A templomot s az iskolát

Elhangzott a Németh László Elméleti Líceum  templomi, ökumenikus ballagásán

Param-papam, param-papam. A templomot s az iskolát. Azt, pont azt ne hagyjátok. Nem szeretem ezt a verset. Nem tehet erről a vers. Ellenérzésem talán nem is a szövegből fakad, hanem a kontextusból, a kánonból, a korízlésből.

Nem szeretem, mert elcsépeltük, szétnyúztuk, elkoptattuk évnyitókon, szavalóversenyeken, elhittük ismét, mint bármely elnyomás alatt, hogy az irodalom dolga az, hogy eszköze legyen valamiféle ideológiának, közvetítse a próféta-költő gondolatait, egyszerűen, közérthetően. Nem szeretem, mert közérthető, mert szájbarág, kimond olyan nagy szavakat, amik, ha nincs mögöttük érzés, csak üres szavak, hamis szólamok, ha van mögöttük érzés, nyálasak, patetikusak, zavarbaejtőek. Mert azokról az érzéseinkről – szerelemről, hazáról, hitről –, melyek lelkünk legmélyéből gyökereznek, mindig nehezen beszélünk.

Nem szeretem a refrént, a lüktető ritmusát, a param-papam-taram-tatam egyszerűségét. Rossz vers. Nekem rossz, mert erről az érzésről – „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát” – nemigen szoktam beszélni. Mert ami természetes, arról nem beszélünk. Mint ahogy nehéz a tiszta ész racionalitásával, az empirikus tapasztalás élményével megközelíteni a transzcendensben való hitünket, az iskola ügyében való hit is, az anyanyelv oktatása is már-már misztikus indokoltságú vállalás. Mert bár mindig vannak racionális érveink, a templomot s az iskolát nem hagyni igazából hit kérdése. Érvelni emellett éppúgy fonák és zavarbaejtő, mint vallani arról, hogy mi magunk miért választottuk. Olyasmi ez, amit sokkal könnyebb érezni mint érteni. Nem beszélni, nem harsogni, nem szólamokat hangoztatni kell, hanem elplántálni ezt az érzést lelkünk legmélyébe, s valahányszor életünkről, gyermekünk életéről döntenünk kell, meg kell hallanunk a léleknek ezt a természetessé váló ritmusát: param-papam. S aszerint kell cselekedni – a többiről ne beszéljünk, azok csak hangzatos szavak.