(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a tanévnyitó ünnepségen)
Ünnepel a Németh László Elméleti Líceum. 20 évvel ezelőtt
jött létre ez az intézmény, sokunk álma valósult meg akkor. Viszonylag későn,
amikor a nagy erdélyi iskolák, önálló magyar líceumok már rég léteztek, Nagybányán
sikerült létrehozni egy olyan elméleti líceumot, amely végre egyesítette a több
iskolában tagozatként működő magyar osztályokat. Erről, az alapítás
pillanatairól, az egy évig húzódó épületfelújításról, berendezésről, a harcról,
cselről és kitartásról ebben az évben, úgy tervezzük, sokat fogunk beszélni:
megszólaltatjuk azokat, akik akkor az iskola ügyét felvállalták, akik akkor
tanítottak, akkor tanultak. Készülünk emlékkönyvet kiadni és kiállítást
szervezni. Az iskola 20 évét együtt ünnepeljük az Anyanyelvápolók Erdélyi
Szövetségével, akik idén itt, Nagybányán szervezik országos rendezvényüket, A
Magyar Nyelv Napjait, 20 éve veszünk részt versenyükön, a Kőrösi Csoma Sándor
Anyanyelvi Vetélkedőn. A májusi rendezvény kiváló alkalom arra, hogy a magyar
nyelv tanításának legerősebb nagybányai bástyáját együtt ünnepeljük. Üzenetünk
egyértelmű: az iskola célja, hogy minden magyar gyermek otthon érezze itt
magát, minőségi oktatást kínáljunk a nagybányai és környékbeli gyermekeknek. Az
iskola és a mögötte álló közösség idén együtt mutatja meg erejét. A 20.
születésnapunkra új épületet kapunk. Az egykori református iskola hosszú
csipkerózsika-álom után ébred: az államosítás után negyven évig úgy használták,
hogy semmilyen felújítás nem történt. Az elhanyagolt épületnek veszélyessé vált
a fűtése, statikája, elpusztult egy szárnya. A visszaszolgáltatás után éppen
állapota miatt húzódott olyan soká a közösségben a vita, hogy milyen funkciót
is adhatunk ennek az épületnek. Válság, megszorítások, pénztelenség, egyfajta
közösségi depresszió hangulatában nem az épület újult meg, hanem olyan
kiáltvány íródott, mely éles kritikával illette az iskolát. Tudtuk, hogy ez
éket ver a város és a tanárok közé, hogy nem ez az út, hogy nem ez a megoldás.
A felújítás, bár több hullámban mégiscsak nekifutottunk, forrás híján nehezen
haladt. Be kell vallanunk, magunkat is nehezen győztük meg, a tanári karral még
sokáig vitáztunk. Közben láttuk, amint egyre fogynak a gyermekeink a Petre
Dulfu Általános Iskolában, míg egyszer végül nem jött létre egy előkészítő
osztály. Nem volt mire várni. Az egyház, az iskola és az önkormányzat ekkor
döntötte el, hogy a sok elképzelés közül azt választja, ami a közösség
legégetőbb problémáit a leghamarabb tudja megoldani: akkor dőlt el, 2014-ben,
hogy a környékbeli román óvodákban működő csoportok és a cintermi magyar
osztályokkapnak itt helyet, hogy szilárd alapokat építsünk annak a Németh
László Elméleti Líceumnak, amelynek akkor még csak felső tagozata és
középiskolai osztályai voltak. Sokat, nagyon sokat változott az iskola azóta. S
bár akkor úgy reméltük, az épületet szeptemberben már használhatjuk, hamar
kiderült, hogy állapota miatt komolyabb felújításra lesz szükség, mint mi
gondoltuk. De elkészültek a tervek, aláírtunk egy szerződést az egyházzal –
amit azóta még aláírtunk néhányszor, s az önkormányzat döntése alapján az
óvodacsoportok és osztályok intézményi szempontból már hozzánk tartoztak. A
nyári kudarc újabb akadályt gördített elénk: meg kellett oldanunk, hogy a
gyermekek itt, a líceum épületében osztálytermeket kapjanak, összébb húzódtunk
hát, s évekig azért gyűjtöttünk, pályáztunk, hogy megfelelő berendezésük
legyen. Vannak óvodás csoportjaink, akikkel először kerülünk egy épületbe, a
Waldorf csoport kalandos befogadásáról azóta is sokat mesélünk. Nem volt év,
hogy ne költöztek volna. Rengeteg pénzt költöttünk arra, hogy az ideiglenesség
állapotát biztosítani tudjuk, szívesen költöttük volna ezt a Híd utcai
épületre. Aggódtunk azon, hogy mi lesz majd a kicsik-nagyok együttélésével, s
örömmel láttuk, hogy aggodalmunkra semmi ok nem volt, azóta sok-sok megható
jelenetről számoltunk be. Viták, félelmek, nézeteltérések jellemezték azokat az
éveket, akikor az építkezés pénz híján leállt. Tagadhatatlan, hogy ezt a
feszültséget a kilátástalanság és a hiábavaló ígérgetések gerjesztették.
Adománygyűjtések, jótékonysági estek, kétségbeesett nagy akarások ellenére is
csak lassan haladt a munka. Mi itt jól érezzük magunkat, vigasztaltak a
gyerkőcök, pedig tudtuk, lehetne igazi otthonuk. Mikor? – kérdeztem folyton,
mikor? – kérdezték tőlem a szülők. Aztán egyszercsak eljött az az akkor, amikor
a félkész építkezéshez újabb pénzforrás érkezett. Mikor gőzerővel nekifogtunk a
munkának, akkor vált csak világossá, hogy mennyire fontos volt a sok adomány, a
folyamatos munka, az időszak, amit mi válságként éltünk meg, milyen nagy
hasznunkra vált. Voltak tervek, voltak jóváhagyások, volt közös szándék.
Március óta zajlik az építkezésnek a legújabb hulláma folyamatos egyeztetés,
folyamatos együttműködés mellett. Az akadályok nem tűntek el előlünk, a viták
sem szűntek, mi sem lettünk szelídebbek, de haladtunk. Szerettük volna azt
mondani: kész. Vágytunk arra, hogy csettintésre meglesz. Én magam sem tudnám
felsorolni mennyi mindenre kellett gondolnunk, amire sosem gondoltuk, hogy majd
gondolnunk kell. Hogy az iskola mögött egy új, hinni tudó, támogató szülői
közösség áll, arról leginkább akkor győződtem meg, amikor együtt döntöttük el:
nem baj, hogy sokminden ideiglenes még, vállaljuk, hogy ott kezdjük a tanévet.
S hogy mit jelent konkrétan a szülői akarat, azt a legnagyobb maghatódottsággal
tapasztalam meg múlt szombaton, amikor özönlöttek az iskolák udvarára a
segíteni akarók.
Ma nem tudom mondani, köszönöm. Mert egymásnak
köszönhetjük idők végeztéig. Pedig nem egymásért tettük. Nem nekem van iskolám,
hanem ezeknek a gyermekeknek, nem magamért tettem, ha tettem, hanem mindig
rájuk gondolva. Legalább annyira kellett az iskolának az épület, mint az
épületnek az iskola, a közösségnek a gyermek, a gyermeknek a közösség, a
politikusnak a szép feladat, a feladatnak a politikus. Ha igazán adni akarunk,
adjunk számolatlanul, adjunk önzetlenül, halkan, nem harsogva, és soha ne
felejtsük el, hogy mindannak, amit teszünk, egyetlen értelme van: gyermekeink
öröme.
Foto: Pongrácz Panni |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése