...és van, aki fegyvertelen

A szó veszélyes fegyver.

Egyetlen botunk, batyunk, fegyverünk az anyanyelv.

A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver.

A legcsodálatosabb gyógyír és a legkegyetlenebb fegyver.

Harcolunk az anyanyelvünk megőrzéséért, védjük, óvjuk az anyanyelvet. Az anyanyelvhez valahogy mindig a küzdelem, a harc, valamiféle katonás kiállás társul. Különösen igaz ez ott, ahol már csak nagyon kevesen beszélik az anyanyelvet. Nagybánya, a multikulturális bányaváros, a bohém festőtelep egyik legnagyobb erénye a kultúráknak az a különös keveredése, ahogy mi, sokféle gyökerű, magyar, szász, sváb, lengyel, zsidó, szlovák, örmény, ukrán és román származású nagybányaiak valamikor ideérkezésünk után néhány évtizeddel elkezdtünk magyarul beszélni, magyarul érezni, magunkat magyarnak vallani – hinni. Az anyanyelv ebben a közegben tulajdonképpen meghatározhatatlan, az állampolgárság, a származás, a nemzetiség, és az anyanyelv gyakran egyetlen ember négyféle identitását jelenti, együtt teszi ki a teljes ént. De ahogy ebben a közös olvasztótégelyben eggyé váltunk, úgy fogyott el bennünk az önazonossághoz való ragaszkodásunk igénye. Ha ma Nagybányán az anyanyelvért harcolunk, legnagyobb ellenségünk nem egy másik anyanyelv, hanem a mindegy és a majdnem-magyarság, amit magunkban növesztettünk. A multikulturális közeg, a kulturális interferenciák trendi világában egy valamit felejtünk el itt, Nagybányán: multikultinak lenni nem úgy kell, hogy az ember kicsit megéli egyik identitását is, meg a másikat is, aprókat csipeget a közhelyessé silányult sztereotípiákból. Gyökereink ágát-bogát igazán úgy éljük meg, ha egészen azonosulunk minden identitásunkkal, ha már több van, egészen ismerjük anyanyelveinket és kultúráinkat – és ez a kettősség, hármasság nem okoz feszültséget a lelkünkben. Az az igénytelenségünk, hogy elfogadtuk, szemet hunytunk felette, hogy az is magyar, aki csak „kicsit beszéli a magyart”, aki nem kell, hogy magyar iskolába járjon, nem kell, hogy magyarul gondolkodjon és érezzen, imádkozzon és számoljon ahhoz, hogy magyarnak vallja magát, vagy mások annak mondják őt – az identitás teljes elcsökevényesedéséhez vezet. Ha anyanyelvünk őrzését arra bízzuk, aki nyilvánosan kérkedik azzal, hogy hadilábon áll a helyesírással - nos az az anyanyelv nem biztos, hogy jó kezekben lesz. Ezért kell, a józan ítélőképességre hivatkozva, megállapítanunk egy minimumot, ami alá mégsem kellene süllyednünk, szórványban sem, vagy talán különösen szórványban nem. Az anyanyelv használatát a maga teljességében megélni a biztonság, a kényelem, az otthonosság érzése, afféle nyújtózkodós érzés. Ha az anyanyelv használata bármiféle félelmet, feszengést, frusztrációt okoz, ha nem éljük meg annak tágasságát, árnyalatainak finomságát, az az anyanyelv nem a mi anyanyelvünk, az csak olyan, mint a kölcsönvett ruha. A szó veszélyes fegyver – és van, aki fegyvertelen.

Harcostársakat keresünk az anyanyelvért való küzdelmünkben, itt, Nagybányán, éppen jókor érkeztetek. Néhány napig ezt a harcot együtt vívjuk. Bennünk így teljesedik ki az anyanyelv, együtt éljük meg veletek, az Erdély minden szegletéből érkezőkkel, s így ünneplünk, a magyar nyelv ünnepén.

Elhangzott A Magyar Nyelv Napjainak megnyitó ünnepségén.