Fülbemaló

Csak éppen bedugom a fejem a Híd utcán a napközis csoportba megkérdezni, van-e valamire szükség, de már ugrik is a nyakamba, mikor meglát, s visítja, hogy szia. Hároméves, nincs tíz kiló, itt van nálunk, biztonságban. Már nem sír. Azóta kisimult, felbátorodott, mosolygós, csodaszép.  Úgy kapaszkodik belém a pehelysúlyával, hogy nem is érzem, mikor félresimítja a hajamat. De szép a fülbemalód! Micsoda? – mosolygok – a fülbemanóm? Fül-be-ma-lód. Olyan szépen artikulál, hogy hagyom. Ami ilyen erővel akar fülbemaló lenni, annak hagyni kell, hadd legyen. Én is szeretnék ilyen fülbemalót, pont olyat, mint a tied. Értem én, hogyne érteném. Hát persze. Látom, nincs kifúrva a kis füle, mondom is neki, hogy azt most rögtön nem lehet, mert nincs mibe akasztani. Akkor fúrjuk ki! Az fájna neked. Az nem baj, ha fáj, mondja, én azt kibírom.

Milyen igaz...