Hogy az
idei igazgatóvizsgák abszurditása után nem jöhet újabb zseniális ötlet a
minisztérium berkeiből, azt csak a naivabbak remélték. Íme ma részesei
lehettünk egy újabb intézkedésnek,
aminek feltételezett célja a korrupció megelőzése és a hatalmaskodó főnökök
fülön csípése, mert aki „funkcióban ül”[1],
az csakis korrupt, arrogáns, esetleg hazug lehet.
Értékelik tehát az
újonnan kinevezett igazgatók munkáját, azokról van itt szó, akik az ominózus
vizsgákon sikeresen teljesítettek, tagjai az oktatási menedzsment szakértői
testületnek, értékelhető önéletrajzuk van, vizsgán bizonyították, hogy munkájuk
során IQ-juk keletkezett, betéve tudnak mindent az angolszász oktatásmenedzsment
problematikájáról a megadott könyvészet szerint, sőt, egy menedzseri tervet is
képesek bemutatni. No, hát ezeknek az
embereknek a munkáját, akikkel tavasszal kettős munkaszerződést kötött a tanfelügyelőség
és a polgármester, nyilván nem lehet a korábbi módszertan szerint értékelni,
nosza írjunk újat! Hogy a minisztérium ezzel foglalkozó főosztályán mekkora
kreativitás potenciál rejtőzik, azt csak az ilyen metodológiákból lehet
sejteni. Az éves minősítést ugyanis nem csupán a szerződésben foglalt
kötelezettségekre alapuló értékelési kritériumok sorozatának való megfelelés
alapján lehet megszerezni, nemcsak egy méretes beszámoló, s az ehhez tartozó
szkennelt, CD-re másolt bizonyítékok leadása szükségeltetik, hanem egy olyan
konzultáció, melynek során az előre kinevezett, tanfelügyelőkből álló
bizottságok az egyes iskolákban minden alkalmazottól (tanároktól, irodai személyzettől,
karbantartóktól) és a helyi tanács képviselőitől[2]
azt kérdezik meg: mi a véleményük az iskola menedzsmentjéről. Erről készül egy
jegyzőkönyv, ez része annak a dossziénak, ami alapján az igazgató az éves
minősítését megkapja.
A „mi a véleményük
az iskola menedzsmentjéről?” kérdés a mérőeszköz. Ezzel mérnek valamit a
tanfelügyelők. Hogy ez minek a mérésére alkalmas, nem igazán tudni.
Az igazgatók
értékelését szabályozó metodológia homályos utalást tartalmaz egy ezután
kidolgozandó procedúrára. A procedúra felsorolja azokat, akiket erről feltétlen
meg kell kérdezni. Eleve kivitelezhetetlen, hogy minden alkalmazott azonos
időpontban ugyanott legyen, hogy kifejezhesse véleményét, mert ezalatt vajon ki
vigyáz az ovisokra? Vagy ki tölti le az érettségi tételeket? Esetleg ki
szóbeliztet? Vagy akkor hamar kiszökik a vizsgáztató tanár a vizsgáról, gyorsan
kifejezi a véleményét az igazgatójáról, és visszaszökik végezni a munkáját? Az,
aki ezt így elképzelte, felmérte-e, mivel jár ez? Ezen a héten a
tanfelügyelőség teljes apparátusa bejárja a város és vidék minden iskoláját,
hogy meghallgassa, kinek mi a véleménye az igazgatójáról. Közpénzből játsszuk
ezt egymással, ne feledjük, nemcsak fizetést kapnak ezért a felmérők és felmértek,
de jelentős utazási költségek is felhalmozódnak. Hogy ugyanezen a héten
egyébként az érettségi szóbeli szakasza zajlik, a VIII. osztályosok
konzultációi, a VIII-os vizsga előkészítése, az átlagok lezárása és a nem kis
szervezést jelentő tanévzárók, az teljességgel lényegtelen: van idő.
De talán nem is ez a
legnagyobb probléma, hanem a mérőeszköz fölöttébb alkalmatlan volta: az
ántivilág pártgyűléseire emlékeztető összejövetel legföljebb arra ad ihletet, hogy
mindenki udvariasan körbedicsérje igazgatóját, ki-ki képességei szerint, ki
cirkalmasabban, ki darabosabban: megfeleljen az elvárásoknak, biztosítsa a
főnököt lojalitásáról. Sejtem már, hogy lesz, aki erre otthonról készül, s
igazgató is akad, aki beépít magának néhány szószólót. Apróbbacska zavart
okozott, hogy a bizottság nem volt tisztában azzal, hogy maga az igazgató
mindeközben jelen lehet-e, és ha igen, akkor miért nem. Hol van az szabályozva?
Meg aztán az sem teljesen világos, a vélemény alkotásának mik a kritériumai? Az,
aki véleményt mond az igazgató munkájáról nyilvánvalóan csak a saját viszonyát
tudja jellemezni, az őt érintő problémákat tudja felsorolni, melyeknek okozója
többnyire nem is az igazgató, hanem a rendszer maga. S ahogy az igazgatóvizsgák
elképzelésében is fontos szerepet kapott a menedzserválasztás demokratikus
volta[3],
úgy itt is demokratikus minősítés történik. Persze annak a kockázatnak a
felvállalásával, hogy minden, ami demokratikus, természeténél fogva
szakmaiatlan. Azoknak, akik ezen a héten véleményt mondanak igazgatóikról szerte
az országban, legtöbbször fogalmuk sincs arról, miről szól egy igazgató
munkája, mert fogalmuk sem kell legyen.[4] Sokszor mondom, hogy az
igazgató egyik legfontosabb törekvése éppen az kellene, hogy legyen, hogy
kiszűrje, amit csak lehet, s ne hagyja, hogy a tanári karon csapódjon le a
rendszer összes fonáksága, hogy azok a munkájukra tudjanak koncentrálni. Arról
tudnak viszont beszámolni, hogy milyen a saját viszonyuk az iskola vezetésével,
korrekt, baráti, kollegiális, bennfentesnek érzik magukat, vagy ellenkezőleg: fékezi
munkájukat, korlátozza lehetőségeiket. Erről azonban igazán, őszintén ilyen
keretek között senki sem nyilvánul meg. Nem tudom elképzelni a személyeskedésnek
azt a szintjét, ahol bármi is felszínre tud jönni egy iskolában létező problémahalmazból,
ha azt így kérdezik meg. Nem hiszem, hogy ha valóban van hatalmaskodó, korrupt,
személyiségzavaros kolléga a szakmában, azt ilyen formán eladják kollégái. Az,
hogy egy így jegyzőkönyvezett esetlegesen negatív véleménynek mik a konkrét
következményei, szintén nem szabályozza sem a metodológia, sem a procedúra, nem
tudni, így, a viharos vizsgák után, egy rivalizáló, elejtett, személyes
sérelmekre alapozott kritikának ki és milyen formában néz mögé, ki keresi
vissza a forrás szavahihetőségét, objektivitását, és egyáltalán: van-e még
igény az objektivitásra az igazgatók értékelésében.
A másik oldalon
tanfelügyelők egész hada telefonál és szervez hétvégén éjszakába nyúlóan, egyeztet
és alkudozik az időpontok fölött, meghallgat egyenként minden igazgatói
reakciót, elmagyarázza vasárnap esti bambultságából ébredő igazgató kollégáinak,
hogy tényleg, igazán, ez nem valami félreértés, és nincs kandi-kamera, holnap
mi ketten tényleg ezt fogjuk játszani egymással, igen-igen, én is tudom, hogy
képtelenség, egyszóval sok-sok energiát öl bele egy olyan megaakcióba, amelynek
értelmét és felhasználhatóságát ebben a pillanatban maga sem látja pontosan. De
sebaj, küldték, hát csinálja. Volna jobb dolga is, de arra nem ér rá.
Mindeközben
megjegyzem, sérelmem nem személyes: köszönöm kollégáimnak, akik felül
emelkedtek a helyzet formalitásán, és reális értékelő véleményeket adtak,
gyorsan és operatívan, köszönöm tanfelügyelő kollégáimnak, akikkel utólag, a
helyzet ürügyén kedélyes beszélgetést kezdeményeztünk az igazgatói irodában,
persze jó volt találkozni, emlékezni a közös munkákra, felidézni egykori
emlékeket – eltelt ezzel is tíz vidám perc, s közben az érettségi tételek is
megérkeztek. Dolgozzunk tehát, mert ilyenekre nincs idő. Köszönjük ismét, ó
áldott minisztérium!
[1] Szerintem inkább: egy ügyért dolgozik.
[2] akik legyenek szívesek ezért az iskolába
fáradni
[3] Jelen lehetett tanár, diák, szakszervezet
képviselője, helyi tanács képviselője, szülők képviselője, egyszóval mindenki,
akinek nem szakmája az oktatásmenedzsment.
[4] Ne feledjük el, hogy az igazgatói vizsgák
során a kutya sem kérdezte meg a tanári karokat, kit akarnak igazgatónak, kit
jelölnek, kit ajánlanak, kit nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése