Mennyit ér a költő a Gutin lábánál?

A szöveg a nagysomkúti református templomban hangzott el 2013-ban.

Ünnepelni érkeztünk Szilágyi Domokos születésének 75. évfordulóját Nagysomkútra. Pedig maga a költő is bájos eleganciával tagadja meg saját szülőföldjét. „Nagysomkúton születtem, de nevén kívül egyebet nem tudok róla. Pár hónapos voltam, midőn szüleim Magyarláposra költöztek. Ebben a Cibles alji, vegyes lakosságú községben nőttem föl (…); és hát tulajdonképpen ezt tarthatom szülőföldemnek.“

Nincs ezzel egyedül Szilágyi Domokos. Valamiért a Gutin lábának szép vidékét megtagadta minden szülötte. A szintén szolgálati ügyben az isten háta mögé helyezett Németh László-szülők sem tudhatták, rövid számüzetésük teszi majd híressé Nagybányát. Ám az alig kétévesen a várost elhagyó Németh László szintén új szülőföldet választ magának: Mezőhegyest. S bár kamaszkorában visszatér, első szerelmét itt éli meg, igazán sosem kötődik Nagybányához. Mi középiskolánk, könyvtárunk nevében őrizzük emlékét, s megkoszorúzzák diákjaink minden évben emléktábláját.

Azt mondhatnánk, sokkal „nagybányaibb” a festőnek induló, mégis íróvá lett Tersénszky Józsi Jenő, aki maga mondja, hogy „a világ legbájosabb városá”-ban született. „Sohasem volt magyar író, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky.” – mondja róla Móricz Zsigmond. Kétségtelen, hogy a leghitelesebben ő ragadta meg a századforduló kisvárosi hangulatát A félbolond, Igaz regény című írásaiban. S mégis, amikor az évtizedek óta Budapesten élő Tersánszkyval interjút készít Szász Károly, arra a kérdésre, hogy mikor tér vissza szülővárosába, a legnagybányaibb író diplomatikusan hárít: „Bennem szülővárosom úgy él, ahogyan gyermekként, ifjúként  megismertem, megszerettem. Tudom, hogy – mint annyi más – ez a város sem az már, mint ami akkor volt. Nem szeretném ezt a bennem élő képet összetörni.” Mi emléktábláját őrizzük a Szentháromság templomban. Szülőházát nem, az rég áldozatául esett a városrendezésnek, ahogy a Németh Lászlóé is.

A magyar könyvnyomtatás meghatározó alakja, Misztótfalusi Kis Miklós is addig él itt, míg tanulmányait végzi. Külföldről való hazatérte (az övé, az Apáczaié, a Kőrösi Csoma Sándoré valahogy így, sajátos generációs jelenségként) egyfajta hőstett, mit így ír le a Mentségben: „Ily nagy csorbaságot látván azért nemzetemben, hogy a scholákban sok nyomorgásommal szerzett tudománykám is teljességgel rajtam ne vesszen, mihelyt megértém, hogy már Isten a keresztyéneket annyira segéllette, hogy Erdélyről is elvetették már a pogányok igáját, odahagyván én a zsíros koncot, jó reménség alatt hazajövék.” A „haza” azonban nem a poros levegőjű kisvárost jelenti többé számára, hanem Kolozsvárt. Érthető. Mi tiszteletére kis múzeumot rendeztünk be a misztótfalusi lelkészlakban, s őrizzük emléktábláját a templom falai közt.

Mint ahogy Sylvester Jánosét is Szinérváralján, ki nem visz el tőlünk egyebet a nagyvilágba, mint a szép í-ző nyelvjárást, hogy megírhassa első magyar hexameterünket: „Próféták által szól rígen az isten”, meg az első magyar grammatikát, s híres bibliafordítását. – haza sosem tér.

Lendvay Márton sem tér vissza soha sem első Bánk bánként, sem Rómeóként Nagybányára.

Keressük őket a Házsongárd hantjai között, s a Farkasréti temetőben. A Gutin lábához nem meghalni jártak nagyjaink - születni illett itt, s vendégségbe jönni, mint Petőfi, a nászutas, s az őt legendába író Jókai, a jóbarát, Liszt Ferenc, s Teleki Blanka, a bohém festők egész hada, Krúdy Gyula, ki innen vitte magával a Pokoliu-legendát, Kiss Jenő és Bródy könyveinek illusztrációit, Dsidának s Radnótinak csupán egy futó délutánnyi édes nyugalom jutott. Valamivel mégis vonzotta magához a festői kisváros a költői lelkeket. De csupán rövid időre. Megállapodni itt, alkotni itt, megöregedni senki sem vágyott ide.

Mi őket ünnepeljük, az ő emléküket őrizzük, bánkódunk, mint a nemrég elpusztított Ferenczy-Mikola ház esete kapcsán, s mégis tartok tőle, hogy saját helytörténeti emlékeink többet mondanak az egész nemzetnek, mint nekünk, bányavidéki, láposvidéki magyaroknak. Keressük, ami nincs, s nem találjuk azt sem, ami lenne. Keressük, naiv turistákkal együtt a híres nagybányai festőiskola nyomait. Mit találunk? Miért várjuk el, hogy többet találjunk most, mint ami egykoron ott volt? Nem többet, mint egy fásszínt, néhány öreg műtermet, néhány alkotásra teljesen alkalmatlan rozzant bányászházat, mit egykor a festők bérelni tudtak. S széthordott képek, vázlatok ezreit. Ennyi maradt.

Miért maradt volna több Szilágyi Domokos szülőházából? Harmincegy jelentkező közül Magyarlápos református gyülekezete az édesapját választotta lelkipásztorául. Csoda-e, hogy örömmel, s nagy terveket szőve hagyják el a somkúti szórványt?  Csoda-e, ha a “Pestre fuss!” versenyben az ifjú tanárembert, Németh Józsefet is elrángatja innen többre vágyó felesége, s viszi magával a “mi” Németh Lászlónkat?  Vagy lett volna a “mi” Sylvesterünkből, Misztótfalusinkból, Lendvaynkból az, ami lett, ha el nem hagyják ezt a festői szépségű, de provinciális hangulatú kisvárost? Mi itt nem a szülőföldjét megtagadó, a boldog gyermekéveket máshol megélő, a Batizt, Szatmárt, Bukarestet, Kolozsvárt hazájának érző Szilágyi Domokost ünnepeljük, hanem azt a négy hónapot, mit itt töltött, a „hazatérő” Szilágyi-családot, a régi nagysomkútiakat, kik még emlékeznek rájuk, s azt a keveset, mi belőle nekünk jutott.

Kevés az ok az ünneplésre? Futó állomása ez csupán a rangos ünnepségsorozatnak? Nincs egyebünk. S az sem elítélendő, ha egy kis szórványközösségnek többet jelent az ebben a sajátos nekro-logikában óriásivá növesztett Szilágyi Domokos, mint magának Szilágyi Domokosnak a szülőhelyét jelentő szórványvidék.