(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a Németh László Elméleti Líceum Híd utcai iskolaépületének avató ünnepségén)
|
A történet alapja
az építő áldozat hiedelme. A régi embernek az a hite, mely szerint maradandót építeni
áldozat nélkül nem lehet. A motívum a mítoszok világában vándorol, az embernek
a szellemvilággal való küzdelmét értelmezi. Gyökerei olyan mélyen nyúlnak
vissza az emberiség közös tudattalanjába, hogy fel-felbukkanó utalásokban
különböző kultúrákban, különféle műfajokban más-más nyelveken jelenik meg, a
pogány varázslat vallásos szokásokká szelídül a húsvéti bárányáldozatban, a
kínaiak a Nagy Falhoz kötik beépített áldozataik szellemét, a hinduk kapuik
oldalába temetik az áldozatot, az ősmagyarok a küszöb alá temettek, a kőművesek
hamut kevernek a mészbe. A mai ember már
csak virágcsokrot köt új háza tetejére, házavatót tart, iskolaavatót. Mert
tudja, áldozat nélkül nem lehet építeni. A magyar nyelvterület keleti részén
elterjedt, a falba épített asszony motívumát variáló mondát a Kaukázus
vidékéről hozzuk magunkkal, innen balladaként terjedt el a balkáni népek
kultúrájában, a számunkra legismertebb változatában Manole mester építi Arges
kolostorát 9 kőmívessel, az albán változatban
3 kőműves tanakodék össze azon, hogy egy édesanyát, Rozafát a falba építse, de
ismerjük a történet bolgár, szerb, horvát, görög, grúz, mordvin változatát is. Míg
a roman változat Manole mestere dokumentálható, mi más, mint örmény
származású létező személyiség, a mi
mesterünk mítikus hős, jelképes alak, archetípus. A ballada motívumai szabadon
felcserélhetőek, egyes változataiban, például az ikafalviban egy ismeretlen
tornyot rak Kőmíves Kelemen, legendája nem kötődik egyértelműen Déva várához:
Elindult, elindult, tizenkét kőmíves Híres torony helyré, híres torony rakni”. Kisborosnyón
mondják: “Szép piros véreddel meszet kell ótani./ Úgy áll meg a torony, a nagy
bécsi torony.” Állhat az a híres torony bárhol, Déván, Bécsben, Nagybányán, Kőmíves
Kelemen alakja jelkép, a munkájáért áldozatot hozó, közös törvényüket sajátmaga
ellen fordító, önmaga döntését háromszor elátkozó mesterember, alkotó művész
jelképe. Vívódása, tépelődése, átka és lelkiismeretfurdalása máig aktuális kérdéseket
vet fel:
Etikus-e az a
törvény, amit tizenkét kőmíves tett, avagy meddig tart a kollektív felelősség?
Az áldozat mindig az egyéné – a győzelem a csapaté. Szörnyű tette egy
irracionális döntés eredménye, a nagy közös akarás tragédiához vezet. Törvény-e
az, amit tizenketten akarnak? S kire nézve törvény? Az áldozatra is? Hol éli
meg Kőmíves Kelemen a valahová tartozás élményét? Kihez hű? Kinek hazudik? Mit
él át, mikor újra és újra leomlik a fal? Miért építi mégis újra? Hogyan működik
a tizenkét kőmívesek csoportdinamikája? Hol áll ebben a csoporban Kelemen kőműves?
A ballada legismertebb változatában mi a demokratikus vállalkozást ismerjük:
tizenkét kőmíves összetanakodék. A kibédi változat viszont így szól:
Kőműves Kelemen reggel felkel korán, s a tizenkét emberire szól: –
Gyertek ide hozzám! Odamentek az emberei.” Úgy sejtjük, körülbelül ő a főnök.
Minden
valószínűséggel legrégibb, esztétikailag legértékesebb balladánk főhőse sokkal
több, mint balladahős. Történetében rengeteg kulturális utalás, etikai, pszichológiai
reteg filcesedik össze. Sorsa az önmagával, végzetével küzdő hős lélektani
folyamatát mutatja be: alkotni akar, s pénzt keresni. Tenni és nyerni. Inkább
csak nyerni. Kőmíves Kelemen nem a közösségért épít, nem az örökkévalóságnak,
nem az ellenség ellen. Nem. Fél véka ezüstért, s fél véka aranyért dolgozik. S
a bravúrért: a lehetetlent kísérti. Kell még, görcsösen kell a fél véka ezüst, fél
véka arany, még ha asszonya hintón is jár hozzá, s nagyobbik kocsisa hajtja a
lovakat, négy pejlovat. Úgy sejtjük, tehetős ember volt. Súlyos árat fizet. De
mit ér a fél véka ezüst és fél véka arany, ha minden emberi kapcsolatát
elpusztította, s nem marad más, csak a bizonyosság: a falba épített hangok
előbb-utóbb megszólalnak. Kőmíves Kelemen lelki törésének legszebb árnyalata az,
ahogyan értékrendje átalakul: átkában elpusztítana hintót, lovat, szórna az
útra tüzes istennyilát. Ekkor jön rá, hogy számára az ember többet ér a
fizetségnél.
Hogy szól a
történet női szólama? Tényleg az ura akarata előtt fejet hajtó, kérdezés nélkül
engedelmeskedő nőalak-e a balladás ideál? Ugyanaz, aki hintón jár, s
ellentmondást nem tűrő hangon figyelmezteti kocsisát a lovak valós
tulajdonjogáról, most elfogadja a törvényt? Azt a törvényt, amit csak az akarat
szab, nem a racionalitás?
A ballada őrzi egy
régvolt nyelvállapot szépségeit, nyelvjárási ízeket, a változó nyelv korabeli
lenyomatait. Egy válaszúti változat szerint „Kinek felesége Hamarább jő ide, Annak
vérit vesszük, Kulimászba tesszük, Kulimászba tesszük, S a mészbe keverjük.” A
mészbe a régi mesterek sokmindent kevertek: tejet, petróleumot, hamut és vért,
mert a mész magában nem köt, kell hozzá a kulimász. A kulimász örök. Eredeti
jelentésére[1] nem nagyon emlékszünk, de van. Kőmíves
Kelemen tragédiája végülis ez: szakmai tudásának hiányát babonával akarja
pótolni. Lelkes, de nem ért hozzá. Mondhatnánk, szívügye az építkezés. Igyekezete
hősies, mégsem példaértékű. Kétségbeesésében imádkozik, de nem segítséget, nem
valamiféle racionális megoldást kér, hanem varázslatot s átkot. Mert ez egy
középkori történet.
Van-e ennél
aktuálisabb üzenete ennek itt egy iskolaépület udvarán? Milyen az ember? Milyenek a kőmívesek? Ki
kicsoda a mi balladánkban? Mit kezdünk a balladai homállyal? Mennyi időnk van
csodálni a megépült várat, s szembenézni önmagunkkal, értékeinkkel? S míg mi
építünk, lesz-e még gyermek, ki minket hazavár?
 |
| Foto: Pongrácz Panni |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése