Kedves ballagó Diákok!

Elhangzott a Németh László Elméleti Líceum 2018-as ballagásán

Az iskolával kapcsolatos közbeszédnek agyoncsépelt témája az, hogy tanár feladata nemcsak az, hogy oktassa, hanem az, főképp az, hogy nevelje diákjainkat. A társadalom elvárásai a tanárral szemben egyre nagyobbak, a tanár, a mester, az útmutató amióta csak iskola az iskola, a jó példa erejével nevel. A példáról, a példaképről beszélek ma nektek.

Erre reflektáltatok ti is, amikor egymástól függetlenül mindkét osztály búcsúbeszédében a tanárok emberi minőségéről, tartásáról szóltatok. A legnagyobb kihívás ez nekünk. Mert matematikát, közgazdaságtant, testnevelést vagy irodalmat szinte bárki taníthat, de embernek lenni, példával járni emellett, keveseknek sikerül.

Egy tanári karrier megítélése az egyik legnehezebb feladat, és van rá példa bőven, hogy mennyi félresikerült, hamis, nevetséges pontrendszer születik arról koronként, hogy mi mindent kellene tennie a tanárnak, mi minden számít értéknek, és mi értéktelennek a munkájában. És egészen más szemmel néznek bennünket a diákjaink, másként most, ballagóként, s megint másként évtizedek múlva. Mert akkor már eltörpül emlékezetükben a matekpélda megoldása, a mondatelemzés vagy a reakció, akkor már csakis emberi értékeinkre fognak emlékezni. Így emlékezünk mi is tanárainkra. És bevallom, meglehetősen problematikus ez az emlékezés. Minél többet tudunk meg ifjúságunk sötét korának nagy hőseiről, a nagy tanáregyéniségekről, a hatalmassá növesztett legendákról, annál nehezebb megértenünk azt a természetességet, ahogy kinyújtóztak a rendszer oldalán. Akiket nagy lázadóknak hittünk, mert lecsippentettek egy negyedórányit a politikai nevelési órából, vagy szerepükből kiesve kiszóltak a kor retorikájából egyszer, egy félmondat erejéig, vagy kivonultak ballagóikkal maguk után piros és fehér virágokkal a kezükben, vagy nem csináltak hatalmas patáliát abból, amikor elszöktünk a lőgyakorlatról, azok, akiket félve tiszteltünk, azok, akiktől rettegve menekültünk – valójában mit tettek a másik serpenyőbe? Hányszor használták ki hatalmassá növesztett tanár-imázsukat arra, hogy színleg tegyenek csak nagyot közösségükért, valójában önmagukért, ellenünk, közösségük ellen. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, főképp mulasztással. Azt tudjuk róluk, nagy közösségépítők, nagy iskolaalapítók, s nem tudjuk, mennyit ártottak azzal, hogy későn cselekedtek, rosszul, meggondolatlanul, kompromisszumokat kötöttek, nem maguknak – sokkal inkább nekünk.

Ezért hatalmas felelősség tanárnak lenni, úgy élni, olyan példát mutatni, ami évtizedek múlva is tiszteletet ébreszt. Ezért kell az örök emberi értékekhez viszonyítanunk tartásunkat, ezért kell időtálló ideálokhoz mérnünk saját munkánkat. Nem emlékezhetnek diákjaink arra, hogy tanáraik jobban ragaszkodtak pozícióikhoz, mint az igazsághoz, hogy lehajtották fejüket, hogy megalkudtak, megalázkodtak, hogy elárultak titeket saját érdekeikért, hogy egy egész közösség hátán menetelve valósították meg önös céljaikat. Nem, a tanár ezt nem teheti, ha néhány évtized múlva a szemetekbe akar még nézni. Mert nincs más mérce, más értékelő rács a megítélésünkre. Mert a tanár példakép, lehet, hogy nincs sorszáma, de kell, hogy legyen gerince.

Így emlékezzetek majd ránk.

Fotó: Pongrácz Panni

Fotó: Pongrácz Panni