problémákra pedig lehetne az eszközelkobzásnál sokkal szakszerűbb megoldásunk
is, hiszen mégiscsak mélyebben ül a probléma, ha ugyan ül, mint amit ezzel meg
tudunk oldani.
Felszámoljuk vagy elmélyítjük a függőséget?
Azt, hogy mi minősül sok telefonhasználatnak és hol a határ a függőség és a
puszta tiszteletlenség között, azt amatőr eszközökkel, szubjektív
kritériumokkal, a magunk boomer-ízlésével határozzuk meg, nem jellemző, hogy a
pedagógustársadalmat e körben felvilágosították, továbbképezték volna valódi
szakemberek. Ha az alkoholfüggő italát kiöntjük az ablakon, valószínű nem
szokik le róla. Akkor se, ha minden nap kiöntjük. A rendszernek egyébként más
függőségekre is felületes válaszai vannak. A telefonok elkobzásával a
függőséget egészen biztosan nem gyógyítjuk: mihelyt a függőnek ismét lehetősége
lesz, eszközhöz jut, sóvárgását enyhíteni próbálja. Hosszú távon tehát a
függőséget nem számoljuk fel megvonással, csupán átcsoportosítjuk a
telefonhasználatot – és mossuk kezeinket. Ezzel megoldjuk, hogy a tanítási órák
telefonmentesek legyenek, fölöttünk tehát nem esik az eső. A bravúros
részünkről az lenne, ha ehelyett megtanítanánk úgy ne használni indokolatlanul
a telefont, hogy közben ott van a padon, lehetősége van rá bármikor kézbe venni,
és szabadon dönthet arról, hogy mikor használja. Ehhez legkevesebb azt kellene
beismernünk, hogy vannak indokolt esetek is. A nagyon szigorú szabályok mindig
dacreakciót váltanak ki, s a tiltott gyümölcs édesebb különösen egy olyan
generáció számára, akikkel amúgy is érzékeny a viszonyunk. Egyszerűbben: az
elkobzásnak nincs az a pedagógiai hozadéka, amiért érdemes lenne felvállalni az
ezzel járó konfliktust, sőt, mellékhatásként számolnunk kell az okostelefonok
felértékelődésének jelenségével is. Ehelyett fontos volna a telefonhasználat (illem)szabályait
megtanítani – amihez persze az eszközre is szükség lenne (sok esetben arra is,
hogy magának a pedagógusnak legyenek ezirányú ismeretei, készségei). El tudom
képzelni, hogy nagyon súlyos függőség, nagyon kicsi gyermek esetén az elkobzás
megfontolandó részmegoldás lenne egy komplex, személyre szabott intervenciós
csomagban, amit egy szakember javasol. Ezekre az extrém helyzetekre valóban
szükséges a jogi keret, fontos szabályzatba foglalni, hogy milyen körülmények
között kobozható el a diák tulajdona, de ennek egészen más, részletekre
kiterjedő tartalma kellene, hogy legyen. Minden más elképzelésünk a témában nem több, mint előítélet.
Mert nem figyelnek ránk.
Rémstatisztikák terjednek arról, hogy hány másodpercre korlátozódott
diákjaink figyelme, egyre nehezebb a hagyományos eszközökkel felkelteni
érdeklődésüket, s ebben a „hanyatlásban” a mobiltelefon csak a figyelmet vonja
el. Valószínű, hogy tapasztaljuk, mióta a mobiltelefonokat elkoboztuk, erre a
célra ugyancsak alkalmas a következő órára pad alatt készülő házi feladat, az
utcáról beszűrődő zaj, a falióra ketyegése, a kioldódott cipőfűző, a tanárnő
sáljának mintája, a padtárs tarkóján imbolygó ruhaszösz, és efféle ingerek,
amiket szintén el kellene kobozni, hogy egy steril környezethez jussunk. Vagy
el kellene fogadnunk, hogy az emberi figyelem – még a miénk is – már csak
ilyen. Nem folytonos. Nem tökéletes. (Itt jöhetne egy fejtegetés a
multitaskingról.) Sőt: az imbolygó ruhaszösz megfigyelése néha tényleg
izgalmasabb, mint amivel mi szeretnénk lekötni a gyermek figyelmét. Lehet, hogy
inkább ezen érdemes igazítani.
Mert levideóznak bennünket
Le. Kétségtelen, hogy meg kell tanítanunk őket a személyiségi jogok
tiszteletben tartására és az adatvédelem néhány szabályára. Sokat segítene
ebben, ha kiépítenénk velük egy olyan mester-tanítvány viszonyt, aminek alapja
valamiféle tisztelet, szövetség, lojalitás, olyan korrekt munkakapcsolat,
amiért mindkét fél megdolgozik. Ha nem lennének olyan botrányos
megnyilvánulásaink, hogy azt videóra kelljen venni. Többségük ok nélkül nem
szökik a torkunknak. Többségünk egyszerűen nem is olyan érdekes.
Használjuk ki a szeparációs félelmet!
Kezdtük azt hinni, hogy milyen jó hely az iskola, mi tanárok egészen jól
éreznénk ott magunkat, csak ezek a fránya diákok ne lennének. Mert nem lehet
egy ideje sarokba és mérlegbe állítani, felemelt kézzel térdepeltetni őket, nem
lehet a pálcát eltörni rajtuk, körmöst, tenyerest, barackot és nyaklevest adni,
fülüket húzni – pedig volna erre igény. (Nemrég meg is szólítottak azzal, írnám
be a tanügyi törvénybe, hogy meg lehessen verni a puját órán, mert már nem
lehet bírni velük.) Ha már oda kell jutni, hogy a rendetlenkedő diák annyira
zavarja a társait s a pedagógust céljaik elérésében, hogy maradéktalanul el
kell távolítani az osztályteremből, akkor meg kell szervezni ennek
körülményeit. Nem ácsoroghat a folyosón a békétlen, mert még meglóg, ott is
randalírozni kezd. Esetleg direkt csinálja. Be kell lengetni, hogy elkerül egy
helyre, ahol valami szörnyella felügyeli, ahol munkalapot kap, és ez neki
rossz, ha még nagyobb süketséget csinál, akkor talán még olvasnia is kell majd
a könyvtárban, jesszus, annál aztán végképp nincs rosszabb. Az első napokban
tegyünk egy látogatást ebben az elkülönítőben, okosan emeljük fel a
mutatóujjunkat, és nézzünk a szemükbe a szemüvegünk fölött: Látjátok,
gyerekek? Ide kerültök majd, ha csúnyán viselkedtek! Ugye senki sem akarja
majd, hogy kitegyem az osztályteremből? És így szépen aktiválódik a
szeparációs félelem. Vagy számoljunk azzal, hogy a kölök ennél azért
értelmesebb szokott lenni, és humorérzéke is van.
Részletkérdések
S akkor meg kell szervezni, hogy ki vegye el, hová tegye, ki adja vissza,
kinek mikor van órája, hogy lesznek biztonságban a drága tárgyak, hogy kerüljön
mindenkihez vissza a sajátja, legyen-e erre külön doboz, szekrény, zsebes
tároló, ruha- és telefontár apró, folyton elveszlődő bilétákkal és unott arcú
nénivel. Van-e megfelelő személyzet erre, s hogyan kell a működési
szabályzatokat, a munkaköri leírásokat, tiltó és büntetőeljárásokat úgy írásba
foglalni, megszavazni, aláírni, lepecsételni, és iktatni, bemutatni, feldolgozni,
tudomásul vétetni, azt is megfogalmazni, aláírni, lepecsételni és iktatni, hogy
azt a legközelebbi tanfelügyelőségi ellenőrzéskor diadalmasan fel tudjuk
mutatni: lám, mi betartjuk? Ezeket az energiákat nem lehetne-e arra fordítani,
hogy megkérdezzük a tanulóifjúságot: Na és te hogy vagy? Mit gondolsz a
világról?
S akkor jelöljünk ki egy teret, ahová majd el lehet különíteni a
rebelliseket, szervezzük meg, hogy ott ki felügyeli, melyik munkaidejében,
melyik végzettségénél fogva, milyen bérezés nélkül tevékenykedik, ki ad az
eltávolított elemnek milyen munkát, azt mikor készíti el, és milyen minőségű
lesz, az egészet ki ellenőrzi és dokumentálja, ha már a tanóráját tartó kolléga
nem volt képes megkérdezni: És te, gyerek, mért csinálod ezt? Tulajdonképpen
mi a baj? Akarsz beszélni róla?
Reakciók.
A jobbakból a humor különböző változatait hozza elő az idei tanévkezdés.
Nevetünk a rendelkezéseken, kínunkban nevetünk, s ezzel hozzászokunk, hogy a
többi rendelkezésen is éppen így nevetünk majd. Nevetünk a „fentről jövő”
sületlenségek újabb hullámán, láttunk már karón varjút.
Mi majd jobban tudjuk. Mást is jobban szoktunk tudni, mint amit az ilyen
dokumentumok előírnak. Mit nekünk? A normatív dokumentumok relativizálódásának
veszélye valós: láttunk
példát rá, hogy kézenfekvő eszközökkel tudnánk megelőzni nagy
sérüléseket, ha egészen egyszerűen állampolgárként viselkednénk, és azt
tennénk, amit a – komolyan vehető – dokumentumok előírnak, s nem akarnánk őket
otthon buherált tízparancsolatokkal helyettesíteni.
Az idősebbekben rögtön aktiválódik a kettős kommunikáció nosztalgiája, ők
majd úgy tesznek, mintha, s majd megsúgják a frankót. Mint a pártgyűlésen, mint
a 14. kongresszus direktíváinak feldolgozásakor. Hiszen mi is változott? Hajszalag,
nyakkendő, karszám, telefonbeszolgáltatás.
A szülők az önigazolás gesztusát látják ebben: végre elveszik a
telefonjukat, mi már olyan régen mondjuk. Otthon is elvesszük, éjszakára is
elvesszük. Komoly iskola az, ami elveszi, a szomszéd Pistike iskolájában is le
kell adni, a miénkben miért nem. Továbbá egyenruha, szigor, diáklépcső, tanári
bejárat és vasmarok. Legalább az iskolában.
A szülők másik, egyre jelentősebb rétege szembefordul az oktatási
rendszerrel, s elszivárogtatja gyermekét külföldre, magániskolákba, valamilyen
alternatív oktatásba, home schoolingba, vagy egyszerűen csak szidja, szidja a
körülményeket kiábrándultságában, és lehetetlenkedik a szülői értekezleten.
Az önigazolók betéve tudják, hány ország s milyen híres iskolák
csatlakoztak az elképzelésekhez. Ők kezdték.
Az élelmesebbjének mindig van egy leadnivaló tartalék telefonja.
A falkavezér vigyorogva várja, mikor küldik büntiszobába társait, időnként
javaslatokat is tesz.
S akkor ott van a pedagógus-társadalom egy indokolatlanul széles rétege,
aki végre kiteljesedhet az intézkedésben: ő majd megszervezi, képes komolyan
venni, tanulják meg a delikvensek, mi a rend, és kiteljesedik egy olyan hatalmi
pozícióban, amit nem volt alkalma gyakorolni jó ideje. Éles szemmel fogja
kiszúrni, melyik az a kolléga, aki alulteljesít a begyűjtésben, és rögtön
jelentést tesz. Rendszeres szólamokban élteti az ötletgazdát, és hittel
hirdeti: itt van már a Kánaán.
RIP digitális kompetenciafejlesztés
Minden romániai tanterv figyelembe veszi az Európai Parlament és az Európai
Tanács 2006/962/EK ajánlását az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákra
vonatkozólag. Ezek egyike a digitális kompetenciafejlesztés. Az általánosan
elfogadott szemlélet szerint a 8 kulcskompetencia fejlesztésében minden
tantárgynak szerepe van, a digitális kompetenciát tehát nem csak az informatika
laborban kell fejleszteni. Ennek szükségessége és főképp hiányosságaink a
pandémia idején mutatkoztak meg a leglátványosabban, a digitális eszközök, az
oktatási platformok használata a tanítási órán ma már alapvető elvárás, a
tanári továbbképzések jelentős hányadának ez a témája, a szempont bekerült a
tanárok értékelésébe, különböző munkacsoportokba való szelekciójának
kritériumai közé. A pandémia jó alkalom volt arra, hogy az iskolákat
felszereljék nagy értékű digitális oktatási eszközökkel, a diákok táblagépeket
kapjanak stb. A rögvalóság viszont az, hogy a jellemzően silány minőségű
okoseszköz-állomány hamar kikopott a használatból, jelentős részük már akkor
sem működött, mikor a felhasználókhoz került, viszont elérte célját: el
lehetett számolni az árát. Ezek ráadásul hamar öregszenek: az első generáció, a
kerekeken sikló fehér okoscsoda valójában nem tudott mást, mint egy fehér
lepedő: vetíteni lehetett rá, ha az embernek videóprojektora is volt hozzá. Az
iskolák zömében ezt ismerik, vagy egy olyan utódját, ami ennél nem sokkal
többet tud. Az eszközök összeszerelése körülményes, s ha nem folyamatosan
használjuk órán őket, akkor több időt vesznek el, amint amilyen pedagógiai hozadékuk
van. A cseppet sem okos eszközökkel boldogtalankodó pedagógus komikus hős, akit
elnéző mosollyal néz egy sereg egészen más fordulatszámon működő kamasz. Az
internethez, okos eszközhöz csatlakoztatható, érintőképernyőként működő
okostábla bizony nincs, nem is lehet ott minden osztályteremben. Az iskolák és
diákok tulajdonában levő oktatástechnológia sokkal butább és sokkal
körülményesebben használható eszköz, mint a saját telefonjuk, ami pedig a
leginkább kéznél van, ha szótárként, szöveggyűjteményként, információforrásként
szeretnénk használni az óra egy töredékében, amivel talán azt is
illusztrálhatnánk, hogy lám, nem kell mindent kinyomtatni (mikor is adtunk ki
utoljára használható szöveggyűjteményeket, továbbá zöldnek kell-e lenni zöld
héten kívül is?), vagy hogy a teljes világirodalom ott lapul a zsebében, hogy
bármikor kereshet egy motívumot, szinonimát, ellenőrizheti a helyesírását,
rákereshet egy információra. Nem helyettesíti az oktatástechnológiát, de
egészen jól kiegészíthetné. Igen, erre valóban meghagyja a lehetőséget az új
statútum, de olyan körülmények között, hogy az egyébként valahol biztonságban
tárolt eszközökhöz tanári engedéllyel lehet hozzájutni, melyeknek pontosan az
az előnyük minden mással szemben, hogy kéznél vannak. A diáknak meg kell
tanulnia azt is, hogy mi minden értelmes dologra használható ugyanaz a telefon,
amin ő hajlamos zömmel csupán játékokat, social média felületeket és funny
videókat fogyasztani. Eközben képes eltévedni egy telefonnal a kezében, nem
tudja, hogy a zsebében van egy jobbacska fordítóprogram, eltéved a rá zúduló
információk tömkelegében, és nem tudja megkülönböztetni a hiteles forrásokat a
manipulatív szándékúaktól. Erre a helyzetre valóban az a legjobb megoldás, ha
elkobozzuk a telefonját.
Mögöttes
jelentések
Az intézkedés rejtett üzenete az,
hogy irányváltás történik, a pedagógiai szituáció újraértelmezése. Míg korábban
nagy erőkkel próbáltuk megértetni, hogy a modern pedagógiában a tanár
mediátor-szerepet vállal a diák kompetenciáinak fejlődésében, hogy már nem ő a
minden titkok tudója, az egyedül érvényes információforrás, aki ex cathedra
kinyilatkoztat, frontális előadásokat tart, „leadja” az „anyagot” és
felkérdezi, hatalmánál fogva igaznak vagy hamisnak, követendőnek vagy
elítélendőnek minősít helyzeteket, és akkor igazán jó tanár, ha képes
rettegésben tartani azokat, akik tanulni szeretnének tőle, íme itt a nagy
visszalépés. Hosszan, nagyon hosszan dolgoztunk azon, hogy megtörjük ezt a néha
többszáz éves poroszos gyakorlatot, és nem állítom, hogy végére értünk volna a
változás folyamatának. A kollaboratív, kreatív, flexibilis, tanuló- és
kompetenciaközpontú pedagógiai elképzeléseket felülírja egy olyan viszony, ahol
a pedagógus hatalmánál fogva elkoboz bármit is a diáktól, hogy cserében
megszerezze a diák figyelmét. A tanári szerepeknek ez az újraértelmezése az
igazi önfeladás. Annak kimondása, hogy nem megy másképp, hogy nem tudunk
fegyelmezni (sőt, hogy a pedagógiai szituációt csak teljes fegyelemben tudjuk
elképzelni), csak telefonelkobzással és büntiszobával, valójában a tanári
társadalmat minősíti, semmivel sem értelmesebb előítélet, mint az, amit a
diákjaink telefonhasználatával kapcsolatban elképzelünk. De sokat mond el arról
is, hogy a tanári szerepet a hatalom gyakorlásának lehetőségeként értelmezi az
a jogalkotó, aki a maga pozícióját szintén a hatalom gyakorlásának szándékával
foglalja el, világlátásában a hierarchikus rend szabályainak betartása és
betartatása a legfontosabb cél.
Nem tudni, a józan ész
asszisztált-e mindehhez, vagy csupán kicsúszott ismét a kezéből. Ez egy
képzavar, igen.
