Személyi kérdésekről nem szívesen. De az, hogy Magyarországon Takaró Mihály
immár semmilyen
befolyással nem bír az oktatás irányítására, egy az erdélyi magyaroktatást
is érintő lépés, ami sokkal több személyi kérdésnél.
A magyarországi oktatási rendszer megújulásának drukkolunk. Szükségessége,
az irodalomoktatás, a magyar érettségi körüli elégedetlenségek híre áthallatszik
a határon. Jó esetben az ilyesmi nem személyi, különösképpen nem ideológiai
kérdés egy magára valamit is adó oktatáspolitikai irányváltásban. Jó esetben az
oktatáspolitikus sem épít saját ideológiát tantervírás és érettségi vizsgatétel
írása címén. Takaró világa ezért sajátos.
Egy ország tantervének megírása nem csupán kánonteremtés. A kánon pedig
talán mégis több annál, mint hogy melyik íróval ápolunk mi, hatalmon lévők
közelebbi viszont, ki a mi fiúnk, s ki nem az, kinek az élete illeszkedik be az
ideológiánkba, s kit tartunk nemzetietlennek. Az ilyesmit ráadásul szakmai
igényességgel, szakirodalmi hivatkozásokkal, tudományos kutatásokra támaszkodva
illik tenni, általában olyanoknak, akiknek azért van ezirányú képzettsége. Takaró
munkásságát e téren éles kijelentéseiből ismerhetjük. Hogy ki a magyar író, ki
nem, ki nevezhető embernek, ki kultúrarombolónak, ki léphet be diákok egész
generációinak tantervébe, ki nem, azt a határ másik oldalán ő szokta volt megszabni.
Nyilvános zsidózásai, Wass Albertről, Herceg Ferencről, Márairól, tett ominózus
kijelentései kínosak ugyan, de csak ha figyelünk. A karizmatikus személyiség, a
lendületes stílusú előadót jól ismerik a Duna TV itteni nézői, szavait áhítattal
itták erdélyi pedagógusok százai (is), akik a sátoraljaújhelyi Rákóczi Tábor vendégeiként
egy afféle összmagyar pedagóguskonferenciának álcázott fejtágítón élvezték a
háromcsillagos szolgáltatásokat, és lelkesen sétáltak át az összetartozás
hídján, kézenfogva. A rangos meghívott előadó cserében olyan új, soha nem
hallott érdekességekről beszélt, amelyeknek nemhogy szakirodalmuk nincs, de alapvetően
meghamisítanak tényeket, önkényesen ki és átminősítenek életműveket. Az ember
persze lehet szélsőjobbos. Egy tanterv azonban nem. Ha egy kormányváltás meg
tud dönteni egy tantervet, az a tanterv nem arról szól, amiről szólnia kellene.
Takaró vétke, bár kétségtelenül nagy, nem merül ki vállalhatatlan
irodalomtörténeti állításaiban. Az ő irányítása alatt történt ugyanis az a pálfordulás,
ami a tantervi szemlélet radikális átalakulását eredményezte. Az Európai
Parlament és az Európai Tanács 2006/962/EK ajánlását az egész életen át tartó
tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákra vonatkozólag Magyarország ugyan
deklaratív szinten elfogadta, a kompetenciafejlesztést az utóbbi évek
oktatáspolitikája azonban sutba dobta, s megmaradt az ismeretek átadásánál. Ez
a szemlélet az életrajzközpontú, memoriterekre épülő „leadást” favorizálja,
amelynek célja nem az, hogy a diák a művekkel való dialogikus találkozásban
alakítsa ki saját olvasatát, hanem az, hogy elsajátítsa azt az ismeretanyagot,
ami megszabja, hogy miről mit kell gondolnia. Ki „nagy” és ki „kicsi”, ki „nemzeti”
és ki… − no erre Takarónak megismételhetetlen jelzői vannak, miközben az
identitást folyamatosan valamivel szemben definiálja. Erről szól a tanterve, melyben
a kompetencia szó ugyan négyszer (!) is előfordul, különböző, többnyire köznapi
jelentésekben, az, hogy ez milyen specifikus kompetenciákat takar, milyen
tanulási tevékenységeket feltételez, nem derül ki, de hogy milyen írók műveivel
kell foglalkozniuk a tanároknak, igen, sőt, az egyes osztályok tartalmai a „kötelező
olvasmányok” és a „memoriterek” listájával zárulnak. Innen nézve muzeális
értéke van egy ilyen tantervnek. Műfajilag egészen biztosan definálhatatlan.
Nem lehet tehát más az érettségi tétel sem. (Sőt, azok a digitális világban
határtalanul ránkömlő „oktatási segédeszközök” sem, amelyek a művek értelmezését
az írók magánéleti botrányainak boncolgatásával helyettesítik, két percben
elmesélik a művek tartalmát, és kritikátlanul beépülnek az erdélyi magyarórák
eszköztárába is.) A botrány tárgya tehát nem is az, hogy Herczeg Ferencet be
kell tenni a tantervbe, vagy ki kell venni onnan, hanem az, hogy egyáltalán
mért van szó Herczeg Ferncről, avagy hogyan veheti át egy privát kánon a
kognitív folyamatok, szociális készségek, attitűdök, viselkedésminták fejlesztésének
helyét. Ezt valahogy így látjuk a határ innenső oldalán, egy olyan állam
kisebbségben élő polgáraiként, amely velünk szemben ideológiai természetű
elvárásokat a tantervvel kapcsolatban nem fogalmazott meg.
A határt sűrűn emlegetem, mert a tanterv (ennek folyományaként a tanítási
tartalmak, a tankönyvek) és az érettségi tétel ad definitionem határtisztelő.
Beszélhetünk nemzeti irodalomról, ha úgy tetszik, de az irodalomtanítás az
inkább országos, éppen ezért: minden ország minisztériuma szabja meg, mit
tartalmazzon a tanterve, érettségi tétele. Kivéve, ha az ember birodalmat épít.
Mert Takaróban erre volt szándék. A határon átnyúlás gesztusait az ilyen
kérdésekben mi persze gyakran tapasztaljuk, időnként akár pozitív kontextusban
is. Ez nem volt az. Takaróval egyszer találkoztam személyesen, bár ugyanazt a
munkát végezzük a határ két oldalán. 2019-ben, Szatmárnémetiben. Egy
meglehetősen nagy költségvetésű konferencia keretén belül a Kárpát-medencei
Magyartanárok Kulturális Egyesülete égisze alatt mutatta be elképzeléseit A Kárpát-medencei
magyar irodalom egységes tanításának igényéről. Mi többnyire tantervelméleti,
tantervtipológiai előadásokra számítottunk, és arra, hogy jó gyakorlatokat
mutathatunk be egymásnak, ő azzal a felvetéssel jött (késve, teszem hozzá, mely
idő alatt egész stábja mentette a kínos helyzetet), hogy az irányítása alatt készült
tanterv hogyan lépne érvénybe a teljes Kárpát-medencében. S mivel ilyen ország
nincs, az egyes minisztériumokon hogyan kellene ügyesen átnyomni, mintegy sajátunkként
az elképzelését. A nyilvános felvetés után, egy privát helyzetben ért a két
kérdés (mely az is lehet, hogy három): „Na? Mi kell? Mennyi kell?” Hát így.
Mennyiért nem eladó a Grund?
A sajtóból olvastuk
aztán, hogy tudtunkon és szándékunkon kívül megegyeztünk volna abban, amit az
áldásunkkal legitimizálni kívánt Takaró.
Ehhez képest van Erdélyben (Romániában) egy olyan magyar nyelv és irodalom
tanterv, amely a szakmai minőséget és az ajánlott művek esztétikai értékét
helyezi előtérbe, amelynek engedélyeztetési procedúráját féltő figyelemmel
kísértük, nehogy azt eltérítsék Takaró idenyúló kezei, és melyre érdemes vigyázó
szemeiket vessék most azok, akik a határ másik oldalán újragondolják,
remélhetőleg immár ideológiáktól függetlenül, annak tudatában, hogy mit vár el
egy mai, modern tanterv, hogy mi célból kívánnak irodalmat tanítani a
gyermekeiknek.
